Sandwich túra Franciaország

Néztünk ablakon keresztül zokogó felhőket, hóviharba keveredtünk, úttalan utakon jártunk a világ végén és még kettővel odébb. Azt hittem, nem érte meg elmenni Franciaországba. De mikor esténként leültem és megírtam a beszámolót, nem tudtam dönteni, hogy melyik jó kép kerüljön bele, és melyik ne…És ez a kaland nem utólag szépült meg. Egy nap alatt történt meg annyi minden, ami máskor egy hét alatt…Egy biztos: ide lesz még miért visszamenni.

Július 15 péntek.

A keménymag Magyarországról indul késő délután. Louise és én Münchenben várjuk az érkezésüket. Dán barátunk Tor, és mi adjuk a tranzitszállást a négy, autópályázástól elzsibbadt motorosnak. Cirka 650 km nem vilagra szóló teljesítmény, kb. akkora élmény lehet, mint benyugtatózva bámulni egy fehér gyöngyvásznat. Derékig kihajolva lesem és fülelem, mikor este 10kor a V2-es és a sornégyesek dohogása megtöri a kis utca nyugalmát. Gyors és eseménytelen útiösszefoglaló után mindenki játszós ruhában, válogatott müncheni sörökkel, fél literes dózisokban pótolja folyadékhiányát. És hogy feszülségmentesen tudjunk aludni az idegen ágyban, alkoholszázalékban erősebb feles áldomásokkal vegyítjük a búzasöröket.

Julius 16 szombat.

A késői fekvés után gyorsan megvirrad. Az este elkészitett sandwich-ek gyorsan gazdára találnak. Tudjuk: “csak a Pufi ad erőt és mindent legyőző akaratot”, hogy a napra kitüzött 700km–nyi, 13 órás utat végigcsináljuk. Reggel 9-kor már késve indulunk. Kihagyjuk a német főutakat, a 96-os autópályán próbálunk időt nyerni. Tor is elkisér minket egy darabon. 150 km után előre vág, behajt egy kútra és rátölt egy liter olajat az öreg YZF1000-re, ahogy azt tavaly is tette. Még pár kilcsi a pályán eseménytelenül. A Bodeni-tó partjához érve szombati dugóban, verőfényes napsütésben, béléssel a ruhában törünk folyosót magunknak. Az esti alkohol még kellően tompítja az idegvégződéseinket, semhogy bárki is borzolni tudná azokat. Az első ~200 km után a navigáció kivezet minket a tankállomásra. Lemosom az egyetlen bogarat a sildről, hogy majd Leichtenstein-t észrevegyem, mikor átmegyünk rajta. Laci ötlete volt, mondván, így egyel több országot tudunk kipipálni.

Kicsit tovább maradunk ebben a hatalmas országban, mert az útfelbontások terelőtáblái adnak pár büntető km-t. Így akár rá is duplázunk. És akkor pergő dobok kíséretében belépünk Svájcba. Engem kifejezetten nyomaszt már maga tudat, hogy itt vagyunk, és a többiek is hasonlóan éreznek. 80km/h-ás tábla a főutakon, de 60-asból is nyomtak párat…és ezek betartják!!! Hja, meg a felezővonalfestőjük is szériahibás, mert szaggatni nem tud, csak telibe fényezni! De itt nem sietnek, hiszen addig is erősődik a frankjuk, ha késöbb érnek haza, még többet fog érni. Probáljuk megfejteni a titok nyitját. Laci szerint “ezek azért találták fel az órát, mert annyira unatkoztak!”, “ trágyát gyártanak, meg útfelbontásokat ”. A Navigació – áttörve éber figyelmünk, amik a 80-as táblák hatására romokban hever – az autópályára vezet minket. Így egy 10-essel megtoldva az utunkat, teszünk egy tiszteletkört. Annyira nyomaszt az itt futó út, hogy alig bírom elengedni magam és élvezni a motorzás adta szabadságot; látva, hogy itt a birka társadalom minden egyes tagja betű szerint betartja a törvényeket, mert azt hiszik az mindentől megvédi őket. És akkor jövünk mi!

