Észak-Erdély

Túraendurós tekergés Észak-Erély körül

„Ilyen mocskosan aztán be nem jöttök a házba!” – hallottam lelki füleimmel az ismerős mondatot, ami általában az igazán jól sikerült kétkerekű kalandokat követi hazaérkezéskor. Ez persze most nem hangzott el – az egy hetes anyai izgulást követő viszontlátás öröme miatt. Utasom ugyanis 14 és fél éves Marci fiam volt. De ne szaladjunk ennyire előre.

A dolog úgy kezdődött, hogy Attish barátommal, akivel több mint 20 év ismeretség fűz össze, arról beszélgettünk, hogy jól el kellene menni Szicíliába egy nagyot motorozni. Aztán az anyagi és időbeli lehetőségek őrlőkövei között morzsolódva kissé átalakult a terv. Régi vágyam volt Erdély felfedezése, a Wass Albert és Tamási Áron ébresztette romantikus kíváncsiság kielégítése. Na és persze Marci fiam nemzeti – történelmi nevelésének is új lehetőséget ad egy ilyen út. Így aztán hosszas tervezgetést követően alakult ki a végleges elképzelés Észak-Erdély megkerülésére.

 1.nap
 Ártánd – Kalota – Királyhágó – Székelyjó – Magyarókereke – Magyarvalkó – Bélesi-tó – Gyalu – Torockó (263 km)

Attish és Ági a V-strommal Felsőtárkányból, mi Marcival és a Varával Ürömről jöttünk indulatba, majd az M3-ason egy rövid pacsizást követően az Ártándi határátkelőt vettük célba. Az első izgalom már ott megtörtént a Román oldalon, amikor is néhány képet készítettem a kúton, de az éber helyi közeg azon nyomban közbevetette magát, hogyaszongya: azonnal hagyjam ezt abba, mert ez itt kéri szépen egy határátkelő, ahol tilos a fotózás, és ki az az asszony egyébként is, akit fényképezek. Aztán megnyugodott, hogy Ági az útitársunk és a 200mm-es teleobjektív rajta kívül minden top secret részletet elmos, amit Románia lerohanásához felhasználhatnánk. Ez volt az első és egyben az utolsó negatív tapasztalatunk, ami az út során ért bennünket.

Ártándról az unalmas 1-es úton indultunk Nagyváradon keresztül, majd Élesdnél letértünk Kalota felé, hogy a sok teherautó füst után szívjunk magunkba egy kis kalotaszegi hangulatot is. Ez jó választás volt, mert valóban kedves kis mellékutacskákon gurultunk. Majd visszatérve az 1-esre kicsit élveztük a Királyhágó szerpentinjét. Az egyik kanyarban egy Multistrada mellett pihenő kollégát vettünk észre. Ki is álltunk egy rövid szusszanásra mellé. Mint kiderült, Varsóból jött, Szabadkán (meg egy húzós bulin) keresztül és Gyergyó mellett lakik, ahová azon nyomban meghívott bennünket egy pisztrángos ebédre. Kicsit megilletődötten cseréltünk telefonszámot, de végül sajnos nem került sor a találkozásra (legalábbis ebben a formában).

Az 1-est Sebesvár felé hagytuk el a D103-ason, ahol pillanatok alatt bent találtuk magunkat a Kalotai hegyek között kanyargó köves makadámúton, ami Székelyjóról visz Kalotaszentkirályra. Végre lent voltunk az aszfaltról, eltűnt mögöttünk a civilizáció, és kicsit óvatoskodva kanyarogtunk a pingpong- és teniszlabdányi kövekkel borított makadámon a gyönyörű tájban. Csak egy cigány kordé volt az úton, ahonnan a rajkók lelkesen kapkodtak utánunk, hogy megsimogassák a szép motorokat. Az első kisebb baleset is ezen a szakaszon történt, amikor kicsit elszámolva a felpakolt vasak szélességét, a dobozok összeakadtak és Attishék a szemközti domboldalon kötöttek ki hasmánt. Az egyik aludoboz leszakadt a Stromról, és alaposan eldeformálódott. Szerencsére kő akadt bőven, így volt mivel helyrekalapálni a cuccost, egy tartalék hevederrel pedig hibátlanul a helyére varázsoltuk az önálló életre kelt koffert. Kalotaszentkirálynál tértünk vissza az aszfaltra, ahol az éppen csak levonult árvíz rombolása kis híján visszafordított bennünket. A Kalota-patak ugyanis – kb. 2 métert emelkedve elsodorta a hidat és az út felét. A helyiek bátorítására azonban tovább gurultunk Magyarvalkó felé, hogy megnézzük a nagyhírű, helyi református templomot. Már a falu utcáján mondták az emberek: keressük a plébános urat, ha visszaért Hunyadról, megmutatja a templomot. Szerencsére otthon találtuk, így nagyon lelkesen vezetett fel bennünket büszkeségéhez, Isten sok évszázadot megélt, festett, fakazettás mennyezetes házához. Ízes magyarsággal mesélt Szent László aranyainak legendájáról, az öreg temetőről, a román állam törekvéséről, hogy a magyarlakta falut elrománosítsák, és még sok minden másról. Jó is és kicsit szomorú is volt hallgatni. Kissé át is kellett terveznünk az utat, hogy még időben a szállásunkra érhessünk.

