Marokkó Gálos Csabával

A Kisherceg nyomában

Marokkói Motorostúra 2014. nyarán

Prológ:

Mindjárt az írás elején rám tört a „honnan is kellene elkezdeni” gondolat. Kaptam az előző, tunéziai úti beszámolónk után hideget (szerencsére keveset) és meleget (hál’ Istennek sokkal többet), minek után úgy érzem, hogy az idei nyár nagy kalandját csak meg kellene osztani a kedves nagyérdeművel. De többen figyelmeztettek, hogy ne kezdjem az ősrobbanástól, mert az embereket nem a bevezető, hanem az akció érdekli. De hát még egy felnőtt filmet is be kell valahogy indítani… a minimum, hogy egy kávézó teraszán indul a történet….na nem mint ha ilyen filmeket néznék…. J.

Akkor miért lenne ez másként egy nagyobbacska motorostúra esetében?

Miért pont Marokkó?

Mondhatnám azért, mert ott van…… Elég olcsó magyarázat lenne, de jobbat nem tudok kiírni magamból. Három éve 2011-ben megcsináltuk a kontinensváltás hiperugrását, ennek megfelelően két év kihagyás után valami újabb „nagy falatra” vágytam. Azaz némi rábeszélés után vágytunk, mert az mondanom sem kell, hogy F. ezen az úton is a társam volt.

A két köztes évben gyűjtögettük a rávalót, közben „csak” egy rövid korzikai kirándulás fért bele a keretbe, mert a motorozásra elkülönített kassza hét lakat alatt gyarapodott.

Járt az agyam, olvasgattam erre-arra a neten, halásztam az ötleteket, habzsoltam az útleírásokat.

Az újfent nagyon gyorsan világossá vált, hogy Északra nem megyünk.

Én ugyan már nagyon vágyom Izland zöld füvére és gleccsereire, vulkánjaira, de hát F. szerint ott fúj a szél, meg esik az eső…meg ilyenek…szóval antiszociális egy hely.

Ha már melegbe kell mennünk, akkor sok szabad választásunk nem maradt.

A mai viszonyok között extrémnek számító három teljes hét szabadság és az anyagi keretek együttes elemzését követően, mindezt összeegyeztetve az igényeinkkel és érdeklődési körünkkel, Marokkó maradt fenn a rostán.

Mit tudtunk előtte Marokkóról?

Észak-Afrika „legeurópaibb” országa, jellegzetes arab-muszlim vonásokkal, tenger- és óceánparttal, magas hegyekkel, kő- és homoksivataggal, nagy távolságokkal, sok-sok érdekes látnivalóval. Célpontja rengeteg turistának. Időjárása meleg, nyáron nagyon meleg, júliusban pokoli meleg és ritkán csapadékos.

Az úgynevezett „európaiságával” kapcsolatban még lesz némi hozzáfűzni valóm, a többi nagyrészt be is igazolódott az előzetes információknak megfelelően.

A térképek, útikönyvek beszerzése már rég megtörtént, így a téli estéken a világhálón már a kijelölt célpontokat bújtam és próbáltam összerakni egy emészthető útvonalat.

Nem volt egyszerű. Hamar kiderült, hogy a három hét koránt sem olyan beláthatatlanul hosszú idő, egy ekkora vállalkozáshoz. Azt gyorsan eldöntöttük, hogy a Földközi tenger mentén haladunk végig Európán, csak kisebb kitérőket teszünk Andorra és Sierra Nevada miatt. Előbbire már rég fájt a fogam, utóbbi a lehetséges látnivalók listázásakor csípődött be nálam. Egy motoros jóbarát elbeszélése kapcsán úgy döntöttem, hogy megnézzük ugyan Gibraltárt is, de az átkelést Algecirasból indítjuk és a célpontja Ceuta lesz. Ennek prózai oka a következő: Ha Ceutába érkezünk, az még spanyol felségterület (erről még később írok pár gondolatot). Így némi szárazföldi motorozás után fogunk belépni Marokkóba, de már nem tengeri kikötőnek álcázott határátkelőn. Ez sokkal zökkenőmentesebb átlépést ígér, kevesebb macerával jár gépjárművel, mint ha direkt Tangerbe mennénk.

Marokkóra kiírtam egy jó maréknyi látnivalót és érdekes útszakaszt. Ezeket többféle módon próbáltam felfűzni egy-egy körút tervére, több-kevesebb sikerrel. Az egyik ezért nem tetszett, a másik meg azért. Végül csak kezdett összeállni a kép, de kellett egy konkrét cél, ami megadja a felütést a túrához.

Egy Marokkóval kapcsolatos, véletlenül megnyitott kulturális cikkben láttam meg egy képet a tarfayai, Antoine de Saint-Exupéry nevével fémjelzett múzeumról, ami a XX. század elején létrehozott, francia légiposta bátor pilótáinak és hősies munkájuknak állít emléket ebben a poros kis városkában az óceán partján, a Juby-foknál. Még kicsit utána olvastam a hely és a repülők  történelmének, megkerestem a térképen magát a várost és bejelöltem, mint túránk végpontját, aminél messzebb motorral eddig még nem jártunk hazánk földjétől.

Készen a hosszú útra

Az egyik licitálós oldalon rendeltem egy 1972-es kiadású, jó állapotú Kisherceg könyvet is, ugyan abból a kiadásból, amilyen nekem is volt gyerekkoromban azzal a szándékkal, hogy azt magunkkal visszük és a múzeumnak ajándékozzuk. Gondolva arra, hogy talán nincs nekik magyar nyelvű kiadásuk.

Az egyéb előkészületek hasonlóan zajlottak, mint mindig, legfeljebb a szokásosnál még jobban odafigyeltünk a részletekre, legyen szó a motor szervizeléséről, a szükséges menetfelszerelés összeállításáról, vagy az itthoni dolgok előzetes intézéséről. Kisebbik fiúgyermekünk ment a szokásos nagyszülői felügyelet alá, nagyobbik örökösünk pedig az érettségi bonyodalmak után elvállalta, hogy hellyel-közzel otthon fog tartózkodni és az udvar élővilágáról alapjáraton gondoskodik.

Koránt sem volt annyi álmatlan éjszakám, mint a tunéziai utunk előtt, előítéletből és fenntartásokból is sokkal kevesebbel készültem az útra. Ezért az indulás előtti napok csendesen, munkával teltek, nyoma sem volt a máskor szokásos idegbajnak.

Aztán egyszer csak felvirradt 2014. június 28. szombat.

Naplómban ez áll:

Első nap. Km. óra állása induláskor: 66.410 Eseménytelen nap, 748 kilométer, 6.30-kor indulás (a tervezett 5 helyett, mert sikerült elaludnunk). M7-SLO-Sirmione.

Az első napra nem sok izgalmat terveztem, viszont annál nagyobb távolság legyúrását. Ehhez igénybe kellett venni a monoton autópályákat, amiket nem szívesen használunk, de a szükség törvényt bont. Szlovéniáig meg sem álltunk, ott is csak egy gyors tankolás és matrica vásárlás  történt, aztán mentünk tovább, ahogy tudtunk.

Azt jó előre eldöntöttem, hogy ez a túránk sem a száguldozásról fog szólni. A motoron lévő Anakee 3-as gumikban volt már kb. 10 ezer km, nem akartam őket túl gyorsan kockásra koptatni. Indulás előtt felmértem az állapotukat és a látottak alapján úgy döntöttem, hogy a spanyolországi Málaga-ig maradnak. Az összesen 13-14 ezer meg se kottyanhat nekik. Az ottani hivatalos Honda márkakereskedéssel leleveleztem, hogy melyik napon számíthatnak ránk. Abban is megegyeztünk, hogy egy készlet Karoo 3-as gumi fog várni minket, amiknek a cseréje után már mehetünk is tovább Afrikába.

Nem, nem ment el az eszem, nem akartam én a megpakolva és velünk együtt kb. 5 mázsás nagy bálnával terepre menni. Csak azt gondoltam, hogy a vastagabb oldalfal és a durvább mintázat jobban megóv majd minket egy esetleges defekttől és annak következményeitől. Tunézia után készültem mostoha útviszonyokra is.

A szlovén kútnál beállt mellénk egy helybéli Varadérós és mosolyogva nézegette a felmálházott motort, majd meg is kérdezte, hogy milyen típusú motorunk van? Nem bírtam visszafogni a röhögésemet, a válaszomra ő is elnevette magát, de a szemei elkerekedve maradtak. Aztán elmeséltem neki röviden, hogy hová készülünk és máris kicsit másként nézett ránk.

Olaszországba érve is csak fizetőkapunál és egy kútnál álltunk meg. A sok és nehéz csomag miatt kissé megnőtt a Vara étvágya. Az itthoni kényelmes motorozgatás közben 400-420 kilométernél szokott felvillanni a tank állapotára figyelmeztető lámpa, ott ezt már 360-370-nél megtette. Itt döntöttünk egy negatív rekordot is. Soha nem tankoltunk még 1,91 Euróért benzint. Még a drága Szardínián is „csak” 1,80 körül volt két éve az üzemanyagnak literje.

Sirmione, San Francesco kemping

Savonáig terveztem az első napot, de a Garda tó tábláit meglátva úgy döntöttünk, hogy kiszállunk és keresünk egy kempinget. Három hét áll előttünk, kár lenne kapkodnunk. A GPS-ben kiválasztottam a San Francesco nevezetűt, amit a listámon előre soroltam a neten való kutatás idején. Eléggé sokan voltak, nem is kaptunk már kis helyet, csak a drágább, lakóautós parcellák között volt szabad placc. De azért maradtunk és szerencsére ez lett utunk legdrágább szállása, a maga 63 Eurójával. Tombolt a főszezon, árkedvezményről nem voltak hajlandóak tárgyalni sem.

Zárás előtt egy perccel még beestünk a kempingboltba, ahol felmértük a készletet és vettünk a vacsorához némi bagettet és sört. Majd a sátor előtt a kisasztalon elkészült a vacsora, kortyolgattuk a söreinket, nézegettük a kicsit Balatonra hajazó tó hullámait … és igen, nem cseréltünk volna senkivel.

Második nap, 06.29. (vasárnap) 684 km

Reggel nyitáskor már a boltnál voltunk. Kényelmesen megreggeliztünk és pakolásztunk. Ugyan egy cseh lakóautó-monstrum már beállt a helyünk nagy részére alig várva, hogy elhúzzuk végre a csíkot.

Ideális háttér a reggeli kávéhoz

Alig indultunk el, elkezdtek gyülekezni a szép nagy, sötét felhők az útirányunk horizontján. Arra sem kellett sokáig várni, hogy megnyíljanak az égi csatornák. Egy kútnál beálltunk fedett helyre és magunkra rángattuk az esőruháinkat, amik aztán két órán keresztül rajtunk is maradtak. Genova előtt aztán az eső nagyjából elállt, de kaptunk helyette olyan szelet, amilyenben nem sokszor volt még részünk. Konkrétan volt olyan viaduktra nyíló alagút kijárat, ahol a széllökés odébb tette a motor elejét a dilatációs fémszalagon. Nagyon visszafogottan kezeltem a gázt attól kezdve. A kis tempó mellett és az eső ellenére itt már lehetett gyönyörködni a táj szépségeiben is.

Aztán szinte észrevétlen átmentünk a francia határon és már ránk is mosolygott Monaco táblája. Természetesen nem maradhatott ki a híres város meglátogatása a programból.

Rulettre, vagy pókerre valót ugyan nem hoztunk magunkkal, de bőven beértük a magaslati helyekről való gyönyörködéssel. Majd leereszkedtünk a hétvégi forgalomba. Nagy élmény volt áthajtani az eddig csak TV-közvetítésből ismert alagúton, felismerni a F1-es pálya részleteit. A hatalmas gazdagság látványa és a hozzá tartozó, lüktető forgalom nem hatott ránk nyugtatólag, ezért nem is terveztünk megállót a városban. Igaz, egy földszint alatti „dugóhúzóban” sikerült úgy megkeverednem a „merre van az arra” kérdéskörben, mint egy föld alól frissen kiszántott süldő pocoknak, de aztán némi keringő után csak visszataláltunk a helyes útra.

A francia autópályán új stílusra kellett ráhangolódni. A taljánok szertelen és laza úthasználata után a forgalom igen feszített tempójúnak tűnt. Nagy volt a nyomulás, kemény előzések, intenzív sávváltások miatt nem lankadhatott a figyelem. Ráadásul igen erős szembeszél is nehezítette a dolgunkat, még sűrűbb tankolásra kényszerítve a gyorsan fogyó tüzelő miatt.

Monacoi panoráma

A viharos szembe fújó szélben éppen egy fizető kapunál vártuk a sorunkat, lassan araszolva előre, mikor az előttünk álló kocsit vezető hölgynek ablakmoshatnékja támadt. Lehet, hogy ment az ablakára is, nem tudom. De minket derekasan beterített, valami azonosíthatatlan szagú mosófolyadékkal. Kissé kieresztettem a hangomat és felhívtam a figyelmét arra, hogy ideje lenne abbahagynia amit csinál, mert nekünk az nem jó. A mellette ülő férfi vette észre a malőrt és leállította a kéretlen takarításunkat. Majd sűrű elnézések kérése közepette besoroltak a kapu elé. Persze nem történt semmi komoly baj, jót mosolyogtam a történteken.

Már-már ránk köszönt a szürkület, mire Marseille közelében találunk egy kedvünkre való kempinget. Igaz recepció már rég nincsen, de az egyik éjjeliőr beenged minket, a kocsmáros felírja az adatainkat és gyorsan le is telepszünk egy közeli helyre. A papírmunka közben érezzük a fafűtéses kemencében sülő friss pizza illatát és nem kérdés, hogy ebből ma nem lesz konzerv-vacsora. Míg a pizzák sülnek, lesétálunk a tengerpartra. A víz igen barátságtalan színű és igen csak felkeveredve hullámzik. F. igen csak bízik benne, hogy két és fél hét múlva már egy másik, sokkal barátságosabb arcát fogja felénk fordítani a hosszú, hazafelé tartó úton.

Mikor mennénk vissza a kempingbe, egy másik őr megállít bennünket és keresi a karszalagjainkat. De aztán kollégája a segítségünkre siet és elmagyarázza neki a helyzetet.

A vacsorát követően a vizesblokkban olyannal találkozunk, amit még nem láttunk, pedig jártunk már pár kempingben. Családi zuhanykabin, nagy előtérrel és dupla zuhanyzóval azoknak, akik még az esti higiéniai protokoll rövid idejére sem akarnak elválni egymástól….

Harmadik nap, 06.30. (hétfő) 489 km

Már világító üzemanyag lámpával indulunk el a recepció meglátogatása után. De sokáig nem találunk benzinkutat. Amikor már kb. csak benzingőzzel mehetett a motor, akkor végre az utunkba esett egy.  Be is álltam, levettem a pisztolyt, de nem történt semmi. Újabb próba, újabb eredménytelenség. Aztán jön egy férfi és ékes tájszólásban odahadar valamit, de szerencsére azonnal látja, hogy reménytelen eset vagyok.

Bemegy az épületbe, majd kilép és elmutogatja, hogy most már tankolhatok.

Aztán odajön és el Activityzi, hogy a motorosnak előbb fizetnie kell, csak aztán kap áramot a kútfejbe. Olyant Gibraltárban is láttunk később, hogy a robogóssal levetették a sisakot és csak azt követően tudott tankolni.

Lányos zavaromban a dögnehéz tanktáskát visszacsukom úgy, hogy a kulcs még a tanksapka zárjában áll. El is görbült rendesen. Kivettem, majd lassan, nagy erővel vissza egyenesítettem. Tartottam tőle, hogy eltöröm, de szerencsére megúszta és kibírta hazáig, így nem kellett elővenni a tartalék kulcsot.

Pihenő francia földön…..A sapkát Karcsikától irigyeltem el

Csorogtunk tovább a spanyol határ felé, mikor megláttam a Millau táblát. Nagy volt a kísértés, hogy elkanyarodjunk megnézni a híres völgyhidat, de a kétszáz kilométeres kitérő nem fért volna bele a napba és tartani kellett a tempót (az első napi kényelem miatt), hogy a terv szerint legkésőbb csütörtökön átkelhessünk Marokkóba).

Szieszta valahol Hispániában (kisszékek és asztal nélkül sehová nem megyünk)

Csak ki ne nyíljon az ajtaja!

 

Így Perpignannál becéloztuk Andorrát.

Már az odavezető út olyan csodás volt, hogy ha Andorra történetesen egy jellegtelen alföldi bányászváros, akkor is megérte volna a kitérőt.

A bevezető alagút karbantartási munkák miatt zárva volt, de amúgy is szívesebben keltem át a 2000 méter feletti hágón. Érdekes látványt nyújtott az alpesi környezetben lévő bevásárló város. Itt aztán nem volt probléma a kutakkal, egymásba értek.

A főváros előtt egy kicsivel megálltunk Encamp-ban, a Cámping Internacional-ban.

Egyszerű családi kemping a városka közepén, tiszta és igényes vizes résszel, a közelben kis bolttal, ahol vacsorához valót vehettünk, nevetségesen alacsony árakon. Hát igen, Andorra vámmentes övezet és az adó is valami elenyészően nevetséges szinten mozog. De talán pont ettől élénk a kereskedelmük……??

Csodaszép tájak mellett vezet az út Andorrába

A hely kiválasztásával elbajlódunk egy kicsit, mert sajnos otthon felejtettük az egyik konnektor átalakítónkat, amire itt most szükség lett volna. De némi kutatás után találok olyan oszlopot, amin a nálunk használatos dugalj is van. Igaz csak egy darab és az is foglalt már. No de magyar vadászember nem esik kétségbe, kihúztam a már benne figyelő kábelt, a mi T-elosztónkat betoltam helyette és abba visszadugtam. Mellé meg a sajátunkat. Ilyenkor nyernek értelmet azok az apróságok, amiket sokszor feleslegesen viszünk magunkkal, de néha aranyat érnek. A szomszédunk egy holland páros, utánfutón hoztak magukkal egy hatalmas cruisert, elmondásuk szerint két teljes hétig csak a környéken motoroznak.

Itt kellett először utántölteni a lánckenő tartályát, majd 2000 km-t bírt ki úgy, hogy a lánc közben végig finoman olajos volt.

Vacsorafőzés közben már kezdünk fázni. Én egy kicsit, F. nagyon. Majd az éjszaka folyamán minden létező ruhadarabot magára is termelt. Mit mondjak, melegem nekem sem volt.

Negyedik nap, 07.01. (kedd) 669 km

Gyanús sötétségre ébredek a megszokott időben, elgémberedett kezekkel, amik persze egész éjjel kilógtak a hálózsákból. A mellettünk magasodó hegyóriások eltakarták a Napot. Megnéztem a motoron a hőmérőt, mert igen hidegnek tűnt a levegő. Mutatott is vagy 10,6 °C-t.