Azért persze akad pár pillanat, ami emlékezetes marad. Néhány „apró domb” után, egy kicsit beljebb a Furka hágó magasodik elénk a maga 2420m-ével. A felfutó rész keskeny, és nem igen ad lehetőséget az ökörködésre – vagy a tévesztésre. A forgalom nagy, előrejutni az andalgó autók és poroszkáló motorosok gyűrűjében több, mint kihívás. Bár Rugó barátom utólagos állítása szerint az ő szemszögéből nem tűnt veszélyesnek, belemegy egy autósor elözésébe egy hajtű előtt, igaz, betuszkolja a motort a saját sávba, de a szemből érkező gyakorlatilag állóra fékezi az autóját és kürtkoncert kiséretében kisebb sokkot kap. Oh, de mi tudjuk, hogy nem ez lesz az egyetlen ilyen „incidens”. Pár kanyarral feljebb félreállva lövünk pár képet, meg röhögünk, ahogy a Ducatival érkező csaj poligont csinál a kerekded kanyarból a függöleges közeli, 0.5 fokos bedöntési szög mellett. Szóval bevállalja rendesen. Közben Rugó ráadásképpen kommenteli a többi szembejövő motorost is, akik „akár az éltük árán is intenek neked!”

A hágó másik oldala már szélesebben tör utat lefele, és a verítékcseppek is oszlanak a felhőtlenebb kilométereken. Az országot a Col du Grand-Saint-Bernard 2460 m-es hágóján át tervezzük elhagyni. Ez nem sikerül elsőre, mert az alagutban belassult GPS késve mutaja a kitérőt. Visszafordulunk, megint túlmegyünk rajta. Kiállunk az oszlopok között friss műholdjeleket szívni. Mégegyszer nekifutunk. Meg van a kiút. Rugóék sehol (A laza talajon lefektetik a gépet, de a táskák felfogják a borulást.) Bevárás, pár perc is hosszúnak tünik, mivel igencsak esteledik már, és a fáradság kinzó jelei mutakoznak rajtunk. Szóval nem megyünk be a több kilométeres alagútba, hanem egy zergeösvényen kapaszkodunk 2000 méter fölé. Az út minősege pocsék, kavicsos, omladékos, töredezett, kátyukkal teli, de a látvány még este 8-kor is olyan, mint az olümposzi isteneké volt anno.

Lefelé menet kettécsapunk egy tehéncsordát. Vagyis csak hárman, mert Robi “bociszemet” néz egy érdeklödő tehénnel. De nem lesz belöle semmi, mert nincs nála gumi…

Negyed kilencre érünk Olaszországba. Itt össze–vissza 100-ast tekergünk, de többet ad, mint Svájc keresztben átszelve. Ugyan lóg az eső lába, és volna mód röviditésre – ami itt a hosszabb, de gyorsabb főutat jelenti -, mi nem rövidítünk, így még 2-3 órányi adag van hátra a hágókon. Ma utoljára tankolunk egy “embertelen”-automata kútnál, az esőruhát közös elhatározzással szárazon hagyjuk, mikor behatolunk a Col du Petit-Saint Bernard hágó (2200m) keblébe. Az ösvény ismét nedves és csúszós, és az előtünk erőlködő Jeep sem lesz a barátunk. Robika, “az esőben vadul motorozós” állandóan lemarad, mert nem bír a kanyarban folyton kitörö lovakkal. Közrefogjuk őt, és így érünk át a másik oldalra. Ami olyan elsőre, mintha eltévedtünk volna. Nem tudom minek, de még a tériszonyom ellenére is le kell néznem a völgybe, ami egyszerre nirvana és polkol. A messziről pislákoló faluk fénye mint megannyi parázs a szunnyadó tűzben, a fejünk magasságában vonuló felhők mint Holleanyó égi ágyneműi. Csak közben azt nem értem, hogy a maradék 40km-hez miért ír a navi 50 percet??! Végül kiderül: ez úgy jön ki, hogy a leghosszabb egyenes szakasz 50m majd egy 180-as fordító, és ez kb 30km–en keresztül a 3 méter széles, sáros és vizes úton. (Egymás között csak “satirozott” szakaszként emlegetjük az alapjan, ahogy a térképen kinéz.) Mikor lérünk, és végre a kandelláberek fényét a szokott szögböl látom, már tudom hogy ember lakta helyen járunk, meg a sok gyalogos is ezt a felfedezést erősíti meg bennem. Pár laza perc egy tempós főuton, ahol a 80km/h-ás sebesség már száguldozásnak tunic, miután a hegyekben az 50-est se csapta meg a mutató. És már tényleg csak egy picit kell aludni, azaz ébren lenni, mikor meghámozva az utolsó 40-50 kanyart végre beérünk Montvilliers-be, nem sokkal éjfél elött.

