Déli Kárpátok

Hétvégi kirándulás a Déli-Kárpátokba.

Péntek délelőtt indultunk Debrecenből, a Kossuth laktanyától. Korábban szerettünk volna nekivágni az útnak, de az egyik társunknak olyan logisztikai kihívást jelentett Hajdúszoboszlóról eljutni Debrecenbe, hogy egy óra késéssel indultunk el Nagyváradra. Időjárás tekintetében szerencsésnek mondhatjuk magunknak szép időnk volt, és a harci morál is erős volt bennünk. A határon átérve megejtettük az első tankolást. Nagyvárad nagyon forgalmas város, de van elkerülő útvonala, ami sokkal hosszabb és forgalmasabb, mint a városon átmenni. Ezért ránk jellemző okossággal az elkerülő utat választottuk…

A városból kiérve Déva felé vettük az irányt. 76-os út. Ugyanaz az út amelyet a kátyúk miatt áprilisban még idegtépőnek éreztem, júliusra ki lett javítva. Egyébként ez a rossz út sztereotípia a Román utakkal kapcsolatban már nem állja meg a helyét. A főútvonalak jók, gyorsan épülnek újak és újak és gyorsan kijavítják a tél után keletkezett kátyúkat. Vaskohsziklás környékén vetettük be magunkat a rengetegbe, a 75-ös úton.


Úton Pádis alatt.

Ez az út a híres túraközpont, a Pádis-fennsík alatt vezet Torda irányába. Ez már igazi motoros paradicsom, kis forgalmú, egy két kivételes szakasztól eltekintve jó minőségű kanyargós aszfalt út. Kora délután egy szép helyen, amiből lehetett válogatni bőven, megálltunk ebédelni. Előkerült a kis utazó gázfőző, konzerv, kenyér, víz, kanálgép. Én mindig viszek magammal egy kis összecsukható háromlábú széket amit az egyik nagy áruházban vettem pár száz forintért. Nagyon nagy szolgálatot tesz ilyen pihenők tartásakor…sőt minden pakoláskor ez az első ami eszembe jut, hogy otthon ne felejtsem. Pár fényképet ellőttünk ami szintén überfontos számomra aztán gyá, mentünk tovább. Az út körülbelül félúton Topánfalvánál elágazik. Az egyik út vezet Tordára, a másik, a mienk 74A majd a 74-es út pedig Gyulafehérvárra.

Gyulafehérvárra beérve megejtettük a második tankolást, aztán összedugtuk a fejünket, hogy merre is tovább. Gyulafehérvár nagyon híres a látnivalóiról. székesegyház, a várdomb a teljesség igénye nélkül Hunyadi János és Bocskai István nyughelye… Úgy döntöttünk, hogy bár fájó szívvel de tovább kell haladnunk, mert nem ez a célunk és rövid a hétvége. Majd máskor. Valószínűleg magunk is rá jöttünk volna, de mire bebootoltunk, jött egy Román (hangsúlyozom, hogy Román, nem romániai magyar) motoros csapat és felajánlották a segítségüket és megmutatják a helyes irányt Nagyszeben felé az 1-es úton. Egyébként ki szeretnék térni arra, hogy évek óta túrázom Transsylvániában, a Vaskaputól a Gyilkos-tóig és az a tapasztalatom, hogy nagyon kedvesek és segítőkészek a Románok. Soha nem tapasztaltam a rosszindulat legkisebb jelét sem, sőt…

Nagyszeben határában találtunk egy pár halastavat. Elneveztük Seychelle szigeteknek, mert a Román neve is valahogy hasonlóan hangzott. Itt egy bokros, ligetes területen ami az autóúttól nem látható tábort vertünk. Tábori gázfőző, konzerv, stb… Ja ?! És egy kis házi pálinka. Ahogy szépen ment le a nap mi is egyre jobban berendezkedtünk az alkalmi vadkempingünkben. A munkánk vagy inkább szolgálatunkból kifolyólag hozzá vagyunk szokva a puritán körülményekhez így nem jelent gondot a szabadban éjszakázni. Körbe ültünk, megbeszéltük az napunkat és megbeszéltük a másnapot. Ahogy besötétedett, mi is nyugovóra tértünk. Ilyenkor szokták kérdezni : „És nem féltetek ?” vagy „Mi van ha jön a medve ?” stb…

A sátor mögött mindig legyen valami bokros cserjés járhatatlan vagy nehezen járható hely, ha más nem akkor a motor, ami természetesen két lábon áll, de semmiképp ne a sátor felé dőljön, szerencsés kikötni is. A bejáratból belátható legyen a többi sátor és lehetőleg minél szélesebb tér. Kaja maradék ne legyen a sátorban, sőt távolítsuk el minél jobban a környékünkről. Ezen kívül semmit ne hagyjunk a sátron kívül, mert a hegyek között gyorsan változik az időjárás. A vadászkés nagyon látványos és übervagány, de 100 emberből csak 5 meri használni még egy állattal szemben is, így hasznosabb egy gázspray amit kéznél tartunk. Egyébként pedig nem az állatoktól kell félni az éjszaka a hegyekben az erdőben, hanem a hidegtől. Persze fontos, hogy ne egy füstölt csülökkel aludjunk a hónunk alatt, de sokkal fontosabb az, hogy meleg alvóruha legyen a túradobozban.


