Baszkföld – Domonkos Péter 2011.

Óceán nézőben

Régóta dédelgetett, s egészségügyi okokból többször elodázott, tervem valósult meg végre: két keréken elérni az Atlanti óceánt, meglátogatni Baszkföldet, átszelni a Pireneusokat, megmártózni a Földközi tengerben. A 15–20 naposra tervezett utazás, életem nagy bulija, végül egész másképpen sült el, s hogy mennyi valósult meg belőle, kiderül a következőkben.

Mint mindig, most is egyedül vágtam bele, születésnapom másnapján, GPS, és egyéb technikai kütyü nélkül, Franciaország eléggé részletes térképével, és a kempingezés kellékeivel.

 Június 2, Somorja – Regensburg, 499 km

Gyér forgalomban, esőmentes, eseménytelen autópályán róttam a kilométereket. Kivételt csak egy ifjú osztrák hölgy képezett, aki vidáman haladt hosszú perceken át 110-es sebességgel a középső sávban, miközben a jobb sáv teljesen üres volt. Jobbról előzni ugye nem nagyon illik, így amikor már ráuntam, szabályosan megelőztem, s közben láttam, ahogy a rakoncátlan hölgyike baljában kávéspohárral és égő cigivel, vad zenére táncoltatja szőke buksi fejét, fittyet hányva a világnak, meg bárminemű szabálynak.

Ezen az estén a fiamnál szálltam meg, aki már régóta a városban él, de holnaptól kezdve előre le nem foglalt kemping, panzió, hotel, vagy esetleg a zimmerfrei-nek megfelelő Gité vár rám.

 Június 3, Regensburg – Freiburg, 473 km

E napon, szeretett folyóm a Duna, volt a fő téma. Amennyire lehetett követtem folyását egészen a forrásig, leróva ezzel régi „tartozásomat”. Még kerékpáros koromban elindultam megnézni a forrásvidékét, de csak a Bódeni tóig jutottam, innen ugyanis állandóan emelkedik az út s ezt fájós térdeim miatt nem vállaltam. A forrás pontos helye vitatott, két hely is számításba jöhet, én a Breg patakot vettem célba, amely FURTWANGEN városka felett ered.

Eredetileg itt akartam szállást keresni, de bár aranyos a település, unalmasnak találtam, ezért a Rajna völgyébe, FREIBURG felé vettem az irányt. Ez a pár tucat kilométer lett az út során egyik legintenzívebb motoros élményem. Megannyi szerpentin, hajtűkanyar tarkította a jó minőségű utat, így hát nagy élvezettel szeltem a kilométereket, magamhoz képest remek tempóban. Kezdtem már nagyon büszke lenni magamra, amit az is alátamasztani látszot, hogy eleinte senki sem nem előzött meg, és csak egy motoros követett, néha le-le szakadva. Ám büszkeségem csak addig tartott, amíg el nem száguldott mellettem az első három sportmotoros gyerek eszeveszett tempóban, őket a későbbiekben még mások is követtek.

Helyre lettem téve !

Ha REGENSBURG-ról azt lehet mondani, hogy a fiatalok városa, akkor ez FREIBURG-ra hatványozottan érvényes. Bizton állíthatom, Hollandia kivételével, itt a legmagasabb az egy főre eső bringák száma, és valószínüleg a patakocskák száma is, melyek keskeny, mesterséges csatornákban folydogálnak a belváros minden fontosabb utcáján.

FREIBURG már erősen francia jelleget mutat. Nagyon magas a németül beszélő sötét hajú egyedek aránya, és sokkal slamposabb az utcakép is, mint az Germániában megszokott. Mindezek dacára szimpatikus, nagyon élhető helynek tűnik. Elég sokat tekeregtem a városban míg hotelt találtam, ráadásul nem is valami fényeset. Potom 60 euróért, WC és a zuhany a folyosó végén ! Előny a zárt parkoló az udvarban, azzal a szépséghibával, hogy éjszaka néha elfelejtették bezárni. Mint később a Touristinfo irodánál kiderült, a városban van, még vagy 50 hotel.

 Június 4, Freiburg – Digoin, 413 km

E szakasz nagy részét autópályán tettem meg, csak Dole városánál tértem le, hogy kissé belekóstoljak a Francia vidékbe. Az elmúlt évszázadokban az ország e részét nem érintették komolyabb háborúk, s ez meg is látszik. Rengeteg a régi, sokszor műemlék jellegű épület, ugyanakkor okszerűen sokkal kevesebb az új. Ezáltal a vidék eléggé lepusztult jelleget ölt, ami kissé szokatlan a középeurópai, vadiúj panelházakhoz szokott szemnek.

