Albán túra Lillin Ferenccel

Elég nehezen jött össze az idei túránk. Május elejétől csak halogattuk az indulást, és Horvátország kivételével az útvonal sem volt egyértelmű. A horvát tengerparton kívül két biztos célpontot tűztünk ki: Mostart akartuk látni és Montenegróban a kotori öblöt. Minél többet néztük a térképet annál délebbre húzott a szívünk. Végül abban maradtunk, hogy Montenegróhoz olyan közel van Albánia, hogy azt már nem szabad kihagyni. Június elsején sikerült motorra pattanni, és irány Albánia !

 Budapest – Barcs (255 km) 

Pénteken a tervezett 4 óra helyett jóval 5 után indultunk útnak az M7-esen. Az első kútnál tankoltunk, ezután megállás nélkül haladtunk Balatonfenyvesig. Szép lassan épül az autópálya, már csak Siófoknál és a völgyhídnál kellett letérni róla. Az biztos, hogy így sokkal gyorsabban el lehet hagyni a Balatont mint a régi 7-es úton az autókat kerülgetve. A 68-as úton mentünk tovább. Első alkalommal járunk erre. A táj Nagyatádig elég jellegtelen, utána viszont kisebb erdőkben kanyarog. Barcsban, kis keresgélés után, GPS-sel találtuk meg a szállásunkat az egyik félreeső utcában. Kiderült, hogy az épület felújítás alatt áll, ezért csak az alagsori munkásszállások vannak nyitva, ára 2000 Ft/fő/éj. Sebaj, az éjszakát itt töltöttük két meglehetősen hajléktalan jellegű építőmunkással a szomszéd szobában. A szállásadónk, aki nyugdíjazás előtt ügyész volt a városban, biztosított arról, hogy ebből az udvarából soha, senki nem mert lopni, maradhatnak a motorok éjjel a nyitott térben. Nagyon megéheztünk, és mivel késő volt, át sem öltöztünk, hanem elindultunk működő éttermet keresni. A harmadik próbálkozásunk lett csak sikeres, a konyhafőnök nagylelkűen felajánlotta: kaphatunk némi sült krumplit a sörünk mellé. Végül meglágyult a szíve és egy-egy szelet sajtot is rántott nekünk.

 Barcs – Mostar (425 km)

Alagsori szállás ide vagy oda, reggel korán és pihenten keltünk. Köröztünk kettőt a hajnali városban. Egy olyan helyet kerestünk, ahol reggelizni lehetne, de nem találtunk semmit. Végül egy benzinkútnál kötöttünk ki, és megetettük a lovakat meg a lovasokat is. A magyar-horvát határon szemerkélő esőben keltünk át. Innen Daruvarig csak annyi időre álltunk meg, hogy megcsodáljuk az út mentén elszórt „Vigyázat aknaveszély!” táblákat.

A háború nyomai romos épületek alakjában kísértek végig az utunkon. Daruvarban népünnepélybe botlottunk. Itt láttam életemben először egészben sülő ökröt a nyárson. Részben érdekes, részben horrorisztikus a látvány.

A bosnyák határig az út hosszú falvakon és lankás megművelt tájon kacskaringózik – kimondottan kellemes és szép szakasz.

A Száva folyón átkelve jutottunk Boszniába. Szembeszökő a változás a horvát oldalhoz képest, hogy az épületek elhanyagoltabbak, sok közülük még mindig romos és színfoltnak megjelennek az első minaretek, melyek hangszórójából rendszeresen felhangzik az imára hívó müezzin.

Banja Lukaig az út nagyon zsúfolt és a helyiek vezetési kultúrája is hagy némi kívánnivalót. Előzni lehet balról is, de a jobb oldali poros útpadkán való előzés sem megy kivételszámba. Banja Lukaban megbolondult a GPS. Legalábbis ezt hittem, mert folyamatosan olyan utcákba akart bevezetni, amelyek a valóságban nem léteztek. Utóbb rájöttem, hogy a GPS köszöni jól van, viszont a térkép több száz méterrel el van tolva a valóságtól. Végül valahogy eltaláltuk a város főterét és ezt egy pizza-ebéddel valamint az éppen zajló veteránautó felvonulás megtekintésével ünnepeltük meg.

A városból való kijutás kalandos volt. Útjelző táblák nincsenek, a GPS megmakacsolta magát, így megálltunk és pár kamasztól próbáltunk eligazítást kérni. Amint elhangzott a Mostar szó, a srácok faképnél hagytak, miközben azt skandálták, hogy éljen Szerbia! Végül mégis megtaláltuk a helyes irányt és a Vrbas folyót követve jutottunk el Jajceba.