A plébános úr tanácsára az utunkat tehát nem az eredeti terv szerint a Fehérvölgy felé folytattuk, egyenesen délnek, a Móc vidéken át (ide majd még visszajövünk), hanem a Bélesi-tónál eltértünk Havasnagyfalu és Gyalu felé, a Meleg-Szamos mentén. Szekérutakon vágtunk át a Gyalui-havasok fantasztikus hegyei és völgyei között, majd keskeny, erdei aszfaltcsíkon értük el a Gyalui tározót és újra az 1-es utat. Ez volt az első olyan szakasz, ahol azt érezhettük, akár 200 évvel visszamentünk az időben: faházak, pásztorok, favágók, lovasszekerek és az archaikus hegyvidéki élet világába. Ez az érzés aztán sokszor kísérte az utunkat később is.

Az 1-esről lehetőség van autópályán eljutni Tordáig. Nemrég adták át és állítólag szép helyeken megy, de mi túraendurós kalandra indultunk, ezért Járabánya és a Jára völgye irányába tértünk le Borrév felé. Sziklák, barlangok és a Jára folyó kíséri a vadregényes utat, ami a történelem során valamikor rendelkezett aszfalt burkolattal, de ma senkit sem bíztatnék, hogy endurón/túraendurón kívül más alkalmatossággal nekivágjon. (Leszámítva a helyi közlekedés alapköveit képező Daciát és Ferrarit – ahogy elneveztük azokat a kocsikat, aminek ló van az elején.)

A Torockó előtti utolsó 10 km-t így is csak lépésben lehetett megtenni. A kérdés nem az volt, hogy megyünk-e kátyúba vagy sem, hanem hogy megtaláljuk-e az ideális útvonalat a legkevésbé durva aknatölcsérek között. Mindenesetre a „kátyús út” kifejezés otthoni mércével ismeretlen értelmet nyert.

Már alaposan ránk sötétedett, mire elértük a szálláshelyünket, amely minden várakozásunkat felülmúlta: szép régi parasztház, hibátlanul és az eredeti hangulat megőrzésével felújítva, kedves háziakkal és a közvetlenül a ház mögött emelkedő Székelykővel. A késői óra ellenére friss vacsorával, jóféle pálinkával vártak bennünket, ami mellett jót beszélgettünk vendéglátóinkkal. Csak ajánlani tudom Duló Annamária házát (www.erdelyiturizmus.hu).


A Kalota környéki hegyek között


Magyarvalkói református templom


„Valkói katonák” emlékmű régi kopjafákból:


XV. századi évszám bevésés, félig arab, félig római számokkal, na és a régi templomkulcs


A valkói plébános, a templomfalba épített római domborművel


A szép varrottas szőttes jöhet, a pálinkát, köszi, nem kérjük


Keresztül a Gyalui-havasokon


A Gyalui tározó gátján


Kifogástalan szállás Torockón:

 2.nap
 Székelykő, Torockószentgyörgyi vár – gyalogos tekergés

A hosszú első nap után a kötelező penzumot terveztük, amit minden Torockóra látogató számára tiszta szívből ajánlok: a Székelykő megmászását. A kék kereszt jelzés szinte a ház mellől indult. Ezt követve először lankásan kanyargott a turista ösvény, majd meredeken kapaszkodott a sziklák között, fel a nyeregbe, a kövek alatt csobogó forrással, majd erecskével, aztán tovább a tetőre. Jó szolgálatot tett az út előtt beszerzett pár nordic walking bot, különös tekintettel a hosszú futások és különböző sebészi teamek által meggyötört térdeimre. A nyerget már elfoglalta egy birkanyáj, és a gyanakodva figyelő Csobánkutyák néhány példánya. A fiatal román pásztorral való találkozás is a túra érdekes élményeit gyarapítja: magyarul beszélgettünk, kicsit szégyellte magát, amiért keresgélnie kellett a szavakat, de nagyon igyekezett. Elmesélte, hogy édesapjától maradt rá a nyáj, amelyen pár nap múlva túlad, és kőfaragónak áll. Kicsit elmerengtünk az emberi életutak és lehetőségek különbözőségén…

Rövid torockói lángosozást követően motorra pattantunk és átgurultunk Torockószentgyörgyre, hogy bevegyük a Toroczkay család régi várát. Nyeregben mentünk fel, ameddig lehetett, innen kb. 30 perces mászással értünk fel a várba, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a székelyboglyákkal teli völgyre és a Székelykőre. A Torockón töltött rövid idő alatt rájöttünk: ide még vissza kell térnünk.


Torockói hangulatok


A Székelykőre kanyargó ösvény


A kék kereszt, egy Marcival jelölve


Fel a Székelykőre


Óriási korall foszília


A Toroczkayak vára a Székelykőről


Csobánkutya nyájjal és pásztorával


Kukkolók


„Akit az Úr megizzaszt, azt le is ülteti”


Vár, Vara, székelyboglya


A Torockószentgyörgyi vár

 3.nap
 Torockó – Torda – Küküllő mente – Bözödújfalu – Szovátafürdő – Bucsin tető – Gyergyószentmiklós (263 km)

Torockóról csak egy kisebb ugrás az első állomás Torda, pontosabban a sóbánya. A rend szigorú őre segített parkolóhelyet találni közvetlenül az ő posztos helye mellett, így nyugodt lélekkel hagytuk a felmálházott lovakat a bejárat előtt. Csak kicsit húztuk el a szemöldökünket, amikor pár perccel később a motorok őrzése helyett már a büfében falatozva találtuk. A bánya maga elképesztő. A várakozásaimnak megfelelően hosszú vájaton keresztül sétáltunk a régi termekbe, a sóval kivert öreg falépcsőkön, a márvány-szerű sófalak között. Majd egyszer csak valami furcsa inox építményt pillantottunk meg. Az állunk leesett: mint kiderült, ez a lift volt, ami a fő terem szédítő aljára szállítja a vendégeket, ahol egy komplett, minden igényt kielégítő szórakoztató központ épült ki: focipályával, csónakázótóval, minigolf pályával, koncertteremmel, óriáskerékkel. Kilépve a bányából döbbentünk rá, miért javasolják asztmásoknak: alig tudtunk lélegezni a nehéz kinti levegőn.

Innen Radnótig az E60-as főúton kevés izgalom mellett folyatattuk az utat, majd Dicsőszentmárton felé újra rátaláltunk a nekünk való látványos kis utakra. Innen a Küküllő mentén lévő apró falvakon át gurultunk az elárasztott Bözödújfalu és Székelyföld felé. A Bözödi tározó körül ismét néhány kilométer burkolatlan szekérúton hullámvasutaztunk az elárasztott faluig. Itt megnéztük az emlékművet, és mire az első döbbenetből kezdtünk magunkhoz térni, megérkezett a falu néhány megmaradt lakójának egyik képviselője egy fiatal cigány ember képében, aki útbaigazított bennünket, hogy az áradások miatt víz alá került út ellenére hogyan közelíthetjük meg a falut. Menet közben újabb lakó csapódott mellénk, egy mezítlábas cigány fiatalember, 7 év körüli kisfiával. Mesélt a falu történetéről, a családjáról, akiknek a háza a tó fenekén maradt és most egy düledező, parton maradt viskóban lakik három gyerekével. Mesélte, hogy sokan járnak a tóra fürdeni, horgászni, de magyarok nem. Hiszen a falujuk fekszik a tó fenekén. Döbbenet volt látni ezeket az embereket, hogy milyen körülmények között élnek. Marci fiam különösen csöndesen ballagott velünk…

A következő állomás Szovátafürdő és a Medve-tó volt. Rövid séta a szép új, de régi stílust megőrző villák között, pár fotó és az ez időre szlogenné vált mondat: „Ide még visszatérünk!”