CHALON SUR SOANNE az első francia a város ahol megálltam. Itt talán méginkább érvényes amit fentebb a vidékről írtam. Akadt olyan városrész is, amelyben minden további nélkül középkorban játszódó filmet lehetne forgatni.

CHALON után bolyogtam vagy tíz percet, míg megtaláltam DIGOIN felé vezető utat, ahol a Loire partján kempingnek kellene lennie.
Útközben elkapott egy remekbe szabott felhőszakadás, amit főleg saját hülyeségemnek köszönhetek, mert bár előre láttam a zivatarfelhőket, mégsem vettem fel az esőruhát.

Két kilométeren belül csontig áztam, de szerencsére szembe jött egy falu, ahol alkalmaztam a régi, jól bevált megoldást: fedett buszmegállóban kerestem menedéket. Beöltöztem az esőruhába, fölé vettem a vizes motoros dzsekit, mert az eső elmúltával így szárad meg leghamarabb.

DIGION-ba érkezvén ösztönösen találtam rá a kempingre. Soha nem fogom megérteni, hogy hotel keresés esetében ez nálam miért nem működik !

Mire felállítottam sátramat már itt is eleredt az eső, de szerencsére hamarosan el is állt.

Ebben a városban láttam először „sátoros” cigányokat, ami manapság persze lakókocsis romákat jelent. Egy kerek, nyilvános vécével ellátott, kis parkot foglaltak le oly módon, hogy körbeállították lakókocsijaikat, és fémhulladékkal megrakott teherautóikat. Belül a füvön tűzhely, asztalok, ahol nagyban ment a zsivalykísérte eszem-iszom. Kész huszita tábor – itt fotózni sem mertem !

A Loire mentén folytattam a városi szemlét. Egy nagyobb aszfaltmentes „placcon”, sátoros lacikonyhák szomszédságában petang-ot játszot vagy ötven ember, több csoportra osztva. Volt itt mindeféle szerzet, de legtöbben a roma tábor lakóira hasonlítottak. Talán valami helyi bajnokság, vagy csak egy sima vidéki szombat délután ?

DIGION-ban található egyike a közismert francia „vízkeresztezéseknek”, ami azt jelenti, hogy egy mesterséges csatorna szintkülönbséggel kersztezi a természetes folyót. Mesterséges csatornából van a franciáknak vagy 10 ezer kilométer, az egyik pld. összeköti az óceánt a Földközi tengerrel. Régebben láttam egy dokumentumfilmet egy holland pasasról, aki a jachtjával utazott Franciaországon át a Kanári szigetekre Maastricht városából. Azt hiszem közben heveny, kétoldali zsilip-undorban szenvedhetett.

 Június 5, DIGOIN – PYLA, 580 km

Vigyorgó, napos reggel fogadott a Loire partján ! Udvariasan köszöntem életadó csillagunknak, mintha sejtettem volna, hogy utam során már csak elvétve találkozom vele. Fél óra szárítkozás után gyorsan nekiláttam a csomagolásnak – még ma el szerettem volna érni az óceánt. Emiatt úgy döntöttem, kihagyom CLERMONT-FERRAND városát, és nem BORDEAUX-ban szállok meg, hanem ARCACHON mellett valamelyik kempingben. Ez a döntésem utólag helyesnek bizonyult miután a városnéző motorozás alkalmával átfűztem magam BORDEAUX belvárosán is, mert kiderült: erre a városra nem elég fél délutánt szentelni – pár nap is kevés lenne.

A forgalom óriási volt, de szerencsére a megannyi autós kesztyűs kézzel bánt a távolról jött motorossal (is). Hozzászoktak, hisz nekik naponta együtt kell élni a „félőrült” robogósok sisere hadával. Nekem is ők okozták a legtöbb gondot, jöttek balról, előztek jobbról, majd eltűntek, hogy ismét mások súrolják a Deauville dobozait. Mintegy 35 km tettem meg a városban (egy részét a körgyűrűn) és a vége felé már én is hajlamos voltam a helyiek stílusában közlekedni. Szerencsére baj nem lett belőle.

