Kazán-szoros és Transalpina – Segesvári Csaba

Hőség a Nagy Kazán-szorosban, jégeső a Transalpina-n

Két nap, hőságrekord, közel 1100 kilométer motorozás, eső – új célpontunk a frissen aszfaltozott 2145 méteren futó Transalpina és a Duna menti Vaskapu-szoros volt.

Az idei első, de annál jobban várt túránkra hetekig készültünk. Nem a bonyolultsága, inkább az idő hiánya miatt. Szeretett, 1997-ben Angliából hozott Yamahánk túlesett a 106 ezer kilométeres szervizén, szinte minden kopóalkatrészét kicseréltük. Megfiatalodva, új gumikkal, GPS tartóval, túraszélvédővel vágtunk neki a Duna melletti kanyargáshoz, majd a Translapinára kapaszkodáshoz. Az utat még kényelmesebbé egy pár vadiúj, egyedi, fülünkre készített füldugóval tetéztük. Egy 2006-ben vett Erdély térképen, „felfedeztük” hogy Szegedhez közel is találunk 2000 méter feletti hágót, kellően kanyargós utakat.

1.nap: 2011. július 9.
 Szeged-Resita-Orsova-Baile Herculane (452km)

Szombat reggel, a hőség elől menekülve a Szeged-Temesvár-Resicabánya (Resita) útvonalon értük el a Szemenik-hegység (Munţii Semenic) lábát. A Duna szerb–román közös szakaszához igyekeztük, hogy meglessük, amint Európa egyik leghosszabb folyója a hegyek közé szorulva utat tört a Fekete-tenger felé. Hogy ne legyen a túra túl unalmas, Temesvár után délnek az 59-esen, majd keletnek 58B-n mentünk. Resicabánya (Resita) után Steierdorfig az 58-ason maradtunk, előbb 600, később 800 méterig kapaszkodva. Tettük mindezt azért, hogy a szombatra ígért 39 fokot a Temesvártól mintegy 90 kilométerre lévő hegyek, dombok között vészeljük át. Aki régen járt Romániában, nem tudhatja, EU-s forrásokból rengeteg utat felújítottak. Történt ez a fent említett 58-cal, 57B-vel is. Tökéletes aszfalt, kitűnő kanyarok. Ausztriától a mérsékelt árak és a kihalt, elhagyott bányászvárosok választják el a Semenic-hegység útjait. Hiába igyekeztünk egyre magasabbra, 800 méteren is elviselhetetlen volt a hőség. Kabátunkat a táskákba pakolva, hosszú ujjú pólóban faltuk a kilométereket.

A hegyek után az 57-esen tekertünk a Dunáig, nem éppen fényes utakon. A szerb határ mellett futó 57-es a régi M7-esre hasonlít, betontömbökből épült, az elmúlt 30 év nyomait magán viselve. Ennek ellenére a 80-100-as tempó gond nélkül megvolt. Azt tudni kell, Romániában lakott területen kívül 90-nel lehetne menni, de román barátaink tempóját átvéve a völgyek egyeneseiben 110-130-cal zúztunk. Lakott terülten sem kellett lassítani, hiszen 80 kilométer/óra alatt folyamatosan előzgettek bennünket.

Alig 320 kilométer után megérkeztünk a Dunához. A Vaskapu-szoros felé vezető lenyűgöző úton a 41-42 fokos meleg ellenére többször megálltunk, inni és fotózkodni. A Pojejanatól Orsovaig vezető 57-es út nagy részét kiszélesítették, felújították. Mindössze egy 5-6 kilométeres szakasz maradt aszfalt nélkül, gondolom, hamarosan ezzel is végeznek. A folyó mellett kanyargó úttal párhuzamosan a szerb oldalon is hasonló látvánnyal bíró aszfaltcsík található. A szerb oldal előnye, az út magasan, viaduktokon, Galamvóc (Golubac) várán át, alagutakon és árnyékban vezet. Negyven akárhány fokos melegben minden árnyék ajándék. A szállásunkig tartó 140 kilométeres szakasz alsó részén még nyoma sincs a turizmusnak, annak ellenére, hogy Európa egyik legszebb helye. Itt is igaz, mint egész Romániában, hogy tele tank és víz nélkül sehová sem indulunk.