Másnap.

A sátorban gázzal fűteni szigorúan tilos, életveszélyes. Szeretem a nyári hónapokat. Nem csak a meleg miatt, hanem mert nagyon korán felkel a nap és későn megy le. Hajnalban már olyan világos volt, hogy nagyon korán fel tudtunk kelni. Kis nyújtózkodás, egy két tréfás párbeszéd csak úgy a vérkeringés kedvéért aztán jöhet a gázfőző, reggeli kávé és valami szendvicsféle reggelire. Összecihelődtünk, sátor, hálózsák, matrac, a háromlábú székem… gondosan összehajtva és indultunk tovább. Szombat reggel, belekezdtünk a második napba.


Ahol még van erdő.

Nagyszeben egy nagyon kulturált kinézetű szépfekvésű város. Bár valószínűleg csak nagyon kis töredékét láttam, nagyon kellemes volt rajta keresztül motorozni. Ugyanabból a megfontolásból, amiért Gyulafehérváron sem így itt sem álltunk meg várost nézni, csavarogni. Brassó irányába van a híres 7C jelzésű Transz-fogarasi út. Tulajdonképpen ezt nevezhetjük a célunknak. Nagyon csodálatos ahogy fölénk tornyosulnak a 2000m fölötti hegycsúcsok és miközben közeledtünk feléjük, szinte elképzelhetetlen, hogy hogy fogunk ezeken keresztül motorozni. Ahogy a hegyek lábához érünk elkezdenek tornyosulni és sűrűsödni a fenyvesek, mint valami áthatolhatatlan őserdő. Tulajdonképpen az is. Az út jó minőségű, kanyargós és csak emelkedik, emelkedik….


Felhők között.

Nem vagyok geológus, de az út egy olyan völgy mentén vezet egyre magasabbra, ami a jégkorszak idején valami gleccservölgy féle lehetett. A völgyben pedig egy patak óriási vízesés formájában omlik a felhők közül. Nem lehetett megállni, hogy egy-két ideiglenes nem kijelölt parkolóhelyen ne parkoljunk le az állunkat leejteni és fényképezni. Szédítő mélységekben látni az utat ahonnan jöttünk, és ahogy a párkányon felnézünk, szédítő magasságban létrehozott boltíveken folytatódik az út. Szakadékokon átívelő hidakon és lavinafogó ereszek alatt. Egy bizonyos szint elérése után változik a táj. Előbukkannak a sziklák a talajból, és a fás növényzet eltűnik. Néha egy két felhővel karambolozunk és az út még mindig csak emelkedik-emelkedik. Tisztán kivehető a szerpentin ahogy kígyózik a csúcs felé Bár ez a felső völgy mintha lankásabb lenne mint az alsó fenyveses. Itt látni, hogy nagyjából mi a cél. Ijesztő. Az út olyan bércek között tűnik el, amelyek úgy néznek ki mint valami óriási pattintott kövek amelyek hegyével és élével felfelé állnak ki a hegyekből, az árnyékosabb részeken hófoltokkal. Megálltunk hógolyózni. Júliusban. Érdekes, hogy ezeknek a csúcsoknak az oldalában birkák legelnek. Nem tudom, hogy kerültek oda, de olyan helyeken vannak ahol még Edmund Hillary is sírva könyörögne, hogy küldjenek érte helikoptert. Számomra külön öröm, hogy az egyik barátommal sikerült elhitetnem, hogy ezek egy különleges, genetikailag kifejlesztett alpesi birkafajta amelyeknek a lábuk a jobb oldalukon rövidebb így nem gurulnak le a hegyről. – Elhitte –


A szerpentin alulról.