BORDEAUX után ismét pályázás következett, és eljött második (el)tévedésem pillanata. Az „ARCACHON BAZIN” táblát úgy értékeltem: ez még nem a város felé vezető autópálya, hanem csak az arcachon-i öböl felé vezető . Nos tévedtem, és ez 25 km kerülőt jelentett, így a kiszemelt kempinget nem keletről, hanem dél felől értem el. Nem is volt ezzel gond, legalább megismertem az óceán-melléki üdülőövezet településeit, melyek meglepő módon erősen emlékeztetnek a Balaton környékére építészetileg, és rendezettség szempontjából is.

Ismét könnyedén találtam rá a kempingre, annál is inkább, mert sorjázott itt egymás mellett négy is. Következett az angol(?) nyelvű kommunikáció a csinoska recepciós lánnyal. Itt azért a kérdőjel, mert sem én, sem ő, nem beszéljük kellőképpen nyelvet. Ez a nem túl gördülékeny értekezési forma végigkísért egész utamon.

Maga a kemping egy tűlevelű erdőben terült el, Európa legnagyobb „homokozójának” közvetlen szomszédságában. A PYLA melletti homokdűne kb 3 kilométer hosszú, és legmagasabb pontján 75 m magas.

Még mielőtt megmásztam volna, fel kellett állítsam a sátramat. Számítottam némi nehézséggel, hisz homokba nem nagyon lehet sátorszöget verni, de hogy az 5 centis homok alatt mindenütt tömör szikla lapul, azt nem vártam ! Tüstént elmormoltam egy imát pogány isteneimhez: erre az éjszakára küldjék másfelé a vihart, szelet – ha lehet. Nem kutakodtam, mások hogy birkóztak meg ezzel a problémával, tény, hogy állt itt sátor szép számmal.

Megéheztem, gondoltam a kemping restijében eszem valami eredeti francia eleldelt. Az étterem helyett tipikus, bárhol a világon megtalálható gyorsbüfét találtam. A legfranciább, amit a krétatábla kínált: pizza Provensale 9,50 euróért. A számlán ezzel szemben már 12 eu szerepelt. Az efféle praktika tájainkon sem ismeretlen, itt bizony meglepett. A pizzát, és ezt a „békát” öblítettem le egy 6 eurós (!) noch da zu francia sörrel. Így jár aki BORDEAUX környékén nem bort iszik !

Jöhet a dűne ! Jött is, de nem eléggé. Hiába, 58 évesen, 97 kilósan, frissen vacsorázva nem éppen élvezetes 40 fokos emelkedőn, homokban mászni. Vegül is felszenvedtem magam a tetőre, annál is inkább, mert félúton ráleltem a félig betemetett lépcsőre. Megérte!

Túloldalon a sima óceán meglepően messze volt, ugyanis a víz felőli lejtő már nem volt oly meredek. Azt hiszem ez a dűne képződés mechanizmusából eleve adódik. Lecsoszogtam a vízig, s megmostam benne arcomat.

 Június 6, PYLA – PAMPLONA, 308 km

Az ólomszürke felhőkkel terhes, nem túl meleg reggel nem sok jót ígért. Nem volt módomban időjárás előrejelzést nézni, ezért úgy ítéltem meg, nem érdemes tovább itt maradni, s ha elindulok délre, talán elkerülöm az esőt. Nem így történt, még francia földön áztam meg aznap először. Majd másodszor, harmadszor, sokadszor …

Szóval az eső lógó lábát itt-ott megérintve érkeztem Spanyolországba vagyis Baszkföldre, nevezetesen SAN SEBASTIAN-ba. Az óceán partján, nem túl magas dombok közt szétszórt városba autópályán érkezni nem túl élvezetes, mivel a lehajtók sokasága eléggé szövevényes. Valószínüleg én hibáztam, amikor lekanyarodva a sztrádáról, követve a várost jelző táblát és kifizetve a taksát, pár száz méter után ismét egy fizetőkapunál találtam magam, amely kb. 5-6 fokos emelkedőn volt kialakítva. Mondanom sem kell, ebben a helyzetben aprópénzért kotorászni nem könnyű, és kishíján fel is borultam álló helyzetben.

Mégiscsak ez lehetett a helyes irány mert ezután már játszi könnyedséggel találtam meg az utat az óceán partjára, ahol szállodák sokaságát reméltem. Megálltam pihenni egy festői, két domb szegélyezte öböl közepe táján. A homokos strand 100 méter szélesen ívelt jobbra-balra és rossz idő ellenére vagy két tucat neoprén ruhás szörfös lovagolta meg a közel 2 méteres hullámokat, míg pár elvetemült strandoló heverészett a homokban.