Elmentem a mosdóba (szerencsére közel volt) és megdolgoztattam a fotocellás csapot, míg a jó meleg víz alatt életet gyúrtam a kezembe, majd leültem a sátor elé és kávét főztem. Igaz nem nagyon ittam, csak szorongattam a fém bögrét annak ellenére, hogy igen csak égette a kezem. Rendhagyó módon két Napkeltét élhettem meg. Meleget adó csillagunk előbújt ugyan a sziklák mögül, de rögvest el is tűnt egy magasabb mögött, ahonnan csak mintegy fél órai pauza után volt hajlandó újból előtolni a képes felét. De akkor már végleg.

F-nek csak akkor szóltam, mikor a Nap elkezdte beszórni sugaraival a kemping területét.

Nem volt túl lelkes és aktív, de azért lassan összepakolgattunk.

Fizetés közben a recepción az ifjú hölgy mutat egy fényképet a kempingről, szép térdig érő hóval. Mondom is neki, hogy milyen szép a kemping télen. Erre mosolyogva mondja, hogy a kép augusztus végén készült a közelmúltban….. Nincs hosszú szezonjuk.

Nyaralás közben indokolatlan érték a hőmérőn….még az elem sem bírta

A fővárosban megállunk egy nagy motoros bolt előtt. 10-re van írva a nyitás, hát várunk negyed órát. A boltos másodpercre pontosan meg is érkezik.

Nagy bolt, nagy választékkal ruhákból és sisakokból. F. kap egy szép kesztyűt, mert annak híján volt eddig. Ruhát tudnék magamnak válogatni, ha…..ha lenne helyünk elpakolni és ha lenne rávaló zseton. A következő kúton megállunk tankolni és végre kapok AND felíratú matricát. Igaz beteríti a fél oldaldobozt, de legalább van. F-est hiába kerestem a francúz kutaknál, ahogy később E betűt is a hispánok földjén.

Fél óra múlva már Spanyolország útjain robogunk Dél felé….a MELEG felé! Pár óra múltán már 30 °C felett jár a kijelző, mire este elérjük a kempinget Murcia magasságában a tengerparton, már 36-ot is mutat. Megígértem a reggeli didergésben a meleget F-nek és betartottam a szavam…..mint mindig J.

Szebbnél szebb katalán falvakon át vezetett az utunk

Egy jó darabon mellék- és főutakon gurultunk a nap folyamán, de nagyon nem lehetett tempózni a sok kamion és traktor miatt. Pedig a vidéki spanyol táj csodálatos és szívesen elnézegetném még napokig is. De hát haladni is kellett, messze még a cél.

Ezért Valencia előtt felmegyünk a pályára. Azon éppen a fordítottját tapasztaljuk a közlekedésben, forgalom szinte semmi, jobbára azok is külföldiek (meglepően sok az orosz luxusautó). A díjszabásuk sem olyan vészes, ezért maradunk is egy jó darabon rajta.

A reggeli 10°C után szebbet el sem tudtunk képzelni délutánra.

A kempinghez érve leparkolok és bemegyek a recepcióra érdeklődni. F. a motornál marad, nagy a tömeg. Miközben egyeztetem a részleteket a németül tökéletesen beszélő hölggyel, jön ám be utánam, hogy egy rendőr rajtunk ütött és el kell hagyni a parkolót, mert privát terület, csak nem vettem észre a táblát. Még pár mondat a szállásról, de a zsaru már ott toporzékol a hátam mögött. Odébb rakom a motort, akkor megint nem jó neki a hely, mert szerinte akadályozza a gyalogosokat…..aztán fél méterrel odébb már jó helyen áll….úgy látszik a rendőrök között ott is vannak megélhetésiek. Kellemes meglepetés a recepción, hogy mivel 10-ig elhagyjuk a placcot, fél árat kell csak fizetni. Ezt nyugodtan bedobhatták volna Sirmionéban is J.

Rövid idő alatt is jól belaktuk a parcellát, sőt itt még a ruhák is megszáradtak!

A kemping nagyon kellemes, tele is van rendesen. Kipakolás és sátorállítás után elsétálunk a boltjába, ami nagyobb, mint egy átlagos kisvárosi közért és az árukészlete is igen bőséges.

A bejáratnál gyönyörű grillcsirkéket sütnek, de sajnos mi nem kapunk, mert azt már órákkal előtte meg kellett volna rendelnünk. Így marad a páncélos kaja és a sör. Ha sokáig tart a túra, a végén alkoholisták leszünk…..gondoltuk ezt akkor, nem tudván mi vár ránk Marokkóban.

Az esti zuhanyozáskor itt is jutott csodálkozni való a tegnapelőtti, családi zuhany után.

A falon szép nagy keretes plakát hirdeti, hogy Spanyolországban a törvény tiltja a közös bejáratú épületben való zuhanyozást nyilvános helyen férfiak és nők számára. Aki ezt megszegi, azt azonnal kirakják a kempingből és még egy zsíros büntetésre is készülhet. Így a közös pancsolás helyett egy hispán család férfi- és fiútagjaival zuhanyozhattam együtt (na jó, volt köztünk egy vékony fal), akik valami helyi, énekes tehetségkutatón érezték magukat. Én mondjuk kihajítottam volna mindet az első ütemek után, de ők nagyon jól elvoltak az artikulátlan, fejhangú ordítozásukkal J.

Ötödik nap, 07.02. (szerda) 539 km

Kicsit lustálkodunk reggel, de 10-ig sikerül elhagyni a kempinget. Egy darabon mellékutakon megyünk, aztán időnyerés miatt beiktatok egy pályaszakaszt. Itt már kicsit több a jármű, mert vannak nem fizetős szakaszok, de nem vészes a forgalom. Nagyon szép helyeken járunk, a környezet csodálatos. Az utak mellett kulturált, tágas pihenők várják az utazókat, viszonylag sok a benzinkút.

Az is jelzi, hogy közelítünk a kikötők felé, hogy egyre gyakrabban látni kompjegyet árusító irodákat a kutaknál és pihenőkben.

Fokozódik a meleg, ugyan a magasabb részeken még elkel a pulóver.

Granadában megállunk, meglátogatjuk a helyi Mekit, hogy összehasonlíthassuk a kínálatát az itthoniak konyhájával. Érdekes ízeket tapasztalunk meg, minden hasonlít a hazaira, de a fűszerezésük teljesen más. Miközben az árnyas kerthelységben eszegetünk, hozzánk csapódik egy csúnyácska kóbor macska. Kap egy csirkeszárny-csontot, de nem igen örül neki. Pedig aki olyan sovány és éhes, mint ő, az ne válogasson. Aztán nekipofátlanodik és elkezd közelíteni az asztalon lévő ebédünkhöz. Ezt már nem tűröm és érthetően elmondom neki, hogy mi fog vele történni, ha beleeszik a kajámba. És lássunk csodát, ért magyarul, pedig eléggé speciális nyelvterületről válogattam össze a neki szánt mondanivalómat J.

Át is teszi működési területét a frissen érkezett helyi családhoz, akik bőven ellátják…… sültkrumplival. Az bezzeg nagyon ízlik neki. Ezek szerint vega volt.

Sok lehet hétvégén a motoros a Sierra Nevada felé vezető úton, nekik szól a tábla

A kis pihenő után nekivágunk a Sierra Nevada faluba vezető hegyi szakasznak. Ezt igazából látni kell, nem tudok elég szépeket írni róla. Pár helyen kicsit nekieresztem a lovakat, élvezetes a kanyarvadászat, még a nehéz motorral is. Maga a falu kihalt (afféle síparadicsom benyomását kelti), hétköznap nincs benne élet nyáron. Lefelé jövet belefért egy kis fotózás egy nagyon szép panorámájú kanyarban. Egy pár ugyan már dolgozott a családi album számára, a hölgy mindenféle pózban fotóztatta magát a nem mindennapi háttér előtt, de aztán mi is sorra kerültünk pár kattintás erejéig.

Mi is megálltunk egy kicsit fotózni

Sierra Nevada panoráma

Nagyon szép úton közelítjük meg a tengerpartot, majd egy kicsit haladunk még Málaga felé, hogy minél közelebb legyünk a holnapi gumiszerviz helyszínéhez.

A város előtt kb. 20 kilométerrel találunk is egy szimpatikus kempinget (Camping Vale Niza Playa), ahol az árból még sikerül pár eurócskát lefaragni, mondván reggel úgyis korán tovább állunk. Van mosógépük is, rendbe tesszük az eddig használt, idáig bezacskózva velünk utazó holminkat. Mivel a marokkói útitervet nem hoztam magammal papíron, megkértem a kempinges hölgyet, hogy had nyomtassam ki az email fiókomról. Szívesen segített, nem is fogadott el semmit a pár oldalnyi nyomtatásért. Gondolhatta, milyen csórók lehetnek szegények, ha a szállás árából is lefaragtak 4 eurót J.

Mindenütt virágok, már érezzük, hogy jó felé tartunk…

A tenger eléggé nyugtalan képet mutat

Lesétáltunk a tengerpartra, ahol viharos szél fogadott és hatalmas hullámok. Mivel másnapra volt időzítve az átkelés, F. elég bizalmatlanul szemlélte a nagy vizet. De bíztunk benne, hogy 3-4 nap után lassan csak elcsendesedik a természet.

A bejárat melletti kis büfében megvacsoráztunk, nagyon finom grillezett csirkét kaptunk, mellé az elmaradhatatlan söreinkkel J.

Viszont hiába fújt a szél, a mosott ruháink nem akarnak száradni. Nagyon párás és hűvös a levegő a mediterrán tenger partján.

Lefekvés előtt még sokáig lapozgatom a magunkkal hozott útikönyveket, tervezgetek, jegyzetelek, előkészítem a papírtérképet is, hiszen holnaptól a navigáció helyét az veszi át majd.

Izgalommal tele alszom el, várva a másnapot.

Hatodik nap, 07.03. (csütörtök) 330 km (ebből 116 Marokkóban)

Jó korán indulunk a kempingből, én már hajnal óta sertepertélek, pakolgatok, izgulok. Nem minden napos esemény számunkra a kontinensek közti hajóút. Gyér forgalomban haladunk Málagáig, a tengerparton viszont nagyon kell figyelni, mert sokan kocognak és gyalogolnak, ügyet sem vetve az úttesten való átkeléskor a forgalomra.

Pedig mi türelmesen vártuk a nyitást….aztán mégsem lett új gumink

Nyitás előtt negyed órával már a Honda szalon előtt állunk. Lassan kezdenek szállingózni az álmos szerelők és értékesítők, előbb átvesznek némi árut egy teherautóról, majd velem is foglalkoznak. Hivatkozok a levelezésünkre, erre átirányítanak az utcában kissé távolabb található szervizhez. Ott már nagy a forgalom, hozzák a motorokat, egyiket a másik után. Egy halom 125-ös robogó áll a bejárat mellett, aki otthagyja a motorját, csak felül a soron következőre és már húzza is a gázt a dolga felé. Kivárom a sorom, mire kiderül, hogy a pultos (aki Isten bizony 99%-os alteregója Armand Assante színésznek és kár, hogy nem fényképeztem le) az anyanyelvén kívül semmilyen nyelvet sem beszél, ezt ráadásul nemzeti öntudattól fűtve, röhögve adja elő, bevonva a mókába a várakozó hazafiakat. Méghogy angol, meg német…ugyanmár! Tulajdonképpen jót derültek azon, hogy milyen sötétek. Majd telefonál a szalonba, de a hanglejtése cseppet sem tűnik barátságosnak. Kezdem érezni, hogy bajok lesznek. Húsz perc múlva érkezik a szalon munkatársa, akiről kiderül, hogy pár reggeli kávé után kitűnően beszél németül, de amikor nála jártunk ezelőtt fél órával, még meg sem szólalt. Elkezdtek tárgyalni a büszke torreádor ivadékkal. De sajnos érzem, hogy műveltségével együtt is alul marad az egyoldalú küzdelemben.

Hiába volt az előzetes levelezés, gumiválasztás, egyeztetés, nem kapok gumit a motorra. Ha várunk délutánig, akkor talán, de valószínűbb, hogy csak másnap lesz belőle szerelés.

Megköszönöm a segítségét, de nem maradhatunk, délután mindenképp át akarunk kelni a szoroson, előtte pedig még ott vár minket Gibraltár is.

Innen az utunk a tengerpartot követve vezet a brit fennhatóság alatt álló területig.

Közben egy pihenőnél megtankolunk, eszünk egy közepesen borzasztó benzinkutas mirelit pizzát, majd megvesszük a kompjegyünket a parkolóban álló jegyirodánál.

Közeledve Gibraltárhoz, úton-útfélen jegyirodákba botlunk

Mivel a Balearia társaságnak megy naponta a legtöbb hajója Ceuta felé, arra esik a választás. A jegy nem olcsó, 102 Eurót kell érte leszurkolni, de egy éven belül bármikor felhasználható. Azért mi szeretnénk ma kilyukasztatni a kikötői kalauzzal.

Itt vettem észre, hogy egy gumiágyas csavar elveszett a fejidom alól, de a mindig kéznél lévő PowerTape gyorsan segít kijavítani a hibát. Ez ugyan nem szép, de hatékony megoldást jelent.

Gibraltárhoz közeledve a semmiből kiemelkedő nagy sziklatömb már messziről felhívja az utazó figyelmét. A határon való belépéskor kell az útlevél, mert Erzsébet királynő földjére lépünk, valamint a sisakra szerelt kamera miatt mószerolnak egy kicsit, hogy ugye nem volt bekapcsolva, mert az nagyon-nagyon szigorúan tilos lenne. De elhitték a nemleges válaszomat, így akadálytalan haladunk tovább.

Gibraltár sziklája már messziről jelezte, hogy jó irányba tartunk

Utunkat keresztezi a híres reptéri kifutópálya, amin keresztül vezet az egyetlen út. ha repülő mozog a betonon, akkor a forgalmat sorompó, lámpa és rendőr állítja meg.  Arra is ügyelnek, nehogy olyan dugó alakuljon ki előtte-utána, ami miatt esetleg vészhelyzetben nem lehet pillanatok alatt szabaddá tenni a repülők útját.

Nem tetszett neki, amikor eltanácsoltam a poggyászunkról

Körbe motorozzuk a hegyet, mindig feljebb jutva az oldalán, közben kósza pillantásokat vetve az afrikai kontinensre, majd elérjük azt a pontot, ahonnan már csak útdíj fizetése után lehet tovább haladni oda, ahol a híres gibraltári majmok élnek.

Ezek tulajdonképpen berber makákók, amik Algériából és Marokkóból származnak. Az angolok nagyon vigyázzák őket, külön orvosi felügyelőjük van, aki minden egyedet évente egy alkalommal befog, megvizsgál és szükség szerint kezel is. Minden állat chippel van ellátva. Etetésük szigorúan tilos, gondolom első sorban az egészségüket óvják ezzel, de természetesen a táblákon a balesetveszéllyel magyarázzák. Mondjuk foguk az van elég nagy hozzá, hogy tényleg komoly kárt tudjanak tenni egy feléjük nyúlkáló emberben.

Erős babona fűződik hozzájuk, azt tartja a hiedelem, hogy addig lesznek az angolok Gibraltáron, amíg akár egyetlen majom is él ott. Ha elfogynak a majmok, a briteknek szedni kell a cókmókjukat és költözhetnek haza.

Ezt Churchill a háború idején annyira komolyan vette, hogy a bombázások alatt elpusztult majmok helyett újakat hozatott, nehogy a katonák harci morálja lássa kárát a kedvencek eltűnésének.

Na, még 20 perc ebédig.

Egy szép helyen lerakjuk a motort és sétálgatva közelítjük meg a déli sziesztájukat töltő majmokat. Egy rendkívül unott ábrázatú idősebb példány hagyja, hogy kicsit fotózzuk, de megun minket és felköltözik egy fára, ahol kényelmesen elnyúlva napozik tovább.

Kiabálást hallunk a motor felől, odasietünk, hát egy másik majom ül a motoron és éppen az oldaldoboz tetejére erősített tanktáskát próbálja kibontani. Abban vittük a tartalék ennivalót, feltehetően a szagok vonzották oda. Miközben a cipzárral bajlódik, filmezés közben túl közel megyek hozzá, ezt méltatlankodva veszi tudomásul és vissza is beszél miatta. Aztán kelletlenül csak lemászik és odébb áll.

Nála éppen nem volt haverfelvétel… igaz a többinél sem 🙂

Emlékmű: Gibraltár hős védője…vagy leigázója? Ahogy tetszik…

Lefelé a hegyről a navigáció megkergül, a szűk sikátorokban a jel vetődik falról falra, így néha azt sem tudja, merre van az előre és a hátra. Emiatt kissé el is keveredünk, ami a meredek egyirányú sikátorok között nem túl mókás. De azért csak levergődünk valahogy és kikecmergünk a nagy forgalomban a városból.

„3 in 1” Reptér, kikötő, sporttelep… Pilóták figyelem! Labda után szalad a gyerek!

Algecirasba érve egyből megkeressük a kikötőt. Már messziről jelzik a jegy-nepperek a bejáratot, mindenki balekra vadászik. Annak nem örülnek, hogy nekünk már van jegyünk, ezt nem is titkolják.

Becsekkolunk, az infó szerint kb. egy órát kell várni a hajó indulásáig, a sor lassan növekszik is.

Meglátok két motort, oda sétálok hozzájuk. Két holland nyugdíjas készül Afrikába egy-egy öregecske, de jól felkészített és telepakolt Honda Transalp nyergében. Kicsit beszélgetünk és kiderül, hogy Dakart megjárt veteránok, akik most némi Mauritánia-Mali kitérővel Szenegálba készülnek, majd valamikor októberben ott hagyják a motorokat egy ismerősnél Dakarban. Hogy aztán visszatérjenek jövő tavasszal és folytassák az útjukat Fokvárosig. Két elszánt, kicsit hibbant kalandor benyomását keltik, de becsülendő az elhatározásuk. Szeretnék nyugdíjas koromban ilyen problémákkal megküzdeni.

A behajózás gyorsan zajlik és alig érünk fel a fedélzetre a motor lekötése után, már húzunk is kifelé a kikötő biztonságából. Szerencsére a tengerszoros nagyon nyugodt, a szél ugyan viharos erejű, de mégsem kelt nagy hullámokat. Megcsodáljuk a gibraltári sziklát a víz felől is, aztán már Afrika felé fordulunk és az előttünk álló két héten gondolkodunk.

Ismeretlen ország és új kalandok állnak előttünk, érthető módon izgulunk egy kicsit.

„A Szikla”, de már a nedves oldalról

Ceutában a kikötés és kihajózás nagyon gyorsan lezajlik, maga az egész út, mindennel együtt sem tartott egy óránál tovább. Mint említettem már, itt még spanyol felségterületre tesszük a lábunkat, hiába váltottunk kontinenst. Ez még a gyarmattartás hozadéka, ami megér pár kitérő mondatot úgy gondolom.