Felérkezünk a hegycsúcshoz. Itt fokozódik a látvány azzal, hogy sziklacsúcsok között kialakult egy kristálytiszta tengerszem tó, melynek a partján kicsit a vízbe nyúlva egy fából készült hotel található. A tavat egy vízesés táplálja amelynek gondolom változik az intenzitása az évszaktól függően. Ceausescunak volt egyik kedvenc hétvégi üdülőhelye ez. Állítólag a hotelben van lehetőség megnézni, sőt kivenni a szobáját és az ágyában aludni – Micsoda élmény – Biztos van benne valami, mert a tó túlpartján havasi gyopárt keresve 9mm pisztolyból kilőtt lőszermagokat találtunk, roncsolódás nélkül, tehát messziről valószínűleg a hotelből lőhették ki őket. Azért elraktuk azt is, ha nincs ló, jó a szamár is alapelven. Kicsit csalódás az, hogy nincs igazán megőrizve a táj érintetlensége. Nem igazán tetszett, hogy mindenféle sebtében felhúzott bóvlibódé, tájba nem illő éttermek és temérdek hétvégi kiránduló lepi el a helyet.


Gleccservölgy.


Jómagam.


Ház a tónál.

Egy óriási függőleges sziklabérc emelkedik felénk amely alatt egy nyirkos és kivilágítatlan alagúton keresztül lépünk ki a történelmi Magyarország területéről. Az alagút körülbelül 1 km és télen le van zárva. Az alagút után egy rögtönzött pihenőhelyen egy vízesés lábánál megejtjük az ebédünket, hasonló metódussal mint eddig. A vízesésből vizet vételezünk én pedig találok egy két csillogó hegyikristályszerű követ amit hazaviszek a gyerekeknek. Az út szépen kanyargósan ereszkedik vissza a fenyves erdők szintjére és egyszer csak azt vesszük észre, hogy magunk mögött hagyjuk a magashegyi zónát és egy eleinte nagyon jó aztán pedig nagyon rossz minőségű úton haladunk egy óriási tó, a Vidra-tó mellett. Nagyon rossz az út kátyús és szétrázza a csuklómat, lassítja a haladásunkat, de kárpótol valamennyire ez az óriási felduzzasztott völgytó.


Gát a Vidra-tavon.

A tó egyik szarvánál csak úgy lazán egy akkora gát van építve mint amekkorát elképzelni sem tudtam eddig. Komolyan olyan félelmetes látvány ez a betontömeg, a tó szintje és a gát túloldalán lévő völgy alja között, hogy az valami hihetetlen, monumentális. A szemmértékem szerint egy átlagos 10 emeletes panelház 4-5 -szöröse a gát magasságának. Állandó rendőri jelenlét vigyázza a gát biztonságát. A gátat elhagyva fenyves, kanyar, és alagutak váltják egymást mígnem az út el nem kezd színesedni lakott településekkel.


Útkeresés.

Az Olt folyó mentén kívánunk visszajutni Nagyszeben térségébe, de sajnos nem a főutat választottuk, hanem egy alsóbbrendű kétesélyes úton szerettünk volna menni. Nem azért kétesélyes, hogy jó vagy rossz minőségű, hanem azért mert létező vagy nem létező út. Természetesen az út csak a térképen létezett. A térképen Cicanestiből (amit egymás közt csak Cincinatti-nek hívtunk, mert könnyebb volt kiejteni) Suicin keresztül Calimanestibe szerettünk volna eljutni. Legalább 1,5-2 órát színészkedtünk mire megbizonyosodtunk róla, hogy zsákfaluba vagyunk és vissza kell térnünk a főútra, ami bár nagy kerülő, de egyértelműen jelöli Calimanesti irányát.


Az Olt mentén.

Az Olt folyó mentén vezető úton a 7-es úton tértünk vissza a Kárpátok északi oldalára és bár sok csodálatos tájat láttunk ma az Olt folyó mentén vezető út is valami fenomenális látványt nyújtott. A folyó egy szűk sziklákkal ölelt völgyben folyik és az út hol a szikla peremébe van vájva, hol pedig hídon vezet amely híd a folyóval párhuzamosan a sziklák tövében vezet. Gátak és vízerőművek itt is voltak, de már olyan immuninsak vagyunk a vízlépcsők látványára mintha egy lakókocsibüfé mellett haladnánk el. (Mondjuk az Üvegtigrisnél azért megállnánk) Ahogy mentünk a „kanyonban” az este is kezdett leszállni. Az alkalmi bívakolásnak az az egyik titka, hogy aránylag korán kell kezdeni a megfelelő szállás keresését, mert rossz esetben 1-2 órába is telhet, míg megnézzük a lehetőségeket és kiválasztjuk a legoptimálisabbat. Jó helyet találni ebben a hegyszorosban esélytelen volt, a nap pedig ment le, bár a sötétedéstől azért még nagyon messze voltunk.

