Marokkó Szabó Zoltánnal

Régóta izgatta a fantáziámat ez a hallomásból is, ezerarcú észak Afrikai ország. Főleg a Dakar versenyek idején támadt mehetnékem. Január… törött lábbal szobafogságban, térképezgetve, gépen útvonalat tervezgetve… Aztán hipp-hopp Gyarmati doktorral a követségen…Aztán máris szeptember, útlevelek, vízum rendben: Indulás. Verona, Sete… másfél nap. Behajózás, izgalom. Bárfoglalkozás, pihenés. Másnap a hátsó tatfedélzeten skeet lövöldözés a nyílt tengeren. „Medanszie”… Napozás, napégés…

Fotó Budai Zoltán.

Marokkó nagyon-nagyon különböző tájegységeket foglal magában. A tenger, az óceán és a homoksivatag között az Atlasz hósipkás csúcsai magasodnak. A különféle tájak meghatározzák az ott élő emberek életét. Berberek, tuaregek meg még vagy háromszáz törzs, nép. A hivatalos nyelv az arab és a francia. Lévén az ország francia gyarmat volt. Ma egy harmincas éveinek a végén járó, nyugati egyetemeket végzett király gyakorolja a hatalmat. A mindennapi élet konszolidált és rendezett.

Fotó Budai Zoltán.

A városok Észak-Afrika leghatalmasabb uralkodóiról mesélnek. Az alig megközelíthető szirtek és a magas dűnék a berberek büszkeségéről tanúskodnak. Egy olyan népéről akiket soha nem lehetett teljesen leigázni. Lélekszámát tekintve a berberek törzsei ma is nagyobb mértékben vannak jelen, mint az arab lakosság. Ha meg akarjuk érteni Marokkót, az ellentéteit kell megismernünk.

Európából saját járművel, Marokkóba érkezni hajóval lehet. Társaimmal a francia kisváros Sete kikötőjéből 36 órányi tengeri út után érkeztem Tangerbe.  Igaz a  spanyol kikötők alig néhány órányira vannak. Spanyolország külön túrákat érdemel ezért sem akartuk „lélekölő autópálya döngöléssé” degradálni az ibér félszigeten való áthaladást.

A változatosságok sora, a szakadatlan etnikai kettősség a kikötést követően azonnal megkezdődik a nyüzsgő kikötővárosban. Többek között Európa közelsége és a látszólag változtathatatlan keleti életforma okozza.

Néhány km. a tengerparton az óriások barlangjának nevezett földtani érdekességhez. Apró műszaki hibával fűszerezve. Néhány óra alatt a hiba leküzdve, a barlang általunk is bejárva.

Fotó Budai Zoltán.

 Az irány kelet, rövid iramlás és néhány órányi városnézés Tetuánban a Rif-hegység egyik legszebb, arab és andalúz építészeti jegyeket magán viselő városában.

Dél felé fordulunk, néhány megdöbbentően európaias településen haladunk át és estére Fes-be érkezünk. Fes a berber tradíciókhoz kevéssé kötődő legősibb királyi, és az ország első iszlám városa. Moulay Idriss alapította 791-ben. Medináját, óvárosát az Unesco a világörökség részévé nyilvánította. Nem ok nélkül. Részlegesen bejárni, megcsodálni helyi vezetővel is egy napunkba került. Élő, működő, lüktető ma is. Az ezernyi kézművesnek a nyílt színen végzett -már-már művészi szintet elérő- munkája, élete lenyűgöző. A tímárok negyedében menta levélkéket osztogatnak az érzékenyebb orrú látogatóknak.

Fotó Budai Zoltán.

Ha a Korán oktatást elfogadjuk egyetemi szintűnek, – mint, ahogy a keleti világban bizonyosan az – akkor a világ első egyetemét -a Kairaouine mecset kibővítésével- is itt alapították. Szimpatikus, több nyelven beszélő vezetőnk nélkül, még most is a labirintusszerű zsúfolt óvárosban bolyonganánk. Módjával, vásárolgattunk is.

Társaságunk tagjai, akik aznap ellátogattak Volubilis-be, a római birodalom prokurátorainak székhelyére, meglepő épségben lévő mozaikokat, impozáns ókori városfalakat láthattak.

Továbbra is a déli irányt tartva, legközelebb Beni Mellal-ban szálltunk meg a Közép Atlasz lábánál. A másnapi túra, fenn a hegyen egy tó, egy víztározó megkerülésének a szándékával kezdődött, a szándék meghiúsulásával folytatódott… és addigi motoros pályafutásom egyik legizgalmasabb, – ha nem a legizgalmasabb – szenzációs élményének megszerzésével zárult.