A szállásadónk is fáradt attól, hogy ránk várt. Kér minket, kussoljunk, mert pont tele a fogadó vendéggel. Ez azt jelenti hogy vacsi már nincs!

Július 17 vasárnap.

Esőnap!  Nagyon nem vagyunk meglepve, kb 5 helyen lessük a meteorologiai műholdak felvételeit a neten, de túl egybevágóak ahhoz, hogy tévedjenek. Magyaroszágon alig 20-25 fokkal van több, de ugye mi most nem a Mátrában tekergünk. Komótosan elfogyasztjuk az első reggelinket. Velőspacal, meg kocsonnya…hja nem, ez nem az. Croissant, lekvár, kenyér, vaj, táp, tej, tea, kávé. Óvatosan jelezzük az eltérést a hazai gasztronomiai és a helyi között, így Yves átszalad a szomszéd faluba tojásért és összeüt nekünk egy rántottát. Nekem, aki dobostortát reggelizek, igaziból nincs bajom az édes reggelivel, de a hús-monsterek más véleményen vannak. És hogy mit lehet csinálni, ha kint szakad az eső? Nem okoz túl nagy gondot, mivel 3 országból verbuválódtunk össze a kaland kedvéért. Hosszú ideje egymástól elszigetelten élünk, és robot módjára dolgozunk. Dumálunk, játszunk, alszunk…

Mondjuk délutánra, mikor már éhesek is vagyunk (mert vasárnap lészen, és hozott kajánkból már nincsen), amint meglátom hogy a falusi gyerekek kint rohangálnak, én is kiszököm. A barátok társasátékkal vonják el figyelmük a korgó gyomrukról, én meg gyümölcsfákat keresek az elhagyott gyümölcsösökben. Medve módjára bevetem magam a málnásba. Vacsora elött sikerül a többieket is kicsalogatni a házból. És igaziból ekkor derül ki számukra is, hogy hol is vagyunk valójában. Végre tiszta az ég és világos van. A hegyek meztelen valóságukban mutogatják magukat. Bár ekkorra már a csiga is potenciális vacsorajelölt, végül kihuzzuk valahogy a kiadós estebédig. Házigazdánk mesél, akár Benyovszky Móric. Amerikában született, Kanadában a magyar Köteles-család dohányfarmján dolgozott; élt Dél-Amerikában és szinte az összes európai országban… és a haromfogásos amit összedob, kaphatna pár Michelin-csillagot. (Király LECSÓT(ratatui) tud csinalni!)

Július 18.

Felhöltlen hétfőre ébrendünk. A reggeli akárcsak vasárnap. De a kezünk már remeg. Úgy döntünk, hogy megcsináljuk az elöző napra tervezett nemzeti parkot átszelő túránkat, plusz még amit Yves ajánl.

Hegyről le a völgybe, völgyből fel a hegyre. Egyszerű a képlet. Laci csak zergeösvényeket bökdös be a navigacióba, amik sraffozásként hatnak a kijelzőn. De ez az egyetlen módja természetes csodák fellelésének egy ismeretlen országban. Órára visszaszámolt futásteljesítményünk ma is a vicc kategóriát súrolja. De az élményeket jöttünk ide gyűjteni. Az egy levegővételre eső kanyarok száma igen magas, bár a mérés éredményét sokszor módosítja, hogy néha eláll a lélegzetünk. Ez a mellékelt képeken részben visszaköszönő csodáktól van, meg hogy néha elveszítjük uralmunk a jármű felett pár pillanatra, egy-egy sóderkupacon, sziklaomláson, szurokcsíkon. De ha egy motorostúrát terveztél be erre a nyárra is, akkor ilyen apróságokon nem fogsz fennakadni, föleg hogy egy teljes napot áldoztál az eső istenének vasárnap. Megannyi fordító után egy kékszememű csaj fedi fel bájait csillogó tó képében. Völgyzáró gátján átvágva olyan, mintha elveszítenénk újra a szüzességünk. Kiállva a motorom nyergéből – pont leszarva a tériszonyom – vágyik tekintetem a betonóriás széle utáni mélységbe. Felizgatva hagyjuk el a fátyolos felhőkbe burkolózó szirént, hogy újabb csábitás legyen urrá rajtunk. Az öklömnyi szikladarabok az „ideális íveken” ( ez csak vicc, mert itt ideális ív nincsen) atyai pofon hatásosságával tesznek vissza a valóságba. Rugó is kifog egy parányibb bolygó méretűt, ami picit odébb tesékeli a motor seggét, mikor áthajt rajta. Pár faluval lejjebb vet egy ellenőrzö pillantást az amúgy már csereérett Z6-osra. Tankolni is kéne. Ez itt nem olyan egyszerű. 2-kor nyitnak a kis kutak, kell valami nagyobb. Addig tekergünk energiahordozó után kutatva, hogy Annecy tavát a tervezettel átellentétes oldalon látogatjuk végig. Itt Ford Fairlane sajtreszlős hasonlata hasít át az ágyékomon, mikor kb fél órát araszolunk az amolyan Balatonalmádi 71-es főút fílinggel úgy, hogy közben nem sokat udvariaskodunk senkivel.