Mivel esteledett, nagy gázzal indultunk tovább a Bucsin-tetőn keresztül Gyergyószentmiklósra. A lendületes szerpentines kanyargás közben a sisakba vezetett telefonon keresztül tárgyaltam a szállásunk helyéről. Kiderült, hogy a megrendelt vacsinkról jól elfeledkeztek. Gyergyó határába érve nyakunkba szakadt egy kiadós zuhé. Mivel már sötét este volt, ez kicsit izgalmasabbá tette a szállásunk megtalálását, ami a városon kívül másfél kilométer mélyen az erdőben volt. Jó kis mocsaras erdei úton, a sötétben keresgélve, végül célhoz értünk. Nagyon kedves két családdal laktunk együtt, akik szorult helyzetünkben megosztották velünk az aznap készült csirkepörköltjüket és házipálinkájukat. Az Anna-lak gyönyörű környezetben álló szép házikó, akkora szobákkal, amibe a két ágyon kívül a dobozok már nem fértek be. De ennél nagyobb bajunk sose legyen!


Tordai sóbánya


Cifra tetejű, de lakatlan házak az E60-as mentén


Ebéd valahol a Küküllő mentén


Küküllő mentén


Útban az elárasztott falu felé


A bözödi emlékmű


Helyi vezetőink


Falu a víz alatt


Szovátafüdrő

 4.nap
 Gyergyószentmiklós – Csíksomlyó – Szent Anna-tó – Úz-völgye – Gyimes-szoros – Gyergyószentmiklós (351 km)

Izgalmas napnak néztünk elébe, tekintettel a Csiki hegyeken való átkelésre az Úz-völgyén keresztül, na meg a nemrég levonult árvízre és nagy esőzésekre. Volt, aki azt mondta, semmi gond, végig burkolt út van. Volt, aki csak száraz időben javasolta, és olyan is, aki azt mondta, ki ne hagyjuk! Hát a legutóbbira hallgattam a túra tervezésekor. Előre csak annyit: nem bántuk meg, ez volt a hét csúcspontja. Persze addig még el kellett jutni.

Bőséges és finom sajtos omlettes reggeli után kiverekedtük magunkat a cuppogós erdőből, és délnek vettük az irányt Csíkszereda felé. Az egész útra jellemzően nagyon kevés motorossal találkoztunk, de most egyszer csak vadul integetett szemből valaki. Mekkora esélye van annak, hogy három nap elteltével, vagy 250 km-rel odébb ugyanazzal a motorossal fussunk össze? Hát sok nem. Ennek ellenére a Multistrada nyergéből az ismerős kolléga integetett, akivel a Királyhágón találkoztunk, és pisztrángozásra invitált bennünket.

Csak elhúztunk egymás mellett és folytattuk a túrát. Az első megálló Csíksomlyón volt. Megvizsgáltuk a kegytemplomot és a híres csodatévő Mária szobrot, majd gurultunk tovább. Tusnádfürdő után ismét a hegyek között, kis erdei aszfalton kanyarogtunk a Bálványos felé, majd elértük Délkelet-Európa egyetlen krátertavát, a Szent Anna-tavat. Maga a tó, a mellette lévő tőzegláppal és a Bálványossal, megint csak megér egy külön hétvégét. Így aztán egymásra néztünk és a már megszokott szlogent ismételtük újra: „Ide még visszajövünk!”

Kicsit sétáltunk a tó körül, újabb fényképekkel gyarapodtunk, de csak ennyi fért most bele. Indultunk tovább. Út közben egy gyönyörű ortodox templomért, na meg valami kulturált toalett reményében húztunk egy satuféket Tusnádfürdőn, de az Úz-völgye volt a nap feladata, vagyis átkelés a Csiki havasokon. Csíkszentmártonnál értük el, – tábla is jelzi – majd jobbra letérve hagytuk el az aszfaltot a DJ113 jelzésű utacskán. Néhány kilométer elteltével, kicsit előrébb egy leengedett sorompóra lettünk figyelmesek. Szerencsére a szemből érkező Dacia személyzete megnyugtatott bennünket, nem a völgy van lezárva. Szem előtt tartva a tanácsot, hogy mindig érdeklődjünk az off-road szakaszok előtt a helyiektől, megkérdeztük, mit gondolnak, végig tudunk-e menni ezekkel a vasakkal. Nagy mosoly kíséretében mondták, hogy: „Persze menjenek csak, simán meg lehet csinálni”. A „kedves” mosolyt később „kajánra” minősítettük át.