Itt összefutottunk  3 horvát motorossal akik bekísértek a városba. Jajce egy kis műremek, kacskaringós utcácskákkal, középkori házakkal, minaretekkel és egy szép vízeséssel. Donji Vakufban tartottunk újabb pihenőt, tankoltunk és lekaptam a folyóban horgászó helybélieket.

Az út végig a Vrbas, majd a Neretva folyók völgyét követi, a táj szép, a forgalom gyér. Még jóval sötétedés előtt beértünk Mostarba.

A szállást előre foglaltam a Marshall fogadóban, az óváros kellős közepén. Zárt udvarban parkoltunk, és egy rövid fürdő után körbesétáltunk a történelmi óvárost. A híres mostari híd kétségtelenül csodálatos.

A legenda szerint a hidat tervező török mérnök, Mimar Hayruddin, attól való félelmében, hogy a híd összeomlik az állványzat bontása után elutazott jó messzire, és csak akkor tért vissza a városba amikor hírét vette, hogy a híd áll. Ellenkező esetben fejét vették volna. Az ő emlékére a vacsoránkat helybeli sörrel öblítettük és nyugovóra tértünk.

 Mostar – Kotor (220 km)

Mostarban reggel még készíttettem egy panoráma képet a hídról, aztán nyeregbe szálltunk és a Neretvát követve leértünk a tengerpartra. A horvát partvidék jellegzetes, hegyes, gyakori tagoltságától eltérően, a Neretva deltája egy zsebkendőnyi alföld a hegyek között.

A terület a folyó deltájának köszönhetően kiváló zöldség-gyümölcs termő vidék. Az út mentén, tákolt fészerekből őstermelők árulják friss portékájukat, amit érdemes megkóstolni. Ottjártunkkor a primőr sárgabarack volt éppen a sláger. Délnek haladva átszeltük a daytoni békeszerződés eredményeképpen Boszniának ítélt 15 km-es partszakaszt és meg sem álltunk Dubrovnikig. A horvátok gőzerővel szélesítik és burkolják újra a partvonalat követő utat. Meg is van az eredménye, széles vigyorral tepertünk a friss aszfalton, a gyér forgalomban. Dubrovnik előtt, a Tito hídnál megálltunk megint egy rövid pihenőre, – no meg egy panoráma felvételre – aztán becsalinkáztunk az óvárost övező falak tövébe és leparkoltunk.

A következő két órában körbesétáltunk az óvárosban, ettünk egy-egy fagyit, fotóztam, és megnéztük egy fiatal pár fényképezkedését az Onofrio kútnál. A helyik úgy tartják, ez a rítus a hosszú házasság záloga.

Dubrovnikot elhagyva kora délután értünk a montenegrói határra. Rövid papírozás és a motorok megcsodálása után, a határőrök beengedtek az országba. Pár kilométerrel délebbre a partvonal befordul a szárazföld felé és kezdetét veszi a kotori öböl. Öböl helyett talán inkább fjordról kellene beszélni.. A tenger vize sötét és sima, a keskeny partvonalból meredeken emelkednek ki a majd’ 1600 m magas hegyek. Itt is javították az utat, de itt nem a horvát profi kialakítás a jellemző, hanem inkább barokkosra veszik a formát. Körbemotoroztuk az egész öblöt és Kotorban tartottunk egy rövid pihenőt. Miután eldöntöttük, hogy mégsem itt akarunk aludni, továbbmentünk Tivat felé és Kotorral szemben közvetlenül a vízparton szálltunk meg egy nagyon jó kis panzióban.

A szoba aprócska volt, de a motorokat előkelő helyen, zárt udvarban tárolhattuk. Lehánytuk a cuccainkat és már sötétben visszamentünk Kotorba. Mint annyi adriai város központjában, itt is a reneszánsz olasz építészet a jellemző. Próbáltam elképzelni milyen lehetett a mediterrán térség a dózsék uralmának idején; Velencétől, Dubrovnikon keresztül, Krétáig mindenhol uralkodtak, hajóztak, kereskedtek és építkeztek, pedig nem volt sem telefon, sem internet, sem repülő. Tudhattak valamit!