Annecy-be kijelölt motorparkoló vár ránk, (meg napernyős escort csajok). Csöppet könnyítünk hegyvidéki öltözetünkön, hogy kevésbé tünjünk bolondnak a verőfenyes napsütében a turisták között. Egy amolyan utszéli kaland rövidségével vetekedő időre vegyülünk csak el, bejárva a sokatlátott középkori utcákat. A hőség rövid idő alatt türelmetlenné teszi kicsiny csapatunk. Egy órával késöbb már a menetszél borzolja a kedélyük La Clusaz fele. Robika 1400-asa villogtatja néha az FI lámpát (abból ritkán sül ki jó dolog), ezért inkább közrefogjuk – már megint. Így érünk be a következő faluba, ahol már nagyon szeretnénk enni valamit. Délután négyre azért a francia reggeli energiatartalma elég bennünk a hegyi szakaszokon. Befészkeljük magunkat egy libegő alatti útmenti étterembe. Nem tudom, megvan-e a kép? Mindenki folyadékkristályos kijelzőjén ekkor már a LOW BATTERY felirat villog. Nekivetkőzünk, asztaltologatás, panoráma bámulás, ülésrend…-GARCON!!! Na, végre előkerül! Rövid aktiviti. Szinte csak mutogatással. Menü??? Mire ő, hogy csak ital van, KAJA este HÉTTŐL! Az ez után következő mondatainkat akár szájról is le tudja olvasni bárki a libegőről is… Újratervezés. Portyázás, élelemkeresés. Közbe persze motorzunk is, de az új feladat új értelmet ad az életünknek. Még az is háttérbe szorul, hogy a Route des Grandes Alpes-en vagyunk, amiért valójában jöttünk. 10 km múlva két újabb restaurant. Az egyikben van palacsinta, a masikban meg még szendó is!!!. Ledobáljuk a motorokat, betörünk a vendéglató egységbe. Robi nagyon éhes, ő egyből két szendvicset is rendelne, de a pincérlány lebeszéli róla, pedig látja, hogy ülve akkora, mint ő állva. Igazán nem költekezzük ki magunkat…, ááá inkább nézzük a képet. Félbecsapott fél kilo kenyér, egy szelet sonka, extraként sajt, külön felszámolva persze. Igen, uborka is van mutatóba, nehogy megfulladjunk. A tesztától felpuffadt kerekdeden, jóllakott óvodás módjára távozunk, és alig várjuk hogy szállásadónk ismét egy jót fözzön nekünk. Mivel még csak az „ebéden” vagyunk túl és a hátralevő útból még nem tettünk meg semmit, feltápászkodunk a kétkerekű motorizált egységekre.

Az utak dinamikája gyorsan égeti a kalóriákat és a eszi a gumik oldalát. Akad pár érdekes túrázó is utunk során. Az öreg britt gépet elözve a fodítóban 1-essel vállalom a kanyart, és ívet fogva olyat rántok a gázkaron hogy közben a fényképezéssel foglalkozó csajom majdnem átül a cabrióba. Egy újabb tengerszem hazafele is megállást parancsol nekünk. Későre jár, és annak ellenére, hogy komolyat röviditettünk napközben a terveken, este 8-ra erünk a szállás melletti városba, ahol kéne még venni valami fogunkra valót. Itt már zárva minden. Talán a nagyobb városban még nyitva van a Supermarket? Laci már nem igen kivánkozik vissza…ez annyit tesz, hogy egy kicsit kikormoljuk a motorokat a következő felesleges 30km-en! Sebességtartományokat most inkább nem írok…várjuk a csekkeket. Hja, semmi nincs már nyitva. Csak a meki! De az állatoknak való…Haza. Motorok le. Állapotfelmérés. (A túrázások során nekem elengedhetetlen foglalatosságom, hogy „buzizom a motorkat”, ami annyit tesz, hogy bátorságcsík ellenőrzés, láncállapot, fékek, stb… csak, amin az életed múlik, semmi komoly.) Vasárnap már jeleztem Rugónak, hogy a gumija nem fogja kibírni a túrát, a rengeteg kanyar, fékezések, kigyorsítások falják a mintát. Így már a gumis címe is kellett a völgyben lévő városból. De arra nem gondoltam, hogy 50%-os gumit 300km után én is kopásjelzőre rakom a fútófelület oldalain?!