Ahogyan Gibraltár a Brit Korona gyarmati területe, úgy Ceuta (és Melilla is több szigettel együtt) a Spanyol Királyságé. Gibraltárt a spanyolok kitartó türelmetlenséggel próbálják visszaszerezni az angoloktól (még a félszigetre vezető ivóvízcsövet is levágták, így amazok tengervízből, méregdrágán nyerik a szükséges édesvizet), ugyanakkor az afrikai parton lévő városaikhoz körmük szakadtáig ragaszkodnak. Mindkét monarchia a végletekig elmegy, hogy saját érdekeit érvényesíthesse a katonai és kereskedelmi jelentőségű területeken, holott a gyarmattartó időktől már rég eltávolodtunk. De vannak helyek, ahol megállt a történelem.

Ceutában először is egy benzinkutat veszünk célba. Hirtelen leesett az üzemanyag ára, ami ezután egyre jobban szembetűnik majd, ahogyan haladunk Dél felé. Hosszabb szabadságra küldöm a GPS-t és bekerül a tanktáska átlátszó teteje alá a papírtérkép. A navigáció adatbázisa innen már alig érne valamit, Marokkóra sajnos nem találtam kompatibilis térképszoftvert.

A határhoz érve azonnal megrohamoznak az önjelölt segítők. Azt már előre eldöntöttem, hogy ha lesz köztük bizalomgerjesztő arcú, akkor egynek igénybe veszem a szolgálatait.

Ez a feltétel ugyan nem teljesedett be (válogatott anya- nővér- és apagyilkos pofák voltak mindegy szálig), de a készletből azért csak sikerült válogatni egyet. Aztán kiderült, hogy ő is hárman van. Nem akartak előre árat mondani, de megértették, hogy akkor nincs üzlet. Megegyeztünk húsz Euróban, de akkor gyorsan és zökkenőmentesen átjuttatnak a határállomás zűrzavarán. Be is indult a gépezet, buzgón töltögették kifelé a különféle papírokat, szükséges nyomtatványokat. Jöttek-mentek egyik ablaktól a másikig, míg mi szépen vártuk a motornál a fejleményeket. Aztán az egyik ablaknál megakadtak, hosszasan vitatkoztak hol egymással, hol a hivatalos szervekkel. Odamentem, próbáltam egyeztetni a tányérsapkás, igen komoly illetővel. Aztán F. ment az egyik ablakhoz, ahol a 3 éves tunéziai pecsét miatt azt hitték, hogy Algériában jártunk. Ez Marokkóban nem lenne túl jó ajánlólevél. Sikerült tisztáznia a félreértést, majd miután felsorolt egy halom várost és helyet, ahová Marokkón belül készülünk, már engedett a feszültség. A motor beléptetésénél akadt még egy kis probléma, de további, katonazubbony zsebébe vándorló 10 Euró ellenében ez is megoldódni látszott. Majd még valaki akart egy húszast, de erre már én is kiengedtem a hangomat. Egyből visszább vettek és gyorsan elkészültek a papírok.  Ekkor már kezdtem magamban érezni, hogy megérkeztünk, mert egy magára valamit is adó arab országot a korrupció és a seftelés mozgat, ebből pedig a fehérember csak vesztesként kerülhet ki. Legfeljebb a talpraesettebbek a lehúzás mértékét tudják némileg szabályozni  :).

Végül csak sikerült minden pecsétet a megfelelő helyre tetetni és felnyílt előttünk a sorompó.

Tanger Med felé vesszük az irányt, mert szeretnénk látni a helyet, ahonnan 13 nap múlva a hajónk hazafelé indul majd. Elég régi térképet kaptam itthon, alig jelöl autópályát és még a kikötőváros is hiányzik róla. Pedig ott van az a helyén, erről meg is győződünk a saját szemünkkel. Persze még otthon jól megnéztem a Google térképén, nehogy meglepetés legyen a dologból.

Ezután felmegyek az autópályára, mert Tangert kihagyjuk, majd hazafelé (ha marad rá idő) meglátogatjuk. De előbb szeretnénk minél többet haladni lefelé az óceán mentén.

Az első találkozás az Atlanti óceánnal nem egy falrengető élmény. Olyan mint a tenger csak tudom, hogy a másik partja kicsit odébb van. Talán némileg komiszabb a kinézete, a színe hideg és messziről koszosnak tűnik. Aztán később testközelből sem változott a benyomásom róla.

Lassan átmegy Amerikába világítani….Naplemente az asilahi mólónál

Kis autópályázás után letérünk egy Asilah nevű kisváros táblájánál és lassan csordogálva az utcákon, keressük az első éjszakai szállásunkat. Feltűnően nincsenek emberek az utcákon, minden üzlet zárva, kihalt szellemváros benyomását teszi a település. Ekkor még nem tudtuk, hogy pont telibe trafáltuk a ramadán böjti hónapját, de erről majd még bővebben.

Látunk pár szállodát, de kívülről cseppet sem bizalomgerjesztőek, ezért meg sem állunk náluk.

Már majdnem kiérünk a városból, amikor megpillantjuk a Hotel Al Khaima táblát. Messziről takaros helynek tűnik, ugyan sehol egy vendég. A recepciós örül nekünk, a szállás elég borsos áron van, de inkább maradunk, mint sem céltalanul bolyongjunk tovább az ismeretlenben.

Óceánra néző szobát kapunk, a teraszon kiteregetjük a vizesen magunkkal hozott mosott gönceinket és egy kis pihenő után elsétálunk a városba.

Út közben először egy légvédelmi sziréna hangjára leszünk figyelmesek, majd megszólal a minaretből a gépi müezzin is, imára hívja a hívő lelkeket és megtöri a böjtölés időszakát.

Innentől Napkeltéig szabad a vásár.

Sötétedés után egy órával már beindult a konyha

Pillanatok alatt megtelnek az utcák, kinyitnak a boltok és éttermek, beindulnak a kávézók és az óceán partján még egy vurstli is megkezdi éjszakai életét.

Eszünk egy utcai étteremben egy közepesen jó grillcsirkét nagyon finom köretekkel, sok olajbogyóval, isteni frissen facsart narancslével, ráadásul igen olcsón az itthoni árakhoz képest. Vacsorapartnereink is akadnak, egy rakás kóbor macska képében. A séta tele hassal visszafelé már nem esik olyan jól, de azért csak haza vánszorgok valahogy. Már aludnánk, de nehéz álomra kényszeríteni magam, egyrészt annyi minden történt ebben az egy napban, másrészt pedig az utcán az erkélyünk előtt lüktet a forgalom, él a város, közlekednek a tömegek. Azért a fáradtság megteszi végül a hatását.

Hetedik nap 07.04. (péntek) 420 km

Kipihenten ébredünk, első afrikai reggelünkön. A szálloda belső udvarán a medence hívogatóan csábít, de elvetem a pacsálás gondolatát. Helyette leülünk reggelizni. Valami palacsinta-féleséget kapunk, amihez nagyon jól illik a kétféle gyümölcslekvár. Ezen felül pirított bagett darabok, 1-1 főtt tojás és kockasajt, valamint friss narancslé alkotja a reggeliző asztal kínálatát. No meg egy rém álmos és unott arcú felszolgáló hölgyemény, aki ahelyett, hogy most a ramadáni éjszaka dorbézolásának következményeit pihenné kifelé, nekünk kell, hogy felszolgáljon. De legalább meg sem próbál úgy tenni, mint ha neki ez nem fájna. Jól láthatóan nagyon szenved, a mosoly intézményét hírből sem ismerve J.

Összepakolunk (a ruháink csak kicsit nedvesebbek, mint mikor kiraktuk őket száradni tegnap), kijelentkezünk és indul…nánk, de előbb ki kell fizetni az éjszaka (állítólag) a motorunk mellett őrködő ember bérét. Elég bizalomgerjesztő arculata van, jobb híján elhiszem neki, hogy tényleg ott aludt a paripa mellett a széken. Megkapja a csekély összeget és boldogan integet utánunk.

Yamaha, vagy Suzuki? Fene tudja, de én valami kínai turpisságot sejtek mögötte.

Kicsit még használjuk Őfelsége autópályáját, hogy mielőbb Rabatba érhessünk. Ugyan a városban nem tervezünk semmit, csak szeretnénk rajta keresztül motorozni. A forgalom olyan arabos nagyvárosi. Valami különleges alkalomra készülhetnek, mert sok a katonai-rendőri kettős poszt az út mellett, díszes egyenruháik és tükrösre vikszolt bakancsaik már messziről ragyognak. Rabat a hivatalos főváros, ehhez mérten nincs túl nagy tumultus nap közben az utcáin. Mondjuk, mint Budapest pénteken a délutáni műszak lefújását követő órákban….és ezt most szorozzuk be (jóindulattal) hárommal. Mindenki minden sávon, bárhová kanyarodik, elénk fordul, szembejön, stb.. Itt nem lennék gyalogos, de sokáig motoros sem.

A legmókásabbak a kaotikus forgalomban lavírozó 3 kerekű áruszállító öszvérek (eleje motorkerékpár, a hátulja kézikocsi) és az állati erővel vont szekerek és kordék.

Elmotorozunk a soha be-nem fejezett Hassan minaret mellett, ami mai állapotában fele olyan magasan tör az ég felé, mint ahogyan azt tervezője megálmodta. Impozáns épület, de megállásra nem csábít.

Elhagyva a rabati tömegnyomort, visszatalálunk az autópályára, amiről le sem jövünk, csak Casablanca kijáratánál. Közben vidám dolgok történnek, mert a környékbeli félnomád tartású állatok (lovak, kecskék, tehenek és birkák) igen csak szeretnek bemászni a két pályát elválasztó sövényhez egy kis nassolásra. Izgalmas úgy vezetni, hogy soha nem lehet tudni, milyen irányból, milyen méretű állat fog előttünk teremni.

A II. Hassan nagymecset, Messziről is monumentális. Sajnos belülről nem nézhettük meg.

Casablanca (ha lehet ezt még fokozni) olyan káosszal fogad minket, amilyenről még soha nem is álmodtunk. Hajdanában a Nápoly utcáin megélt csúcsforgalom, majd a palermói közúti vendetta kipipálása után abban a hitben ringattam magam, hogy nekem aztán semmi újat sem tudnak már mutatni e téren……. nagyot tévedtem. Visszasírjuk Rabatot J

Hiába a sok rendőr, a szabályok betartásának látszatát is messze maga mögött hagyva küzd mindenki az életéért. Itt is vezetik a hit-listát a triciklik és a szamaras kordék. Egy óra túlélő gyakorlat után már nem tudok újabb káromkodást elővenni a tarsolyból, ha egy körforgalomban dudálva és ostort rázva-ordítva próbál egy ilyen vegyespáros előnyhöz jutni a másik kárára…szemben haladva a 3 sávon elrendeződött 5 autóoszloppal. Kevés hozzá a fantáziám, pedig mi magyarok igen gazdagon el tudjuk keríteni, ha arról van szó.

Az már szóra sem érdemes, hogy eközben legalább három alkalommal jöttek nekünk mindenféle járművek, akik nem szenvedtek sem önbizalom hiányban, sem nem rendelkeztek a legalapvetőbb szemmértékkel sem, mert megkíséreltek elférni egy 2 méter széles kisbusszal, vagy utassal dugig tömött ócska taxi-tepsimercivel a rendelkezésre álló mintegy 70-80 centiméteres résben. Hogy aztán ott pár méterrel előrébb milyen további tervük lett volna a dugóban, arra nem is voltam már igazán kíváncsi.

Két óra múlva már csak az motivált, hogy lehetőleg élve megpillantsuk a II. Hassan nagymecsetet. Akkor már nem éltünk hiába. Aztán csak ott állunk a mecset közelében egy üres parkolóhelyen és olvasom az útikalauzban, hogy a mecset tárt karokkal várja a gyaur hitetleneket is….péntek kivételével bármelyik napon. Naná, hogy ezt beszoptuk. Pedig annyiszor átnéztem azt a könyvet.

Tovább motoroztunk a parti úton, míg egyszer csak elénk nem ugrott egy ….na mi?…..Hát egy Mc’Donalds 🙂 Nem tudván ellenállni a csábításnak, no meg amúgy is kellett (főleg F-nek) egy kis megnyugvás a nagy küzdelem után, megálltunk, megízlelni az afrikai gyors-ízeket. Persze teveburger nem volt, de azért válogattam ezt-azt a kínálatból. Kint ettünk a motor mellett, közben bámulva az óceán hullámait és a mellettünk nagy ritkán elhúzó motorokat.

Itt álljunk is meg pár szóra. A marokkói motorpark szinte teljesen kimerül az 50-től 250 ccm-ig tartó kategóriákban. De a nyugati part gazdagságában néha-néha feltűntek európai és japán nagyvasak is. Ezek közös jellegzetességei a következők voltak: a vezetőjükön és utasaikon szinte soha nem láttunk bukósisakot és a motorok nem voltak felrendszámozva. Valószínűleg szürke, de akár fekete importból származhatnak és a helyi jogszabályok számára ismeretlen kategóriát képviselnek. Lovasaik ennek megfelelően úgy is közlekedtek rajtuk, mint az eszement kamikaze-idióták.

Jó időben elkezdtünk szállást keresni, ami nem is bizonyult olyan egyszerű mutatványnak. Lakópark lakópark hátán, de fizető vendéglátó és szállóhelynek igen csak szűkében álltak azon a szakaszon. Több helyen is próbálkoztunk, de nem jártunk eredménnyel. Egy szálloda volt nyitva Casablacatól déli irányban, mintegy 30 kilométerre, de az árszabását nem nekünk célozták, 5-6 éjszakára terveztünk akkora kiadást, amit ott egy éjszakára kértek…egy főre.

A parti főúttal párhuzamosan futó alsóbb rendű út. Nyomokban szilárd burkolattal

El Jadida üdülőváros, éjszakai pompában

Így szépen lassan elértük a kb. 100 km-re lévő El Jadidát, ahol a város bejáratánál azonnal csábítóan hívogatott a Hotel Jawhara hirdető táblája. Nem is sokat teketóriáztunk, leparkoltam a szálloda előtt és percek alatt meg is alkudtam a ramadánt igen rezignáltan váró személyzettel egy óceánra néző, erkélyes szobára. A motornak a zárt udvarban jutott parkoló, így nem kellett teljesen lemálházni róla a motyóinkat. Igaz a meredek lejáró úgy csúszott, mint ha lezsírozták volna, de sikerült learaszolni a nagy bálnával. Persze előtte lementem megnézni, hogy meg tudok-e majd fordulni vele, mert ha hátramenet üzemmódban kellett volna kiállnom, akkor még ma is ott állna, az biztos.

Mikor kipakoltunk és kissé rendbe szedtük magunkat, elsétáltunk a kb. 2 km-re lévő városba. Ami totál kihalt volt, sehol egy teremtett lélek, vagy nyitvatartó üzlet, kávézó, étterem, stb. Hát persze, a ramadán. lassan kezdtünk beletörődni, hogy ez a számunkra kétszínű vallási ünnep tövestől változtatja meg az utunkat.

Itt a napi böjt végét nem csak sziréna jelezte, de még ágyúval is lőttek hozzá. Gondolom sok a süket arab a környéken.

Megcsodáltuk a város kivilágítását, egy benzinkútnál vettünk némi ásványvizet és visszasétáltunk a szállóba. A személyzet nagy ívben fütyült ránk, el voltak foglalva a saját vacsorájukkal. Ezért vittünk fel némi páncélos kaját a motorból és a gázfőzőn, az óceánra tekintő erkélyen melegítettünk magunknak vacsorát a növő Hold sejtelmes fényénél.

Nyolcadik nap, 07.05. (szombat) 261 km

Szokás szerint reggel korán ébredtem, a két óra időeltolódáshoz nehezen akart alkalmazkodni a szervezetem. Bezzeg F-nek nem voltak ilyen problémái. Még Európában a kempingekben minden reggel azzal ébresztettem, hogy „Ébresztő, fél nyolc van”, de kikötötte, hogy Afrikában ezt el kell hagynom. Én meg szófogadó fiú volnék, vagy mifene…

azonosíthatatlan kávé, száraz felvágott és kenyér, datolya és narancslé

Azért egyszer csak összepakoltunk és kerestük a reggelinket, ami benne volt a szállás árában.

Na azt ugyan kereshettük, mert a reggelig tartó tivornya után egyetlen ember volt aki úgy-ahogy talpra tudott állni, de ő is csak portás szerepkörben díszelgett.

Azért összeszedte magát és elénk tett két pohár narancslevet, pár darab kőkemény kenyérdarabbal, némi azonosíthatatlannak ítélt, ám kellően megbarnult felvágottal és pár szem nagyon finom datolyával. Ezzel a maga részéről a reggeliztetést lerendezettnek tekintette és visszaomlott a földre terített paplanjára lóbőrt húzni.

Lerámoltuk a cuccainkat és arra vártunk, hogy jöjjön valaki, akinek van kapukulcsa és még fizetni is tudunk nála.

Meg is érkezett az egyik hölgyemény a tegnapi kollekcióból, de teljesen használhatatlan állapotban. Többször is ránk köszönt, mintha nem találkoztunk volna az eltelt 10 percben legalább 3 alkalommal. Aztán megpróbált megfeledkezni a tegnap kialkudott árról is, de aztán minden a helyére került és mosolyogva, integetve indultunk tovább.

A reklámtáblák alapján kellett a közelben lennie egy Marjan nevű szupermarketnek, de sehogyan sem akadtunk a nyomára. A helyét mutató táblákat követve ugyan oda érünk vissza, ahol elkezdtük a kutatást. Aztán véletlenül ráakadunk, de kiderül, hogy még nem is üzemel.

Hátunk mögött hiper-szuper lakópark és multiáruház, előttünk pedig….

Mellette újfent szembesülünk az afrikai ellentétekkel. Luxuskivitelű, európai színvonalú nagyáruház mögöttünk, modern, parabolatányér-erdős és pálmafás luxus-lakópark a bal oldalunkon, jobbról pedig egy nyomortanya, mérhetetlen mennyiségű szeméttel. Jobb ha nem is akarjuk megérteni Afrikát, csak elfogadni olyannak, amilyen.

Benzinkútnál érdeklődünk a Marrakesh felé vezető út hollétéről, mert az sincsen kitáblázva. A segítő szándékú kutas szívesen ad útbaigazítást és hálásan vigyorog a kis plusz jatt miatt.

Becélozzuk Marrakesht és szebbnél szebb utakon haladunk felé. Itt már ízelítőt kapunk a sziklás sivatagból, de még viszonylag sok az ilyen-olyan ültetvény az út mentén. Sajnos olyanba is belebotlunk, ami nem éppen szívderítő. Vegyi üzem egy kisváros határában. Jelenlétét már messziről jelzi a semmi mással nem összetéveszthető bűze és a horizont fölé emelkedő, atombomba gombájához hasonlító sárgás füstje. Hát, környezetvédelemről errefelé még sajnos nem beszélhetünk.

A környezetükhöz való hozzáállásuk és igénytelenségük elszomorító

Marrakeshbe érve egészen az óvárosig motorozunk, majd a medina várfala mellett leállunk. Persze azonnal mellénk szegődik egy önjelölt kalauz, aki elmondása szerint csak segíteni akar. Arra persze nem felel, hogy mibe fog ez nekünk kerülni, csak bizonygatja, hogy majd ő megmutat nekünk mindent és még a motornak is szerez őrzött parkolót.

