Rhino Tours USA 2014.

Dimenzióváltás

Rinyotursz menni Ámerika! – ez volt a munkacíme a Rhino Tours eddigi legnagyobb szabású vállalkozásának. Nagyszerű élménybeszámoló következik…

Csaknem másfél éves előkészületével, legtávolabbi célpontjával és leghosszabb időtartamával a West Coast motoros túra felülmúlta minden eddigi utunkat. Persze mindezeken túl is kiemelkedő jelentősége volt számunkra, hiszen legalább húsz éve álmodoztunk róla, hogy átruccanunk motorozni egyet az USA-ba. Az álom persze húsz év alatt sokat racionalizálódott, mert a kötelező orosz nyelvtanuláson edzett ifjú posztkommunista elménkben csírát vert „Harley-vel végig a 66-oson” elképzeléstől eljutottunk egy sokkal fogyaszthatóbb, piacképesebb nyugati parti körútig, ami természetesen érinti a legendás 66-ost is. Elképzeléseinkben, vágyainkban jó néhány kellemes és komoly társra leltünk, így összesen 18-an vágtunk neki a nagy útnak.

Arról, hogy minden rendben várja a csapatot odakint, Szimi és Jimmy gondoskodtak, akik három nappal a többiek előtt kiutaztak, és mindent leellenőriztek, helyre tettek, megoldottak. Persze sok dolguk nem volt, mert kinti partnerünk, az Eagle Riders mindent a megfelelő módon előkészített, így más dolguk nem lévén, kemény munkának álcázva henyéltek. Meglátogatták a Petersen Múzeumot, ahol az autózás történetét mutatják be egy hatalmas épületben, és Venice Beach-en rugdosták a homokot az óceán parti nyüzsgést figyelve.

Petersen autómúzeum – ami szem-száj ingere

Szóval Los Angeles már tárt karokkal várt minket, mi pedig egy embert próbáló repülőút után végre megérkeztünk a pálmafák és a fekete női buszsofőrök hazájába. Az első napot akklimatizációra szántuk, így városnézéssel töltöttük az időt. Hollywood, Beverly Hills nevezetességeit, látnivalóit vettük szemügyre úgy, mint a Walk of Fame csillagai, a Sunset Strip és a Rodeo Drive atmoszférája vagy a Universal Studio. Emellett olyan rocktörténelmi helyeket is megnéztünk, mint a Whisky a Go-Go bár, elvégre innen indult a Guns N’ Roses és a Mötley Crüe világhódító karrierje. Nem maradt ki a szomszédos, egykoron Johnny Depp tulajdonában álló Viper Room sem, anno ennek utcafrontján fejezte be földi pályafutását korunk „majdnem James Deanje”, River Phoenix.

Jöhet a mehet

Délután az Eagle Riders-nél átvettük a főleg Honda Gold Wingekből és néhány BMW-ből álló motorflottát, s egy laza shake down keretében elgurultunk a közeli Sánta Mónikába csekkolni, hogy tényleg ott van-e a Csendes-óceán, vagy kamu az egész. Hát ott volt, sőt még a 66-os út végét jelző tábla is, meg az óriáskerék is a Santa Monica Pieren. Egy kellemesen ellazult óra és egy betermelt Pier-burger után visszagurultunk a szállásra és lelkileg is ráhangolódtunk a másnap reggel induló nagy kalandra.

A Gold Wingek nagyon jó szolgálatot tettek, pont ezekre az utakra találták ki őket

