Balkán túra Gálos Csabával 3/3

A második részt itt találod.

 Ötödik nap: Budva- Niksic (342 Km)
 Útvonal: Budva- Cetinje- Njegusi- Niksic- Virak- Pluzine- Niksic

Kellemesen kipihenten ébredtünk. Felmálházás közben az a gondolat születet meg bennünk, hogy nap közben ideiglenesen elválunk társainktól. Még együtt megcsodáljuk a Lovcen NP. látnivalóit, majd mi visszamotorozunk Északra, hogy lehetőleg eső nélkül is bejárjuk Durmitor sziklavilágát. Jocóék Horvátországba, Dubrovnikba mennek tovább, beteljesítve régi álmukat, a város meglátogatását.


Sveti Stefan szigete

Budvát elhagyva a város felett kanyargó szerpentinen, olyan látványosság tárult szemünk elé, ami azonnali megállásra késztetett minket. Lenézve a tengerpartra a lélegzetünk elállt az elénk táruló látványtól. Alattunk a város, az azúrkék tengeren kissé távolabb Sveti Stefan szigete sejtelmesen teszik át a reggeli fények páráján. Percekig csak ámulunk és hálát adunk a sorsnak, hogy eljuthattunk ebbe a csodálatos országba.


Panoráma a város feletti szerpentinről. (Edit fotója)

A Nemzeti Park az első hely, ahol belépőt szednek. Kemény 2 € fejenként a díja. Ráadásul ezért a pénzért jól karbantartott utakat kapunk cserébe, több helyen most is folyik a javítás és a kilátást akadályozó, belógó növényzet kordában tartása. Feljutunk a hegy legmagasabb pontjáig, ahonnan pár száz lépcsőn felkatatva juthatunk a nagy nemzeti hős, költő, hadvezér és püspök, Njegos mauzóleumához. A kilátás innen is pazar, újra bele feledkezünk a kék tenger, a Kotori öböl és a végeláthatatlan sziklavilág együttesének csodálatába.


Pazar látvány a mauzóleumtól.


A Kotori-öböl miatt még több alkalommal muszáj volt megállnunk.

Errefelé többé-kevésbé kielégítő az utak táblázottsága, ezért csodálkozom, mikor egy elágazóhoz érve semmilyen támpontot sem találok a megfelelő irányú továbbhaladásunkat segítendő. Viszont ott áll egy lakókocsi, aminek tulajdonosa már jön is és adja az útbaigazítást. Igaz tovább nem enged, csak ha megkóstoljuk a helyi sonka- és sajt specialitásból álló kínálatát. Engedünk a csábításnak és a próba után úgy döntünk, hogy egy-egy adaggal rendelünk a környék nevezetes termékéből. A juhsajt kissé erős, de nagyon finom. A különleges szárítási-füstölési eljárással készült sonka pedig felveszi a versenyt az általam eddig legjobbnak vélt korzikai műremekekkel.

Még javában falatozunk, mikor lengyel autós túrázók jelennek meg és tanácstalanul lesik a térképet, de az öreg martalóc már ott is termett és útbaigazítást követően már kalauzolja is őket egy kis termék mustrára. Erős bennem a gyanú, hogy alkalmasint ő tüntette el a táblát, ezzel lendítve a bolt forgalmán !


A sajt- és sonkakóstolás helyszíne.

Elköszönünk Edittől és Józsitól, a holnapi találkozó reményében a mostari Öreg hídon és folytatjuk utunkat Észak felé. Áthaladunk Njegush faluján, amit a sonka tett híressé, majd igazi zord sziklavilág következik. Órákon át kanyargunk úgy, hogy a néhány autón és az elszórtan, de egymástól 10-20 km-re álló házakon kívül semmi nyoma sincsen civilizációnak. Elkövetek egy nagy hibát, de ebből tanul az ember igazán. Ismeretlen helyen járunk, ha bármi történne velünk, semmi remény gyors segítségre, de még egy üveg vizet sem hoztunk magunkkal. A szomjúság miatt már fáj a fejem és ez eléggé zavar a vezetésben. A jövő nomád környékre vezető túrái előtt ez igen tanulságos. Nem mindenhol van úgy, mint pl. Ausztriában, hogy minden bokor mögött ott lapul egy „gasthof”, ahol felfrissülhet a tikkadt vándor.