Medina Marrakesh közepén

Ez mondjuk, elnézve a humán-erőforrás felhozatalát, nem is volt tőle elvetendő javaslat. Megbeszél 30 DH-ért egy motor-alattnyi aszfaltot és már vezet is be minket a medinába.

Mivel jól beszél angolul és még németül is valamennyit, végül nem bánjuk meg a jelenlétét. Végig mutogatja a különféle kézművesek műhelyeit és az árusok portékáit.

Hal-árus a döglesztő melegben, hűtőpult meg sehol.

Meglepetés. A mocskos medina közepén, egy fürdő hűs, patyolat udvarán.

Néhol összetűzésbe is keveredik velük, mert kissé többet akar bemutatni belőlük, mint ami ildomos lenne. Látunk korán iskolát, nagyon szép fürdőt és végül bevezet minket egy üzletbe, ahol magunkra is hagy a tulajdonossal hármasban. Hát erre ment ki a játék, most jön az árukapcsolás. Volt egy kis folklórműsor, de aztán most meg leszünk fejve…..gondolják ők, mert nem ismerik az anyagi helyzetünket.

A bizsus boltjának egy részlete

A tulaj hellyel kínál, megejtjük a kötelező mentateás szeánszot, majd rátér a lényegre. Válogassunk a boltban, ami megtetszik csak tegyük az asztalra, utána beszélgetünk az árról.

Meg is nézünk mindent, tényleg vannak szép dolgai. De azzal tisztában vagyunk (mondjuk ő még nem), hogy nagy költekezés itt nem lesz.

Azért kiválasztunk F-nek egy szép karláncot és nagyobbik gyermekünknek egy görbe pengéjű díszkést. Az asztalra tett portéka felett pedig elkezdődik egy nagyon szórakoztató játék.

Alku az öreg, dörzsölt kufárral. De minket se akárhonnan szalajtottak, Őseim között örmény zsidók is vélhetők, akik a Bukovinába szalajtott svábokkal vegyültek. És ugye kikből lettek a svábok? Azokból a kivándorló skótokból, akik otthon nem bírták elnézni a felelőtlen pazarlást! 🙂 Szóval fel vagyok én is vértezve ezzel-azzal genetikai vonalon. Szakállas, hajótolvaj-forma boltosunk szervál elsőként. Papírlap kerül elő, arra írja a szerinte méltányos árat a két „műkincsért” cserében.

Ajánlat-pofátlanul alacsony ellenajánlat…..Újabb ajánlat-újabb, tökönrúgással egyenértékű válaszösszeg…….Némi hajtépés kíséretében új árfekvés- mosolyogva írom az újabb árat a papírra, de még mindig nagyon messze járunk egymástól……Egy egészen kis, jelzés értékű hisztériás roham könnyekkel vegyítve- erre elé tolom a kést, hogy akkor erre nincs szükségünk, maradjunk csak a karkötőnél.

Ez övön aluli volt, mert árut visszaadni szerinte nem lehet. Szerintem meg igen, úgyhogy megvan az újabb kapcsolódási pontunk, hogy folytathassuk a társasjátékot. Kezdem élvezni a dolgot, habár közben azt súgom F-nek, hogy valószínűleg meg leszünk lincselve.

Végül megrekedünk egy árnál, ami az eredetinek kb. a 30%-a lehet. ja, időközben Dirhamról áttértünk Euróra, mert azt jobban váltja a vén róka, mint a bankok. Ekkor újabb akcióba lép és letesz még egy karkötőt az asztalra, hogy elcsábuljunk jóságán. Nem akarom a végtelenségig feszíteni a húrt, no meg az idő is szépen ballag, így végül egymás tenyerébe csapunk. Az üzlet megköttetett és habár biztosak vagyunk abban, hogy ezeket a csecsebecséket lent délen harmad áron megvehettük volna, elégedetten hagyjuk el a boltot. Vezetőnk közben visszatért és ő is megkapta a vén martalóctól a százalékát. Jókat nevetünk, mert nagyon élveztük a játékot. Ő persze azt hiszi, hogy F. annak örül, hogy kapott valami ajándékot. Hát kaptunk is, de lényeg az nem a szatyorban volt.

Üde színfolt a világi kisiskola a medina komor falai között

Mivel kalauzunk rájön, hogy tőlünk többre már nem igen számíthat, kiadja utunkat. Persze előbb még levesz minket egy kis pénzzel, mert hát neki éhes gyerekei vannak, meg beteg macskája és még a fene tudja mire nem hivatkozott. Elmondja, hogy merre találjuk meg a motort és lelép. Úgy belekeveredtünk a medina szűk sikátoraiba, hogy itiner nélkül azt sem tudnám, merre induljunk.

Aggódunk is egy kissé, nehogy valami szervezkedés áldozataivá váljunk, de végül visszatalálunk és a motort is épségben érjük. Az őrzője még egy nagy kartont is tett rá, hogy megóvja a tomboló Nap haragjától. Kifizetjük őt is rendesen és égtáj szerint navigálva megpróbálunk eljutni az Ourika kempinghez, amit már otthon kinéztem, mint lehetséges szálláshelyet Marrakesh mellett.

Pár vakvágány és némi vargabetű után rá is találunk. De a ramadán miatt ez is zárva tart. Azaz negyed gőzzel üzemelget, de semmilyen szolgáltatásuk nem él és a kaput is csak ad-hoc módon nyitja-csukja valaki. Kezd bennem megbomlani az amúgy is ingatag lábon álló iszlám-magyar barátság. Túl sok akadályt gördít elénk ez az ünnepkör, jó pofát legalább is egyre nehezebben vágunk hozzá.

Elkezdünk a környéken szállást keresni, de amit találunk, az csillagászati áron kínál felüdülést. Valahogy nem vágyunk egy éjszakára 70 ezerért a királyi golfklub szállójába…nem is értem, hogy miért…. biztosan nem állna jól a fehér térdnaci és a golfütő…

Dél felé irányozzuk a motor elejét és „majd lesz valahogy” üzemmódban faljuk az utat.

Egészen Tahnaout városkáig, ahol egy újnak tűnő szálloda vigyorog ránk, a Hotel Nzaha.

Nagyon barátságos személyzet fogad, gyorsan meg is állapodunk az árban, a motort beengedik a frissen térkövezett hátsó udvarba és nagyon tágas, szép tiszta lakosztályt kapunk. Kristálytiszta vizű medence van az erkélyünk előtt, hamvas zöld fű körülötte. Álmodni sem tudnánk szebbet, főleg amilyen megviseltek, koszosak és büdösek vagyunk. Mondjuk ki bátran, de ez is hozzá tartozik a meleg égövi motoros túrázáshoz.

Az elmaradhatatlan menta tea és a mellé kínált, mézédes, fűszeres sütemények

 

Már éppen elkezdtük volna rendbe szedni magunkat, amikor egy boy kopogtatott az ajtónkon és letett egy tálcát ón-üveg poharakkal és egy kanna, forró mentateával. Megtapasztalhattam, hogy miért tartják a legüdítőbbnek a nemzeti italukat, sokkal jobban felfrissített, mint a jeges ásványvíz.

Esti sétánk alatt megcsodálhattuk a hegyek mögé nyugvó Napot, a müezzin imára hívó énekét és az éppen nyitó boltban vettünk némi hideg ennivalót, mert úgy döntöttünk, hogy kompenzálva a ma elköltött pénzmennyiséget, a magunkkal hozott ellátmányból vacsorázunk. Vacsora előtt és után is kihasználom a medence jelenlétét, ki tudja mire számíthatunk a későbbiekben alapon.

Valóságos kis oázis a poros környéken a Hotel Nzaha

Kilencedik nap, 07.06. (vasárnap) 345 km

Kipihenten, frissen ébredünk. A szállást már tegnap érkezéskor kellett rendezni (ez mindenhol így volt elvárt és szokásos az ott tartózkodásunk alatt), reggeli nem járt a szobához, így gyors pakolás után útnak indultunk. Azaz csak beálltunk a szomszédos benzinkúthoz tankolni. Nagyon nem tetszett nekik a kártyás igényem, de jeleztem, hogy nincsen készpénz nálunk, így belementek az elektronikus fizetésbe.

A kúthoz tartozó épületben éppen pénzt számolt két tagbaszakadt figura. Hatalmas halmokban állt előttük a kötegekbe rendezett Dirham és egy nagy kosárban volt csak úgy beleszórva a még számolatlan….nagyon gyorsan jöttem ki, de előtte csendesen imádkoztam, nehogy valami fennakadás legyen a kártyás fizetésünk körül.

Aztán megejtettük első találkozásunkat az Atlasz hegységgel. Gyönyörűbbnél gyönyörűbb helyeken csavarogtunk, olyan szerpentineken kanyarogtunk, amilyenekről mindig álmodtam, ha marokkói utunk csak szóba került. Meseszerű hegyi falvak maradtak el mögöttünk, alattunk, felettünk, csodás sziklaképződmények között motoroztunk…ezt nem lehet szavakba önteni, hogy visszaadja annak hangulatát, amilyen környezetben utaztunk.

Agyag falu az Atlaszban

Belefutottunk egy hosszú útjavításba is, ahol néha alig sáv-szélességű, sziklába robbantott „úton” araszoltunk, alattunk tátongó mélység, korlát hírből  se… Mindehhez a teljes szakaszon temérdek mennyiségű kamion és kisebb teherautó szolgáltatta az alaphangulatot. Hegymenetben vánszorogva, jó erős kuplungszaggal, lejtőnek pedig izzóra vasalt fékekkel száguldva. Szóval izgalom is jutott éppen elég, de így is nagyon szép volt. Az utak minőségéről azért az elárul valamit, hogy bő 4 óra alatt sikerült leküzdenünk gyenge 120 Km-t.

Mivel készpénzkészletünk vészesen megcsappant, egy Taroudant nevezetű, meglehetősen  koszos kisvárosban megálltunk egy pénzautomata előtt. Azaz volt belőlük több is, csak győzze az ember kiválogatni, hogy melyikbe merészelje beletolni a bankkártyáját. De volt angol nyelvű menü is, így nem okozott problémát némi papírpénzhez jutni. Éppen csak annyihoz, hogy ne kerüljünk bajba ha a leendő szálláshelyen nem fogadják el a kártyát.

Innen már jobb minőségű úton gurultunk Agadir irányába.

A városba nem állt szándékunkban bemenni. Azaz tettem rá némi kísérleteket, de F. csírájában elfojtotta ezt a szándékomat. Casablancában kiélvezte előre a teljes itt tartózkodásunk idejére esedékes városi motorozós kedvét. Sőt egy kicsit talán többet is.

Itt már érződött Afrika éghajlata. Na nem volt még elviselhetetlen meleg, de a vízkészletem hamar elkopott. Egy benzinkútnál álltunk meg egy kicsit felfrissülni.

Miközben hűtöttük magunkat, oda lépett mellénk egy terepszínű ruhás férfi és beszélgetést kezdeményezett velünk. Nagyon barátságos volt, jól beszélt angolul és valamennyit németül, de mint kiderült, még japánul is. Módfelett érdekelte kik vagyunk, honnan és hová tartunk. Kérdezgetett arról is, hogy mik a benyomásaink az országáról, valamint ellátott pár jó tanáccsal az embereket illetően. Aztán elköszönt további jó utazást kívánva, beszállt egy mellettünk megálló autóba és eltűnt. Alkalmasint valamilyen katonai titkos ügynök vizsgáján mentünk keresztül, vagy valóban csak egy átlagos és érdeklődő állampolgárral akadtunk össze? Erre már soha nem fogunk választ kapni.

Az ezüstművességről világhírű Tiznitig innen már köves sivatagon keresztül vezetett az út.

Sajnos, mint mindenütt Marokkóban, a nagyváros előjele csalhatatlanul, az út mentén egyre növekvő mennyiségű szemét volt.

Tiznit, egy modern város Marokkóban. Kilátás a szállodai szoba erkélyéről

Igazi szocreál városba csöppentünk. Beton beton hátán, „modern” építészeti alkotásokkal sokkolják a betévedő idegent. Mindehhez hozzájárul az állandó erős szélben szálló sivatagi por és ennek keveréke valamilyen helyi szaggal, ami mindenütt ott lebeg a levegőben.

Elnézve a térképet arra jutunk, hogy itt éjszakázunk. Sietnünk nincs hová, a következő nagyobb lakott települést már sötétben érnénk el, azt pedig nem szeretnénk.

Elég rosszat olvastam a marokkói éjszakai közlekedésről, nem szeretném ha személyesen kellene megtapasztalnunk a leírások valóságtartalmát.

Viszonylag könnyen találunk szállást, a harmadik utunkba kerülő szállodát nyitva találjuk.

A szoba kellőképpen dohos, a fürdőben a csövek és a lefolyó szifonja kiszáradva ontja a diszkrét csatornaszagot. Gyorsan leengedünk vagy fél köbméter vizet az összes lefolyón, valamelyest megszelídítve a szoba atmoszféráját. Maga a szoba nagyon olcsó, a 250 DH egy éjszakára szinte ajándék.

A motornak viszont nem tudtunk garázst intézni. Van ugyan a hotelnak saját teremgarázsa, de a hátsó ajtók előtt 70 centis kőfal, az utcafronton pedig vagy 5 márványlépcső és szép nagy virágtartók barikádozzák el a bejáratait. Utóbb láttam, hogy az elsők csak afféle cifra kamuajtók, kizárólag dizájnelemként funkcionálnak.

De a recepciós gyerek némi baksis fejében szívesen vállalta a paripa őrzését, más vendég nem igen lévén, ez és a foci Vb. aktuális meccsének nézése ki is töltötte a műszakját.

A motorra ráláttunk az utcára néző erkélyről. Akik csak arra jártak, jól megbámulták, többen körbe is járták, sőt páran még fényképezkedtek is mellette. Eléggé lepukkant környék ez már, ritkán látni 50-esnél nagyobb kétkerekűt.

Közeledett a ramadán lefújása, így mi is útra keltünk, hogy a környéket sétálva fedezzük fel és valami vacsora után is nézzünk.

Az utcán elképesztő mocsok és szenny vár minket. Mindenütt vizelet és ürülék, léggyel és szaggal együtt, a medina fala mellett körben mindenhol hajléktalanok és koldusok. Eléggé kiábrándító valóság ez, távol a Mediterránum és az északi óceánpart zajos é színpompás üdülőövezeteitől.

Ahonnan a müezzin imája hallatszik, Naplemente után

Észak-Afrika kezdi lassan megmutatni az igazi arcát. Amiért tulajdonkép ide kívánkoztunk, nem is panaszkodunk, csak nehezen fogadunk el dolgokat belőle.

A hangulat része az imára hívó ének is, amit egyszerre több irányból is hallunk, a már világító Hold fényénél. Igazi „Ezeregy éjszaka” hangulatot keltve bennünk. És az éjszakai ezüstös ragyogás elfeledteti a nappali poros és ocsmány valóságot, mesevilággá formálja azt.

Az éjszakai bazárban veszünk pár citromot (a motoron lévő kulacsba cukros limonádét töltök reggelente induláskor), majd étterem kereső üzemmódra váltunk.

Meg is találjuk a nekünk való helyet. Nagyon éhesek vagyunk, egész nap nem ettünk szinte semmit. Ínycsiklandó fogások kelletik magukat az étlapon, nem tudunk választani közülük.

Három fogás is van, amihez kedvünk lenne. Megpróbálom a lehetetlent, vagyis elmagyarázni az amúgy nagyon segítőkész pincérnek, hogy melyik három ételből gyúrjanak nekünk két adagot, de nem járok eredménnyel.

Azazhogy ez így nem igaz, mert mikor kihozza a rendelést, az három tányérból áll, minden ételféléből kapunk egy teljes adagot. Nem törte sokat a fejét a gondunkon, megoldotta a lehető legegyszerűbben. Mi meg neki láttunk eltüntetni a nem mindennapi mennyiségű vacsorát. A szállodába visszavezető út ezután igen hosszúnak és fáradtságosnak tűnt

Tízedik nap, 07.07. (hétfő) 455 km

Igen jól aludtunk. Ugyan pár alkalommal kinéztem a motorra, de minden rendben zajlott, az éjszakai kábult nyüzsgés közben is tiszteletben tartották a tulajdonunkat.

Mielőtt útnak indultunk, páran kérdezték itthon, hogy nem félünk-e ilyen „vad” környékre elindulni kettesben. Sőt voltak, akik egyenesen vétkes felelőtlenségnek titulálták szándékunkat.

Itt és most újfent leszögezném (habár ezt egyszer már megtettem a tunéziai utunkat követően), hogy nincsen ezzel a párosban való motorozással semmi baj. Megértem, hogy sokan vannak akik nem merik átugrani a saját árnyékukat, de ebbéli „fogyatékosságukat” ne azzal leplezzék, hogy elítélnek minket amiatt, mert mi mások vagyunk. Nekünk nem az okoz első sorban örömet, ha beállva tucatnyi motoros közé a sorba, elgurulunk a szomszéd városba fagyizni. Ez sem kizáró ok és ha úgy adódik, szívesen kirándulgatunk másokkal is a szomszéd falu határán innen (hogy B.Jani barátunk örökzöldjét is elsüssem végre), de a klasszikus értelembe vett motorostúrázást csak így tudom/tudjuk elképzelni. Elég nekünk egymás rigolyáit elviselnünk, mi lenne ha erre kényszerülne még pár motoros barátunk is…

A városok kapuinál mindenféle szobrok várják az utazót

Szóval a motor rendben várt minket a hotel előtt. Pakolás közben a recepciós nagyon aggódott a beígért 20 dirhamja miatt, de természetesen indulás előtt megkapta a jussát.

Mivel innen már lassacskán belemerültünk a homokos sivatagi környezetbe, ahol viszonylag ritkán vannak a kutak, a város elhagyása előtt feltétlen itatni akartam. Az első kúton éppen áramszünet volt, de találtunk még egyet, ahol kaptunk az éltető nedűből.

Guelmin városának kapuját sikerült annyira megcsodálnom, hogy a posztoló rendőr szerint nem álltam meg a stop táblánál.

Tiznit alatt már az igen barátságtalan kősivatag kíséri az utat

Tudni kell, hogy Marokkóban az országon belüli mozgás nem annyira szabad, mint nálunk. Lépten nyomon áteresztő pontokon kell áthaladni és rengeteg az ellenőrzést végző rendőr. Minél lejjebb megyünk az országban, ez annál inkább jellemző. A rend hivatalosan az, hogy a megállásra kötelező táblánál állóra kell fékezni, majd a rendőr vagy katona kézjelére szabad lassan hozzá hajtani.

Na ezt a megállást mulasztottam el a szerv szerint, de szerintem nem volt stop tábla sem (ez a sisakkamera felvételén látszik is). De hát az otthontól pár ezer kilométer távolságban az ember ne kezdjen elvi vitába egy fegyveres testület 3 elemit végzett pillérével.