Az első két napot a legendás 1-es úton, leánykori nevén a Pacific Coast Highway-en töltöttük, északi irányba nyomulva San Francisco felé. Már rögtön az út elején, még Malibuban, Charlie Harper szűkebb pátriájában ért minket az első sokk. Egy Starbucks kávézónál álltunk meg szusszanni egyet. Belépve az üzletbe Szimi fal fehér arccal, cserepes szájjal kapta el a karom és magához húzva, mintegy másfél centiről mondta az arcomba – Odanézz! Az ott nem Cindy? Engem inkább az a szürreális gondolat foglalt le ebben a pillanatban, hogy ha nem lenne ekkora hasunk, akkor minden bizonnyal összeért volna az orrunk, bár a liberális Amerikában két szorosan összefonódó, motoros ruhában megizzadt, éltes férfi test valószínűleg nem keltene túl nagy megbotránkozást. Amikor e gyötrő gondolatok tovaillantak fejemből (bár rémálmaimban azóta is vissza-visszatérnek, hogy nem tudok szabadulni az izzadt ölelés fojtó szorításából…), végre fel tudtam mérni a helyzetet, és valóban: Cindy Crawford ült ott és épp spannolt valakikkel… Persze simán felszedhettem volna, ha a Szimi addig szóval tartja a férjét, de ilyesmire nem volt idő, haladni kellett tovább!
Ez az első napos élmény mindenesetre hatalmas várakozással töltött el minket, és egy egész kívánságlistát szedtünk össze magunkban, hogy kikkel is szeretnénk még találkozni a túra alatt, kezdve Bruce Willis-el, Mickey Rourke-on át, egészen Szimi örök nagy idoljáig Sly-ig, az az Rocky Balboáig, akivel talán még nálam is sokkal szívesebben ölelkezett volna egy izzadt, szürke melegítőben, miután együtt felszaladtak egy hosszú lépcsőn, és a saját szobruk alatt gyermeteg módon ugrándoztak és a levegőbe csapkodtak.

Egy hot rod és egy Honda Supercub, teljes a képzavar!

Mindenesetre egy kellemes Morro Bay-i este várt ránk. A helyi fókakolónia sikongatása mellett fogyasztottuk el tengeri herkentyűkből készült vacsoránkat, miután Szimi többszöri kérése ellenére a parti sziklák szélén csodáltuk a Csendes óceán hatalmas hullámait. Ezen a csodálatos helyen konstatáltuk, hogy régi álmunk most már tuti megvalósul. Mielőtt még belecsapnánk a húrokba, néhány megfigyelésemet meg kell osztanom a kedves olvasókkal. Amerikában tényleg más léptékben kell gondolkodnia egy túramotorosnak. Nemcsak hogy mérföldben számolnak, de mindenről elmondható hogy nagy, hatalmas, európai embernek elsőre szokatlan, kezdve az autópályáktól, a városi forgalmon át, az egymásba érő nemzeti parkokig és közepes üdítőig bármelyik gyorsétteremben.

Jobb vigyázni

Érdekes hogy az autópályákon nincsenek benzinkutak, le kell hajtani a városba, hogy tankoljunk. Ez néha azzal jár, hogy olyan környékre keveredsz ahova nem vágytál – nekünk történetesen Los Angeles legveszélyesebb környékére Comptonba sikerült lehajtanunk. A benzinkútnál álló, 22 colos krómfelnikre ültetett Jaguar XJ , a nekitámaszkodó, szénné gyúrt, rosszarcú afroamerikai és a tízcentis páncélüveg mögé száműzött pénztáros egyértelműen meggyőzött minket, hogy fizessünk gyorsan, aztán húzzunk vissza az autópályára. Amerikában egyébként előre kell fizetni! Vagy tudod hány dollárért tankolsz, vagy csak saccolsz egyet, és ha nem ment bele mind, akkor vissza adják a maradékot a kasszánál. A benzin még mindig nevetségesen olcsó, literje nagyjából 200 forint…

Golden Gate híd, Alcatraz és San Francisco a háttérben

Morro Bay-ből tovább indulva, egy monterey-i akváriumlátogatás után megérkeztünk San Franciscóba. Itt eltöltöttünk egy pihenőnapot, amit a kihagyhatatlan élmények begyűjtésére használtunk fel. Nyomtunk egy „uphill” villamosozást, megvolt az Alcatraz, fotózkodtunk a Golden Gate híd lábánál, majd át is hajtottunk rajta, hogy a túloldali kilátóból újra megcsodálhassunk mindent, és végre testközelből láthassunk óriásfenyőket. Szívesen maradtunk volna még egy napot, de a feszes menetrend miatt nem fért bele több – 2015-ben egy nappal többet töltünk majd San Franciscóban. A következő reggelen átgurultunk a ködös belvároson, és keleti irányba fordulva, a nagyvárosokat elhagyva belevetettük magunkat a vadnyugatba, ami tulajdonképpen már réges-rég nem olyan vad. Szerencsére száz kilométer után elfogytak a felhők, így csodaszép időben gurultunk keresztül a fantasztikus Yosemite Nemzeti Parkon, ahol változatos hegyek, szurdokok váltják egymást, és kiváló minőségű szerpentineken, minimális forgalom mellett gurulhat az ember.