A wikipedia szerint Széchenyi először 1830-ban látogatott el az Al-Dunára az Akadémia első mérnök tagjával, Beszédes Józseffel. A folyószabályozási terveket Vásárhelyi Pállal készíttette el. Vásárhelyi volt az a mérnök, aki a Duna vízrajzi felmérése („Duna Mappáció”) során az Al-Dunát végigtérképezte, s így ő tudta legjobban, hogy mi a teendő. Széchenyitől 1833-ban azt a feladatot kapta, hogy hajózóutat építsen ki a gőzhajózás számára a szóban forgó folyószakaszon. A szűkre szabott folyóvölgyet robbantással mélyítették, a bal, parti, ma 57-es, „Széchenyi-út” is ebben az időben épült. A magyar mérnökök emlékét emléktábla is őrzi. A Duna mellett népszerű sport a horgászat, jellemzően 3-6 bottal.

A 200-400 méteres hegyek ölelte Dunát, a Nagy Kazán-szoros után Orsovanál hagytuk el, a 6-os úton, kamionok között Herkulesfürdőre (Baile Herculane) siettünk. A hőség elviselhetetlen volt. A 35 eurós szállodai szobánk „bevétele” után már csak a helyi sörök fogyasztása, és a román étlapról választott ételek tesztelése maradt. Furcsa egy vidék. Az egyik szálló aljában található, már a monarchia idejében híressé vált fürdő ellenére a településen szinte senki sem beszél angolul. Vagy éppen németül. Sem a háromcsillagos szállodában, sem a közeli, zsúfolt étteremben. Így történt, hogy böktünk, azaz találomra választottunk vacsorát.

A település szép lenne, ha törődnének vele, ha felismernék a benne rejlő lehetőséget a turizmusra – de ez talán egész Románia természeti kincseire jellemző. A városban a régmúlt dicső fényeit felvillantó romos épületóriások emlékeztetnek arra, hogy valaha itt virágzott a Monarchia legkedveltebb fürdővárosa. Ma már a park is gazos, a lámpaoszlopok megrogyva állnak, és a kipakolós útszéli zsibvásár a menő.

 2.nap: 2011. július 10.
 Baile Herculane-Cserna völgy-Ranca–66-os út-Maros-völgy-Szeged (633km)

Vasárnap, reggelinket a szálló patakra néző teraszán fogyasztottuk el. A pincérlány, mivel nem beszélt a románon kívül semmilyen nyelven, inkább került minket. Hosszas szemezés után leszólítottam, hogy hozzon már 2 kávét. Megértette…

Az útvonaltervezés nagy igazsága, hogy ember tervez, a többit hagyjuk is. A térképet rongyosra hajtogatva, majd neten böngészve találtam a 67C útra. Közel 2200 méter magasan vezet át a Déli-Kárpátokon. Szállásunktól 150 kilométerre kezdődő hegység annyira rabul ejtett, hogy a 610 kilométeres napi távnál már nem is foglalkoztam azzal az aprósággal, hogy utunk végig autópálya-mentesen vezet. A napsütéses, száraz, meleg időben késve, délelőtt 10-kor szálltunk motorra. Észak-keletnek indultunk a 67D-n, végig a Cserna-völgyben. A románok imádják a völgyet és a benne futó patakot: hosszú sorokban vad kempingeznek a festői tájban. Annak ellenére, hogy „megszállják” a völgyet, se szemét, se kosz nem övezi őket. A nem éppen ausztriai úton az 50-60-as tempó kényelmesen tartható, csupán egy két helyen kell a szuroköntéssel vigyázni. A Zsilvásárhelyig (Targu Jiu) vezető 67D végig élvezetes és a hágótól, a korábbi 30 kilométerrel szemben, frissen aszfaltozott.