Niksic előtt megállok, mert megőrült a navigáció. Ilyenkor kikapcs-bekapcs, új tervezés és minden megy tovább rendben. Elzúg mellettünk egy szerb rendszámos Kawasaki endúró, nagyot fékez, visszafordul, majd mellénk áll. Egy hozzánk hasonló korú fiatalember köszön ránk magyarul, megkérdve, hogy segítségre van-e szükségünk. Kicsit beszélgetünk, de szomorú dolgokról esik szó. Őt mint vajdasági magyart, de szerbiai állampolgárt, ide vezényelték a háború alatt és itt kellett harcolnia egy általa elfogadhatatlan ügy zászlaja alatt. Most ellátogatott azokra a helyekre, ahol akaratán kívül, de talán szenvedést és fájdalmat okozott ismeretlen embereknek. Elmondja, hogy mérhetetlen teher magyar emberként úgy élni, hogy a rendszáma alapján leköpdösik, megfélemlítik, de akár meg is verhetik, ha nem vigyáz magára .

Az első kútnál itatás, nekünk víz, a technikának szénhidrogén, aztán ráközelítünk a Durmitorra. Mikor már majdnem ott vagyunk, látszik, hogy ez megint mellé ment. Hatalmas szürke felhőtömeg pöffeszkedik a hegyek ormán mozdulatlanul. Mégis megkísértjük a jószerencsénket, ami ezúttal valahol jó távol marad el tőlünk. Ha két napja idefelé esett, akkor most egyszerűen folyik a víz az égből. Kissé morózusak leszünk tőle mindketten, felváltva hisztizünk (mindenki a maga módján ), aztán csak azért is átvágunk a hegyen.

Ronggyá ázva érjük el a Piva völgyét. Némi hezitálást követően a főúton visszarobogunk Niksicbe, ahol kissé lehangolva nekiállunk a szálláskeresésnek. Találunk egy hotelt, de erősen koszos és le is van pukkanva. Egy kedves benzinkutas srác ajánl egy másik helyet, meg is találjuk nagy nehezen, de ott nagyon drágán adnák a szállást. Kijövet az épületből találkozunk egy vidám, kerekesszékes fickóval, aki nagyon magyaráz valami hotelről, de sajnos semmilyen általunk ismert nyelven nem kommunikál. Meghallva a palávert odajön egy bongyorított, zselés hajú piperkőc (mint ha a ’70-es évek német katalógusainak valamelyikéből szalajtották volna) és pár szavas angol tudását a végletekig kihasználva mondja, hogy kövessük a kocsiját. Kissé bátortalanul, de megtesszük. Bevezet minket a város közepére, eltűnik egy fotós boltban, majd kulcsokkal kezében előjön és betessékel minket egy ajtón, ami a szálláshoz vezet. Takaros szoba, igaz a fürdő a folyosón van, de ebben a helyzetben ez mellékes. Ráadásul féláron adja a szállodához képest. Egy megoldandó probléma marad, a motor éjszakai szálláshelye. Ezt is pillanatok alatt sínre teszi, a szemben lévő bevásárlóközpont parkolójának őrbódéja mellett szerez helyet a gépnek. Nincsen szem előtt, de az ablakból pont rálátunk. Nagyon fáradt vagyok, nincsen kedvem mindent lebontani a motorról.

Vállalom a kockázatot és csak a legszükségesebb cuccokat viszem magammal, de valahogy érzem, hogy bátran megbízhatunk ebben a csodabogárban. Míg én lerakom a gépet, Mirko (így hívták jótevőnket) beszélget Zsuzsival. Arra volt kíváncsi, hogy angolok vagyunk-e. Mikor meghallotta, hogy magyarok, jókedvűen nevetett és csak mosolyogva nézett ránk . Ezt követően elköszönt és nem is láttuk többé. Hát ilyen is létezik még a világon? Önzetlenül segíteni valakin, aki rászorul? Hihetetlen nem?!