 

A sétánk végén megettük a soros grillezett tintahalunkat – ezúttal nem csalódtunk az ételben. A motorokat az óváros kapujában egy mészkővel borított téren hagytuk több tíz motor és robogó között. Amikor visszaértünk a gépek száma megduplázódott és annyira körbezártak, hogy jó negyedórát tököltünk azzal, hogy kimanőverezzünk a nagy túragépekkel az útra. Felszabadultan, kövér gázzal indultam. Ennek az lett a vége, hogy a motor kifarolt a csúszós mészkövön és hajszálon múlt, hogy nem taknyoltam el. De ezúttal is velem volt bobbiói Columbanus, a motorosok védőszentje; az ijedtségen kívül nem esett bajom. Columbanus eredetileg ír szerzetes volt, de a honi asszonyok bájai elől Itáliába menekült és 615-ben kolostort alapított Bobbióban. Szentté avatására az 1940-es években került sor, mivel bizonyítást nyert, hogy kenyeret és – erre figyelj! – sört tudott sokasítani. Szent Columbanusnak november 23-án ünneplik a napját.

 Kotor – Durres (260 km)

Reggel körbemotoroztuk a kotori öböl hátralevő részét Tivatig, és Sveti Stefannál tartottuk meg az első pihenőnket. Sveti Stefan pici sziget amit mesterséges földnyelv köt össze a pár tíz méterre levő szárazfölddel.

A jugoszláv időkben a pártelitnek volt kedvenc és zártkörű gyűjtőhelye, ma már luxus nyaralóparadicsom, amit előszeretettel gazdag oroszok vesznek igénybe. Továbbkövetve a partvonalat, Petrovac és Bar érintésével jutottunk Ulcinjba, Montenegro legdélibb tengerparti nyaralójába.

Meleg volt, elfáradtunk és ebből egyenesen következett az ötlet, hogy mártózzunk meg a tengerben. Nem volt egyszerű megtalálni a partot, de végül sikerült. Hosszú homokos szakasz, sekély vízzel, aminek a hőmérséklete a szezon elei időpont ellenére is kellemes volt.

Innen a kertek alatt motoroztunk el az Albán határig. Muriqannál léptünk be az országba. Itt már komolyabb beléptetési eljárásban volt részünk. Ennek nagy részét az tette ki, hogy kitöltettek velünk egy-egy papírt a motorokról. A papírt feltétlenül meg kell őrizni, mert kiléptetésnél a határőrök gyakorlatilag csak erre koncentrálnak. Az eljárás célja a külföldön lopott és az országban “felejtett” járművek kiszűrése. A papírokon kívül leperkáltunk 10 eurónyi útdíjat, ezután mehettünk dolgunkra.

Az első benyomásunk az volt Albániáról, hogy nem is különbözik Montenegrótól. Amikor az út mentén 10 kilométeren belül a harmadik betonbunker maradványával találkoztunk, kezdett megváltozni a véleményünk, Skoderben pedig szembesültünk az albán valósággal. Lyukas foltos utak, kaotikus építkezés, por és sár, összevisszaság, teherautók, szamár vontatta kordék és más nehezen azonosítható járművek minden szabályt mellőző forgataga fogadott. A városhatártól a központba vezető sugárutat a legsötétebb romániai emlékeket felidéző, lepusztult panelek kanyonja fogja közre. Az egyik bank előtt leparkoltunk és megpróbáltunk pénzt váltani. Az ajtónál álló fiatal tisztviselő felvilágosított, hogy ha eurót akarunk váltani, akkor be kell állnunk a hosszasan kígyózó sorba, így inkább az automatát választottuk és kivettünk 500 leket egyetlen bankó formájában. Rövidesen kiderült, hogy ez egy átlag albán havi fizetés ekvivalense.

A bankkal szemben kiszemeltünk egy kávézót. A pincér rövidesen kijött és kérdezett valamit albánul, mi erre angolul, németül, magyarul és románul próbáltunk kommunikálni vele, hiába. A pincérünk gyorsan feltalálta magát és áthívta a közvetlen szomszédságban levő másik kávézóból a pincért, aki beszélt angolul. Feladtuk a rendelést, a szomszéd pincér lefordította a mi pincérünknek és mint ki jól végezte dolgát visszament a másik kávézóba. Íme egy ország ahol a konkurencia még nem vágja el a torkodat. A kávé nagyon jó volt, a víz hideg, a felszolgálás körültekintő. Rövid szemlélődés után jelbeszédre hagyatkozva kértük a számlát és átadtuk az automatából szerzett bankót. A pincérünk nagy tisztelettel átvette, átment a bankba, felváltotta, visszaadta a pénz javát és máris úton voltunk Durres felé.