Ember Zolival és Fuchs Petivel és három GS-el indultunk egy még éppen járható, de erősen “off road” jelleget mutató úton. Mentünk és bíztunk a térképünkben. Átadtuk magunkat a kősivatag ridegségében is fenséges varázslatának. A magasság emelkedésével a maradék növényzet is elfogyott. Maradtak a színek. A színek a környező hegyoldalakon tündököltek a délutáni napfényben kétezer méter felett. Nem találkoztam még kamerával, mely képes volna tobzódásukat visszaadni! A kövekben levő ércektől lehettek. Térképileg hitünket vesztettük. Aztán az utat is. Nem fordultunk vissza. A hegyi kecske (?) csapáson nem tudtunk, még ha olyan nagyon akartunk is volna forgolódni, a 200 méternyi völgy felett!

Fotó Budai Zoltán.

Előre és lefelé… Ötvenhét km-el, négy és fél órával az indulásunk után, délután négy óra tájban, 1600 méternyi magasságban egy kolóniát találtunk… És megszólalt egy hangszóróból a városi müezzinektől jól ismert “Allah akbar”! Leültem. Tátottam a szám. Honnan van itt áram? No persze, akkumlátorokból. De ez, akkor ott, nem volt annyira nyilvánvaló! Az viszont kezdett nagyon nyilvánvaló lenni, amit egy fiatalember már jó ideje vagy négy nyelven bizonygatott, hogy nem létezik más út, mint amin jöttünk! Nincs. Elvitte valami hegyomlás. Megértettük.

A magam részéről megértettem még valami mást is. Útjaim során nem először tapasztaltam, – aztán még sokszor megerősítést nyert – hogy nincsen a világnak olyan eldugott pontja, ahol az emberek „csak úgy maguktól” barátságtalanok, – ne adj ég – ellenségesek lennének az idegennel! Meggyőződésem, hogy embert-ember ellen, csak és kizárólag a „a hatalom mániás politika” képes fordítani! 

Amit, észak Afrika és a közel Kelet népei nem tolerálnak, az utazó arcán megjelenő ingerültség, kapkodás, az európai értelemben vett verbális és gesztikulációs „sietség”!
Otrombaság visszautasítani a felkínált ülőhelyet, teát, vizipipát, stb. Ha máshogyan nem, jelképesen el kell fogadnunk a kínálást. Mindez természetesen nem keverhető össze a felkínált akár a legapróbb „szolgáltatásokkal”, ”árucikkekkel”, mert azokért már fizetség, baksis jár! Azokat, pedig elvárják. Tehát, ha valamit nem akarunk igénybe venni, akkor azt szelíd, mosolygós következetességgel kell elhárítani!
Ha meginogtunk… nos akkor nincs más hátra vásárolni, fizetni kell. Amennyiben mi magunk kérünk szolgáltatást, árut abban viszont előre és határozottan kell megegyezni. Mintegy előre tisztázva az ár-érték arányt. A kért összeg harmadánál is kevesebben, meg lehet egyezni. Ez a rituálé nagyon élvezetes is tud lenni. Motorkerékpáron, százezerszám megtett kilométerjeim biztonságával állítom mindezt

Fotó Budai Zoltán.

Hétkor sötét lesz… Gázt! Nem egészen három óránk van arra, ami idejövet négy és felet igényelt.

Keveset fényképeztünk visszafelé… A végén – amikor már lehetett – cserélgettük helyeinket egymás mögött, hogy megközelítőleg egyforma vályogtéglákat tudjunk a szánkban levő porból köpni.

Majd egyszer, ha lesz valami nedvességféle… a szánkban…

A hajam évekkel ezelőtt bizonyítottan “valamely kólafélétől” hullott ki. De, este hét után néhány percel amikor lakott helyre érkeztünk másfél litert ittam belőle. Már sűrű sötétben.

Úgyis mindegy alapon. Egyébként sem volt más. Az átélt élmény sem, a hozzátartozó izomláz sem volt mindennapos.

Gyorsan sokat alszunk, cuccolunk és megyünk tovább. Dél-dél nyugati irányban. Peti vezet, Ő már járt itt. Marrakech felé. Ouzoud vízesések, Iker zuhatagai fölül soha nem tűnik el a szivárvány. Soha. Igaz csak a lenti tó felszínéről látszik. Oda kell menni! Meg kusz-kuszt enni a partján…

Fotó Budai Zoltán.

Marrakech a 150 ezer datolyapálma városa. Az ősi Nyugat-Afrikából érkező arany és egyéb szállítmányok városa, a sivatag kapuja. 1062-ben az addigi oázisból egy sivatagi berber nép az Almorávidák alapították.

Ma kifinomult stílusú, bámulatos stukkókkal és mozaikokkal találkozhatunk sétáink során. A márvány és cédrusdíszítésű andalúz jegyeket viselő épületek meseszép egységet mutatnak. És a szuk. Az európai ember számára lenyűgöző tud lenni a Jemaa el-Fna tér. Parasztok és kereskedők kínálják portékájukat. Utcai zenészek, gyógyítók, zsonglőrök, kígyóbűvölők és énekmondók, egyéb csepürágók, koboldok hajnalig tartó előadásának birodalma. Évekkel ezelőtt a Led Zeppelin is tartott egy máig emlékezetes koncertet a téren. Talán, ezért is ücsörögtem még sokáig a téren.