Megvacsorázunk a szobában, tovább apasztva ezzel páncélos kajakészletünket, majd sétálunk egy nagyot a városban. Itt is zajlik az élet, fiatalok százai-ezrei az utcákon, minden kávézó és étterem teltházas, még az utcákra is székek-asztalok vannak kipakolva. Feltűnően sok a rendőr, de csak beszélgetnek kisebb csoportokban. Azért van egy olyan sejtésem, hogy nem ok nélkül vigyázzák a mulatozó tömeget. Ha ezek a temperamentumos emberek egyszer beindulnak…..!

Visszatérve szállásunkra megtervezem a holnapi útvonalat. A térkép és a navi is jelez egy főutat a határ felé, amin áthaladva rövid úton elérhetünk Mostar-ba, nem lekésve Józsiékkal a megbeszélt randevút.

 Hatodik nap: Niksic- Tamási (699 Km)
 Útvonal: Niksic- Kazanci- Niksic- Scepan Polje- Sarajevo- Zenica- Doboj- Bosanski Samac- Eszék- Udvar- Mohács- Szekszárd- Tamási

Reggel, pakolás után kihasználva a lehetőséget, a fotóüzlet szomszédságában lévő pékségben betolunk az arcba egy-egy rúd bureket, hogy jól induljon a napunk. Szép szerpentinen haladunk a határ felé, ám az út egyre keskenyebbé válik. Sőt, elhagyva egy kőbányát, megjelennek rajta a hatalmas kőszállító teherautók, akik nem igazán foglalkoznak a motoros jelenléttel. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy ha észre is vettek, ugyan abban a tempóban és ugyanúgy velünk szemben, a mi sávunkban jöttek tovább, mint ha mi sem történt volna. Mivel folyamatosan a hegy felőli oldalán haladtunk az útnak, nagyon kellett figyelnem, nehogy valamelyik nekinyomjon minket a sziklafalnak. Bónusz meglepetésként a szilárd útburkolat egyszer csak elfogyott. Előbb döngölt murvának, majd agyagos földútnak adta át a helyét, miközben a navi szerint a jó úton haladtunk a határátkelő felé.


„Főút” Kazanci felé.

A Varadero itt is csillagos ötösre vizsgázott, zokszó nélkül vette az akadályokat. De le a kalappal Feleség tűrőképessége előtt is, korábban nem igen hagytuk még el a szilárd burkolatot, ha együtt motoroztunk, de minden nyafogás nélkül „állta a sarat” ! Jó másfél órás késéssel meg is érkeztünk a határhoz, ami a hegyek között a semmi közepén állt, távol minden emberlakta településtől.

A Montenegrói oldalon viszonylag hamar átjutottunk, a mosolygós hivatalnok ugyan rászólt F.-re, hogy ne fényképezzen, de aztán jó utat kívánva engedett tovább minket.

Megérkezve a mintegy kilométernyire álló szerb állomáshoz, egy gyomorbajos tekintetű katona jött ki hozzánk. Alaposan kifaggatott angolul bennünket, honnan jövünk, hová megyünk, stb., stb. Majd eltűnt az útleveleinkkel. Hosszas várakozás következett, miközben a bódéból emelkedett hangvételű vita szűrődött ki. Ennek során több alkalommal hallottuk a „madzsarszki” kifejezést, de elég indulatos hangsúllyal, ami már rossz előérzést szült bennem. Aztán jó húsz perc múlva meg is jelent emberünk és mélyen ülő disznószemeit hunyorgatva, alattomosan somolyogva közölte, hogy bizony ezen a határátkelőn mi nem fogunk átmenni, mert ez nem nemzetközi létesítmény, csak a helybéliek használhatják. És ez tartott nekik ennyi ideig, hogy erre rájöjjenek? Ugggyanmár!

