Centopassi 2007 – megvolt… Avagy, ahogyan Balzac mondaná: „Na tessék! Egy újabb regény…

Már megint nem bírtunk magunkkal és muszáj volt kipróbálni tudásunkat egy komolyabb nemzetközi versenyen is. Idén ez volt a sokadik túraversenyünk Misivel és azt hiszem nyugodt szívvel mondhatom, hogy nem bántuk meg.

Centopassi, szabad fordításban annyit jelent, hogy száz hágó. Ugyan nem számoltam, de Bolzano és Bled között a létező összes hegyet megmásztuk. Több száz hajtűkanyar, 72 motoros versenyző, 1312 Km versenytáv, egy rakás szlalompálya, kavicsos, sziklás terepgyakorlat, rajttechnika, fotocellás beérkeztetés, átlagsebesség-tartás, olasz szervezés és nem utolsó sorban gyönyörű táj, csodálatos környezet.
Ennyit dióhéjban. Aki kicsit több részletre is kíváncsi, az olvasson tovább.

Még januárban olvastam egy rövid cikket itt a motorostura.hu-n, miszerint már sokadik éve megrendezik Olaszországban a Centopassi (http://www.centopassi.com/eng/homepage.html) nevű motoros túraversenyt.

Kb.1 percig gondolkodtam rajta, hogy ez érdekel-e engem. Szinte azonnal jelentkeztem rá. Akkor még úgy tűnt, hogy a július 17-e soha nem jön el. A motorozás nélküli, keserves télvégi hónapokban már minden létező reményszikra túl kecsegtető. Szerencsére Kasos Misi barátom is hasonlóan gondolkodik, így nála sem tartott sokáig, és már neveztünk is.

Az odaút önmagában is csodálatos volt. Nem siettünk, hétvégén indultunk és hibátlan idő volt. Ausztrián át Graz érintésével mentünk Mauthenen át Bolzanóba. „Hatalmas” nemzeti magyarságtudatom persze megint megkapta az első maflását, mindjárt a határ után átérve. Tökéletes rend és tisztaság az utakon, a járdákon, a házak körül, sőt még a senki földjén is. Minden úgy néz ki, mintha pár perccel ezelőtt vágták volna a füvet valamilyen titkos összeesküvés részeként, csak, hogy minket bosszantsanak, hogy persze ők ezt meg tudják csinálni, mi meg nem…

A mautheni szállást (N46,67383, E13,00219) ajánlom mindenki figyelmébe. Kifejezetten motoros panzió (MoHo = motor+hotel), ahol fedett garázs várja a motorokat. Kulturált szobák és megfizethető árak. A célnak tökéletes. Addig is, míg idáig eljutottunk, számos csodát láttunk. Pl. végig a Nockbergi Nemzeti Parkon át. Külön köszönöm ezt Misinek.
Másnap a Mauth-Bolzano szakasz is megérne egy hosszabb részletezést. Helyette inkább mellékelem az útvonaltervet. Megéri követni egyszer.

Szóval, nem rohanva és persze az Osztrák Alpokon kicsit ráedzve érkeztünk meg a verseny színhelyére, Bolzanoba. Nemzetközi versenyen még nem indultam. Nem is akármilyen, hanem egy igazi túraverseny, melynek célja, hogy a négy versenynap alatt a napközbeni roadbook itiner szerinti etapokat a lehető legkevesebb hibaponttal zárjuk. A szabályok azért nem ennyire egyszerűek. Sőt, meg sem kísérlem leírni az összeset, mert az önmagában 8 oldal, és így egy hosszú cikk volna. Ezt jól jelképezi, hogy az első versenynap után a francia motoros csapat a rangsor végén járt, noha mindannyian kiváló enduro versenyzők. Vagy az, hogy egy svájci versenyző a második nap végén kiszállt, elege lett, mégis a teljes versenyt 24.-ként fejezte be, 26 hellyel előrébb, mint az az új-zélandi, aki keményen végigcsinálta mind a 4 napot, gyakorlatilag hibátlanul. Egyszerűen nem volt követhető a sok szabály. Elöljáróban annyit, hogy a napi 3-400km roadbook teljesítése messze nem a versenyt eldöntő feladat volt. Sokkal inkább pl. a 8-9 óra motorozás utáni szlalompálya a befutónál, vagy a 7 másodperces rajt-cél technika.  A szlalompályán eltöltött századmásodpercek döntöttek el mindent, és nem a napi néha több száz hajtűkanyar és a pontosság. A szlalom gyakorlatot úgy kell elképzelni, mint egy motoros rutinpályát, csak ötször hosszabb és tízszer nehezebb. Nagyon szűk, éles fordítók, közel pakolt bóják és nagyon rövid szintidő. Ezekkel gyűlt meg a baja mindenkinek. Volt, aki rutinos motoros létére eldőlt, felborult, vagy kiborult, mert ilyen is volt.

Mivel 1/100 másodperc eltérés egyenlő volt 1 hibaponttal, mindenki ezres nagyságrendű pontokat gyűjtött naponta. Csak ezen az egy gyakorlaton, a nap végén.

Az átlagsebesség-mérésre egy közbenső etap szakaszon került sor, ahol fotocellán való áthaladás jelezte a rajtot. Itt kiírták, hogy mekkora sebességet kell tartani maximum mekkora távolságig. Azt persze nem lehetett tudni, hogy pontosan mikor lesz a következő fotocella, így folyamatosan kellett törekedni pl. a 40km/h-ra. Ezzel sem volt semmi gondunk, még akkor sem, mikor ezt murván, földúton mérték, nehéz terepviszonyok között.

A túraútvonal kifejezetten élvezetes volt, sokkal többször szerettem volna megállni, lefotózni azt, amit látok, de ezt a verseny hevében az adrenalin nem engedte meg nekem.

A mezőny egyébként valóban nemzetközi volt. Voltak versenyzők Hollandiából, Franciaországból, Angliából, Németországból, Ausztriából, Norvégiából, sőt még Új-Zélandról is. Magyarországról mi voltunk ketten.

72 versenyző rajtolt el az első napon. Pár kisebb és sajnos pár nagyobb balesetnek köszönhetően kb 65-en fejezték be a negyedik napon. Domináltak a BMW GS-ek és a Ducati Multistrada-k. Misi is nagyon örült annak, hogy végül sikerült egy kölcsönkapott GS-sel jönnie, és nem a sokkal nehezebb RT-t kellett döntögetnie egész nap. Az tagadhatatlan, hogy az olaszok ezen a vidéken nagyon meg tudnak tanulni motorozni, de azt gondolom, hogy nekünk sincs semmi szégyenkezni valónk.

Az első tíz hely mindegyikén valamely helyi olasz motoros klub tagjai végeztek (úgy látszik, hogy ez ott sem megy másként), így ennek tudatában a 18-19. helyezésünk szerintem kifejezetten jónak mondható.

A verseny környezete egyébként hibátlan volt, akár az olasz, akár a szlovén területet is vesszük figyelembe. Kristálytiszta tavak, fényesen csillogó dolomit sziklák, hegyi szerpentinek, csodálatos látvány volt. Szép emlék lesz belőle. Már csak ezért is megérte ott lenni!

Képek és szöveg: Molnár Imre 2007. 07.23.