Július 19.

Akasztják a hóhért!? 2007-ben Olaszországban igen fájdalmas, 200 eurós árat fizettem egy olasz Pirelli gumiért. Azóta szinte csak új szettekkel vágtam neki a nyári túráknak, és mindig baszogattam a báratokat, hogy ők se induljanak neki kopotabb gumikkal. Rugót is figyelmeztettem, de annak ellenére, hogy a padláson volt az új, nem cserélték le. Így ezen a keddi, napsütéses reggelen 11 órára ott vagyunk a gumisnál (utána ismét esőt jósolnak). Cím megvan. A helyi Honda szalon jól felszerelt, gumiból is akad ez-az. A Banditra van választék a 180-as méretből. A Pirelli Angel-re bök rá Rugó. Oké, és nekem? 190-esből van valami sporttappancs. Az nem kéne, mert már a falutáblánál nem lesz rajta minta! És akkor van pár percem arra, hogy – kötve pár kompromisszumot – , telefonos és közönség segitség nélkül válasszak a meglevőkből. Szóval 190-es helyett 180-as, ami ugye nem lesz pariban elöl Conti Motion-nal (hogy végre eláruljam melyik gumi képes 300 km alatt 2 mm kopásra hátul) . Ha franciáknál vagyunk, akkor legyen Michelin! 2CT nem kell, de van az „öreg” Pilot Road első generáció, és friss nyomat. Ha nem is tapad, legalább kibirja hazáig! 

Míg cserélik az abroncsokat az amúgy profi szervizben, bevásárolunk estére, hogy méltó módon le tudjuk inni magunkat barátunk szülinapja alkalmából, meg hogy könnyebben elfelejtsük, hogy mennyit kellett fizetni a gumikért!!! Aznap az egyetlen izgalom, hogy a formaleválasztós friss abroncsokkal a mentrendszerüen megérkező esőben még fel kell szerpentinezni a szállásra, ami mellesleg az aszfaltozó munkagépekböl kifolyó olajtól még érdékesebb szakasznak bizonyul.

A kora délutánt enyhe iddogálással töltjük a kandalló melege mellett. Délutánra kicsalogatjuk „Süss fel nap” gyerekdalokkal a fényes égitestet, hogy legalább átgyalogolhassunk a szomszéd faluba. Még jó, hogy viszünk sört magunkkal, mert nem lehet kapni semmit. Egy pékség van, de az is zárva tart 4 óra tájban. A vacsit nagyon várjuk, mert Raklett lesz. Igazi francia Raklett; sajttal, sonkával, héjába sült burgonyával és még más mennyei hozzávalókkal. ( A magyroknak fontos, hogy valamihez tudják kötni más országok jellezetességeit, még akkor is ha semmi köze hozzá. Így lett a vasárnapi Ratatuiból lecsó és a Raklett-ből melegszendó!  Annak ellenére, hogy sok köze a magyar konyhának nincs a Franciához.) A vacsora végeztével a desszert az a szülinapi csokitorta, ami segít felidézni Rugónak a gyerekkorát az ízével, és milliónyi gyertya fényével. Megható pillanatok ezek, nehezen jut szóhoz az ember, hát még Ő! Erölködik egy kicsit, de az ír whisky győz. (A gyermekség mindig ott szunnyad bennünk, csak engedjük néha felébredni…)

Július 20.

COL DE LISERAN! Lehet, hogy nem süt reggel hét ágra a nap és vizes az út, meg 10 fok alatt van a hömérséklet, de motorzni akarunk!!! A felsorolt okok miatt nem indulunk túl korán. Uticéljaink ma is merészek, a táv is erősen túl van méretezve, de akad benne pár röviditési lehetőség.

A reggeli nem újdonság, Louise már annyira unja, hogy a tegnap vásárolt sonkát és sajtot eszi, mert a croissant már rohadtul nem kivánja. Éhen nem maradunk, de a hidegben most is gyorsan égetjük az energiát, és a motorokkal sem bánunk „kesztyüs kézzel” a hágóhoz felfele menet. Három infótáblát is elhagyunk, amire ki van írva, hogy a pass zárva van. Fent biztos jobb idő van, mi bajunk lehet!? Nyár van!