A lecke fel lett adva. Ha pénz akar, akkor csak tesz valami ráutaló gesztust. De mi van, ha csak arra vár, hogy megpróbáljam megvesztegetni? Itt a semmi közepén kiprovokálni négy barátságtalan szerb határőr haragját az amúgy sem felemelő hangulatban?!
Agyamon fénysebességgel cikáztak át a különböző gondolatok, majd kivettem a kezéből az útleveleinket, megfordítottam a paripát (még soha sem sikerült ilyen kis helyen ) és megindultunk visszafelé.

Mikor a montenegrói kollégája meglátott, eléggé csodálkozó arcot vágott. Kérdőn rámutatott a szerb oldalra, mire én megingattam a bukósisakomat. Erre kérdőn a homloka előtt legyezve érdeklődött a nemzetközi jelzéssel, hogy azok odaát idióták? Igenlő válaszomra széttárta a karjait, majd szó nélkül visszaengedett országába. Már csak azért sem gondolom, hogy hivatalosan nem engedhettek volna át a szerbek, mert ebben az esetben el sem tudom képzelni, hogy a montenegrói határon ne figyelmeztettek volna, hogy feleslegesen próbálkozunk.
Így még egyszer kiélvezhettük a dagonyázós motorozás, majd a kavicsszállítók minden pillanatát. A különbség csak annyi volt, hogy most a szakadék felőli oldalt húztuk, ez némileg érdekesebbé tette a játékot. Közben megálltunk egy szép helyen, tehetetlen dühömet lecsillapítani. Idegből nem tanácsos vezetni, jobb lehiggadni egy kis pihenő közben. Felhívtam Jocót, lemondva a mostari találkozót. Ők már ott voltak és vártak ránk. Semmi képen nem akartam, hogy miattunk még 5-6 órát ott tébláboljanak a környéken, ennél kevesebb idő alatt nem értünk volna már oda. Az igazat megvallva kicsit el is ment a kedvem, de úgy láttam F.-é is a „határincidencs” miatt.

Ekkor már dél felé járt az idő. Beprogramozva a GPS-t úgy tűnt, hogy minden féle erőlködés nélkül hajnali 2 felé otthon lehetünk, ha úgy döntünk, hogy itt befejezzük az utazást. Úgy döntöttünk.

Pluzine-ben még egyet tankolunk, a csodás Piva völgyet még egyszer végig motorozva átlépjük Hum-nál a határt Bosznia felé. Közben úgy tűnik a Durmitor felett tegnap óta valamelyest kitisztult az idő, de nincsen kedvünk egy harmadik próbálkozáshoz. Talán egy másik alkalommal.

Szarajevóig eseménytelenül telnek a kilométerek, leszámítva a folyamatosan szakadó esőt. De érdekesen változik az ember tűrőképessége. Én bírom a természet általi kiszolgáltatottságot, szakmám miatt rengeteg időt töltöttem már erdőben és számomra természetes, hogy az esővel szemben semmi helye sincsen reklamációnak. Egyet tehetünk, hagyjuk, hadd essen ! De Feleség számára korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy napokon át motorozzunk esőben úgy, hogy közben csak a táj szépségével törődünk, az időjárást teljesen figyelmen kívül hagyva. Mostani utunkon, meg mint ha kicserélték volna. Nem mondom, hogy hiányzott volna az égi áldás, ha egy-két napunk esőmentesen telik el, de egyáltalán nem hagyta, hogy az utazás szépségét és élményét elrontsa az időjárás gyakori komorsága. Még esőruhát sem hajlandó felvenni, mondván mögöttem ülve még a víz sem éri. Nekem viszont szükségem van rá, mert egy közel 500 kilométeres utazást nem kellemes több liter vízzel a nadrágomban és a csizmámban lenyomni .


Szabálytalan ugyan, de valami száraz hely kellett az esőruha felhúzáshoz.