Ahol megbüntettek.

Száz szónak is egy lenne a vége, a kezdeti 50 eurós büntetést sikerült lealkudnunk 20-ra. Természetesen zsebre ment a játék, azt hiszem emberünk tisztes órabért tudhatott magáénak arra a napra. Nekünk meg az a megtiszteltetés jutott, hogy 1-2 napig eltarthattuk Őfelsége szolgálóját családostól.

A városban első dolgunk volt valami normális bankot keríteni. Az előzetes infók alapján érdemes hivatalos helyen váltani, egyrészt jobb az árfolyam, másfelől nem kell tartani a hamis pénztől, vagy egyéb csalafintaságtól. Arról nem is beszélve, hogy visszaváltani csak olyan pénzt váltnak, aminek az eredete igazolható.

Megállunk térképet böngészni, mert a kitáblázottság errefelé már nem tartozik az erős oldalukhoz. Persze azonnal mellettünk terem egy burnuszos helyi erő és ajánlkozik, hogy bármi a problémánk, ő biztosan tudja rá a megoldást. Kiderül róla, hogy Németországban dolgozott, évtizedekig Hamburgban volt kertész. A kiejtése ezt vastagon igazolja, úgy beszél németül, mint egy tősgyökeres elbai halkupec. Az esze járása azonban megmaradt arabnak. Pénzváltó szándékomat kiszimatolva mond egy olyan árfolyamot, hogy akaratlanul is elnevetem magam. Erre felháborodva közli velünk, hogy ramadán van és ilyenkor illik nekik kicsit többet keresniük. Persze nem kötünk üzletet, majd mikor később megállunk egy agrárbank előtt, elmotorozik előttünk rozzant kis csotrogányán és valami becsmérlőt még odaszól. Hiába no, ő már megtapasztalta az európai kultúrát….

A bankban ünnepélye csend honol, sehol egy biztonsági őr, vagy figyelő szempár, kamera.

Várnak a sorukra páran, a pult mögött hárman ülnek, két nő és egy férfi, de csak az idősebb nő dolgozik. Néha odapillantok a fiatalabbra, aki az érkezőkkel foglalkozik egy-egy szó erejéig. Mikor találkozik a tekintetünk, akkor a pultra néz és mosolyog. De egy szót sem szólna. Még jönnek ketten, mire megértem, hogy mit akar. Mivel nincsen sorszám, aki bejön és ügyet akar intézni, az letesz valamilyen személyes tárgyat a pultra a sor végére, majd leül és vár. Aztán ahogy fogynak az előtte lévők, egyszer csak sorra kerül a kulcscsomója, hivatalos papírja vagy bicskája és tudja, hogy mehet a magasságos pult elé járulni.

Én is oda rakom az útlevelemet, amit Szerénke egy mosollyal nyugtáz. De nem szólt volna, hagyta, hogy ott ácsorogjak vagy öt percen át tudatlanul.

De kis idő után az én passzusom is az idősebb kolléganő elé került. Megnézte, majd szólt a férfinak, hogy foglalkozzon ő velem. Talán vallási okok miatt nem állhatott velem szóba? Nem tudom. Ahogy meglátták a kezemben a szerény Euró köteget, az ürge egyből barátságosra váltott. Innen kezdve gördülékenyen ment minden és hamarosan egy halom papírpénzzel a markomban sétáltam ki a bankjukból.

Ő már nem városkaput őriz, csak legelészik a kietlen tájon, béklyózott lábakkal

Tan-Tan után elkezdődött végre az igazi Szahara. Balkézről homoksivatag tevékkel és nagyon gyér, de leginkább semmilyen növényzettel. Jobbról pedig sziklás magas part, alatta a látóhatárig dübörgő Atlanti óceán, barátságtalanul hideg komorsága.

Az úton vigyázni kellett, mert az erős szélben gyorsan alakulnak ki hótorlaszra emlékeztető homok-átfúvások, amiken a nehéz motor eleje nagyon könnyen és előszeretettel elmászik. Nem hiányzott volna egy kiadós perecelés, ezért inkább lassítottam a tempón. Amúgy is jól esett gyönyörködni a táj egyhangú szépségében. Akárhogyan is, de itthon viszonylag ritkán látni az út egyik oldalán sivatagot, a másikon óceánt.

A Szahara találkozása az óceánnal

Két katonai-rendőri ellenőrző ponton is keresztülhaladunk. Az elsőnél nagyon keresnek valamilyen hiányzó papírt. Ilyenkor mindig bejön a következő taktika: mosolyogni olyan „barátságoshülye” módon, bármit mondanak szolidan helyeselni, semmilyen idegen nyelven még csak véletlenül sem megszólalni. Most is bejött. Csak azt mondogattam, hogy Tarfaya és „No West Sahara”. Ebből megértették, hogy nem kívánunk a labilis politikai állapotban lebegő országrészbe bemenni.

Ahogy közelítettünk utunk végcéljához, a magas parton egyre másra horgásztáborok tűntek fel. A fogást az út mellett próbálták értékesíteni a szerencsésebbek. A többiek csak ültek számtalan, mélybe mutató horgászkészségük mögött.

Tarfayáról annyit írt a könyvünk, hogy itt az utazó a bőrén érezheti egy igazi, álmos szaharai város atmoszféráját. Hát ebben nem tévedett, az szent. Jellegtelen, szeles és poros település, a szélső házaknál és a város falánál több méter magas homokdűnékkel.

Elmotoroztunk a part menti úton, közben megpillantva egy új építésű szállodát, amit a 10 éve készült könyv még nem említhetett. De első utunk a postarepülős múzeumhoz vezetett.

Természetesen zárva találtuk, de egy álmosan unatkozó katona elmondta, hogy majd reggel 8-kor fog csak kinyitni, jöjjünk vissza holnap.

Így visszamentünk a Hotel Cazamar-hoz és kivettünk egy szép tiszta szobát.

Miután kissé tisztába tettük magunkat, lesétáltunk a partra, hogy megnézzük közelebbről a híres tengerbe épült házat és megkeressük a vasból hegesztett, kétfedelű repülőt ábrázoló emlékművet.

A Casa Mar apálykor

A francia postarepülők emlékműve Tarfayaban, a Yuby-foknál

A Casa Mar (Tengeri Ház) egy kereskedő hagyatéka, aki a rablók elleni félelmében a vízbe építkezett és ott kereskedett hajdanán. Most a megmaradt falak büszkén állják a sós víz hullámait. Mivel apály van, egészen közel tudunk sétálni hozzá. Persze itt is azonnal mellénk szegődne pár önkéntes kalauz, de udvariasan és határozottan elküldöm őket.

Ki szeretnénk élvezni a pillanatot és magunkban megélni azt, hogy ilyen messzire eljutottunk újfent otthonról.

Mint a királylányos mesében: Édesapám, de messze lakunk!

A helyi fiatalok kihasználják a visszavonuló óceánt, sebtében focipályát rajzolnak fel a homokra és már rúgják is a bőrt lelkesen.

Aztán megtaláljuk a kis repülő makettet is, habár nem könnyen. Építési terület az egész partszakasz, a poros kisváros is megindul a fejlődés útján és szép tágas, parti sétány épül a homokra. Vajon biztosan jól járnak vele majd? Valahogy egész Marokkón azt látni, hogy valami olyanra szeretnének hasonlítani, amik nem is ők igazán. De a világ változik és ők nem akarnak kimaradni ebből a változásból.

Vacsoráznánk a szálloda éttermében, de az étlapon csak hal és egyéb tengeri herkentyű olvasható. Végül sikerül a recepcióssal megértetni a problémánkat, mire kiderül, hogy van csirke is a hűtőben. Én sült halat kérek, F pedig csirkét. Aztán kapunk csirkét és pizzát. Ilyen apróságon már nem akadunk fenn. Esszük ami van. Jobban járunk, hátha még tovább rontanánk a helyzetet egy reklamálással. Ki tudja, mit hoznának ki legközelebb.

Tizenegyedik nap, 07.08. (kedd) 652 km

Elég korán ébredek, a Nap első sugarai még csak most készülnek a horizont fölé. barátságtalan, szeles és hűvös idő van. Még az ablakból láttam, amint az éjszakai portás a motoron ülve próbált magáról selfie-fotókat lőni a mobiljával. De szegény hiába nyújtózkodott, csak nem volt elégedett az eredménnyel. Felöltöztem és lementem, hogy segítsek neki, de addigra már bement a konyhába. Kicsit leültem, kihasználva a nagyon gyenge wifit a telefonomon, erre már le is tette elém a reggelimet. Gondolkodtam, hogy valahogyan csak el kellene neki magyaráznom, hogy majd kettesben megreggelizünk F-fel, de letettem róla. Ha ezt a reggelit egyszer elveszi előlem, én azt többé nem látom. Biztos ami biztos alapon egyedül megreggelizem. F. is korán kel, ő is eszik egy kicsit, aztán hamar pakolunk. Már fél 9 van, mire a múzeumnál vagyunk, de sehol senki. Érdeklődünk a közelben bámészkodó embernél, erre mondja, hogy majd csak kilenckor fognak nyitni.

Megpróbálom felhívni a táblán olvasható számot, de a telefonom nem működik a helyi hálózaton. nagyobb városokban nincs gond, de sok helyen megadja magát és se hang, se kép. Látva próbálkozásomat a helyi érdekű illető megszán, majd veszi a mobilját és felhívja a múzeumos embert, aki öt perc múlva meg is érkezik. Innen is köszönöm neki a segítséget.

Odaadom emberünknek az ajándékba hozott Kisherceg könyvet, majd megnézzük a kiállítást. Eléggé puritán és szegényes a tárlat, de némi betekintést enged egy titokzatos világba.

A Saint-Exupéry múzeum

Elnézve az akkori körülményeket, maximálisan megértjük Saint-Exupéry azon lelki világát, amiben egy ilyen művet tető alá volt képes hozni. Nem is értem, hogy nálunk miért adják első sorban gyermekek kezébe a könyvet. Egyáltalán nem nekik szól.

Aztán visszafelé, mondhatnám hazafelé fordítjuk a motor orrát, de mivel légvonalban legkevesebb 3500 Km választ el otthonunktól és tervezünk még egy kis kitérőt is, ez itt még túlzónak hatna.

Az óceánparti úton az egész éjszaka dühöngő szél csinos homokakadályokat emelt. A leginkább betemetett szakaszon egy magányos, tolólapos traktor vívta kilátástalan harcát az elemekkel. Igen óvatosan kellett haladni, mert néhol szinte teljesen eltűnt a szilárd burkolat a folyós homok alatt, de ez a szembejövő kamionokat egyáltalán nem zavarta.

Harc az elemekkel

Úgy döntöttünk megyünk, amíg bírjuk. Így már ismerős helyek maradtak el mögöttünk. Sajnos nem maradt más lehetőségünk visszamenni Északra.

Az N12-es, Akkán és Tatán át vezető sivatagi útról semmilyen érdemi információhoz sem jutottam hozzá, de vakon nem vállaltam be az ismeretlen állapotú és feltehetően járatlan szaharai utat. Néha győznie kell a felelősség-vállalásnak a kalandvágy felett, mert hát haza is szeretnénk érni egyszer, lehetőleg önerőből és nem a biztosító szállítójának jóvoltából.

Guelmin, Tiznit, Agadir, Taroudant vonalon rójuk a már ismert kilométereket, habár visszafelé utazva még sok ismeretlen látnivalót rejt a táj és a települések.

Az egyik kisvárosban megállunk egy kis garázsboltnál. Veszek valami kekszet és kólát, ásványvizet. A boltos igen vakarózik, mert meg kellene mondania, hogy mennyit kell fizetnünk. Szemmel láthatóan halvány fogalma sincsen a számok világáról…vagy csak a ramadán ment az agyára. Fog egy papírt, mindenféle hieroglifákkal operál, majd oda írja, hogy 330. Erre felhördülünk, annyiért komplett ebédet kapunk kettőnknek. Látja, hogy nem osztatlan a siker, gyorsan áthúzza a számot és oda ír egy húszast. Ezzel már kiegyezünk.

Taroudantban megállunk egy idefelé már kívülről megnézett, karavánszeráj jellegű szállodánál. Bekísérnek megmutatni a külön álló bungallókat, de már látjuk, hogy ez nem a mi hajlékunk lesz. Igen puccos hely, egy csomó mindenféle oklevéllel és díjakkal a falakon. Mondanak is egy nyolcszázas árat, alku nincs. Megyünk tovább, az egyre rosszabbra váltó úton Ouarzazate felé.

Mindenfelé kíváncsi szemek kísérték utunkat

Egyszer csak, a végkimerülésen még éppen innen, megpillantjuk az út mentén a Tizinit Motel névre hallgató szálláshelyet.

Mellette élelmiszer bolttal, benzinkúttal, étteremmel. Hurrá, meg vagyunk mentve.

200 DH a szoba egy éjszakára, ezért van meleg víz és kissé poros, de kényelmes ágy és TV. Mi kell még? Talán egy jó vacsora.

De az étteremben (ahol a bejelentkezést meg kellett ejteni) annyi hangya mászkált mindenütt, ami egy étteremben már sok az ízlésemnek. Talán feleannyi még elment volna.

Így marad a kisbolt, ahol bevásárolunk vacsorához valót és kissé tovább apasztjuk konzervkészletünket is.

Ablakunk alatt citrom és narancs ültetvény van, ahol pávák rikoltoznak. Jó altatónak bizonyult, mert hamar álomba szenderedtünk a kovácsoltvas ágyakon. De lehet, hogy ebben a mögöttünk lévő hosszú út fáradalma is benne volt.

Tizenkettedik nap, 07.09. (szerda) 413 km

Alaposan kipihenjük magunkat, de még jó időben indulunk útnak. Persze induláskor ránk csap egy tarhagép, hogy ő őrizte ám a motort éjjel, de nagyon gyorsan elhajtom. Kezd elegem lenni az állandó kunyerálásukból. Akárhol csak megállunk, azonnal ott terem valaki, gyerek, fiatal, középkorú vagy öreg, egyre megy és pénzt akar kérni. A válogatott, magyaros rigmusokat nem értik ugyan szó szerinti valójukban, de általában érzik, hogy mi lehet a tartalmuk. Ez a fazon is rájött, hogy ez nem fog összejönni, leült a lépcsőre és onnan nézte a kövér gázzal elguruló baksisát.

Elkészült a kötelező, kilométerköves fotó is

Ahogy közeledünk Ouarzazate felé, a táj lényegesen megváltozik. Ez már az Atlasz, a maga vad szépségében. Hold- és Marsbéli tájak váltogatják egymást, jó hosszú szakaszok múlnak el lakott település, vagy látható emberi jelenlét nélkül. Nem véletlen telepedett ide az „Atlas” filmstúdió. Nagy volumenű, nemzetközi kasszasikerek egyes epizódjait forgatták már a környéken. A hőmérséklet is kezd olyan igazi, afrikaivá fejlődni. A műszerfalra szerelt hőmérő először elhagyja a 30-as értéket (az óceán parti régióban ez nem sokszor fordult elő), majd közelíti, végül meg is haladja a 40-es értéket is. És ahogyan haladunk Dél felé, egyre csak emelkedik. Ide már komoly vízkészlettel indultunk, de erre nem voltam felkészülve. Megálltunk egy kávézó-étteremnél Agdz városkában, ott már stabilan 48 °C-on tanyázott a kijelző.

Kezdet meleg lenni…és ekkor még is nem volt vége…

A mosdóban bőven belocsoltam magam, jól átitatva vízzel a farmernadrágomat, de nem kellett negyed óra és puskapor száraz lett újból. Itt elkövettünk egy nagy hibát. A nagy meleg miatt nem csak a folyadék utánpótlásáról kell gondoskodni, de enni is kellett volna. Ugyanis a hőségben valahol elvész az étvágy, de a szervezetnek szüksége van a kalóriákra, a nem mindennapos megpróbáltatások között is. Tanácstalankodtunk egy ideig, hogy mitévők legyünk, végül csak ebéd nélkül vágtunk neki a Zagoráig tartó utolsó szakasznak. Ez az út lélegzetelállító, erre nincsen jobb kifejezés. A vízválasztó gerinctől folyamatosan a Draa folyó nyomvonalát kíséri, kezdetben nyaktörő magasságban felette a csipkézett sziklaperemeken, majd mikor a folyó leér a Szaharába, akkor végeláthatatlan datolya ültetvények között kanyarogva, sok száz éves agyagból készült településeket érintve.

Bal kéz felől a Draa nyomvonalát kísérő oázis

A Víz (igen nagybetűvel) az itteni élet egyetlen záloga. A Draa pedig tízezreket éltet olyan környezetben, ahol nélküle egyetlen földi élőlény sem bírna ki, egy hetet sem. Sok a vízhordó fogat és málhás állat. Egyik-másik szerencsétlen szamárra amennyi műanyag kanna van felkötözve csodaszámba megy, hogy kibírják a lábai. Sőt igen sokszor még a gazdája is feltelepedik a málha tetejébe, pedig a szegény fülesnek van éppen elég teher a vállán.

Késő délután gurulunk be Zagorába. Itt a hőség már átlépte azt a szintet, amire elméletben felkészültünk és amire mentálisan és fizikailag hitelesítve vagyunk. A digitális hőmérő 50 °C-ig volt hajlandó közvetíteni az adatokat, majd eztán diszkréten ezzel a – – jellel adta tudtunkra, hogy eddig és ne tovább. Pedig a meleg még fokozódott. A ruha és a bukósisak már elviselhetetlen nyűg volt, amikor megálltunk inni egyet, akkor csak ültünk az út padkáján egy kőfal árnyékában és már ahhoz sem volt erőnk, hogy beszéljünk egymással.

Közben egyre-másra érkeztek a kalauz-jelöltek, mindegyik tudott valami tuti szállást, ahol a legjobb áron a legjobb kiszolgálást kaphatjuk, de eléggé ingerült állapotomban találtak, így felforrt aggyal és nem is maradtak sokáig a közelünkben.

Be kell vallani, hogy kimerültünk. Az a fajta motoros túrázós stílus amit az évek alatt szokásként magunkra vettünk, itt nem a hosszú élet záloga. 12 nap alatt megtettünk bő 6000 kilométert. Láttunk egy csomó újdonságot, élmények garmadájával gazdagodtunk, de közben hajtott a vágy a még újabb, az ismeretlen felé. Úgy szellemileg, mint fizikailag egyszerűen elfogytunk. A rendhagyó hőség a Varának sem tett jót.

Valószínű, hogy az állandóan járó hűtés ellenére, a túlmelegedés miatt az alapjárat kezdett rakoncátlankodni, nehezen indult és ha nem húztam neki oda rendesen a gázt, akkor erőtlenül le is állt a motor. Neki is kellet már egy kis pihenő. A kényszerből fennmaradt Anakee 3-as gumik meglepően jól bírták a gyűrődést, kezdtem megnyugodni mert úgy látszott, hogy Európába minden baj nélkül visszaérünk velük.