Nézelődve, egy-egy fotó kedvéért meg-megállva döcögtünk az Úz mentén. Lovak az úton, birkanyájak, legelő tehenek és fantasztikus hegyek, amerre csak néztünk. Az út kifejezetten élvezetes, száraz (na jó, helyenként pocsolyákkal tarkított) földút volt. Próbálkoztam felállva motorozni, ami sokkal élvezetesebbé és egyszerűbbé tette az előrehaladást, de szegény Marci hátul így semmit nem láthatott, és minden gödör készületlenül érte. Így aztán megsajnáltam és ülve próbáltam kitalálni, hogy mi az, amit a szélvédőn keresztül a kerék előtt látok. Cserébe viszont Marci folyamatos fotó üzemmódra váltva örökítette meg ezt a csodás szakaszt. Minden méteren azt vártam, hogy egyszer csak elénk toppan Ábel a rengetegből, vagy Nuca, Wass Albert aranyhajú, funtineli boszorkánya. Időnként elhagytunk régi faházakat, deszkakerítéseket, amelyek jelezték, hogy azért itt is élnek emberek, de az egész olyan kortalannak tűnt. Lehettünk volna 100, 200, de akár 300 évvel korábban is. Egy szekér gumi kereke, egy traktor, meg egy terepjáró, és a pásztor gumicsizmája utalt csak arra, hogy a régi idők végleg elmúltak. Úgy 20-25 km elteltével elhaladtunk egy tábla mellett „SÁROS erdő, magánterület” felirattal. Mit mondjak, elég beszédes megnevezése ez a következő huszon kilométernek. Vehettük volna akár figyelmeztetésnek is. Ahogy beértünk az erdőbe, a keskeny földút egy pillanatig sem titkolta tovább, hogy itt nemrég még a megáradt patak folyt. Vízzel teli keréknyomok, mély, csúszós sár. Erről szólt a következő etap. Sokszor lépésben, a ki-kifaroló motorokat zabolázva küzdöttük magunkat előre.

Bátran állíthatjuk, hogy komoly sportértéket képviselt a dolog, különösen az utasokkal nehezített 250 kilós vasakat tekintve. Egyszer csak a nagy koncentrálásban azt hallottam a hátam mögött, hogy felbőg a Strom. Mire hátranéztem, már mosta is az oldalát egy nagy dagonyában. Ági persze ezzel mit sem törődve pattant, és lőtte a fotókat az eseményről. A mögöttünk érkező pásztor a 200 birkájával kíváncsian figyelte, hogyan vakarjuk ki a gépezetet és sportolunk tovább. Néhány km múlva egy kivágott fákkal megrakott pótos teherautóra lettünk figyelmesek, amely az út közepén állt, nagy gáz és füstfelhő kíséretében próbál leküzdeni valamit. Közeledve azt láttuk, hogy az Úz itt úgy döntött, keresztezi az utat, a kamion pedig elakadt a sziklás patakmederben. Nagy nehezen keresztülevickélt, csak a hátsó lámpát tépték le a kövek. Némi Powertape segédletével segítettünk visszahelyezni az elvesztett alkatrészt, majd vizsgálni kezdtük a medret, gázló után kutatva.

Marcival átküldtem a kényesebb felszerelést a túloldalra, Attish pedig a hátán mentette át a Zasszonyt a zubogó vízen. Végül összeszedtük magunkat és szerencsésen átgurultunk a motorokkal is. Sosem gondoltam, hogy egyszer örülni fogok a sziklás, köves útnak a Vara papucsai alatt, de hát ugye ez is relatív: 20 km mocsaras trutyi után már minden könnyebbség. Aztán egyszer csak újra aszfalt. Na, nem sokáig, csak egy burkolt híd erejéig, de innen már hamarosan kiértünk Dormánfalvára. Összegezve: 55 km, 4 óra tömény élmény és adrenalin után elértük a Dn12-es főutat.