Elhagyjuk a Val D Isere még ember lakta települését. Az idő javulni látszik. A többiek szerint. Kérdem Lacit, hogy akkor a sószorós kukás narancssárga autó miért jár erre? Á, biztos eltévedt csak. Induljunk! Én azért összehúzom az összes zipzárt a ruhámon, lezárom a sisakszellőzőt, na nem a bogarak miatt! Igaziból tölem bármi jöhet, ezért jöttünk! De azért mindennek van határa, és nekünk sikerül elérni azt, ahol már hó esik! Álljunk meg!!! Kell a kép a beszámolóba, meg például Rugó mit lát a Pinlock nélküli sisakban? Neki biztos mindig köd van és nem csak az ír wishky-től! Még a közelében sem vagyunk a hágó tetejének, de már masszívan havazik. Ekkor még azt hinnénk, hogy ez csak valami hülye hollywood-i trükk a nyár közepén és még élvezzük is, hogy akár hogolyózhatnánk, csak nincs nálam az egyujjas kesztyűm.

És mi kéne még ? Hóvihar? KINEMOND! De már késő! Ez a kívánság úgy teljesül, mintha maga Dévényi Tibi bácsi járna közben aranypöttyös labdáért. 2770 méteren a hagó teteje. Nem sok túristával kell osztozni az élményben. Rugó-Bagi-Bőke magukra veszik még a maradék ruhát, amit találnak. A vihar egyre erősödik; a nevetés hamar az arcunkra fagy. Laci türelmetelnül toporog, az indulást sürgetve, mert nem tudjuk meddig lesz járható még az út.

A lefele tartó ösvenyen minden kormánymozdulatot megelőz egy fohász. Az ideális motoros idő most más értelmet nyer. Csak egyszer jussunk le innen. Imáink meghallgattatnak. Párszáz méterrel lejebb újra látjuk a napot. Lassan száraz lesz körülöttünk minden, eltűnnek az út széléről a fej nagysagú félrekotort hódarabok. Néhány szembejövő kerékpárosba ütközünk, akik a „jeges pokol” felé tartanak. Talán eltévedt Tour de France-osok?! Vagy maga az élboy???

A „sarkkör” utáni első oázisnál lekuporodunk egy forró teára, jégkrémre. Mikor vérünk ismét pezsegni kezd, visszanyerve motorzás iránti szeretetünket, egy szélessebb főuttal ajándékoz meg minket Laci. Végre legalább 500m egyenes, ahol akár 4-esig is fel tudok majd váltani és elnyújtott, tempós kanyarok. A srácok is olvadoznak már a sarkköri kaland után. Egy kicsit talán meg is langyulnak!  Csak Iac du Mont-Cenis tavának látványa tudja ennyire felkorbácsolni az érzelmeket. Meg szegény Bőke már egy hete távol van a családtól! De szigorúan csak „védőfelszerelésben” barátkoznak. A tervek szerint megkerülnénk a tavat, de elfogy az aszfaltos út és úgy gondoljuk, mára a szélsőséges viszonyokból már jutott elég. És ha elbizonytalanodnánk, hogy nem jó helyet választottunk túraútvonalnak, akkor a Tour de France-osok minek akarnak erre jönni majd?

Col du Mont Celis 2081 m-es hágóján forditunk hátat a tónak, hogy Termignon fele vegyük az irányt. A D83-as főút ismét nagy túramotorknak való környezetet ad az örömmotorozáshoz. Elkapva a nyomvonal ritmusát, élvezettel feszegetem a motor határait. És aztán az egyik kanyarban kicsit túlfeszítem…tempó jó, ív megfogva, dölésszög a „zselékockán” kiválló. Ív felénél járva, behullámosodik az aszfalt javított felülete, telók dolgoznak, de közben derekasan odaverem az alját a gépnek. A hatsókerék kiemelődik, ívet váltva jó pár centivel odébb újra megtapad. Na, ekkor egy kicsit azért kimelegszem…Ezek azok a pillanatok, amikor okosan kell…figyelni…

Még egy vizesést szúr be Laci mára La Lozza mellett. Mikor azt hinnénk, hogy megúsztuk a sóderes útszakaszokat mára, csak sikerül rálelni a kilométereken át tartó útjavításokra, amik ugyan becsületesen ki vannak táblázva, de ettől függetlenül a centiméter vastagon, teljes felületen megterített kavicscukor kopóréteg annyira nem frankó.