Talmács határában válik szét az Olt folyó és az út. Nagyon szimpatikus volt a város neve és aki valaha motorra szállt annak megtiszteltetés egy ilyen város határában éjszakázni 🙂 Itt némi kompromisszumokat kötve berendeztük a táborunkat. Kicsit közel volt az út és bár vizuális kapcsolat nem volt azért az autók hangjától nem tudtunk nagyon eltávolodni. Ugyanazon irányelvek szerint felvertük a sátrainkat, kibeszéltük, megemésztettük a napunkat kis kaja, valami szendvicsféle utána házi pálesz majd sláffen. Az éjszaka nagy vihar és jégeső csapott le ránk. Igazából a mély alvásban gátolt minket, de mivel gyakorlott és tapasztalt túrázók vagyunk semmi más kényelmetlenséget nem okozott. Az eső olyan erős volt, mintha dézsából öntenék, de mindannyiunk sátra csak olyan helyeken ázott be ami nem befolyásolta a komfortérzetünket. Vasárnap reggel szintén természetes ébredéssel keltünk és szintén jó korán. Kisvécé, nagyvécé, kávé és reggeli után a nap is kisütött. Összepakoltuk a holminkat de mivel hosszú út várt még ránk hazáig nem szárítgattuk a sátrainkat, majd otthon karbantartáskor.


Készülődés éjszakára.

Az utunk Gyulafehérvárig ugyanaz amit már bejártunk. Nagyszeben olyan helyes kis város, hogy megengedtünk magunknak egy kis luxust is, így megreggeliztünk egy McDonalds-ban és megkóstoltunk egy olyan menüt ami otthon nincs és a romániai ízvilágot adja vissza. – Finom volt – Egy nagyon kedves hajléktalan bácsi felajánlotta, hogy lefényképez minket, de sajnos nem tudtuk neki sem angolul, sem mutogatással elmagyarázni, hogyan kell tartani a telefont. És bár egy cseppnyi rosszindulat sem volt bennünk a helyzet annyira komikus volt, hogy képtelenség volt megállni nevetés nélkül. Szóval a bácsi készített egy közeli portrét magáról helyettünk.
– Aranyos volt –

Hazafelé viszont Gyulafehérvárnál Kolozsvár felé vettük az irányt az 1-es úton. Nagyenyednél megálltunk pihenni és tankolni. Itt megbeszéltük, hogy nézelődni bámészkodni már nem állunk meg innentől úgyis már csak országút, falvak, város lesznek az utunkban. Így is volt, bár Kolozsvár alatt messziről látszik a tordai hasadék és nagyon csábító, hogy közelebbről megnézzük, de most nem ezért jöttünk. – Majd máskor – Így volt ez a Király-hágóval is ami az Erdélyi-szigethegység kapuja és annyiszor mentünk már keresztül rajta, hogy nem állunk már meg miatta. Kora délután átértünk a határon, hazaérkeztünk. Innen Debrecen még úgy körülbelül 50-60 km. Debrecenben megérkezvén megálltunk kicsit ugrattuk egymást pár tréfával, dumáltunk még egy pár szót, aztán szétváltunk. Hétfő reggel úgyis látjuk egymást, mert századszintű 20km-es menetgyakorlat vár ránk könnyített menetfelszereléssel és fegyverrel….Majd akkor kielemezzük a túránkat.

A végső számvetés szerint 1060 km-t mentünk. Egy Suzuki GS-500 egy BMW GS-650 és egy Suzuki Bandit 600 gépeket hajtottunk. A GS-500 és a BMW forma-forma 4L/100km-t fogyasztott, a Bandit 6L/100km.

Nekem körülbelül 40L azaz a Román árakkal számolva 13.000.- Ft-ba került az üzemanyag. Szállásra nem költöttünk, Az étkezést konzervvel oldottuk meg, ami hogy-hogy nem, volt otthon mindannyiunknak. A McDonald’s-ban elfogyasztott menü 1.100.- Ft volt. A hétvégét a hobbinkkal, a motorozással töltöttünk, nem függtünk senkitől és semmitől. Élményekben gazdag és páratlanul csodálatos tájakon vitt az utunk. Így ez a kiruccanás 14-15.000.- Forintomba került.

Szombati Zoltán, 2010. július

Tags:

2 hozzászólás to “Déli Kárpátok”

  1. B3r március 31, 2013 at 8:21 du. #

    Nagyon jó leírás, köszi az útvonaltippeket!

  2. szomzo augusztus 22, 2010 at 2:44 du. #

    Nagyon jó a cikked, gyönyörű, félelmetes magasságokban jártatok, ideje kicserélni a sátrat nagyobbra:-)! Nagyon szép ez az Erdély, maradjon is meg ilyen szépnek – kíméljék meg a “túristahordák”! Egy csévharaszti motoros

Vélemény, hozzászólás?