San Francisco gyönyörű látképe az Alcatraz börtönszigetről…

Fontos megemlíteni, hogy az Egyesült Államokban semmit nem bíznak a véletlenre. Összességében igaz a nemzeti parkokra, hogy elegendő parkoló helyet alakítottak ki, kulturáltak a mosdók és a látogatói központokban minden hasznos információt megszerezhet az ember. A Grand Canyon Nemzeti Parkban még egy mozi is működött, ahol a Canyon kialakulásának történetét nézhette végig a kíváncsi turista.
Egy steak evős, bowlingozós éjszaka Bishopban, és már indultunk is Death Valley felé. A reggeli megbeszélést még hat fokban tartottuk, de a halál völgyében már igazi forróság várt a csapatra. Olykor a tengerszint alatt száz lábbal, közel negyven fokban, valódi kő és homoksivatagon hasítottunk keresztül Las Vegas irányába, fejben már a rulettasztalnál ülve vagy kockát hajigálva a zöld, számozott posztón. De még ezelőtt megnéztük a Hoover-gátat, ahová csomaggal nem engednek fel senkit, így szegény kísérőautónk mintegy négy köbméternyi bőrönddel, egy instant nemzetbiztonsági átvilágítás után fordult vissza a bejárattól. A Hoover-gátas kicsodálkozást követően, már sötétedés után értünk Las Vegasba… és hát valóban… ott van a világon a legtöbb LED-fal négyzetméter-arányosan, ami fantasztikus fényélmény a szemeknek.

Egy más világ

A látogatók száma éves szinten eléri a 10 milliót (!), és bizony be is vannak rendezkedve erre. Mi a Monte Carlo hotel-kaszinó komplexumban szálltunk meg, ahol csak a parkoló legalább hatszintes, és a recepció a Ferihegy 2A terminállal vetekedett – legalább húsz check-in pulton osztották a szobakulcsokat (valójában mágneskártyákat). Érkezés után rögtön belevetettük magunkat a kaszinók és az éjszakai élet bódító világába, s a következő pihenőnapot is a városban töltöttük, amit további felfedezéssel, illetve egy délutáni Grand Canyon berepüléssel tettünk hasznossá.

A Hoover-gát a magasból. Energiából bőven van mit elpazarolni Las Vegasban…

A majd másfél órás repülés a Hoover-gát és Grand Canyon felett elképesztő élmény volt, bár a becsekkolás tartogatott némi izgalmat, tudni illik mindannyiunkat egyenként lemértek és rögzítettek a rendszerben, nehogy a kisgép megrogyjon a csapat súlya alatt. Szimi finoman szólva optimistán becsülte meg ezen paramétereinket, így összességében két és fél mázsával nyomott többet szerény kis csapatunk, mint amit előre bevallottunk. Hozzáteszem, ez némileg annak a tudományos alaposságú gasztro-ámokfutásnak is köszönhető, amit a dupla és a tripla hamburgerek körében végeztünk a túrán…
Bárhogy is, az ajándékboltban, a Grand Canyonos hűtőmágnesek között kutakodva ért a hangosbeszélő megalázó hívása, hogy ugyanmá’ fáradjak oda a pulthoz súlyegyeztetésre. Egy huszonéves sztyuviforma hölgy fogadott kényszeredett mosollyal, majd feddő tekintettel frufrutól bokáig végigmért, és a személyes sértettség lángjával tekintetében égetett rommá verbálisan, hogy így nem tud felszállni a gép, és hogy miként képzeljük ezt egyáltalán. A vége az lett, hogy bűnbánó őzike tekintetemnek és az „esküszöm, hogy soha többé…” kezdetű fogadkozásomnak köszönhetően szétszedtek minket két gépre, és így tudtunk felszállni. Mindenesetre a látvány feledhetetlen volt, akárcsak a kényelmes buszos transzfer a hotel parkolójából oda-vissza. A második vegasi esténket is jól kihasználtuk és szivacsként szívtuk magunkba az élményeket a Bellaggio szökőkútjától kezdve a The Venetian Casino Hotel első emeleti lagúnájáig, illetve a kaszinók között közlekedő ingyenes vasútig, ami majdhogynem a hallban tesz ki…