Az 1000 éves határ volt a következő kiszemelt meglátogatnivaló, de kicsit sötétedett, mi meg hulla fáradtak és csatakosak voltunk, így csak végigmotoroztunk a valamikori határ mentén. A Gyimes- hágót így is már teljes sötétségben értük el. Így aztán most sem volt kivétel az alól a rutin alól, hogy este 10 előtt nem érünk a szállásra.


Gyergyói szállás az erdő közepén


A csíksomlyói csodatévő Mária


„Az asszony nem ember, a tészta nem étel, a medve nem játék”


Szent Anna-tó


Tusnádfürdői ortodox templom


Úz vőlgyi kaland – átkelés a Csiki-havasokon

 5.nap
 Gyergyószentmiklós – Gyilkos-tó – Békás-szoros – Békási tározó – Priszlop-hágó – Borsa – Jód – Aknasugatag 350km

Szigorúan megerősítve az „aki éjjel legény, az nappal alszik” című ősi kínai szólásmondás igazságát, ismét nem sikerült nagyon koraira az indulás. De azért kicuppantottuk magunkat az aprócska szobákból és nekivágtunk az újabb ígéretes napnak, amit a Radnai-havasok, az Obscsinák, a Máramarosi Nemzeti Park hegyei, folyók, tavak és még sok ígéretes látvány tesznek majd felejthetetlenné. Kicsit csalódás volt (nekem) a Gyilkos-tó, igazán nem sokat mutat az alatta elterülő erdőből, így aztán két lövés időtartamánál nem is töltöttünk többet itt. Gyergyótól a Békás szoroson át igazi látvány útban volt részünk. A szorosban egy nagy magyar árpád sávos csopperes csapat integetett lelkesen, mi pedig bámészkodtunk tovább a Békási tározó felé, ahonnan hosszú kilométereken át kísért bennünket a nagy tó, a milliónyi kanyarral átszabdalt hegykoszorú völgyében. Általában elmondható erről a napról, hogy egyenes utat nem igen láttunk, a térkép szinte végig ígéretes zölddel jelöli az útvonalat. A Beszterce völgyében döntögettünk tovább. Érdekes volt látni, hogy tűntek el egyik pillanatról a másikra a székelykapuk és kúpos székely boglyák, amint a bukovinai falvakat elértük, és hogyan váltotta fel őket az ukrán területekre emlékeztető szép, festett házak és templomok, hosszú szénaszárítók világa. A másik különlegesség, amit meg kellett örökítenünk, sőt ki is próbálnunk, a jellegzetes függőhidak. A folyó egyik oldalán halad az út ugyanis, de a másikon vannak a házak, így minden egyes portát egy-egy függőhídon lehetett megközelíteni: út – Dacia a hídfőnél – függőhíd – faház. Ez a sorminta folytatódott hosszasan, amíg a folyót követtük. Felkapaszkodtunk a Priszlop hágóra (tetején újabb vadonás ortodox templom), majd Borsafüredet elhagyva ereszkedtünk le a Máramarost kettészelő Iza folyó völgyébe, amely talán legfontosabb látnivalója a régi máramarosi fatemplomok sokasága, amelyek együtt a Világörökség részét képezik. A legrégebbi, XIV. századi jódi és a barcánfalvi templomokat választottuk köztes uticélként. Balos letérő és kis keresgélés után megtaláltuk az utat a Jódon. (ki is van táblázva) A falu végén szép tájház található, majd a templomdomb, a gyönyörű, fazsindelyes, gerendából épült 700 éves templommal. Mindjárt kísérőnk is akadt egy román lurkó képében, aki felvezetett bennünket a réges-régi ortodox temetőbe, amely közepén magasodik a templom maga. Sajnos a késői óra miatt a freskóit nem tudtuk megnézni, de így, kívülről is lenyűgöző élmény. Érdekesség gyanánt egy magyar sírt is találtunk az ortodox temetőben. Kis cimboránk megkapta a csoki adagját, amit Attish ilyen célra tankolt be, lefényképeztük a motoron, ami láthatóan boldoggá tette, majd siettünk tovább. Mire Barcánfalvára értünk ránk sötétedett, ezért úgy döntöttünk, másnap, hazaindulás előtt visszajövünk. Nem is gondoltuk, milyen jó döntés volt.