Skoderből Durres felé nyílegyenes, új út vezet amelyik elkerüli a településeket. A benzinkutaktól és autóbontóktól eltekintve a legnagyobb látványosság maga az autópark. A járgányok több mint fele Mercedes, a régi állólámpástól, a legújabb nagy bálnáig minden típus és minden évjárat megtalálható. Útközben többször ledudáltak. Az első megdöbbenés után rájöttünk, hogy ez itt a tetszésnyilvánítás legelterjedtebb eszköze, amit lelkesebb sofőrök azzal spékeltek meg, hogy a kormányt elengedve, két kézzel integetnek nekünk.

Durrestől 40 kilométerre felléptünk Albánia egyetlen autópályájára. Jellege olyan mint idehaza az M0-ás, középen betonnal elválasztott két-két sáv. Igazi feljárat a pályára csak annak a két végén van, az összes többi bekötő szedett-vedett földutakról közvetlenül csatlakozik a külső sávra. Erre úgy jöttünk rá, hogy menet közben a semmiből bedöngetett elénk egy autó. Először nem fogtam fel, honnan jött, aztán hátranézve rájöttem a rendszerre. Pár kilométerrel később a Merci ahogy jött, el is tűnt egy másik földúton. Durresben elhagytuk a kikötőt és a parton található szállodasor felé vettük az irányt. Az egyik közvetlenül a partra néző hotel udvarán KFOR katonákat szállító buszt és zárt parkolót találtunk. Ha a katonáknak jó, nekünk is jó lesz alapon leparkoltunk.

25 euróért fejenként nyugati színvonalú szállást és ráadásnak reggelit kaptunk. A tengerben is megfürödtünk, aztán az eső elől behúzódtunk a szálloda éttermébe vacsorázni.

 Durres – Igalo (280 km)

Reggel végigsétáltunk a parton amit újonnan épült szállodák szegélyeznek. Itt-ott a szállodák sorát egy-egy régi lerongyolódott ház töri meg. Mint megtudtuk, korábban ez a város vége volt, és bár a régi épületek javát a szállodák építése során lerombolták, egy-egy kitartó tulajdonosnak köszönhetően még bepillantást nyerhettünk a 20 évvel korábbi életmódba. A partot egy hosszú móló vágja ketté. Kimentünk a végébe, hogy készíthessek egy panoráma felvételt. Itt jöttünk rá, hogy az egész móló régi betonbunkerek maradványaiból készült. Miután a bunkerdarabokat bedobták a tengerbe, a tetejére ráhánytak némi betont és voilá, kész az építészeti műremek.

Megragadó példája volt az albán vállalkozói készségnek, a partra futtatott, a mólóval egybebetonozott és kerítéssel körbevett  tengerjáró hajó, amelyiknek a fedélzetén immár vurstli működik.

Csöpögő esőben hagytuk el Durrest, és zuhogó esőben, a reggeli csúcsforgalomban érkeztünk Tiranába.  Az első benyomások Skoderhez hasonlítottak, azzal az eltéréssel, hogy Tiranában jobban látszik a fejlődés … hiába ez a főváros. Autóktól hemzsegő sugárutat követve jutottunk be a főtérre.  Megnéztük a parlamentet aminek a homlokzatán még  mindig a munkás-paraszt barátságot szimbolizáló freskó díszeleg, majd az operaház tövében beültünk egy kávézó teraszára.

A hely hétköznap 11 órakor tele volt, alig találtunk asztalt. Kávézás közben a forgalmat nézegettük; a szokásos Mercedes felhozatal mellett láttunk robogóból és kézi szekérből eszkábált szállítójárművet és 15-20 éves Motoguzzi rendőrmotorokat.

A motoros rendőröknek van tányérsapkájuk és régi típusú nyitott sisakjuk. Ez utóbbit nem szerethetik, mert általában a motor markolatára akasztva hordják, miközben fejükön a tányérsapka díszeleg.

Nem sokat időztünk Tiranában, ám a városból való kijutás kissé bonyolult volt a forgalom miatt is, de leginkább azért mert eltévedtünk. Végül rendőrök segítettek rajtunk. Akár a skoderi pincér esetében, a rendőrök sem beszélnek nyelveket, de a jelbeszéd ezúttal is működött. A várost elhagyva úgy döntöttünk, hogy a nyílegyenes új helyett, a térképen másodrendűnek feltüntetett, településeken áthaladó utat választjuk. Ennek eredményeképpen láthattunk olyan iskolát amelyiknek nincs teteje, de zajlik benne az oktatás, valamint olyan rossz minőségű utat amilyenben még nem volt soha részünk. 40 kilométer múlva feladtuk és visszamenekültünk a főútra. A következő pihenőt Skoderben tartottuk.