A helyi látványosság inkább csak pihentető, semmint észveszejtő. Arra azért jó a vizesés alatti tó, hogy „kacsázzunk”, féltéglákkal…Meg, hogy megnézzem, mi ért le a motoron. Nézegetem én a középállványt, de nem látok rajta semmit. Talán csak halucináltam egy jó szori miatt…

Az egyik legeredményesebb nap után kijár a francia konyha. Ezt Louise és Laci nézik ki a POI-k közül. Mégsem lehet eljönni a gasztronómia egyik fellegvárába úgy, hogy közben konzervet eszel a tanktáskából, vagy nyereg alatt puhított húst!
(Itt legyen most egy pici kitérő. Vajon mi magyarok honnan tudjuk, hogy más országok gasztonomiája sehol sincs a magyar konyhához képest, mikor legtöbbször sajnálunk áldozni a meglátogatott országok tradicionális étkeire, mert helyette páncélosokkal, meg kolbásszal a böröndben vágunk neki a világnak. Vagy betérünk egy mekibe, vagy sokadosztályú kifőzdébe egy pizzaszeletre. Majd ezek után azt állítjuk , hogy az adott ország konyhája szar. És a magyar éttermek mekkora kockázattal járnak ha találomra beülsz egybe???)

Felvesszük a szürke baró parókákat, beöltözünk frakkba, kisestélyibe, és az étterembe való belépéskor fanfárok kiséretében bemondják a nevünket (ilyen kiegészítők mindig vannak nálunk a szimatszatyorban). A pincérlány írtó türelmes, míg szanaszét hajigáljuk a bukókat, taskákat, kesztyűket. Aaaaalig fél óra telik el, és már tudjuk is mit szeretnénk enni. A lányok választása a békacombra esik, én beérem egy véres steakkel is. A felhozatal kifogástalan, a hangulat csaladi, már–már idilli, mint egy rokokó stilusú vers.

Na, innen lesz nehéz hazamenni. Haj, de jó teli gyomorral este 10-kor éberen figyelni az elötted haladó motoros fényvisszaverőjének sziluetjét. Átkozott késő van, a motorok ocsmányul néznek ki a sós-hóleves mocsoktól, de ezek már így fognak velünk együtt nyugovóra térni.

Július 21.

Alig bírok már napok óta aludni egy idegbecsipődés miatt a gerincemben. Furcsa jelenség ez, mert ugyan minden levegővétel fáj, de ha felülök motorra, mintha nem merne felülni velem a fájdalom. A reggelre megbeszélt motortakarítás is feledteti velem kínjaim. Édes gazdánk ad kefét, vödröt, melegvizet, mosószert. Két csoportra válunk. De itt most nem a bikinis lányok habozzák össze a motorokat, mint a fesztiválokon szokott volt lenni. Suvickolás közben csak meglelem, hogy a gyűjtő cső takarólemezének csavarját szabdta át az aszfalt a tegnapi kanyarküzdelemben.

De hogy miért ilyenkkel töltjük az időt, mikor láthatóan süt a nap?! Mert mindenhol máshol esik! De ezt mi sem akarjuk elhinni. És délután 3-kor már nem birunk magunkkal. Hiszen nem igaz, hogy itt vagyunk és nem motorozunk! Egy kilátót indulunk el megnézni. Notre-Dame-du-Pré-n keresztül ereszkedünk alá a D88-as zarándokösvényen. Az elején minden jól megy, akár még 3-ig is fel tudok váltani, és egész jól elvagyunk az alig 2 és fél méter széles aszfalton, ami egyelőre még száraz is. A fél – egy méter széles leszakadt töredezett részeket nem használjuk, meg a sziklafalhoz közeli részeket, ahol leomlások vannak. De itt is van gázolaj az egyik frissen javított kanyarban. Sajnos amint átérünk a másik völgybe, már szemerkél az eső. A kaptatók felfele nyálkásak, sárosak (eröltetet 2-es mindenhol), frissen nyírt fűtől zöldellnek. Laci egy döntő pillanatban bevár engem. Menjünk feljebb? Ha már itt vagyunk, persze! Na, ez után olyan szakasz jön, ami vetekszik a sarköri túránkkal. Érezzük, hogy nem kéne feszegetni a pofonládát. Ekkor már az autósok tolnak maguk elött minket és nem mi őket. Elöttünk nem sokkal egy elágazás, ahol lefele vesszük az irányt és a mai célpontot egy következő túrára hagyjuk. A motorok megint messze kerültek a szalonállapottól, és a csajok is beáztak tangáig a rövid kaland alatt. Megfordítjuk a vasakat, és főúton húzunk visszafele. Persze a „mi” völgyünkben még mindig hétágra süt a nap, és mivel szerpentinek nélkül nem érünk haza, ha már ott vannak, megjárjuk őket utóljára becsülettel.
Eljő az este, meg az aranyra sült kacsavacsora. Megisszuk, amit még találunk, kibeszéljük magunkból a friss élményeket, majd nyugovóra térünk.

