Az első napos hétvége

Végre egy igazi napos és majdnem meleg hétvége. A húsvét esős volt, el is mosta a tervezett horvátországi kirándulásunkat, de most végre itt a lehetőség, hogy megnyissuk a szezont.

Szombaton este körbenézek, hogy mi újság a garázsban. A motorok ponyva alatt, egy leanderdzsungelben vészelték át a hideget, csak a csepptöltők piros, meg zöld pislogása mutatta, hogy van élet a virághegyek mögött. A BMW persze nem indul, a saját töltője mindenféle színekben világít, de ezzel nem sok hatást gyakorol a mindössze egy éves akkumulátorra. A másik készülékre kapcsolom, az használ. Ha én lennék Uri Geller, akkor éjszaka sugároznék bele egy kis energiát. Az FJR rendesen viselkedik, azonnal indul. Vele megyek majd, mert ketten utazunk. A BMW szigorúan egy személyes, a hátsó ülést le is szedtem és egy táskát raktam a helyére. Cica ezt a tételt még nem tette teljesen a magáévá, és néha tesz is rá célzást, hogy a hátsó ülés azért még megvan és alkalom adtán viszonylag alacsony ráfordítással vissza lehetne szerelni. Nem akarnék fájdalmat okozni neki semmi pénzért, de hát az élet kegyetlen, vannak benne megváltoztathatalan dolgok.

Nem csodálkozom rajta, hogy reggel viszonylag sokan vagyunk az Agip kútnál. Valaki összeszámolta, állítólag 14 motor jött ki neki. Egy ekkora társasággal csak lassan, megfontoltan szabad haladni, mert nem lát el az ember a végéig, ami max. öt motorig vállalható. Az sem kis munka, Norvégiát pld. főképp a visszapillantó tükörből ismerem.

Mindenki pontosan érkezik 9-kor, pedig aznap kellett az órát átállítani. Ebből is látszik, hogy az idény még nem kezdődött el igazán. A szokásos első találkozás egyik első napirendi pontja, hogy számba vesszük ki mivel gyarapodott a hosszú téli hónapokban. Imi új FJR-rel virít megint, miután kipróbálta az XX élményt, néhány napig Aprilia tulajdonos volt, majd hosszú ideig egy olcsón vett Hayabusán próbált túladni. Emlékszem, hogy sokat szenvedett vele Korzikán, ahol gyakran fordult elő, hogy a gonoszul tervezett utak miatt kanyarodni kellett valamerre. Büszke a színére (sötétkék ezüst csíkkal), nem olyan félkész, mint az enyém, amelyiknél csak a szürke alapszínre futotta. A legelbűvölőbb darab azonban egy Suzuki 550-es, ami olyan, mintha öt perce csomagolták volna ki először, pedig már hét éves. Némi nosztalgiával szemlélem, valamikor ilyenen tanultam motorozni.

A terv mindössze annyi, hogy kerüljük el messze a zajos főutakat és ebédeljünk meg valahol, mondjuk a Balaton partján, mondjuk Balatonfüreden. Szorgalmaznám a bándi Udvarházat, oda is telefonálunk, de sajnos ők még nincsenek nyitva. Tamás készült egyedül, nála legalább van egy Magyarország térkép. Kinézünk rajta egy Gánt-Zirc-Veszprém-Balatonfüred útvonalat. Gántig megvan fejben, ott megállunk egy kicsit a bauxit bányánál aztán majd meglátjuk.

Az FJR végre boldogan pörög. A guminyomás is rendben van, nem úgy mint tavaly, amikor az idény nyitásra leeresztett a hátsóm. Csúszkáltunk is rendesen minen kanyarban. Miközben óvatosan haladunk, végigveszem a legfontosabb tudnivalókat: szemem az exit ponton, megtalálni sávon belül a legnagyobb ívet, testtel dönteni – hopp már megint dudáltam egy nagyot indexelés helyett, ebből is látszik, hogy tavaly a BMW-vel zártam az idényt.

Mint minden társaságban itt is azonnal szaporodásnak indul a kollektív bölcsesség amint megérkezünk valahova. Gántról például valaki tudni véli, hogy akkor kellett bezárni, amikor a Kínaiaknak már nem kellett tovább a magyar alumínium. Másnak az jut az eszébe, hogy Photoshoppal le kéne kicsinyíteni minket a külszíni fejtés maradványaihoz képest és az pont olyan lenne, mint majd jövőre az amerikai túrán készülő fotók. Péternek a múzeum előtt álló mozdonyokról a kemencei Kisvasutak Baráti Köre Egyesület jut eszébe, a világon az egyik leglelkesebb társaság. Zoli az iránt érdeklődik, hogy mikor jövünk ki ide enduroval. Na nem a védett területre, hanem az út másik oldalán a másik hatalmas bányagödörhöz a falu mögé, ahol a krosszosok is edzenek.

Tamás betemetné az egészet és parkosítaná, mert szerinte ez sem más csak egy tájseb. Inkább az előző napi koncertélményéről mesél. Élőben látta Harcsa Veronikát és Veronika egy szempillantás alatt elbűvölte, annyira, hogy Tamás meg is hívta a művésznőt és teljes zenekarát egy könnyű vacsorára, de – a Tamás szerint mintegy 21 kg-os, de lehet, hogy éves – énekesnő úgy látta, hogy most rajta a sor, hogy fizessen, viszont Tamást nem hívta meg. Ha valaki nem tudná kiről beszélünk, annak csak annyit kell beírnia a Google-ba, hogy “magyar világsztár” és az első lapon megtalálja. Tamás amúgy gyakran fut össze kivételes tehetségekkel. Bódi Magdit is elbűvölte a lovagiasságával Norvégiából hazafelé jövet, a művésznő ugyanis épp ott vendéglátózott az Oslo-Kiel járaton, amikor Tamás betért egy kis kávéra és sütire az egyik bárba. És velem is gyakran találkozik.