Egy gyors kaja, tankolás és sikertelen szuvenírvásárlási kísérlet után visszatértünk Montenegróba. Északnak haladva a partvonalat követve jutottunk Tivatba és itt komppal áthajóztunk a kotori öblön. Már kezdett ránk esteledni, ezért szállás után néztünk. Az első próbálkozásunk Hercegnoviban sikertelen volt, Igalóban viszont egy zárt parkolós szállodában könnyen kaptunk szállást reggelivel. A szobába érve az volt az érzésem, hogy visszamentünk az időben negyed századot. A komódon piros tárcsás telefon, a bútorzat csupa sötétbarna darab a 70-es évekből, televízió is volt … minden szinten egy, a TV szobában.

Lehánytuk a dolgainkat és tengerparti sétányon sorakozó kajáldák közül egy pecsenyesütőben vacsoráztunk igen finom húsokat. A helyiség, ahogy az egész montenegrói tengerpart, tele van oroszokkal, az értékes ingatlanok jelentős része is állítólak az ő kezükön van.

 Igalo – Sibenik (350 km)

Igalotól Opuzenig ugyanazon az úton haladtunk északnak mint pár nappal korábban délnek. Csak egy rövid pihenőt tartottunk Opuzen előtt, hogy friss sárgabarackot vehessünk egy út menti árustól.  Az idő csodás volt, sütött a nap, balra az Adria, jobbra a hegyek és sok-sok kanyar kísért egészen Neumig.

Itt álltunk meg ebédelni. Kicsit kopott, kicsit koszos, de a miénk érzetet kelt a hely, a csevapcsicsánk (fasírthoz hasonló sült húspogácsa) is leginkább arra volt jó, hogy megtöltse az éhes bendőnket, ínyencfalatnak aligha lehetett nevezni.

Jó pár évvel korábban már nyaraltam Brelában a családdal. Szerintem ez az egyik legkellemesebb hely az Adria partján. Pici de szép és jól karbantartott falu a Velebit hegység lábainál, egy idilli hófehér kavicsokkal borított partszakasszal.

Most sem csalódtam a helyben. Nem állhattuk meg fürdés nélkül. A nedves pihenőre egy kávéval és fagyival tettük fel a koronát, majd Splitet nagy ívben elkerülve haladtunk tovább észak felé és csak Trogirban álltunk meg megint. Itt még soha nem voltam. Ennek a városnak az arculatát is a velencei építészet határozza meg.

 

Sétáltunk egyet az óvárosban, és egy újabb kávé után továbbálltunk azzal a céllal, hogy Sibenikben keresünk szállást. Útközben kaptunk egy kis esőt, de még az esőruhát sem kellett elővennünk. A naplemente  Primostennél ért minket. Kattogtattunk is rendesen a fényképezőgépekkel, hogy megmaradjon a látvány emléke.

Sibenikben a kikötőben kinéztünk magunknak egy szállodát, de miután szembesültünk az árral, megkérdeztük a recepcióst nem tudna-e valami jutányosabbat ajánlani. Segítőkész volt, visszaküldött egy pár kilométerre levő faluba ahol az unokatestvére márt várt minket és elszállásolt az apartmanjában. Vacsorázni kimentünk a falu kikötőjében található vendéglőbe majd visszaballagtunk a szállásunkra, kivégeztük a maradék erdélyi szilvapálinkát és lehúztuk a rolót.

 Sibenik – Malinska (290 km)

Sibeniktől Zadarig eseménytelen és szép utunk volt, ahogy előtte való napon is hegyek, tenger és kanyarok határozták meg a délelőttünket. Zadarban elidőztünk egy kicsit, megnéztük a város jelképének számító kerek templomot és kávéztunk egyet az előszezon turistaáradatával együtt a főtéren.

A gyerekeknek nem sikerült Albániában ajándékot venni. Ezt az elmaradást itt pótoltuk. Találtunk egy bácsit aki cérnából készített karkötőt és abba beleszőtte a kívánt nevet.

Készíttettünk is egy-egy Matyi, Tünde, Botond és Csenge feliratú példányt. Közben német-angol keveréknyelven elbeszélgettünk az öreggel, aki –  mint kiderült – 15 éve munka nélkül maradt, és azóta láthatóan elégedetten ezzel a tevékenységgel múlatja a napjait.