Július 22.

Egyik nap sem kelünk oly korán, mint ma, de bele kell tuszkolni a ruhát meg a büdös sajtot a táskákba. Készítettünk egy mindenki számára elönyösen sikerült csoportképet a vendéglátoinkkal együtt.

Málházunk, és bezsebelve a frissen érkezett holland vendégek elismerő tekintetét, Albertville fele vágunk neki a 13 órás napnak. Rugóék a Bandit hátán még 3 napot motoroznak keresztül Franciaországon Angliába. Ezt később így foglalta össze: „..a mi sajtunk is büdös volt. Annyira ki…szott büdös, hogy még a motoron is éreztük. 3400-at mentünk altugedör, ebből 1250km volt a Francia rész, amiből megusztunk egy balesetet, mert Ákos nagyon jó motoros, meg egy rendőri büntetést, mert Ákos nagyon jól beszél lö fransz, csak a franszok nem értik, inkább hagyják a fracba az egészet. Egyébként hibátlan utakon jártunk, szép hosszan, szélesen kanyargósakon, amilyeneket Istvánka is szeret, csak egyszer esett gusztustalanul, ami még jobban triggelelte a sajtszagot…”
Mi 3 motorral a Mont Blanc-t megkerülve probáljuk elhagyni Franciaországot. Sikerül bekapni pár büntetőkilométert, útterelések miatt, ami attól függetlenül, hogy szépen kanyarog, annyira nem hányzik. A Laci sajtja is keményen dolgozik a motoros táskában. Ha nem vállalom be, hogy elrakom levákuumfóliázva, akkor ki is dobná.

Lassan magunk mögött hagyjuk a Franciaországot, és egy másik, addig hátúl kullogó motorost kergetve le a hegyről tárul elénk Svájc ismét. Messze belátni a völgyet. Sion fele a 19-esen élménytelenül poroszkálunk hazafele. A völgy másik kijárata a Furka pass, amely újra barati kezet nyújtva átvezet minket a hágó másik oldalára, amerre igen idegtépő ismét motorozni. Fáradtak vagyunk, 100km –ként pihegünk. Kaland akad itt is, de csúszkálni a szurokcsikokon, meg a sóderfoltokon inkább már nem az. Laci is majdnem belepuszil a sikátroból szemből érkező buszba. Egy kiállás alkalmával kis olajtócsát találunk a motorom alatt. Oh, ne… már megint. A láncolajzó, hogy hallason magáról, rakoncátlankodik egy kicsit. Meg kell állnom, semmi extra, csak megint túlcsordult az IC-je. Hidegreset, aztan megy megint minden simán.

Svájc – Leichtenstein – Ausztria – Bodeni tó – araszolgatás, sose erünk haza…

Aztán, hogy javitsunk a sebességátlagon, németbe érve felhajtunk az autópályára. Én mennék 160-170-el , de Laciék annyira nem komálják a nyüzsgésemet, így 140-es utazóval, kiégett tompított izzóval este 10-re érünk Münchenbe, de még nincs oly késő hogy egy búzasör megy egy perec ne férjen bele.

Vannak a világon olyan dolgok amiket nem lehet mértékegységgel mérni. Azt hiszem az idén ilyenből jutott sok. És egyáltalán nem bánom hogy nem mentünk több ezer km-t, mint amennyit elöre elterveztünk, és lehet hogy nem döntöttünk sebességrekordokat, de…

Képek: Louise Rotter, Vértesy Laci / Szöveg: Knáb István, 2011. augusztus

Tags:

2 hozzászólás to “Sandwich túra Franciaország”

  1. Kozma Péter december 21, 2012 at 11:35 de. #

    Rajok vagytok!

    • István március 12, 2013 at 9:08 du. #

      Nem ismerem ennek a pontos értelmét…

Vélemény, hozzászólás?