Las Vegas, Harley-Davidson márkakereskedés – megadják a módját

A következő napon úgy vettünk búcsút Vegastól, mint San Franciscótól, azaz végiggurultunk a Stripen, Las Vegas főutcáján, és a Zion Nemzeti Park felé vettük az irányt. Ez a park is lenyűgöző volt, vöröses sziklái és a zöld vegetáció fantasztikus elegyet alkotnak. Aznapi célunk, Lake Powell még tovább fokozta a fokozhatatlant – a szállodánkból nyíló kilátás odaszögezett minket a teraszra. Mikor a lemenő nap vörösre festette a kopár sziklákat a kék tó túloldalán, azt hittük, nincs tovább, ekkor azonban a hotel gyönyörű kertjében feltűnt néhány pici nyúl, és játékosan szökkent tova…

Földön, vízen, levegőben

A következő nap nagy részét Lake Powellben töltöttük, köszönhetően egy kényszerű motorcserének, de ez egyáltalán nem volt gond, mert az Eagle Riders délutánra megérkezett Los Angelesből a cseremotorral, mi pedig a várakozás ideje alatt csónakáztunk egyet a tavon. Csónakázás alatt azt értem, hogy béreltünk egy nyolcszemélyes, 180 lóerős motorcsónakot, amivel két órán át csavarogtunk a környező vízzel elárasztott kanyonokban. Bár semmilyen igazolványt, jártasságot nem kértek Szimitől, amikor kibérelte a hajót, mégis Tamás lett a kapitány, hiszen ő legalább vezetett már valami hasonlót. Egy szakadár csoport (Arnold és Zsolt) még belepasszírozták a napi programjukba a Monument Valley gyors szemrevételezését. Nem csalódtak, és nem ismerve lehetetlent két nappal később még a híres Sky Walk kilátóhoz is elmotoroztak.

XXI. századi western hős és acélparipája

A szinte új csere-Gold Wing érkezése után alig több, mint kétszáz kilométer volt a napi etap. Így a Navajok földjét keresztülszelve, éppen csak naplemente után értünk a Grand Canyonhoz. Többszörösen is megérte későn indulni, egyrészt, mert a csónakázás délelőtt telitalálat volt, másrészt a 89-es úton a jobb oldalon lebukó nap valószerűtlen narancsra festette a bal oldalon sorakozó sziklákat. Hihetetlenül szép volt. Szerencsére a park bejáratához már sötétben értünk, így aznap még nem láttunk semmit abból a csodából, amit Grand Canyonnak hívnak.
Nem úgy másnap, mert az egész napot nézelődésre szántuk, a csapat egyik része reggel nyolckor helikopterrel szállt a Grand Canyon fölébe, amit a pikáns reggeli pára csak még izgalmasabbá tett. Igaz, reggel fél nyolckor a motorok üléséről még le kellett kaparni a jeget, de tíz körül már kellemes húsz fok körüli, napos időben indultunk felfedezni a felfedezni valókat. Egy kb. harminc kilométeres szakaszon gurultunk végig oda-vissza, és minden kilátópontnál megálltunk kinézni. A látvány fényképeken bemutatható, de az élmény leírhatatlan. Nincs mese, oda kell menni, kiállni a sziklára és egyesülni az univerzummal – ez az élet!

Szimi egyesül az univerzummal a Grand Canyon egyik billegő szikláján

A Grand Canyont magunk mögött hagyva izgalmas nap következett, mert ugyan hosszú szakasz várt ránk, de pár száz kilométer erejéig végre rágurultunk az aszfaltozott legendára, a 66-os útra! Két etapban mentünk rajta. Az első alkalommal rögtön megálltunk Seligmanben – egy tipikus 66-os úti településen – ahol látványosan mindenki a legendából él, amire rá is játszanak kicsit, mert hatvan éves rendőrautóval és egyéb korabeli kocsikkal, illetve motorokkal rakták tele a környéket. Az emléktárgy biznisz is roppant fejlett, mert minden elképzelhető dologra, meg néhány elképzelhetetlenre is rányomtatják, hogy Route 66, és árulják ezerrel. Ezen merchandise-termékek mellett még az Elvis-kultusz volt markánsan jelen, komolyan mondom, még a jogosítványának másolatát is megvehettük volna.
Az út egyébként nincs nagyon leterhelve, ami azon volt tetten érhető, hogy két óra alatt vagy hárman jöttek velünk szembe. A Verdák című Disney rajzfilm tökéletesen elkapta a lényeget, ma már mindenki az I40-es gyorsforgalmi utat használja, csak a nosztalgiára vágyó turisták furikáznak a kirakat-települések között. Aztán meg találtuk a legklasszabb Route 66 fotózkodós helyet, amit érkezésünkkor éppen egy japán Harley-s csapat bitorolt. Mi viszont nem voltunk pudingból és erőteljes ráutaló magatartással kiutáltuk a jakuzákat a helyről, hosszasan fényképészkedve az útra festett 66-os szám előtt.