Zadarból továbbra is a part menti úton kanyarogva haladtunk északnak majdnem Rijekáig. A város helyett Krk szigetére motoroztunk át és az utolsó estét egy Malinska nevű településen töltöttük. Malinska is emlékezetes, mivel itt volt az első horvátországi nyaralásunk még 1997-ben. Azóta sok minden változott, nagyon sok az új épület, sokkal több a turista, kiépítették a partot és az öblöket feltöltötték sóderrel, hogy ne a sziklákon és tengerisünökön átkelve kelljen vízbe szállni. Június eleje lévén, a víz az én ízlésemnek egy kicsit hideg volt, de azért a fürdést itt sem hagytuk ki.

 Malinska – Budapest (535 km)

A gyors haladás jegyében hazafelé majd’ végig autópályáztunk. Eseménytelen kilométer- zabálás volt, közben az elmúlt hét nap élményeit rögzítettem magamban.

 Hasznos infó

Bár Barcsban és Mostarban előre foglaltam a szállást, erre az évnek ebben a szakában nincs szükség, szállás mindenhol – beleértve Albániát is – bőven van. Minél délebbre mész, annál jobb szállást kaphatsz ugyanazért a 20-25 euróért fejenként. Még egyszer ennyiért a napi kétszeri étkezés is megoldható. Ez alól Horvátország a kivétel, ott, főként ha tengeri herkentyűkre vágysz, többet kell kiperkálni. Benzint, beleértve az ólommentest mindenhol lehet kapni. Albániában ha letérsz a főutakról, akkor érdemes előtte betankolni. Ehhez viszont nem túramotorral kell menni. Minden más út jó minőségű, a horvátoknál egyenesen kiemelkedő a felújított tengerparti szakasz Dubrovniktól északra. Nem volt sehol probléma a közbiztonsággal – ehhez hozzátartozik az is, hogy nem hívtuk ki a sorsot magunk ellen, a motorokat zárt helyen hagytuk éjszakára. Indulás előtt azt olvastam, hogy Albániában és Montenegróban a rendőrök mondvacsinált okkal próbálnak büntetni ha külföldi vagy. Erre a biztos megoldás a jó előre bekészített 10 eurós bankó. Meg kell vallanom, hogy mi ilyen esettel nem találkoztunk, ellenkezőleg, az albán rendőrök több mint segítőkészek voltak amikor eltévedtünk. Ha további információra van szükséged, akkor látogass el a www.lillin.hu oldalra vagy írjál az mbflillin@t-online címre.

Képek és szöveg: Lillin Ferenc, 2008. január

 

Tags:

No Responses to “Albán túra Lillin Ferenccel”

  1. Elona június 2, 2008 at 1:45 du. #

    Sjnalom hogy nem sikerült megnéznetek Albánia legjobb részet ( a dli részet). Amit a parlamentet illeti , az sajnos nem a parlament amit ti néztetek, hannem egy muzeum és azzzon van a munkáspárt kép:). Majd legközelebb jobb léenne ha egy albánt is viszitek matokkal, talán jobban tájekozodik.

  2. Barna február 18, 2008 at 8:11 du. #

    Ferenc! Nagyon tetszett a beszámolód! Kb. 20 éve én is megfordultam a szkipetárok földjén.Csodálatos volt és folyamatosan vágyok vissza. A beszámolódat olvasva megint ott voltam. Köszönöm. Batráti üdvözlettel, Barna

  3. Motros január 29, 2008 at 7:12 du. #

    Kedves Ferenc! Gratulálok, jó stílusban megírt, igen olvasmányos és kedvcsináló beszámoló. Sok hasonló utat! Oszd majd meg velünk. Szia.

  4. doki január 25, 2008 at 9:55 du. #

    Nagyon szuper és meggyőző a beszámolód – meg a honlapod is – eddig mindenki óvott Albániától!

  5. toncsi64 január 16, 2008 at 5:53 du. #

    Jó kis túra volt, gratulálok ! Éppen mostanában gondolkoztam, a Bosznián keresztül megtett utatokon. Régen minden évben kétszer mentem arra és kiváncsi vagyok rá, hogy most milyen. Az Albánia ötlet is motoszkált már bennem, bár a Bolgár-tengerpart vonzóbbnak tünik. Mindenesetre örülök, hogy a Bosnyák szakasz “járható”.
    Üdv, Toncsi

Vélemény, hozzászólás?