Neki láttunk a szokásos szálláskeresésnek. Volt ahol (bár tárva-nyitva volt minden) nem leltünk egy lelket sem (Ramadán…), a másik helyen egy rúzsos szájú, lakkozott körmű recepciós ladyboy olyan összeget mondott ki a kis szájával, hogy azonnal menekülőre fogtuk a dolgot. Amúgy sem volt a zsánerem.

A negyedik helyen már úgy voltunk, hogy bármi jó lenne, csak ne kerüljön űrkutatási összegbe és lehetőleg legyen medencéjük, klímájuk és hideg ásványvizük…..

És óhajunk meghallgatásra talált.

A recepciós fiú meglátva az állapotunkat azonnal hozatott nekünk vizet az étteremből. A szállásra is megalkudtunk nagyon hamar, a félpanzióval 450 Dirham maga volt a megtestesült irgalom. A zárt udvaron kissé opálos, de hűs vizű medence várt ránk. A vastag falak miatt a benti atmoszféra sokkal barátságosabb volt a kint tomboló pokolénál. Csak a szobáig ne kellett volna annyi lépcsőn felküzdeni magunkat. De végül minden a helyére került, a nyugalmunkkal és derűnkkel együtt.

Vacsorára csirke tajint rendeltünk, ami egy marokkói specialitás. Nevét a kúpos tetejű edényről kapta, amit az országban bárhol meg lehet vásárolni és tulajdonképpen bármit megfőznek-sütnek-párolnak benne, ami korábban úszott, futott, repült, vagy csak csendben várta a föld színén vagy az alatt, hogy kiássa valaki, vagy összeszedjék.

Illedelmesen kivárjuk, hogy a napi ramadán végét követően megvacsorázzon a személyzet és csak utána megyünk le a teraszra enni. Az idő már nagyon kellemes, nyoma sincs a napközbeni kánikulának, a közeli pálmaligetek felől párás, hűs levegő érkezik.

Az asztalon szép teríték, kovácsoltvas gyertyatartó…, minden adott egy remek, házassági évfordulóhoz illő közös vacsorához. Mert éppen ezen a napon volt 20 éve, hogy az a bizonyos két Igen elhangzott a szülőfalunk anyakönyvvezetője előtt. Mi minden történt azóta…… de ez egy másik írást kívánna.

Vacsora közben azon tanakodtunk, hogy itt kellene maradnunk egy napot. Beszéltünk is a recepciós sráccal, aki ezt igen nagy örömmel vette és egyből különféle programok lehetőségét vázolta fel. Abban maradtunk, hogy másnap délelőtt 10-ig eldöntjük mitévők legyünk.

13. nap, 07.10. (csütörtök) 0 km motoron

Már este lefekvéskor elhatároztuk, hogy maradni fogunk és benevezünk egy sivatagi élménytúrába. Meg is rendeltettük a terepjárót, aki majd értünk jön 3 után, amikor a hőség kissé alább hagy és ez után a medence környékén és a vízben töltöttük a nap nagyobb részét. Illetve F. rendezett egy nagymosást is, amire már igen nagy szükségünk volt. A ruháink a tetőn meg is száradtak pillanatok alatt.

Indulás előtt ebédet kaptunk a medence melletti árnyas pihenőben. Mellénk érkezett egy család két kislánnyal, de mivel nem rendeltek előre ebédet, sajnos nem kaptak semmit ásványvízen kívül. Mivel a saláta adagjainkat erősen eltúlozva mérték ki, az egyik tányért nekik adtuk, hogy valamit ehessenek. A két kiscsajszi örömmel burkolta be a sok zöldséget.

Délután alig késve meg is jött értünk egy hófehér Land Cruiser, egy hamisítatlan, kék kendős-turbános berber sofőrrel és nekivágtunk a szaharai kalandtúrának. Menet közben megálltunk az utolsó emberlakta városkában Mhamidban, ahol feltankoltunk a kellő mennyiségű élelmiszerrel és vízzel, majd a jobb sorsra érdemes terepjáró megkezdte útját az egyre nagyobb homokdűnék között az Algír határ felé, a sivatagi táborba.

Itt is a Draa medrét követte utunk, csakhogy maga a víz már nem a felszínen, hanem mélyen a talajszint alatt folyik. Nyomát egy messziről látható zöld szalag jelzi, mert élet és növényzet csak ebben a folyó által behatárolt szűk sávban létezik.

Itatás. De csak szamaraknak és gyauroknak szabad…Ramadán./p>

 

Egy helyen csigás-köteles kútra akadtunk, mellette két szamár várakozott türelmesen, hogy valaki megitassa őket. Sofőrünk ki is szállt, húzott nekik vizet a csigás kútból, majd maga is megmosdott. Szegény igen rossz állapotban volt a koplalás miatt, azt gondoltam majd iszik egy pár kortyot, hiszen eléggé kicsi a valószínűsége annak, hogy Allah pont akkor nézne ide a Szahara eme kis eldugott szegletébe, amikor emberünk torkán véletlenül leszalad fél liternyi, homokos sivatagi víz…..de tévedtem. Pár apró korty vizet ugyan a szájába vett, de némi öblögetést követően hiánytalanul ki is köpte a homokra szomorúan nézve, ahogyan az rögvest el is tűnt a sárgás talajon. Aztán ríkatta tovább szegény Toyotát a mély homokban, néhol elakadva, majd tolatva kiszabadítva a kocsit. Nem egy zsíros állás itt terepjárónak lenni, annyi biztos. Menet közben találtunk is egy Pajero-ról származó teljes hátsó lökhárítót, rendszámostól az egyik dűne aljában. Be is pakolta azzal, hogy majd másnap leadja a rendőrségnek. Aztán vagy 150 Km és 3 óra autózás után megpillantottuk, amiért ilyen messze eljöttünk otthonról. Hatalmas, sárga homokdűnék bontakoztak ki a poros-párás levegőn át a horizonton. Marokkó legmagasabb ilyen jellegű képződményei felé haladtunk, egy bedouin mintára épített sátortáborba. Magasságuk néhol a 200 métert is meghaladja, olyan érzés volt közöttük kanyarogni, mint ha apró hangyákká zsugorodtunk volna össze.

Táborunk, az egyik dűne tetejéről nézve

A táborban rajtunk kívül nem volt más vendég, ez is annak köszönhető, hogy nyáron alig van turista a meleg miatt. Mondjuk meg is tudom érteni őket.

A házigazdánk Ahmed fogadott minket, megmutatva az éjszakai sátrunkat és minden egyéb fontos helyet, amire a másnap reggelig itt tartózkodásunk alatt szükségünk lehet. Ezek voltak a konyhasátor és a fürdő. A lakósátor elé kitettek egy asztalt, amire kis idő múlva már hozták is a forró mentateát és némi, homoktól lágyan korcogó süteményt.

Mi pedig csak ültünk a kisszékeinken és azon tűnődtünk, hogy már megint, hová sikerült eljutnunk….

Aztán sétáltunk egy nagyot a tábor körül, élvezve a rengeteg homokot. Megmásztunk pár kisebb dűnét, együtt érezve azon tevékkel és emberekkel, akik egész életükben ezen a talajon járnak. Az egyik magasabb dűne tetejéről átnéztünk Algériába (a távolság nem lehetett több, mint 30-40 Km) és láttunk még 2-3, a mienkhez hasonló tábort is. De emberi  mozgás sehol sem volt látható.

Pont vacsorára értünk vissza. Kaptunk „Szahara salátát” és „Szahara csirkemellet” saslikként, de a legszaharaibb a mindenütt ott lévő homok volt. Közben megpendítettük Ahmednak, hogy vajon milyen lehet a teliholdas éjszakában Isten szabad ege alatt aludni a Szaharában? Először lelkesen mesélte, hogy ő csak itt kint szeret lenni és amikor egyedül őrzi a tábort, akkor csak hever a földön és nézi a csillagokat, majd a reakcióink után már nem is kérdezett semmit, csak kipakolták a segítőjével az ágyainkat a sátor elé és jó éjszakát kívánva elvonultak a saját rezidenciájuk felé.

Mienk volt egy éjszakára a világ legtágasabb hálószobája

Mi még meglátogattuk a fürdőt, ami egy sárból tapasztott, kicsi, koszos kis tyúkólra emlékeztető ojjektum volt, de volt benne guggolós wc és víz folyt a csőből a mosdó felett.

A helyi szokásokhoz és lehetőségekhez mérten ez maga volt a mindenek-felett megtestesült  luxus.

Aztán csak feküdtünk az ágyunkban és bámultuk az eget, a csillagokat és a teleholdat, míg a langyosan lengedező, fülünkbe-orrunkba homokot permetező sivatagi szél álomba nem ringatott. De előtte még beállítottam a telefonomat ébresztőre, mert nem szerettem volna lekésni a Napkeltét.

14. nap 07.11. (péntek) 0 km motoron

4.30-kor kellemetlen zajra ébredek….ja, a telefonom ébreszt. Rég volt már rá szükség, el lehet szokni tőle. De hamar rájövök, hogy mi az oka a lármának és már talpon is vagyok. A nagy karéjú telehold éppen kezd lebukni a horizont vonala alá, az ellenkező oldalon pedig halvány pír játszik a homokdűnék sötét, lágyan ívelő kontúrjának felső peremén.

Nyakam, fülem, szemem, mindenhol tele vagyok finom homokkal, olyan a lepedő alattam, mint valami finom csiszolópapír.

Becélzom a legmagasabb dűnét a tábor közelében és neki vágok. Egy darabig elég könnyen megy a mászás, de aztán jön a „kettőt lefelé, egyet előre” üzemmód. Eléggé fárasztó sport ez a dűne climbing. De csak felérek a gerincére. Onnan pedig egy mesebeli csodavilág tárul elém. Amerre a szemem csak ellát, váltakozó magasságú, hullámzó homoktenger mindenütt. A kelő Nap fényében ezernyi színben játszó homok-óceán semmi máshoz sem fogható jelenség. Gyönyörű, ám halálos díszlet. Bele képzelem magam, mi lenne ha most itt hagynának, itt maradnék kísérő, autó, hűtött palackos ásványvíz nélkül. Elkezdem tisztelni azokat az embereket és állatokat, akik képesek ebben a rideg környezetben megélni.

Mert van ám itt élővilág, még ha nem is könnyen felfedezhető.

A szél által tükörsimára planírozott homok mutatja az elmúlt órák történéseit. Itt egy bogár mászott, majd oldalról becsatlakozott az alig látható csapás mellé egy másik, furcsa nyom-képlet. Egy gekkó kacsázó nyomai, amiknek gazdája valószínűleg nem felebaráti szeretettől vezérelve eredt a bogár nyomába. Követtem egy darabig a történéseket, de a dűne másik oldalán elvesztek a nyomok. Így nem tudtam meg, hogy mi lett a történet vége. Dráma, vagy hepiend? Habár minden csak nézőpont kérdése. Egy éhes gekkó nem lehet túl vidám.

A dűnék állandóan mozgásban vannak. Ahogy ülök a tetején látható, ahogyan a lenge szél állandóan pergeti a homokot a szélmentes oldal meredekére. Ez erősebb szélben sokkal intenzívebbé válik. Ahogyan jöttünk errefelé, mindenütt pálmalevelekből font homokfogókkal igyekeztek megállítani a sivatag gyors térhódítását. De ezek csak részeredményeket hoznak, hiszen elég bele gondolnunk, hogy pár tízezer évvel ezelőtt itt még zöldellő szavannák és erdők voltak, amiknek azóta csupán fosszilis maradványai lapulnak mélyen a homok alatt. Hát hol van az öntelt ember parányi ereje ahhoz, hogy komolyan beavatkozzon ebe a folyamatba?

Egyhangú, ám festői háttér a reggelihez

Pálmalevél kerítésekkel késleltetik a homok térnyerését…de vesztésre állnak

Miután kifotózom magam (sajnos a gépünkbe homok került, ennek nyoma minden elkészült képen ott virít), visszacsúszkálok a táborba. Már hozzák is a reggelinket, hiszen elég korán vissza kell indulnunk, mielőtt a hőség elkezd tombolni. Apropó! Az iskolában azt tanultuk, hogy a sivatagban nagyon nagy a hőingadozás. Nappal 50-60 °C a jellemző, amiből éjszakára fagypont alatti hőmérséklet is lehet. Nakérem, ez itt biztosan nem igaz. Itt éjjel sem volt hideg, de még csak hűvös sem. Lehet, hogy a tankönyvek íróinak sűrűbben (de legalább egy alkalommal) el kellene látogatniuk ide, vagy alkalmasabb informátorra támaszkodniuk. Ahmed el is mondja, hogy télen valóban hűvösek az éjszakák, de ilyenkor nyáron nem kell sátorban aludni a hideg miatt.

A hazaút alatt nem igen szólunk egymáshoz, mindketten az átélt élmények hatása alatt rendezgetjük gondolatainkat. Sofőr-vezetőnk is örül, amikor kipakolhat minket a szálloda előtt, nem kíváncsi ránt tovább. Letelt a bérbe adott ideje, újból a maga ura lehet.

A nap hátralévő részét jóleső semmittevéssel múlatjuk. Sűrűn meglátogatva a medencét.

Egy nap elég volt hozzá a Szaharában és sokkal jobban tisztelem a vizet. A hiánya elképzelhetetlen lenne, ezt a saját bőrömön érezhettem. Megérdemli a törődést.

A szállodás srácok és pár környékbeli is megmártózik időnként. A fiuk érdekesen oldják meg a fürdőruha-kérdést. Egyetlen bermuda szabású gatyájuk van, ami egy széken szárad a szeráj belső udvarán. Amelyiknek éppen úszhatnékja támad, az magára kapja és csobban egyet. Egyszerre talán még soha nem fürödtek.

Estére megrendeljük a napi tajin adagunkat, ami ismét nagyon finomra sikerült. Miután a szakács kiszolgál minket (nagyon illemtudó és barátságos lelkű fiatalember) ott helyben letudja az estére elrendelt imáját az asztalok között. Miután végez, társa is követi a példáját. Meglepő, hogy ennyire nyíltan élik vallási életüket, de ugyanakkor ez cseppet sem tolakodó.

Mikor elrendezték napi, Allahhal való eszmecseréiket, kitesznek egy laptopot a bárpultra és meccset néznek. Akár merre járunk az országban, a VB eseményeit mindenütt élénk figyelem övezi.

Teljesen kipihenten bújunk ágyba, a két nap pauza után holnap végleg hazafelé vesszük az irányt.

15. nap 07.12. (szombat) 710 km

Korán ébredek, bennem van az indulás izgalma. Hagyom F-et még aludni, csendben pakolódok. Majd lemegyek, átnézem a motort, feltöltöm a lánc-olajozót és még arra is kedvem támad, hogy egy kissé lemossam a paripánkat. Persze ez csak amolyan cicamosdás, egy kis locsolókannából csorgatom a vizet és kézzel törölgetem róla a koszt közben. De elégedett vagyok az eredménnyel, a végén határozottan jobban fest.

Este megkértük a szakácsot, hogy ha lehet, szeretnénk jó időben reggelizni. Kivételes jellem, mert ő az első arab, aki betartotta a bármilyen időpontra vonatkozó ígéretét és a megbeszéltek szerint, pontban 7-kor az asztalon volt a reggelink.

Az időhöz, annak múlásához való hozzáállásuk amúgy elviselhetetlen a számomra. Hozzájuk képest még az olaszok is egy precíz népség. Bármit megbeszélhetünk velük, bármilyen ígéretet adhatnak arra vonatkozóan, hogy mikor fog történni ez vagy amaz, egy szavukat sem lehet komolyan venni. Minden ígéret végén oda szúrják a piros ászt: „Insallah” vagyis majd úgy lesz, ahogy azt a felsőbb Hivatalban akarják. Hát hiába szeretné ő, ha pontosan nyitna a kapu, vagy időre az asztalon lenne az ebéd, esetleg a megbeszélt időpontban ott állna a megrendelt és drága pénzen bérelt terepjáró a hotel előtt. ha Allah is úgy szeretné, akkor úgy lenne, de ha nem, akkor az ember az ellen nem tehet semmit. Ha arabokkal kellene együtt dolgoznom, valószínűleg hamarabb lennék ősz, mint kopasz. Pedig így sincs már sok hajam.

Fél 8-kor már indulásra készen álltunk a motor mellett, amikor berobogott a recepciós srác is. Elhajtott egy önjelölt motorőrzőt, aki jelentkezett volna a potya zsebpénzért, majd elbúcsúztunk egymástól és már dohogott is alattunk a Vara.

Ouarzazate-ig ismerős utakon jártunk, habár ellenkező irányba haladva itt is sok újdonságot fedeztem fel a tájban.

De onnan egy újabb csodavilág tárult elénk.

A gyengéim: Motor, F. és a leanderek…nem feltétlen ebben a sorrendben

Észak felé haladva az N9-es úton Marrakesh felé átkelünk a Tichka hágón, ami egy igazi motoros paradicsom….lenne, ha nem jutna minden kilométerre 2-3 kamion. De így is csodaszép hegyek között vezet, nem győzöm tátani a számat. Itt már érezhető a megnövekedett turista forgalom, úton-útfélen mindenféle árusok vannak és mind áldozatra vár. Ha máshogy nem megy, hát kiugrik a jármű elé gondolván, ha már nem ütik el, akkor csak vesznek tőle valamit. Egy ilyen idiótát centik híján sikerült elsodornom nekem is, amint a színesre festett fosszília-szuvenírrel a kezében elénk lépett egy kanyar után. De egy gyors vészelkerüléssel megoldottam a problémát. Néha előjönnek a vezetéstechnikai tréningen tanultak, hál’Istennek éppen jókor….masallah.

Mikor már kellőképpen kikanyarogtuk magunkat, de még közel sem voltunk a hegyi út végéhez, megálltunk egy kirándulók számára fenntartott parkolóban. Itt számtalan bazár és egy étterem-kávézó várta a megfáradt vándort, no de leginkább annak pénztárcáját. Eszembe jutott, amit lefelé menet a katonaruhás ember említett. Minél lejjebb megyünk, az emberek annál tisztességesebbek és minél közelebb kerülünk egy nagyobb városhoz, annál több lesz a gazember körülöttünk. Azt kell mondanom, hogy emberünknek minden szava igaznak bizonyult.

Meglátogatunk két ajándékboltot is. Azért nem többet, mert mindben ugyan azokat lehet kapni. Alkudozunk ékszerre, vágott-csiszolt földtörténeti ammonites leletre (kisebb gyermekünk kedvencei a mindenféle kövek, képes a zsebpénzén tízórai helyett kavicsokat venni), költünk egy kis pénzt, de csak módjával. Sok idő még, mire hazaérünk.

Aztán beülünk az étterembe, ahol valami nyárson sült húsokat eszünk, egy kellemesen hibbant pincér, szórakoztató jelenlétében. Minden alkalommal, amikor elmegy mellettünk, szájával berreg és a kezével húzza a gázt, emlékeztetve minket ara, hogy motorral jöttünk. Én is csináltam ilyesmiket, de általában csak ismerősök között és legutóbb talán az óvoda udvarán, úgy ’76 táján.