Az égen továbbra is ólomszürke fellegek nyargalásztak, és rajtam ekkorra már teljesen eluralkodott a pesszimizmus óceáni nyaralásomat illetően, ezért úgy döntöttem a nyarat a Földközi tenger partján kell keressem. Tehát újra lóra, irány PAMPLONA ! Ismét az autópályát választottam, gondolván esőben biztonságosabb mint a hegyi utak. Így sem volt leányálom az út Navarra tartomány hegyei közt. Előbb eleredt az eső, majd magasabbra érve a sztráda belefutott a felhőkbe, amit tejfehér köd formájában érzékelt az utazó.

PAMPLONA-ba érkezve száraz utcák, de az égen félelmetesen tornyosuló viharfelhők fogadtak, ezért tétovázás nélkül megszálltam az első utamba kerülő hotelban. A 72 eurós árban nem volt benne a reggeli, de motoromat mélygarázsba tehettem. Rögvest utcai ruhába öltöztem, és elindultam a „bikafuttatós„ belváros felé. Az első járókelőtől angolul érdeklődtem merre, és milyen messze van a „city”. Mire mutogatva megkaptam az információt, máris értelmét veszítette, mert irtózatos felhőszakadás vette kezdetét. Futás vissza a hotelba.

Ha még eddigre maradt némi remény, hogy ez az utazás jól „sül-e” el a következő éjszaka megadta a végleges nemleges választ. Egész éjjel zuhogott az eső ! Az intrenetes előrejelzés is rémisztő volt másnapra: BARCELONA 24 mm, ANDORRA 21 mm, TOULOUSE 14 mm eső, egész dél-nyugat Európa esős-felhős. Eredeti tervem szerint Andorrán keresztül szerettem volna elérni a Földközi tengert, de ilyen időjárási viszonyok közepette nem vállaltam a magashegyi utakat. Közben kiderült, otthon felejtettem Spanyolország térképét. Ezen tények súlya alatt, csak egyetlen útirány mutatkozott helyesnek: vissza SAN SEBASTIANBA, majd a Pireneusoktól északra átszelni Franciaországot, és Touloust érintve érni el a Földközi tengert.

 Június 7, PAMPLONA – VALRAS, 607 km

Pokoli nap ! Soha nem fogom elfelejteni, és nagyon örülök, hogy baj nélkül megúsztam. Végig esőben, és az utolsó 10 kilométert kivéve autópályán – csak tankolás és a kötelező pihenő miatt megállva – mert a cél a mihamarabbi elszállásolás volt. Eldöntöttem magamban, ha a tenger mellett sem javul az idő másnapra, akkor feladom, s a legrövidebb úton hazagurulok. Az igazat megvallva, ezt már PAMPLONÁBAN eldöntöttem.

VALRAS-t teljesen véletlenül választottam, mivel úgy zuhogott az eső, hogy nem láttam az útjelző táblákat. Beérve a településre az esőfüggönyön átvillantak a „hotel” felirat félméteres betűi. Nem tétováztam. Tetőtéri szobácska, kilátás a tengerre 60 euróért, reggeli nélkül. A szokásos komfortfokozat, és a motoromnak fedett, zárt kapualj.

Míg rendbe szedtem magam, láss csodát: elállt az eső ! Késő délután lévén elindultam vacsorázni. Valras tipikus üdülővároska, kikötővel, szabadtéri színpaddal, széles hosszú stranddal. A tengerparti sétányon sorakoztak a különböző éttermek, kávéházak – a bőség zavarával küszködtem. Végül vegyes tengeri „herkentyűket” ettem nyolc szem sült burgonyával, és negyed liter kiváló vörösborral. Az 55 eurós homárt nem mertem megkockáztatni, így utólag azt hiszem illett volna. A szokásos egészségügyi séta közben kattintottam pár fotót, majd nyugovóra tértem. Vajon mi lesz holnap ?

 Június 8, VALRAS – PIACENZA, 752 km

Az időjárás pár fokkal józanabbnak mutatkozott mint tegnap, de VALRAS-ban továbbra is gusztustalanul felhős volt az ég. Mivel már eldöntöttem, hogy egyenesen haza megyek, csak egy kérdés maradt: merre ? Ha lett volna útlevelem, akkor talán Svájc sík vidékét választottam volna, de nem volt.