Közvetlenül Szarajevó előtt azonban kifogy az égi tartalék. Már idefelé jövet nézegettük, hogy valahol egy út-menti hússütőnél meg kellene kóstolni a nyársra húzott és parázs felett forgatott állatok közül egyet. Az első szimpatikus helyen be is térünk egy muzulmán étterembe egy kis falatozásra. A felszolgáló fiú eléggé gyanakvóan méreget minket, de aztán kiszolgál. Finom a saláta és a kenyér, a malachús viszont kissé sótlan és ízetlen. Azért elrágódunk rajta, csak azt sajnáljuk, hogy teljesen hideg, így a jól átsült bőre már ehetetlenné keményedett.


Korábban kellett volna érkeznünk, sajnos már kihunyt a parázs a malacka alatt.

Szarajevóban még egyet szörnyülködünk az út melletti szétlőtt házakon, majd egy épülő autópálya már átadott szakaszán telnek tovább a kilométerek, jelképes díj ellenében. A tempó nagyon visszafogott, mindenütt rendőrök és sebességmérés.


A háború nyomai lépten-nyomon.

Szinte alig kell megállnunk a horvát határon, a határőrnek tetszik a motor, egy pillantást vet útleveleinkre és már int is, hogy mehetünk. Egy unott vámtiszt félálomban megkérdezi még, hogy van-e nálunk alkohol, vagy cigaretta, de láthatóan a válasz már nem is érdekli, csak zavarjuk köreit.

Eszék körül (már tök sötétben) okoz némi fennakadást a forgalomban a hosszan felbontott és újjá épülő út, de némi terelést követően már belátható közelségben Magyarország. Kezdek aggódni, mert azt gyanítom, hogy kiégett a tartalék üzemanyagjelző lámpa. Máskor már bőven tankolni kellett volna ennyi út megtétele után, de most jóval 400 km felett járunk és semmi jele, hogy szomjazna a motor.

Aztán a határ előtt úgy 30 km-re csak kivillan a sárga fény, én pedig elkönyvelem, hogy no lám, lehet egy V kettes, ezres motorral takarékosan is közlekedni. Udvaron, vagy Mohácson tankolunk, semmi vész.  A horvát határőrrel (köpcös, mosolygós fazon) éjfélkor folytatunk még egy érdekes beszélgetést:
– Turiszt? Kérdi ő.
– Turiszt. Válaszolom én.
– Tengerpart?
– Tengerpart.
– Jó?
– Nagyon jó!
Mosolyogva int továbbot, útleveleinkre ő sem kíváncsi.

Magyar kollégája még ennyire sem érdeklődő, csak kiint az üveg mögül, hogy mehetünk. Udvar, benzinkút, sötétség. No majd Mohácson itatunk. Ekkor a még megtehető távolság 50 km. Beérünk Mohácsra, első kút: zárva. Második kút: zárva! Harmadik kút: ZÁRVA!!!!

Fedélzeti okoska szerint a még megtehető távolság 36 Km. Szekszárd meg 45! Ugyan Pécs picivel közelebb van, de kiesik az útirányból. Akkor legyen Szekszárd. De nem megyünk még húszat sem, mikor a számláló lenullázza magát és nem bocsátkozik további jóslatokba, a megtehető távolságot illetően.

Én még életemben nem húztam ilyen kis gázokat! Minden lejtőt kihasználok a gurulásra, nem húzatom túl 2500-on a motort, nincsen előzgetés. Igaz forgalom sem nagyon. Az utolsó kilométereket már úgy teszem meg, hogy minden pillanatban várom a Bőőőőőőőőő hangot, amikor nincs tovább „se kép, se hang”.

Aztán feltűnnek a „Talmás” benzinkút jól ismert zöld fényei! Aztán feltűnik egy benzinkutas is! Aztán közli, hogy nem tankolhatunk, mert ÁFA átállítás miatt központilag le van zárva az állomás. Amúgy sem vagyok egy kimondottan baloldali beállítottságú polgár, de azt hiszem országunk vezetői eben a pillanatban kapkodtak az éjjeliszekrényre bekészített vizespohár felé, hogy heveny csuklásukat enyhíthessék! De még talán közvetlen női felmenőik is !