Itt gyűlik össze az a vízmennyiség tavasszal, ami tízezreket éltet végig a Draa mentén

Amikor átérünk a vízválasztón, onnan kezdve újabb fantasztikus látvány tárul elénk. A völgyek fenekén és oldalaiban mindenütt csodaszép leanderek virágzanak. Jártunkban-keltünkben találkoztunk már gyönyörű leanderekkel, de ez mindent visz. Egy arra alkalmas helyen meg kell állnom és egyszerűen alig akarom abbahagyni a fényképezést. Legszívesebben az egész völgyet összepakolnám, mind az összes kanyarjával együtt és hazahoznám. Na jó, a turistafejő szuvenír árusok maradhatnának otthon.

Nem sokkal Marrakesh után megnézünk egy szállodát, de sajnos a medencéjüket éppen takarítják, így az nem használható. Bár a megmutatott szoba szép tágas és világos, ráadásul tiszta is, de hozok egy rossz döntést. Megyünk tovább, biztosan lesz még másik hotel az út mellett. Hát Rabatig nem volt. Szinte hihetetlen, de úgy mentünk majd 350 kilométert, hogy közben nem találtunk nyitott szállodát. Illetve egyet találtunk, de ott akkor sem aludtam volna, ha pisztolyt szegeznek a tarkómhoz. Az óceán partot elérve találtunk pár üdülővárost, de lakóparkokon kívül ott sem volt más. Itt mindenki a saját ágyában alszik, nem utaznak, a turisták pedig csak a nagyobb városokban vannak elszállásolva és onnan hordják őket buszokkal mindenfelé. Casablanca esti forgatagát inkább kikerültük az autópályára felmenve és meg sem álltunk Rabatig.

De előtte még világosban sikerült beleszaladnunk egy teljes körű útellenőrzésbe. A beleszaladás majdnem szó szerint történt, mert egy hosszú, húzós ívű kanyar kijáratában vertek tábort a helyi éber erők és mivel „kissé” siettem, ezért csak egy rendes, satu elől-hátul vészfékezéssel tudtam kordában tartani a nehéz motort.

A rendőrbácsi érdeklődve közelített, megkérdezte, hogy németek vagyunk-e (érdekes, ez a legtöbb helyen így volt), majd egy láthatatlan labdát a lába elé dobva légdekázott pár ütemet, ezzel utalva a közelgő VB döntőre. Aztán még próbált valamit magyarázni, de mivel ilyen alkalommal soha nem értünk egy szót sem idegen nyelven, végül egy halvány mosoly kíséretében útra engedett minket.

A fővárosban eszement éjszakai forgalom fogad. Hosszú autósorok, mindenütt dugó. Az első szállodánál megállok. Sikerül megalkudni 50 Euróra a szobát, de parkoló az nincs. Az utcán rendezkedett egy sárga mellényes ember, azt környékeztem meg, hogy a hotel előtti térkövezett részen maradhat-e a motor éjszakára. Ezt hevesen ellenezte, mondván a rendőrök nagyon keményen büntetnek érte, inkább szerez nekünk őrzött parkolót.

Ez meg is történt, összehozott három, kedves, antipatikus, apagyilkos szabású egyénnel, akik egy padon ülve tették a semmit egy árkádos átjáró alatt.

Jól megnézték a motort és közölték az árfolyamot, amitől majd infarktust kaptam. De nem igen volt más választásom, ezek után ha nem fizetek, talán reggelre a motor nyoma sem marad meg. Így parkoló díj helyett tulajdonképpen védelmi pénzt perkáltam a martalócoknak. Mert természetesen fizetni előre kellett.

Éjfél jócskán elmúlt, mire hulla fáradtan ágyba kerültünk. Zömmel hegyi utakon megtéve kissé húzós volt ez a nap a maga 710 kilométerével és a sok meddő szálláskeresés miatti enyhe idegbajával. De hát ezek az élmények is hozzátartoznak az utazás atmoszférájához, ezt el kell fogadnunk. Igaz, annyira nem is esik ám nehezünkre.

16. nap 07.13. (vasárnap)

Alig kipihenve ébredtem 7-kor. A motor őrzésére 8-ig kötöttünk szóbeli szerződést, nagyon reméltem, hogy a betyárbecsületben adott szó itt is kötelez. De nem kellett csalódnunk, egy szép szál legény ült a motor melletti padon és le sem vette róla a szemét. Minden megvolt rajta, este már nem volt kedvünk az összes motyót lemálházni róla.

Sajnos nagyon nem éreztem magam jól, kerülgetett valami betegség. Három éve Tunéziában az utolsó napokig megúsztam, de aztán elkapott valami jó kis helyi baktérium, aminek a hatását napokig „élvezhettem”. Mivel reggeli nem járt a szobához, a napi gyógyszeremet is éhgyomorra vettem be.

Ezért alig, hogy elhagyjuk a várost, már meg is kell állnom. Ha ezt nem teszem meg időben, valószínűleg úgy esek le a motorról. Találunk valami kis száraz kenyérmaradékot a hátsó dobozban, azzal rendbe rakom a vércukor szintemet és egy kis pihegés után megyünk tovább.

Találós kérdés: Mi van a táblára írva?

Itt már lapos, mezőgazdasági területen vezet az út, az egyetlen változatosságot a fóliával védett banán ültetvények hozzák az egyhangú utazásba.

Megállunk egy nyitva tartó kisboltnál kenyeret venni, majd egy szép, árnyékos nagy fa alatt főzünk egy ebédet. Valami szaftos tésztaféle és babgulyás készülnek. Itt szúrnék közbe egy javaslatot mindenkinek, aki egy motoros túra alatt el tud szakadni az idő- és pénzrabló, néha bizonytalan éttermi étkezéstől és alkalmanként a magával vitt konzervekkel oldja meg az útmenti ebédjét, vacsoráját. Egy úti só és borstartó és egy tubus csípős Pirosarany mindig legyen a konyhás málhában. Ezek segítségével a legehetetlenebb páncélos kaja is legalább elviselhetőre szelídíthető, vagy éppenséggel vadítható, tetszés szerint.

Ebéd közben jól meghánytuk-vetettük a továbbiakat. Elnézve a térképet, két lehetőség látszik járhatónak.

Az első, hogy az eredeti tervek szerint Keletre tartva meglátogatjuk Meknes és Fes városokat, majd ezt követően felmotorozunk a Földközi tenger partvidékére, ahol addig csavargunk, amíg a szerdai kompindulás azt engedi.

A másik lehetőség, hogy az óceán parton visszatérünk Tanger környékére és két napot aktív semmittevéssel töltünk, azaz napozunk, nagyokat fürdünk, jókat eszünk, sétálunk, vásárolgatunk a bazárokban, szóval pihenünk, ahogyan a joviális utazók és nyaralók körében az szokásos.

Rohannunk már nincs hová és miért, valójában nagyon ráérünk. Ugyan akkor annyi mindent láttunk már ez alatt a rövid idő alatt, hogy már nem feszélyez a mindenáron való újdonság-vadászat.

Így minden szívfájdalom nélkül a második lehetőséget választjuk, ellenszavazat nélkül.

Larache városába érve az út mellett egyszer csak meglátunk egy Marjan üzletet. Ramadán ide, vasárnap oda, ez bizony nyitva van. Nosza nézzük is meg!

Külsőleg, belsőleg is hozza egy hazai szupermarket színvonalát, tisztaságában, áraiban és választékában egyaránt. Veszünk egy nagyon szép teás kannát, amilyenből a Szahara-teát tudjuk majd otthon tölteni és némi apróságot, gyümölcsöt. Újabb kontraszt, a szemetes nyomornegyed mellett álló, légkondicionált bevásárlóközpont. De már nem bántja annyira a szememet. Kezdek hozzászokni, igaz kellett hozzá vagy 10 nap és egy csomó benyomás.

Az utak mentén mindent kapni

Vásárlás után neki is állunk szállást keresni. Lemotorozunk az óvárosba a kikötő mellé, de nem találunk nyitva semmilyen szálláshelyet. A térképet elnézve rájövünk, hogy első éjszakánk színhelye, Asilah itt van pár kövér gázhúzásra tőlünk. Ugyan a Hotel Al Khayma nem volt túl olcsó, de ennyit azért megengedhetünk magunknak, mégis csak a pihenésünkről van szó. A városba érve egy lehajtóval előbb lemegyek a parti útra, ami elég nagy hibának bizonyult. Éppen piacot tartanak, ami úgy néz ki, hogy az út mindkét oldalán árusok pakolnak ki, közöttük hömpölyög a vásárlóerő, de még el kell férnie a sok kézikocsinak és szamaras kordénak….és csak úgy mellesleg még egy laza kétirányú gépkocsi forgalomnak is helyet kellene szorítani. A leglényegesebb információ még hátra van. Minderre rendelkezésre áll a két házsor között legalább 5 méter. Ennek megfelelően a kialakult közlekedési helyzet sokkal inkább illethető a tébolyult jelzővel, mint sem egyszerűen kaotikusnak, vagy elviselhetetlennek tituláljam. Ezek alulfogalmazott sértések lennének, nem illenének a helyzet komolyságához.

A teljes utazás alatt talán itt vesztettem el először és utoljára ténylegesen a nyugalmamat. Akik ismernek, pontosan tudják, hogy ez már jelent valamit.

Éppen úgy 5 perce álltunk egy patthelyzetig fajult dugóban, mellettünk emberek tömege sodródott oda-vissza időnként meglendítve minket is, a gépjárművek centikre egymástól lecövekelve várták, hogy az előttünk kialakult akadály (egy beszorult kisteherautó) valami csoda folytán elháruljon, erre egy háromkerekű tuk-tukos füstösképű mögülünk megpróbált előrébb furakodni. A rendelkezésre álló 30 centis helyen, a másfél méter széles rozoga talicskájával. Az nem kérdés, hogy térbeli orientációból vehetne pár túlórát, de szerintem volt ott baj bőven az emeleten mással is. Ránézésből is nem-kicsit hórukkos volt a pacák.

Amikor elsőre nekünk verte a járgánya első kerekét, azt még elnézően vettem tudomásul. De amikor újból a hátsó dobozon csattant a sárvédője és erőből megpróbált odébb tolni, akkor hátrafordultam, elrebegtem neki 130 dB hangerőn egy kétsorost és bemutattam neki a jobb öklömet, nem titkolva, hogy irgalmatlanul szemen fogom vágni, ha ezt nem fejezi be azonnal. És láss csodát, a granadai mekis macska után ő is értett magyarul.

A Hotel Al Khayma hűvös, gondozott udvara

Végül épen és egészségben elértük a hotelt, ahol a recepción egy újabb ember foglalt helyet. Az már a parkolóban látszott, hogy jóval több a vendég, mint legutóbbi itt jártunk idején volt.

Bepróbálkoztam egy gyenge alkuval, de merev elutasítás volt a válasz. Megindultak a hispán nyaralók, innen kezdve kiemelt szezonárak érvényesek. Próbálok még érvelni, hogy azért mégis csak 3 éjszakáról beszélünk, de ez alkalommal minden gazdaság-diplomáciai csatorna lefagy. Végül kötélnek állunk és kiveszünk egy udvarra néző szobát 550 DH/éjszaka áron.

Miután rendbe szedtük magunkat és kipakoltunk a szobában (ami nagyon tiszta és tágas volt), lementünk a hallba kicsit netezni. Az utunk során sok helyen láttunk olyan kávézókat, ahol némi apró ellenében lehetett internetezni, a szállodák némelyikében is volt lehetőség wifi használatra, de eddig ez nem volt fontos. Az otthoniakkal való kapcsolattartásra elegendő volt a telefon. De itt már kezdtünk visszatalálni az otthoni létre, már foglalkoztunk az ottani problémákkal is, szóval kicsit kezdtünk már hazafelé menni, még ha csak gondolkodásban is egyelőre.

A hall mellett egy nagy teremben éppen vetítő vásznat és projektort állítottak fel… hát persze, a VB döntő! Így a 2014. év Világbajnokságának döntőjét Marokkóban nézhettük, egy kupac spanyol és helybéli szurkoló társaságában. Jókat mosolyogtam azon, hogy az arab kommentátor Götze helyett rendszeresen Guccit mondott.

Miután a germánok behúzták a (véleményem szerint teljesen megérdemelt) győzelmet, meglátogattuk az éttermet.

Meg kell hagyni, ha főétkezésről van szó, az arabok nem kispályáznak.

Megkóstoltuk végre a harirát, ami a helyiek tradicionális böjti levese. Nem is volt rossz.

Utána F. valami húsokat evett, nekem pedig lerakott a borzasztóan náthás pincér egy akkora adag sült halat, a tetején vastagon beborítva garnélával, hogy életemben ilyent még nem láttam. De nem is ettem ilyen finomat! Ugyan a hiedelem szerint hallal nem lehet jóllakni, de vacsora után már az is szép teljesítmény volt, hogy vissza tudtam menni az első emeleti szobánkig. Eszünkbe jutott még az a kósza gondolat, hogy kérünk két üveg sört is, de az amúgy kedves pincér arca igen komorra váltott az igény hallatán. Közölte, hogy Ramadán van és nincs sör. Eléggé egyértelmű, egyenes beszéd volt. Így maradt a kóla. Az mindig és mindenhol volt egész úton, szinte már második számú nemzeti italaként a marokkóiaknak a „thé à la menthe” után.

17-18. napok, 07.14. (hétfő) 15 (kedd) 0 km

Jó későn ébredünk hétfőn, majdnem ellustálkodva a reggelit. Ami ugyan olyan, mint az első afrikai reggelink volt, ugyan itt. Aztán ez sem másnap, sem az indulásunk napján nem változott. Sőt még az unottképű pincérlány sem. Ragaszkodnak a tradícióikhoz foggal és körömmel.

Hajók…fent a vízi, alább a sivatagé…

A napunk mosással, sétákkal, medencés fürdőkkel múlik. Sokat heverünk a Napon (F.) és árnyékban (én). Mivel későn reggeliztünk és sokat, késő délután a parton egy kis pizzériában  tartunk egy ebéd-vacsorát. Közben élvezzük a Naplementét és a parton sétálgató, turistákra vadászó tevehajcsárokat, ahogy az időnként meglógó fiatal púposokat próbálják megzabolázni, általában kevesebb, mint több sikerrel. Napközben belepillantunk a párizsi nagy katonai parádéba, amit teljes egészében közvetítenek. Függetlenség ide, függetlenség oda, a francia hatás és némileg a befolyás is érezhető mindenütt az országban. Elég, ha csak a nyelvre gondolunk. Ugyan nem hivatalos állami nyelv a francia, de csak a számtalan törzsi dialektust használva soha nem jött volna létre az államegység. Ahhoz bizony kellett a közös, nem hivatalos, de mindenütt beszélt és elfogadott francia nyelv is.

Szolid személyi kultusz

Szolid személyi kultusz, ahová nézünk. A pénzeken, minden középületben és még a tengerparti pizzázó bejáratánál is. A királyi család a mindennapok aktív részese mindenkinél.

Keddünk is hasonló körülmények között múlik. Élvezve a hotel kényelmét és komfortját.

Már egy kis leégés is színesíti a programunkat, úgy szó szerint (mivel itt-ott rákvörösre sikerült pirulni a rettenetesen erős UV sugárzásban) és képletesen is, mert egy sima öltözés-vetkőzés is tartalmaz izgalmakat bőven. A besötétített szobában a légkondit járatva, az ágyban való meditálás és Tv-nézés is felkerült a programok közé.

A programokon is nyomon követhető, hogy Marokkó valóban az egyik legeurópaibb Maghreb-ország. A csatornák felölelik szinte a teljes arab világot. Innen egészen az Egyesült Emirátusokig. Jól láthatóak a különbségek. Keletebbre csak a hagyományos öltözékek, szerkesztett stúdió műsorok, turbán, csador, nők teljes mellőzése a médiában, nyekergő, búbánatos sivatagi népzene. Középtájon (Líbia, Tunézia) már lazul a durva vallási gyeplő, nők vannak a hírműsorokban, itt-ott európai ruházat is megjelenik, az utca embere is megszólal, komolyzene és némi helyi könnyűzene is helyet kap a palettán.

Na, de ezzel szemben Marokkóban már egészen más világ uralkodik a médiában. Romantikus filmsorozatok, szórakoztató műsorok, vetélkedők és videóklippek minden mennyiségben. Hosszú szőke hajzuhataggal, nagy szilikonos dudákkal, plasztikázott paplanszájakkal, forrónadrágokkal és bikinikkel.

Mellette a pompát és csillogást, a sokak számára elérhetetlen álmok világát böszmenagy terepjárók, sportkocsik és nagyköbcentis sportmotorok testesítik meg. Már értem, miért néztek meg annyira minket mindenhol és miért fényképezkedtek előszeretettel a motorunkkal.

De sokan vannak, akik ezeket az álmokat, ha nem is egykönnyen, de elérik.

Az ország kb. 30 millió lakosából nem hivatalos adatok szerint mintegy másfél millióan külföldön keresik a kenyerüket, főként Európában. Erre egyszerű, prózai okok miatt van szükség. Az országban igen nagy a munkanélküliség, ugyanakkor nincsen szociális hálózat, alanyi egészségügyi ellátás és nyugdíj sincs. Egy család csak akkor képes stabilan fennmaradni, ha valaki vagy valakik külföldön dolgoznak közülük. Ha valaki megöregszik, vagy lerokkan, családi segítség nélkül koldusbotra jut. De szó szerint.

A gyerekeket talán ezért is kezelik nagy szeretettel és gondossággal, mert idős korára mindenkinek csak a gyerekei maradnak támasznak.

Egy kis pózolás belefér…hogy legyen otthon mit mutogatni

Utolsó marokkói esténken még bevállalok egy haltálat a szálloda éttermében. Ne tudom minek köszönhető, de ma sokkal több rákot pakoltak a sült tengeri sügér tetejébe, mint tegnapelőtt. Ha lehetne, szívesen vinnék haza is belőle, annyira ízletesen készítik a friss tengeri herkentyűket.

19. nap, 07.16. (szerda) hajóindulás napja

Mivel a hajónk indulása csak este 11-re van előjegyezve, ma sem kell kapkodnunk. Kivárjuk a reggelizős idő végét és még egyszer, utoljára végig kérőddzük az unalmas menüt. Az égadta egy világon semmi változatosságvágy, vagy fantáziaigény nem szorult ezekbe. Ugyan az a menü, ugyan az az unott arckifejezés. Eszembe jut egykori kollégám, aki a vadászházi konyhát kormányozta és éveken át elvegetált ugyan azzal a 7 napos menüsorral. Ideológiája az volt, hogy minek túlcifrázni a dolgot, egy vendég sem marad tovább egy hétnél. Mondjuk ebben legalább van valami ráció. De az, hogy minden nap ugyan az kerül az asztalra, ez már kimeríti a Gasztro-Terror fogalmát.