Gánt után még egy darabig folytatódnak a csupasz köves dombok. újabban elterjedt hobbivá vált, hogy ezeknek az oldalára kőből nagy feliratokat raknak ki alkalmi alkotóművészek, akik úgy érzik, hogy fontos mondanivalójuk van a világ számára. Esszéik általában két szereplősek és a szereplők nevén túl, mondjuk pld. ÉVA+LALA csak a neveket körülfogó szív alakzatból lehet történetük lényegére következtetni. Imádom olvasni a domboldalakat, mennyivel jobb ez a sok apró sztori természetes anygokból megformázva, mint az épületeket és a villamosokat elcsúfító graffitik.

Sokan vannak kinn az utakon motorral. Karunk egyszerre lendül üdvözlésre a legtöbb szembejövővel. Élvezzük a jó időt, a napfényt, a zöldülő mezők színét. Csetény mellett megállunk a nagy szélkeréknél. Az univerzális bölcsesség ismét szaporodik egy kicsit, amint megtudjuk, hogy itt nálunk azért vannak csak a dunántúlon ilyen “szélmalmok”, mert itt gyengék a zöldek, akik nem engednék az ilyen erőművek építését a madarak miatt. Egyre nagyobb gáz ez az energia. A szabotőrök felrobbantanak egy nyavalyás csövet Irak déli részén, történetesen a kettőből az egyiket és az olajárak ugrásszerűen elindulnak felfelé. Szomorúan nézem ezeket a gyönyörű motorokat. Mit csinálunk majd velük, ha már nem tudjuk megfizetni a benzint? Egyesek szerint már csak ötven év van hátra.

Balatonfüreden lekanyarodunk a part felé balra és rögtön meg is állok a Halászcsárda előtti parkolóban. Van hely kinn is és a vendéglő kerthelységében is, ahol összetolnak nekünk három asztalt. A pincérek jól tűrik a társaság ravasz próbálkozásait, ahogy megpróbáljuk végképp összezavarni őket, abban a reményben, hogy rendelésünket véletlenül a nagy asztaltársaságból valaki másnak a számlájához írják. A Halászcsárda jól vizsgázik, a pincérek megőrzik humorérzéküket, az étel finom. A kerthelység lassan megtelik körülöttünk.

Valaki azt meséli, hogy legutóbb, amikor erre jártak rájuk esteledett és elhatározták, hogy az autópályán mennek haza, de nem akartak fizetni, ezért laragasztottak szigszalaggal a rendszámukon egy-egy betűt, vagy számot. Volt aki az U betűt regasztotta le.

Ebéd után átsétálunk az újonnan épült parkba a vitorláskikötő mellé. Két fős zenekar szórakoztatja a népes közönséget. Szép ez a terület a sok kis kávézóval, bárral, szabadtéri életével az egykori raktáráruházak helyén. A vitorlásokat még nem tették vízre. Péter megmutatja nekünk, hogy hogy kell felismerni egy Bavaria hajót. Úgy érzem ma rengeteget fejlődtem szellemileg.

Ebéd utáni sétánkon bejárjuk még a móló környékét, megállapítjuk, hogy ár/teljesítményben a legjobb SUV a Honda CRV, de sajnos azt nem lehet kapni diesel automatában, ezért tehát marad a Hyundai Santa Fe annak, akinek nem jön be a Nissan X-trail. Annyira vágom, hogy már magamat is alig tudom követni.

Füredről a fenti templom mellett balra fordulva Herend felé indulunk, megint szigorúan a mellékutakon. A GPS a legalsóbb rendű utakra programozva és a legrövidebb opcióval vezet minket hegyen völgyön át. Herend előtt mégegy kicsit elmegyünk Ajka felé is, majd Pápa érintésével Tatabányán keresztül az egyesen jövünk vissza.

Tatabánya előtt 30 kilométerrel Péter szól, hogy elfogyott a benzine. Egy ilyen alkalommal egyszer megkérdeztem tőle, hogy mennyit tud még menni. Azt mondta 70 km-t. Most azonban ragaszkodik hozzá, hogy vége minden tartalékának. Eldugott helyen találunk egy zsebkendőnyi kutat, ami nyitva is van Tatabányától húsz km-re. Ha már megálltunk, akkor meg is uzsonnázunk. Mindenki kap kávét, sütit, forró csokit, vagy fagyit Tamástól, de mi elfogadjuk a meghívást, nem úgy, mint Harcsa Veronika. Péter még nyolcvan km-t tudott volna menni. Ráfogja a BMW-re, hogy annak a műszere össze-vissza mutat mindenféle hülyeségeket amiknek köze nincs ahhoz, hogy mi történik a tankban. Megértően bólogatok, én az akkumulátorral vagyok így.

A hátralévő hetven kilométerből még a Tatabányáig tartó szakasz szép, aztán hosszan haladunk a bányaváros rendezetlennek tűnő, szegényes perifériáin át az egyesig. Este hét után érünk haza 380 kilométerrel a hátunk mögött. Ennek legalább az egy harmadán még sohasem jártam.

Betolom az FJR-t a garázsba, átöltözöm és halk jazz zene mellett megiszom egy forró teát. “You always leave too early, you always leave too soon …” énekli a 21 kilós (vagy éves?) világsztár.

Agárdi György, 2008. április 1.

Tags:

No Responses to “Az első napos hétvége”

  1. kutya. április 13, 2008 at 6:40 de. #

    “..Volt aki az U betűt regasztotta le..” – Könyörgöm, ugye ez nem komoly ? Kora reggel szétnevettük magunkat, köszönjük! :-)))

Szólj hozzá!