Itt állunk üres tankkal egy tengernyi benzin felett és nem tankolhatok. Kezdtem idegileg kicsit szétcsúszni. Erre a kutas közli, hogy próbáljam meg az osztrák tulajdonú kutat, nincsen két km-re és talán ők máshogyan működnek.

És lőn világosság, központi utasítás ide, áfázás oda, az „őemfao” kúton végre megitathatom drágaságomat. Aki ráadásul jól megtréfált, mert 505 kilométer után nem enged 23,5 liternél több anyagot magába engedni. Vagyis papírforma szerint legalább másfél, de valójában jó két, két és fél liter lüttyögött még benne. De a 4,65-ös átlagfogyasztása így is csodaszámba megy, főleg, hogy kortyolt ő már kilenc felett is !

A tankolással nyerek még egy kávét, ami nem is jöhetett volna jobbkor, kezdtem kicsit elálmosodni. Kettő előtt pár perccel már nyitjuk a lakás ajtaját, örömmámorban úszó kutyánk díszkíséretében.

 Utózöngék

Nagyon nem bántuk meg, hogy a megszokott Nyugat-európai túra helyett most valami mást választottunk. Az Alpok, bármilyen szép is, már csak kirándulást jelent. Nincsenek megoldandó problémák, váratlan helyzetek. Minden kiszámítható és precíz. Ez nem jelenti azt, hogy ne mennénk újra és újra szívesen vissza oda, de kaland nem igen van benne. Ez az út semmiben sem hasonlítható össze egy nyugati kirándulással. A titokzatos Balkánról lerángattunk pár leplet, de éppen csak annyit, hogy a többi, még fel nem fedett titkára még kíváncsiabbak legyünk. Fogadni mernék rá, hogy látjuk mi még a Napsütötte Durmitort.

A Honda Varadero remek választásnak bizonyult motorozási szokásainkhoz. Jól pakolható-terhelhető, elég az ereje, hogy a változatos körülmények között se jöjjön zavarba. Kényelmes, akár napi 7-800 Km is vállalható távolság vele. Kiforrott technológia, típushibáktól mentes, egyszerűen szervizelhető. Mióta használjuk, támadt pár túratervem, ami a Pan esetében fel sem merült.

Habár mindig a magányos túrázás pártján voltunk, egyáltalán nem bántuk meg, hogy erre az útra társakkal mentünk. Nem állítom, hogy az alkalmazkodás kényszere nem állított néha feladat elé, de ezt egyáltalán nem éreztük terhesnek. A közösen szerzett élmények értéke sokszorozódik, főleg később, a baráti összejöveteleken elhangzó közös beszámolók által. Bízom benne, hogy nem ez volt az utolsó közös kalandunk !

Hiszen elég, ha ránézek egy térképre és máris számtalan hely hívogat. Ott vár türelmetlenül minket Afrika és talán, valahol a ködösen messzi távolban integet Izland is. Tervek tehát vannak, a vészesen közelítő téli esték nem telnek unalmas semmittevéssel, az biztos!

 Utó-utószó:
Végszó gyanánt engedtessék meg nekem egy kis személyeskedés. Ez az út (és még remélem sok-sok jövőbeli másik) nem jöhetett volna létre a Kaposvári Kaposi Mór Oktató Kórház Baleseti Sebészetén tevékenykedő, fantasztikus csapat nélkül. Önzetlen segítő szándékuk híján nem hiszem, hogy ilyen gyors és eredményes lett volna a felépülésem.
KÖSZÖNÖM NEKIK! 

A „Fekete hegyek” vissza hívnak.
Tamási, 2009-09-22

Gálos Csaba, 2009. október 1.

Tags:

No Responses to “Balkán túra Gálos Csabával 3/3”

  1. toncsi64 október 15, 2009 at 8:17 du. #

    Nagy élmény volt olvasni, bár egy kicsit “idegölő” volt a várakozás a részek között :-))) Gratulálok a túrához a leíráshoz is és külön dicséret jár az Utasnak is ! Kevesen viselik el az ilyen hobbyt és még kevesebben vesznek aktívan részt benne.

Vélemény, hozzászólás?