Elsőre egész jó volt…másodikra is majdnem…na de negyedszerre már nagyon uncsi

Aztán komótosan összepakolunk, kifizetjük az utolsó baksist a motorőrző embernek. Aki tényleg ott ült éjjel-nappal a parkoló mellett, hol egy fa alatt, hol a fal árnyékában és le nem vette a szemét a rá bízott értékekről. Ő legalább megérdemelte a zsebpénzét, ebben biztos vagyok.

Ugyan az időnkbe még belefért volna egy kis csavargás, de F. erről már hallani sem akart volna, ezért jófiú voltam és kb. a hajó indulása előtt 10 órával már a kikötő mellett voltunk.

Idáig zömmel autópályán jöttünk, hogy elkoptassuk maradék aprópénzünket. Megálltunk egy kútnál is, hogy még utoljára teletankoljunk, gondolva a kikötés utáni hazaút első szakaszára. Egyik első világításunk is megadta magát, égőt is kellett volna venni, de a benzinkúton azt nem árultak. Volt ott minden amúgy, szuvenír hegyek, CD lemezek, hűtőmágnesek, plüsstevék hegyekben, de izzó az nuku.

A kikötő mellett bevásároltunk némi kenyérfélét az útra egy „mindentkapni” típusú kis boltban.

Három éve, amikor Tunéziából jöttünk Genovába, akkor elkövettük azt a hibát, hogy alig vittünk magunkkal ellátmányt a kompra. Aztán a hajón szembesültünk az ehetetlen, de legalább méregdrága ételekkel. Ezt most elkerülendő, az egyik táskában helyet foglalt a gázfőző, az edényeink és némi dobozba zárt hazai íz, hogy ne éhezzük végig a két és fél napos utat.

Tanger Med, madártávlatból

Még felsétáltunk a kikötői irodaház tetején kialakított kilátó teraszra, ahonnan Pazar kilátás nyílott az egész területre és a túlpartra is. Ismerősen hívogatott Gibraltár majmos sziklája a távolból, de mi már kicsit távolabbra vágytunk és tekintetünk is a horizont mögé kalandozott.

Megunva a sertepertélést, bemotoroztunk a kikötőbe. Megkerestem a társaság jegyirodáját, ahol otthon kinyomtatott jegyeinket beszállókártyákra válthattuk. De még korán volt, várni kellett. Ez el is tartott vagy két óra hosszan, mire elő került valaki, hogy intézze az ügyünket. Közben egyik jegydíler a másik után talált meg minket és jobbnál-jobb áron ajánlották jegyeiket. Mikor mondtam, hogy nekünk már megvannak, köszönjük szépen, akkor méla undorral léptek tovább. Reklámozták magukat újfent önkéntes segítők is, hogy némi Euró ellenében átvigyenek minket a határon. A belépéskor kitanultuk már a csíziót, ezért nem vettük igénybe szolgáltatásukat. Majd valahogy magunk megoldjuk, gondoltuk.

És nem is kellett csalódnunk. Három stáción kellett keresztül verekedni magunkat, de csak az egyiknél voltunk tovább 5 percnél. Ott is csak annyival, hogy kitöltöttünk egy kis formanyomtatványt, aminek a hiányzó részeit a katonatiszt kipótolta, miután rájött, hogy semmilyen nyelven nem tud velünk kommunikálni. De megint nagyon intelligensen próbáltam mosolyogni mindenkire, nehogy rossz szándékot sejtsenek bennünk. Ez a taktika újfent bejött, nem szórakoztak velünk, hanem segítettek intézni a dolgunkat.

Aztán egy speciális, kamionba épített szimatoló szerkezettel átvilágították a motort, rajta a poggyásszal. De ha pl. kábítószert akartunk volna csempészni, az sem lett volna megoldhatatlan probléma, mert F. kezében maradt a sisakja és a kutyát sem érdekelte, hogy az nem ment át a vizsgálaton. Mert kutya is volt bőven, szagoltatták vele a kocsik kerekét és a kamionok rakterét szünet nélkül.

Olvastunk Marokkó szerepéről a narkó világában, fel is készültünk rá, hogy majd kezeljük a problémát ha ránk akaszkodna egy erőszakosabb árus, de erre nem került sor. Az viszont feltűnt, hogy nagyon sokan élnek ezeknek a szereknek a kábulatában az országban. Ezek szerint a házon belüli fogyasztással szemben nincsen kardinális ellenvetésük a szerveknek, csak a kivitelét próbálják megakadályozni.

Várva a bebocsátásra.

Aztán átjutva minden vizsgálaton alkalmasnak találtatva arra, hogy elhagyjuk az országot, beálltunk a hajónkhoz tartozó parkolóba, az első helyre. Fiatal, barátságos rendőr állta el az utunkat és egy vas kordon. Miután tisztáztuk, hogy jó helyen járunk, nekiálltam fotózni. Azzal még nem volt baja, de amikor a Gopro kamerát is beindítottam, akkor keményen közölte, hogy márpedig itt filmezni tilos. Ettől kezdve kénytelen voltam átvedleni titkosügynökké és álcázva tovább filmezni. Azt is közölte velünk, hogy  lesz időnk bőven a beszállásig, nem kell aggódnunk ha el akarunk menni a dutyfree shopba, csak nyugodtan tegyük meg.

Szót is fogadtunk neki és meglátogattuk a kívülről igen takaros, európai színvonalú emeletes épületet. Ami bent sem okozott csalódást. Remek önkiszolgáló étterme is volt, ahol kinéztünk egy-egy grillcsirke menüt magunknak és evés közben kihasználtuk a helyi wifit is, hogy meglessük leveleinket, üzenjünk a hazaiaknak. Az étterem melletti boltban végre kaptunk sört, amiből pár üveggel betankoltunk az útra, bízva benne, hogy idén is lesz hűtőszekrény a kabinunkban.

Tétlen várakozással, lassan teltek az órák. Naplemente után a teljes kikötői személyzet eltűnt, hogy végre megreggelizzenek. Még az asilahi szállodában mondta ezt így a pincér, utalva rá, hogy ez a nap első étkezése.

Lassan gyűltek a járművek, mellénk még beállt egy idősebb spanyol pár egy szintén öregecske Varaderoval és már rendesen besötétedett, mire elkezdték az utolsó utáni ellenőrzést. Egy rendőr és egy szép nagydarab, kigyúrt ember a hajózó személyzet közül végig mentek és minden papírt átvizsgáltak lámpafénynél. De ennek ellenére a kordon csak nem került még eltávolításra, pedig a hajó egyik tisztje igen temperamentumosan (nem hiába, olasz a személyzet) adta tudtára a katonáknak, hogy már rég rakodni kellene.

Aztán beszállás előtt még egy katona, csak azért is végig ellenőrzött mindenkit még egyszer.

Az arabok mentalitása kimeríthetetlen tárháza az idegbajnak. Mert az idő számukra egy olyan megfoghatatlan valami, amiről kár beszélni, felesleges rá energiát, szót pazarolni. Hiszen mindenkinek annyi van belőle, amennyit Allah adott. Se több, se pedig kevesebb. Ezt lépten-nyomon ki is fejezik, ha hatalmuk is van hozzá, akkor természetesen kellő nyomatékkal megtoldva.

A hajó hatalmas rámpáján két kopasz, kommandós kinézetű alak állítgatta meg a járműveket, itt zajlott az utolsó ellenőrzés. Hiszen a hajón már tulajdonképpen EU felségterületre értünk. Aki elment a csillagos zászló alatt és elnyelte a komp gyomra, az jogilag már Európában van. Ugyan még a tényleges talajfogásig volt hátra vagy 1600 tengeri kilométerünk és három éjszakánk, de a tudat jó érzést keltett bennünk. Nagyon jó dolog utazni, de csak addig, amíg van ahová szívesen megyünk haza.

A parkoló-fedélzeti garázsmester kissé megkutyulta a leparkoltatásunkat, mivel a másik Varás páros csak Barcelonáig utazott, helyet kellett cserélnünk, hogy ők majd ki tudjanak állni a motorral. De végül a motor a helyére került, mi pedig a sok cuccal megpakolva fellifteztünk a 7. szintre, hogy átvegyük a kabinunkat.

Sajnos idén nem jutott komfortos szoba az útra, nem találtunk hűtőt a kabinunkban, ezért kénytelenek voltunk gyorsan meginni egy sört a behajózás örömére.

Majd a hátsó fedélzetről figyeltük, ahogy egyre érkeztek az újabb autók, amiket mind elnyelt a hajó feneketlen bendője.

Már több mint két órás késésben voltunk, mire végül nagy csikorgás és dübörgés közepette felvonták a rámpákat, eloldották a balerinaderék-vastagságú köteleket és a hajónk lassan elkezdett távolodni a parttól.

Mi pedig csak álltunk a szélben és az járt a fejünkben, hogy egy újabb tételt ki kell pipálnunk a bakancslistánkról, de milyen jó, hogy megyünk hazafelé, a gyerekekhez, szülőkhöz, kutyákhoz, barátokhoz, kollégákhoz, erdőhöz, vadhoz….szóvak mindenhez, amit csak a HAZA egy embernek jelenthet.

20-21. napok, 07.17-18 (csüt-pént) a tengeren

A két, hajón töltött napról sok érdekeset nem lehet írni. Egy ideig érdekes és izgalmas a hajóút, de elég hozzá pár óra és az ember inkább lépkedne homokon, sziklán, vagy bármi máson, mint a süppedős padlószőnyegen. Főleg ha ez nem is az első hajóút az életében.

Azt viszont meg kell hagyni, hogy az ellátmány pozitív csalódást okozott. Az egyik kis étkezőben igen finom melegszendvicset és pizzát lehetett kapni, amit több alkalommal ki is használtunk.

Távolodunk…közeledünk…nézőpont kérdése.

A Barcelona előtti szakaszon a GPS szerint 30 km/h sebességgel haladtunk, de utána 40 lett a tempó. Igaz a spanyol kikötőben hosszan el is időztünk, talán emiatt próbálta kapitányunk behozni a lemaradást.

Az utolsó éjszakánk már igen türelmetlen légkörben telt. Sokáig fent voltam, tervezgettem a haza vezető utat Genovától. Az már természetes volt, hogy nagyobb megálló nélkül, egy menetben lezavarjuk utunk befejező fázisát. Ugyan akkor a mögöttünk álló három hét történései is egyre kavarogtak bennem. Soha nem voltunk még ennyi időt távol otthonról, rengeteg élmény várt a sorára, hogy feldolgozásra kerüljön. Sokáig álmatlanul gondolkodtam ezen, míg végre elnyomott az álom.

F. a saját, külön bejáratú kis háborúját vívta a Ramadán bűvöletében eszüket vesztett kisgyerekekkel. Akik akár egy játszótéren, fel-alá rohangáltak a folyosókon, közben ordenáré módon üvöltözve „beszélgettek” egymással, mindezt órákon át, megállás nélkül. Azt tervezte, hogy ha elkap egyet közülük, akkor vele fogja hatástalanítani a többit. Csak attól félt, hogy ha kizárja magát a kabinból lenge éjszakai öltözetben, hosszan dörömbölhet az ajtón, míg én a fülhallgatón át zenével kábítva magam relaxálok.

Hiába állítottam be hajnalra a telefonomat ébresztőre, csak sikerült elaludnom a Napkeltét.

22. nap, 07. 19 (szombat) hazafelé.

Sőt még a kikötést is. Hétkor ébredtünk, amikor a hajó nekiúszott a gumi ütközőknek és már engedték is le a köteleket, a rámpákat.

Közben a hangszórókból megállás nélkül és giga hangerőn ömlött az érthetetlen információ, a folyosón idegbeteg forgalom kezdődött, pedig ennek semmi értelme. Ilyenkor még legalább fél óra eltelik, mire az alsóbb fedélzetről kiengedik a járműveket, hogy aztán mi is sorra kerülhessünk a magasabban lévő garázsokból.

A kihajózást várva egy csomó, Barcelonában beszállt motoros társaságában

De végül 8-kor csak kigurultunk Európa betonjára és már fent is találtuk magunkat az autópályán. Szerencsére most nem volt olyan barátságtalan, szeles idő, mint idefelé, kicsit jobban lehetett tekergetni a motor bajszát. Habár a hátsó gumit óvandó, nem forszíroztam a tempót, de azért jól haladtunk hazafelé. A nagyobb sebesség miatt a fogyasztás is látványosan megugrik ilyenkor, ez azt jelenti, hogy Olaszországban 2, míg Szlovéniában egy alkalommal meg kellett állni tankolni. Ilyenkor némi folyadékkal rendbe szedtem magam is, F-et is megitattam (hajlamos rá, hogy elfelejt inni, olyankor aztán fáj a feje), sőt még égőt is cseréltem a Varában.

Az úton sorra maradtak el mögöttünk azok az ismerős nevű helyek, amik mellett ugyan így suhantunk el három hete, csak a másik irányba tartva.

Akkor tele várakozással és izgalommal, most eltelve a kaland édes terhével, sok élménnyel és benyomásokkal megrakottan. Mindkettő nagyon kedves állapot számomra.

A szlovén kút melletti Marché étteremben körbe szaglásztunk, hogy mi a felhozatal. Egy nagyon kedves hölgy kérdezte, hogy miben segíthet? Én csak annyit kértem tőle, hogy ha tud adni bármit, ami DISZNÓHÚSBÓL készült, akkor tegye meg. És láss csodát, pillanatok múlva egy hatalmas, cafrangos szélű rántott hússal egyensúlyoztam a tálcát a pénztár felé.

Letenyén betértünk a faluba, hogy még egyszer megitassuk a paripát és magunkat is.

Felhívtuk a családot jelezve, hogy tulajdonképpen hazaértünk és már csak a Tamásiig hátralévő pár kilométert kellett megtennünk, hogy tényleg haza érjünk.

A motoron a számláló ekkor 74.542 km-t jelzett. Ezek szerint a teljes utazás alatt motoron töltöttünk 8.132 kilométert.

Utószó

Mire ezzel az élménybeszámolóval elkészültem, kint már reggelente fagyok vannak, a tél lassan kezdi átvenni a hatalmat az ősz felett. A házunk melletti erdő elszórta a lombját, a Természet lassan éves, szokásos pihenőjére vonul.

Nehezen álltak össze a gondolataim, talán túl sok volt a lélekben feldolgozandó anyag. Nem is hiszem, hogy teljes valójában sikerült átadnom mindazt, amit szerettem volna.

Nehéz visszaadni írásban ennyi élményt, új benyomást. Szívem szerint annyi mindent írnék még, de nagyon sok minden bent maradt és lassan, cseppenként szivárog át az emlékeket őrző tárhelyről.

Így, négy hónap távlatából sok mindent másként kellene látnom, az élmények kikristályosodva kellene, hogy a megfelelő polcokon a helyükre kerüljenek.

És én még mindig nem találom magamban ennek az utazásnak az igazi helyét. De lehet, hogy ez így is marad. Hiszen az arab Afrika olyan kiismerhetetlen és titokzatos világ, hogy teljes feltárulkozása nem is illene hozzá.

Nagyon örülök neki, hogy belevágtunk, hogy minden racionális érvvel szembemenve bevállaltuk. Meg is szeretném köszönni családunknak és első sorban gyermekeinknek, hogy lehetővé tették az utazásunkat és még a nagy közös csalási nyaralásról is hajlandóak voltak zokszó nélkül lemondani, hogy mi, a két „felelősségteljes” felnőtt és szülő, újból ilyen kalandba vághassuk a fejszénket.

Ígérem, bepótoljuk az elmaradt közös programokat is.

Úgy gondolom, hogy ezt a három hetet soha nem fogom elfelejteni, időről időre magam elé fogom idézni a haragos óceán kékjébe oltott homoksárga dűnék sorát, a teleholdas szaharai éjszakát, a kontrasztokat, az embereket, az arab világ ezernyi megfejthetetlen csodáját.

Harmadik alkalommal léphettem Afrika földjére, de szeretném hinni, hogy nem ez volt az utolsó.

Ezt az írást Édesapám és Zizi emlékének ajánlom, akik velem voltak egész úton……

Gálos Csaba, Tamási, 2014. őszének végén

Tags:

6 hozzászólás to “Marokkó Gálos Csabával”

  1. Bagoly október 25, 2017 at 10:12 du. #

    Szia Csaba!
    Én is kérnék egy elérhetőséget, mert hiába próbállak….

  2. Eross Balazs szeptember 12, 2017 at 8:08 de. #

    Szia Csaba!

    Szeretnek kerni egy mobilos elerhetoseget hozzad,
    ha lehetseges (privatban).

    Koszonettel:
    Eross Balazs

  3. Csaba Gálos április 2, 2015 at 9:20 du. #

    Üdv Peti!
    Hozzávetőlegesen tudok csak számot mondani, mert nem vezettem “főkönyvet” az út során 🙂
    Általában a következőképpen szoktam kikalkulálni egy páros utazás költségeit:
    Napi 80-120€ attól függően, hogy belefér-e a sátorozás is, vagy inkább panzió a cél.
    Ez letakarja a szállás és az étkezést, valamint az eseti belépőket, jegyeket, apróbb csecsebecséket…
    Ha Európa nyugati fele a cél, akkor a szállodás menetre ennél többet kell számolni, mert 2 főnek a szállás a legtöbb helyen közel van a 100€-hoz és akkor erre jönnek még az egyéb tételek.
    Ezen felül jön még az előre megvett kompjegy egy hajós úton, ami ebben az esetben kb. 350€-val lökte meg a költségvetést. Igaz, ha a hajón éjszakázol, akkor ott nem kell már szállásdíjjal számolnod, de egy kis tartalék mindig jól jöhet.
    Aranytartaléknak pedig nem baj ha van nálad egy hitelkártya, mert pl. Marokkóra nincs motoros utasbiztosítás.

    Ja, és álmodni kötelező, anélkül sz@rt sem ér az élet!!!! 🙂

  4. Tamás március 29, 2015 at 5:11 du. #

    Szia Csaba!
    Három próbálkozás után ma sikerült végigolvasnom a beszámolót. Hát.. csak gratulálni tudok.
    Üdv
    Tamás

  5. Peti március 2, 2015 at 8:20 du. #

    Szia Csaba!

    Engem érdekelnének egy ilyen túra költségei. Nem tudom, hogy merhetek-e álmodni róla. Írj pár fontosabb sarokszámot kérlek.

    Köszönöm!

  6. Ákos Győr január 21, 2015 at 10:29 de. #

    Szia Csaba!
    Szinte már a Parnasszusra lovagolsz, olyan költői vagy. A képek is jók, főleg amiket Te csináltál, mert azon F van. Néhány kicsit összekeveredett, ismétlődik, kár értük. Követtem végig az utat a térképen, kb 1-1,5%-ot siet a km órád, ami szerintem nagyon jó. Májusban megyek utánad, de én már puha vagyok, az MX5 lesz a jármű. Esetleg, ha ráérsz, azt a határátlépést majd írd meg bővebben (email), nekem négyszer lesz. Mindig csodáltalak, hogy a fenébe tudsz annyi mindent fölpakolni! Hány kg a cucc a zoknitól az asztalig?
    Szóval tetszett.
    Üdv
    Ákos

Vélemény, hozzászólás?