A szállás megtalálása – házszámok és utcatáblák híján – nem volt egyszerű feladat, de szerencsére pont összefutottunk a tulajjal, aki elvezetett bennünket a házig. Aknasugatagról érdemes tudni, hogy Szovátához hasonló sós fürdővel rendelkezik, és lévén a tájegység közepe, kiváló kiindulópont lehet egy máramarosi tekergéshez.


Gyilkos-tó


Békás szoros


Békási víztározó gátja és a Békás völgye


Bukovinai festett házak


Függőhíd a Beszterce fölött


Fel a Priszlop tetőre


Jódi ortodox fatemplom a XIV.szd-ból, a Világörökség része


Magyar sírkő a jódi ortodox temetőben

 6.nap
 Aknasugatag – Barcánfalva – Gutin hágó – Nagybánya – Szatmárnémeti – határ (163 km)

Egész héten ideális motoros idő kísért bennünket, kisebb záporocskákkal kísérve, az utolsó napra viszont megérkezett a kánikula.

Reggel rájöttünk, milyen szerencse, hogy későn értünk Máramarosba, ugyanis az utolsó nap vasárnap volt, az egész környék felbolydult, népviseletbe öltözött, és ki-ki a vallásának megfelelő istentiszteletre igyekezett. Az előző napon sötétben megtett kanyargós utacskán, immár világosban gurultunk vissza Barcánfalva felé. Annyit mondhatok, Máramaros varázslatos: régi faházaival, templomaival, archaikus hangulatával. (ismerős?: „Ide még visszajövünk!”)

Barcánfalván a Barsana Monostort vettük célba, amely az ortodox Máramaros vallási központja, elképesztő épületegyüttes egy dombtetőn, hagyományos stílusban, fából építve. Vasárnap lévén a környék apraja-nagyja régi viseletben hallgatta a pópát és az ó-orosz nyelven éneklő apácakórust. Dzsekijeinket a kedves ajándékárus lányra bízva léptünk ebbe a felejthetetlen hangulatba. Hallgattuk a szabadtéri misét, csodáltuk az építményeket, az embereket. Hazai fejjel nehéz feldolgozni, hogy kamasz gyerekek nem a számítógép előtt ülve, kilógó alsógatyával űzik az unalmat, hanem népviseletbe öltözve hallgatják az igét. Kattogtak a gépek, próbáltuk befogadni az élményt.

Sajnos az óra ketyegett, így újra lóra kaptunk, immár hazafelé. Nagybánya felé csodás hegyi kanyargás következett a Gutin-hágón keresztül, helyenként rettenet minőségű aszfalton. Lélekben búcsúztunk a gyönyörű Máramarostól, utolsókat kattintva a hegyi tájra és az út mentén egymást követő fatemplomokra. Lassan elértük Szatmárnémetit, egy utolsót tankoltunk az olcsó benzinből, aztán irány a határ.

Hazafelé – már a magyar oldalon – még megálltunk egy szusszanásra, ahol összeismerkedtünk két orosszal, akik 2 napja indultak Moszkvából, és aznap már 1600 km nyomtak le. Régi orosz tudásomat próbáltam feleleveníteni, de aztán mindannyian jobban jártunk az angollal. Búcsúzóul koordinátát cseréltünk, gondolva egy régen tervezgetett Moszkva-Zalatoje Kalco kirándulásra. Aztán egymásnak is búcsút intettünk és az általam annyira gyűlölt autópályán egy kövér gázzal hazarobogtunk.

Összességében azt mondhatom, körbejártuk Észak-Erdélyt különleges élményeket szereztünk és már konkrét elképzelésünk van arról, hogy ez csak egy felderítő út volt. IDE MÉG VISSZAJÖVÜNK!


Máramaros


A Gutin-hágó szerpentinje

 Hasznos blokk

GPS adatok letöltése (GPS waypoints, tracks, routes)

A bejárt útvonalak Garmin MapSource waypoint és track adatai a Garmin GPS készülékekre feltölthető formában. Hasonló útvonalat a megadott Waypoint adatok összekötésével tervezhetsz.

További képek
Szöveg: Gadanecz András
Fotók: Gadanecz Márton és Gadanecz András

Tags:

One Response to “Észak-Erdély”

  1. Anita október 7, 2013 at 7:23 de. #

    nagggyon szép…:)) (L)

Szólj hozzá!