Az alkuk, az egyezségek megkötése kisebbfajta színielőadásnak is beillik. Ha van időnk végig nézni, nem szabad kihagyni. Nagy élmény!

A  tér bejáratánál, a kasbah-mecset, az un. Aranyalmás mecset. Külsejét mázas alapra festett arabeszkek díszítik. Csodaszép!

A várostól néhány tíz kilométerre a Magas Atlasz lábánál találtuk az elbűvölően zöldellő Ourika völgyet. Ha a nyilvánvalóan a turistáknak szánt látványosságok mellett meglátjuk az igazi szépségeket is, akkor valóban gazdagabbak leszünk néhány szép élménnyel.

Marrakech-i szállásunkat megtartva két napra a Szaharába indultunk. A Magas Atlaszon, a Dades völgyön keresztül kettő feles-hármas hegyeken át, forró és hibátlan aszfalton, féktelen jókedvünkben, néha a fülünkön fordulva Ourzazetéig.

Fotó Budai Zoltán.

Ebben a városban a Szahara szélén több híres filmsztár tart fenn ma is állandó nyaralót. A város után néhány km-el, lerobbant autó utasainak papírkára írt üzenetét vettük magunkhoz. Így lett Ember Zoliból először küldönc, később tiszteletbeli tuareg harcos! Előre ment, Agdz-ban megtalálta az ajándék, souvenir boltot ahová az üzenet szólt. És ahol egy hamisítatlan “kék ember” nem sokkal később, minket is végtelen szívélyességgel fogadott.

Beszélt sokat, népének régi és mostani életéről. Beszélt a szőnyegekbe szőtt motívumokról és a “kékről” mely a vizet, az életet szimbolizálja. Ezért kék emberek Ők. A tuaregek. Portékája míves, szép. Ő maga a kínálásban nem volt túl erőszakos. Jó sok pénzt hagytunk nála. Másnap a visszaúton kasbahjában, családjának ebéd vendégei voltunk.

Zagora után még egy darabon találtunk utat és egy “fogadót” a szahara szélén, ahol a földön, szőnyegeken és párnákon ülve több ezer légy társaságában lepényeket ettünk és teázgattunk.

Fotó Budai Zoltán.

De a M’hammid oázison nem jutottunk túl. Nem is akartunk… tevénk nem lévén. Vacsoránk baromfi dominanciájú ízes, fűszeres, finom kusz-kusz volt. Berber vendéglátóink a GPS készülékünket csodálták, mi meg a tevebőr dobokon kísért, fanyar-kedves dalaikat. A sört messziről hozatták a kedvünkért, a nap hosszúra nyúlt. Jellegzetes sátraikban aludtunk. Napkeltekor sok szép képet készítettünk.

Aztán: Yhalla! Gyerünk! A visszaúton kerültünk egy keveset, úgy 300-at és néhány nagyobb hegy megmászása után már sötétben, sikerült az egyik tankunkat kiszárítani. Az ilyesmi elég nagy probléma tud lenni 2500 m felett, de megoldottuk. A “vétkes” később italokat fizetett.

Marrakech után már nyugat északnyugati irányban haladtunk Casablanca és Rabat felé. A legendás  “fehér” városból csak az óceánba nyúló lenyűgöző II.Hasszán mecsetet volt időnk megnézni. Sajnáljuk természetesen, hisz’ bizonnyal lett volna látnivaló bőven Marokkó legnagyobb, 2.5 milliós, híres városában.

Rabat a főváros az iszlám világban szokatlan szabadossággal, nyüzsgő forgalommal és igen-igen nagy meleggel fogadott. Az utcákon megszámlálhatatlanul sok teraszon kellemesen zajlik az élet. Az igaz, hogy az asztalhoz sört nem szolgálnak fel, de benn a bárpultnál még egyebet is. A kikötőig tartó alföld egyhangúságát  már csak egy hátsó kerékcsapágy törés színesítette. Mielőtt komolyan aggódni kezdhettünk volna érte, már traileren és a hajón is volt a beteg.

Gibraltár ezúttal világosban, hátsó tatfedélzet… Dal, móka, kacagás…

Szűk három hét, nyolcezernyi szárazföldi km, és egy október elejéig kitolt nyár. Szavakban ennyi. Az élmény  – a megismétlés vágyával együtt – életre szóló.

Szöveg Szabó Zoltán, a képeket Budai Zoltán készítette.

Tags: ,

No Responses to “Marokkó Szabó Zoltánnal”

  1. Szalai Géza szeptember 26, 2006 at 6:29 de. #

    Csak gratulállni tudok a szép marokkói turához , én és a barátoim is volltunk 2oo3 ban . szép és izgi út vollt : Tanger, Fez, Erfourt, Dades völgye, IL Ouazarte, Marakesch,Casablanca,Gibraltar.utvonalon. Ísmét elmennénk, de ez a jövö zenéje. Üdv Géza és Edit.

Szólj hozzá!