Pull my finger

Ezután még egy hosszú Mojave sivatagi szakasz várt ránk. Ez a környék Petrocellit idézte fel bennem, elvégre a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján cseperedtem, és már megengedte nekem anya és apa, hogy este krimit nézzek. Hiába küzdöttem, a Dallas, Colombo és Petrocelli szentháromság könyörtelenül amerikanizálta a tudatomat, kiszorítva a Tetthely-Derrick-Az Öreg triumvirátust. Na, mindegy, ez egy másik sztori, a lényeg, hogy Twentynine Palms-hoz közeledve a környék csak nagyon lassan, komótosan kezdett valamiféle lakott területre hasonlítani.

A 66-os út a legjobb hely fotózkodásra. Szinte egyáltalán nincs forgalom

Igazi sivatagi kisvároska volt kellemes szállodával, ahol a recepciós lány a telefonban nem tudta megérteni, hogy miért akarunk még egy takarót kérni, amikor van az ágyon egy szép nagy, úgyhogy feljött személyesen rendezni a kérdést. Kicsit értetlenkedett még, amikor a Szimivel ketten, alsógatyában, hatszáz kilométer sivatagi motorozás után, de még a megváltó zuhany előtt, magyaráztuk neki, hogy nem szeretnénk közös paplan alatt aludni, mert bár jóban vagyunk meg minden, de azért nem annyira, hogy este összeérjen a lábunk! A helyzetet tovább fokozta, hogy három szalonnás, extra sajtos pizzát hoztunk át vacsira a szemközti Pizza Hutból – bizony ez sem inspirált minket a közös takaró alatti szundikálásra. Mondjuk, eddig már nem jutottunk a lánynál az érvelésben, mert inkább gyorsan megígérte, hogy küldet egy takarót, mintsem tovább szagoljon minket.
Twentinine Palms-t a JoshuaTree nemzeti parkon keresztül hagytuk el, ahol a szépen legömbölyített óriás sziklák és a végre kellemesen kanyargós út ment élményszámba. A bejáratnál a parkőr Szimi lelkére kötötte, hogy ne etessük a farkasokat, de az én drága barátom hamar megnyugtatta, hogy mi is farkas éhesek leszünk félórán belül, ezért esély sincs az osztozkodásra. Kiérve a nemzeti parkból a 10-es úton már irányba vettük Los Angelest, de még mielőtt beértünk volna egy picit kerültünk Palm Springs felé, hogy bepillantsunk a gazdagok miliőjébe. Nagy bepillantás ugyan nem sikeredett, mert a lakóparkok mind körbe vannak kerítve, de az tény, hogy a gazdagság tetten érhető volt – nem sok kisvárosban található egymás mellett Maserati, Bentley, Bugatti, Ferrari és Jaguar szalon.

Mindannyiunk gyerekkori álma teljesült, 3-4 óra motorozás bőven elég volt belőle…

Amúgy a kősivatag közepén gyönyörű zöld, pálmafás parkokat láthat itt az emberfia, szökőkutakkal a bejáratban. Visszatérve a 10-esre hosszan-hosszan gurultunk be Los Angelesbe, mert ez a város bizony elképesztő nagy. A motorokat délután leadtuk, és másnap még volt egy szabad délelőttünk a repülő indulásáig, amit a többség ajándékvásárlással töltött. A hazaút sem volt rövidebb sajnos, mint az ide vezető, így zombiként szálltunk le a repülőről, de szívünk tele volt élményekkel. Zárszóként nem tudok mást mondani, mint azt, hogy fantasztikus út volt, feledhetetlen kalandokkal, ide vissza kell menni! Emellett rengeteg tapasztalatot szereztünk, amit fel tudunk használni a következő túránk tökéletesítésére, elvégre számunkra ez volt a fő cél: tökéletes kikapcsolódást és életre szóló élmény biztosítani a csapat minden tagjának.

Következő amerikai túránk októberben esedékes, a részletekről a Rhino Tours honlapján olvashatsz.

Motoros üdvözlettel:

Dobos Zoltán & Szimcsák Attila, Rhino Tours

Tags:

Még nincs komment.

Szólj hozzá!