Különben is előző este az időjárásjelentés a legmelegebbnek és a legszárazabbnak a francia Riviérát jelölte. Eredetileg semmiképp nem akartam erre menni, mert akkor Olaszország a logikus folytatás, és ezt az országot valahogy nem csípem, meg az autópályadíj is tetetmes (60 eurómba került végül).

Tehát ismét a sztráda: MONTPELLIER, ARLES, AUX EN-PROVENCE vonalon. Időként nyári záporok alakultak ki, amelyekbe hol belefutottam, hol nem, majd FRÉJUS-nál, végre napsütésben, lejöttem a pályáról, és CANNES-ig hátralevő 25 kilométert egy szerpentinekkel tűzdelt hegyi úton tettem meg. Remek élmény volt a sokszázkilométeres vizes autópálya után.

CANNES-ba érve a tenger mellé kanyarodtam, több kilométeren ét követtem a partot, meg-meg állva fotózni, bámészkodni. A Fesztivál-palota előtt még megsűrűsödött az amúgy is őrült forgalom, itt lett elegem az egészből ; egy pillantás az égre: mi más, mint a soron következő viharfelhő tornyosul a keleti égbolton. Egye fene, már megszoktam, így ismét fel a sztrádára, tankolás, esőruha fel, száguldás GENOVA, majd MILANO felé. Az olasz szakaszon magasan a tenger felett vezet az út sok alagúttal tarkítva. Ahol látni a tengert, mindig fenséges látványt nyújt, bár a nagy forgalom miatt nézelődni nemigen lehet.

PIACENZA-ba nagyon fáradtan érkeztem, mondanom sem kell ismét esőben. Nagyon megörültem mert már a város szélén kínálkozott egy háromcsillagos hotel, de leesett az állam mert nem volt szabad szoba. A recepciós szerint van még egy (!) hotel a városban, de tutira az is foglalt. Nesze neked utazó !

A „még egy hotel” szemenszedett hazugság volt, a „foglalt” sajnos igaz. Végigaraszolva a város főutcáján, láttam még vagy 5-6 hotelt, és lett volna bizonyára több is, de a hatodikban megálltam. Üres szoba ugyan itt sem volt, mint ahogyan az egész városban sem, de a nagyon készséges korombéli recepciós azonnal vad telefonálgatásba kezdett, miután megtudakolta tőlem merre szeretnék tovább menni. Talált is számomra BRESCIA irányában, öt kilométeren belül egy vidéki kúriából átalakított panziót, amely a Villa Giulia névre kereszteltetett. Míg a parkolóból a holmimat felcipeltem szobámba Gerendás Péter ismert szerzeményét a „Szép Júliát” dúdolgattam megelégedve, és hunyorgatva az arcomba csapódó kövér esőcseppektől.

Átöltöztem a kétfogásos vacsorához – gnocchi gombamártással, és bélszín – amely mellé egy üveg kiváló Chianti, és a szomszéd teremben zajló érettségi bankett fel s alá grasszáló csinos leánykoszorúja adta a kulisszát.
A nap utolsó felvonásaként még szétaggattam száradni vizes cuccaimat a kétszintes szobában, és a közeli autópálya monoton zúgása kíséretében elaludtam.

 Június 9, PIACENZA – SOMORJA, 928 km

Egy hete indultam el otthonról, s bár a hátralévő távolság elég tetemes, úgy döntöttem ma hazáig húzom a gázt. Most is két irány kínálkozott, de VERONA-ig volt időm eldönteni a Brenner hágót választom-e, vagy inkább a síkságon nyargalok VELENCE felé. Az utóbbi mellett döntöttem, mert a túl hosszú alagutakban látási zavarok lépnek fel nálam. Hasonlóképpen az első szakaszhoz az utolsó is eseménytelenül zajlott, és zivatar is csak egy volt, igaz ebbe kétszer hajtottam bele, mert az autópálya irányt változtatott UDINE felé.
Este hétkor iszonyúan fáradtan, vegyes érzelmekkel, de nagy megkönnyebbüléssel gördültem be az udvarunkba.

Megjártam. A szó mindkét értelmében.

 

 Tények, Tanulságok

Ilyen hosszú út megtétele talán feljogosít, hogy véleményt mondjak a közegről, amelyben egy héten át mozogtam, bár tudom, minden általánosítás sántít.