A transalpinai hegymászás Novacinál indult, 600 méterről. Az útelágazásnál tankoltunk, hiába volt még félig a tank. Biztosra akartunk menni. A Transalpinát, a 67C utat a térkép főútnak jelöli, azonban 2009-ig egy deka aszfaltot sem látott. 2011-re közel 98 százalékban elkészült, a 120 kilométernyi, hegyet átszelő, 2000–2200 méteren vezető aszfaltcsíkból alig 6-8 kilométer hiányzik. A kései „felfedezés” miatt az utolsó érintetlen helyek egyikeként tartották számon a Transalpinát, idén befejezik a Déli-Kárpátok legmagasabb útját. Ranca-nal, 1600 méteren az eső miatt kiálltunk. Vártuk, hogy elálljon a zápor, nem lehet, hogy a hőség után ne tudjunk a hegyen átkelni. A kényszerpihenőt egy kényszerebéddel töltöttük ki. Maradandó élményt hagy bennünk a túrós sütemény névre hallgató, de valójában cukrozott (!) bryndzával töltött palacsinta. Bő egy órás várakozás után elállt az eső, nekivágtunk a szerpentinnek. 2150 méterig jutottunk, majd a jégeső és a villámlás megtört minket. Visszafordultunk. Picit gyönyörködtünk a vöröslő ég, a felfelé siető felhők látványában, majd elindultunk hazafelé. Délután 5 óra is elmúlt, amikor a hegyről leértünk. Az újratervezésnél kiderült 467 kilométert kell még hazáig megtennünk és alig 4 óra maradt sötétedésig. Visszaszaladtunk Zsilvásárhelyig (Taghu Jiu), onnan a 66-oson mentünk északnak, keresztül Zsil-völgy Nemzeti Parkon (Parcul National Defileul Jiului). Először sajnáltam, hogy erre kellett jönnünk, hiszen nem tudtuk, milyen csoda vár ránk. A hegyek között futó meglehetősen jó minőségű út szinte néptelen, a szemerkélő eső sem szegte kedvünket az újabb kanyargástól. Az alig 32 kilométeres völgyet közel egy óráig rágtuk, néhol a félpályás útfelújítás miatt.

A völgyből kiérve szó szerint kiszélesedik és kisimul az út. A 7-es útig tartó 66-oson utolértünk egy szirénázó-villogó mentőt, melyet Arad megye határáig „kísértünk”. A 66-oson 120-130-cal, lakott területeken is 80-90-nel mentünk – a mentő árnyékában. Így még rendőrtől, trafitól sem kellett tartanunk. A sötétedés a Maros-völgyben ért bennünket. Kb. háromórányi út várt ránk, sokat pihenni nem lehetett. Éjfél előtt értünk haza, Makótól az M43-ason „szabálytalankodtunk”.

Ha régi, politikai rigmusokat szeretnék az úttervezéshez használni, picit kifordítva így hangozna: „lassan mondom”, ha nincs autópálya ne tervezz napi 300-400 kilométernél többet! A kétnapos, 1085 kilométeresre sikeredett út legnagyobb tanulsága, hogy érdemes a „közelben” is keresgélni. Persze, Ausztria pályán elérhető, meg jobb, de a Transalpina és a Vaskapu-szoros mindent ver. Egyelőre. Igaz, a „hódítás” nem sikerült, nem adjuk fel. A 67C északi része Szegedtől mindössze 320 kilométer – nyílegyenesen. És még az út is jó, már csak egy kis szabadidő kell.

Segesvári Csaba, 2011. július 13.

Tags:

3 hozzászólás to “Kazán-szoros és Transalpina – Segesvári Csaba”

  1. Bagoly június 23, 2017 at 9:39 de. #

    Gratulálok! Kicsit tömény volt, én biztos nem bírtam volna. Azóta voltál a Transalpinán?

  2. Szombati Zoltán augusztus 27, 2011 at 11:38 de. #

    Ezt az utat én is bejártam…. Nagyon jó volt újra felidézni 🙂 Gratulálok

  3. Antal VFR július 23, 2011 at 3:22 du. #

    Helo.
    Elsosorban szeretnek gratulalni,masodsorban viszont aszt javasolnam hogy mihamarabb ismeteljetek meg eszt a turat,de teljesseben,tehat a Transalpina teljes hosszat.Novaci-Sebes.Az utszakaszon 3 vizgyujto is lathato(Vidra-to,Oasa-to,Tau-bistra-to.
    Minden jot.

Vélemény, hozzászólás?