A nyugat-európai nemzetek közül a németek, és az osztrákok vezetnek a leggyorsabban. A franciák a leglassabban, és nem kevesen elég rosszul, de egyszer sem találkoztam arrogáns, ügyeskedő, agresszív vezetési stílussal. Egyedül talán az olaszoknak lehetne felróni, hogy előzéskor egészségtelenül szorosan a motoros mellett csusszannak el, és közvetlen elé vágnak be, de az is lehet, csak elfogult vagyok velük szemben.

Franciaországban sem divat autópályán azonnal visszatérni a jobb sávba. Előzéskor végig bekapcsolva hagyják az irányjelzőt s ez háromsávos pályán zavaró, amikor a középső sávban haladnak. A mögöttük közlekedő nem tudja átjön-e a harmadikba, vagy csak előzi a szélső sávban haladót. Gyakran hosszú percekre villog a bal kijelző, pedig már rég visszatértek eredeti sávjukba. Kínosan betartják a megengedett sebességet, még akkor is 130-cal mennek, ha 125-tel haladó kocsit előznek. Az eredmény ugyanaz, mint amikor kamion előz kamiont. Rendőri jelenléttel egyszer sem találkoztam.

Nekem sok gondom volt a francia fizető kapukkal. Többféle rendszer van, s valahogy sohasem tudtam beállni a helyes kapuhoz. Előfordult, hogy piros gombbal hívnom kellett a személyzetet, ami felettébb kínos, mert feltartottam a többieket. Fizetni lehet érmével (résbe dugni, kosárba dobni), papírpénzel automatának is, hús-vér embernek is. Van amikor kiad a gép egy bilétát, amlelyet kilépéskor kell megfizetni. VISA kártyát nem fogadnak el, azt hiszem más típusokból is csak belföldit. Általában a motoros csak néhány kaput használhat a sok közül. Ráadásul meg kell küzdenie a nehezen lehúzható vizes kesztyűvel, meg kell oldani az előre bekészített aprópénz tárolását, stb …

A francia autópályák jók, nagy részük három sávos. Hegyvidéken természetesen mindig van kúszósáv. A pihenőhelyek rendezettek, tiszták beleértve az illemhelyeket is. Engem ugyan személyszerint zavart, hogy többnyire nincs a vécécsészén „ülőke”, sőt néhol csésze sincs, de hozzá lehet szokni, ha nagyon kell. A töltőállomások picivel ritkábban vannak mint pld. Németországban, de jelezve van a következő távolsága; a bolti részleg árukészlete gazdag, van minden mi szemnek, szájnak ingere, de meglehetősen drága. A személyzet kedves, szolgálatkész. Az olasz pályák is jók, de csak ami az útfelületet illeti. A kapcsolódó szolgáltatások színvonala nem hasonlítható össze a franciákéval. Főleg a vécék állapota borzalmas, és a személyzet is elég pimasz. Az osztrák, és német autópályák színvonala azt hiszem köztudomású, így csak annyit fűznék hozzá, hogy az utóbbi évtizedben sokat romlott, és szerintem ebben főleg mi közép-európaiak vagyunk ludasak.

Az út részletei számokban:

Benzinköltség 300 Táv 4560 km
Autópályadíj 110 Napi átlag 651 km
Szállás 273 Időtartam 7 nap
Koszt 220 Országok száma 5
Összesen 903 euró

Az egész túra végül is autópályás száguldássá degradálódott. Sehol nem maradtam egy éjszakánál tovább, mert úgy ítéltem meg, tartós esőben a legjobb megoldás a továbbhaladás, nem érdemes a hotelban vesztegelni, s várni a jó időt.
Kiderült, valójában nagyon rossz túrista vagyok, de rettenetesen szeretek motorozni.

Domonkos Péter, 2011. július

Tags: ,

No Responses to “Baszkföld – Domonkos Péter 2011.”

  1. MGP július 13, 2011 at 8:59 de. #

    Szia! Svájcba bemehettél volna személyivel is. Nem eu, de megállapodás alapján nem kérik az útlevelet. De annyira ne sajnáld, egyrészt ha ott is sztrádázni akartál volna akkor éves matricát kellett volna venni (tavaly nem volt rövidebb), ha nem sztráda akkor nem lehet haladni. És ha a Földközi felett simán esik, az Svájcban +2 fokot jelent időnként havas esővel. Üdv MGP

Hozzászólás a(z) MGP bejegyzéshez Click here to cancel reply.