Karintiai kalandozások

Karintiai kalandozások

A cím akár lehetne egy mesebeli hely neve is, de az osztrák tartomány adottságai valóban túlmutatnak a valóság határain. A hegycsúcsok felé tekintve egyenesen égi csodának számít az Alpok “bergéinek” ezen része. Egy kanyarokra éhező hazai motoros szemében megnyílik a mennyek kapuja, útjai akár a versenypályák, csak itt nem kell körbe-körbe menni! Idei túránk beszámolója tarantino-i ponyvaregény kacifántos szálain futhana, mert azonos időben de eltérő helyeken kezdődik.

 2010. július 16.

Kénytelen vagyok magammal kezdeni megint az első kockákat, mert már pénteken délután 2-kor nekivágok az unalmas müncheni útnak. A legnagyobb kihívás az unalom és a hőség legyőzése a monoton autópályán, dekoncentrált autosók gyűrűjében. Bosszúságot okoz a legdrágább magyar benzinkút a határ előtt, ahol csak 10 napos motoros matricát állnék meg vásárolni, de könnyed lezserséggel vágják az arcomba, hogy nincsen. Tényleg össze kell fogni ezért a szegény olajvállalatért, ha már a logisztikai rendszerük is romokban van!

Könnyedén tempózok a felúton levő loosdorfi benzinkútig. Azaz hogy némi izgalom vegyüljön az unalomba, már jó ideje küszködök a kormánycsapágyammal, a kormányszitálással. Most a 60-80 km/h-ás korlátozásoknál furcsán kígyózik alattam a motor. Nem vagyok túl boldog, nagyon idegesít az irányíthatatlansága. Talán a csomagok miatt van?! 120-160 km/h között nincs gond. Hát akkor hajrá!

400 km és 2-3 liter ásványvíz után már morcos vagyok, és egyre jobban zavar, hogy fáradok. Kiállok az egyik pihenőnél. Rugdosom, rángatom a futóművet, de csak középállásban szorul egy picit jobban a kormánycsapágy, ezért nem tudok olyan finoman korrigálni. Nem baj, csak egyenesekben van gond, én meg úgyis a kanyarok fele tartok! Ha meg egy olyat ott elszabok, onnam már nem hoznak fel úgy sem. Este 8 körül érkezek meg a Münchenbe a lakás elé. Már mosolyogni sincs nagyon erőm, a megoldáson töröm a fejem.

 2010. július 17.

A cselekmény két szálon folyik tovább. A csapat másik része korai indulással vág neki a ~500km-es távnak. Jól haladnak, az időjárás is kedvez. Könnyed pihenökkel nyújtják az időt, mert érzik, korán érkeznek meg a szállásra. Találkoznak említésre sem méltó Shelby Cobrával, egy csak gumi oldalát használó motortesztelő társasággal. Már 5 óra magasságában a szállás adottságaival ismerkednek, meg keresik a 219-es szobát, amihez Ariadné fonalát kell kihúzni, hogy vissza is találj recepcióra, ha már egyszer meg van. Eközben én, azaz mi még javában úton vagyunk. De ne szaladjunk annyira előre, mert akad pár sorra való mesélnivaló ezen a szálon is.

Terveim szerint reggeli találkozó a dán barátom garázsánál, hogy valamit kezdjek a fűtőművel. Tor (a kalapácsos Isten) Dánia szülötte, az öreg Thunderace-ben cseréli a fékfolyadékot, mert mondtam neki hogy anélkül nem jöhet velünk sehova. Az, hogy München és Dánia között 200-zal rohangál a nyílegyenes német autópályán a szerintem gyári 14 éves fékfolyadékkal az ő dolga, de mögöttem nem fog caplaptni a szerpentineken! Nem kapkodunk, mert folyamatos záporok zavarják a szerelésünket. Talán második állításra sikerül elfogadható kezehetőséget kicsikarni a vasból, de roppant ideges vagyok, és szívem a torkomban, kezem remeg, és még a saját jól megszokot szerszámaimat is nélkülöznöm kell. Mikor végzek, még besegítek a másik műveletben is, mert látom, ő sincs képben nagyon. A tartály gumimembránjába tölti a folyadékot, és úgy azon keresztül elég nehéz lesz lefolynia a fékcsövekbe, a légtelenítés meg kicsit elhúzódna!  Aztán tankolunk majd 1.5 euróért literenként. Pakolunk. Tornak ugyanannyi a cucca táskákban mérve, mint barátnőmnek és nekem! Főleg, ha még azt is hozzáteszem, hogy ő 2 éjszakára jön, mi meg egy hétre. Igaz, az egyik nyeregtáskában 5 liter motorolaj van! Mondtam, hogy öreg a vas! 300 km-en ~1 liter olaj. Kb mint egy kétütemű! Amúgy jól megy, de ez egy elszabott széria… Münchent a 8-as autópályán hagyjuk el. Pár 10 km múlva dugók, araszolgatás. Rosenheimnél újra kalkuláljuk az utat, és főutakon tartunk a szállás felé.

Először egy kicsit nyögvenyelős a dolog, de mikor elérjük a 99-est, akkor már tudom, hogy miért indultunk el. A sokszor a folyó mellett szaladó út követi a tagolt partot, kanyarogva vele, remek lehetőséget adva az első szárnyprobálgatásoknak. Barátunk is élvezi a dolgot, de az autópályákról nem sok hozott pontja van. Úgy 250 km után mellém gurul, és jelzi, hogy neki üzemanyag kell, majd előre megy. Alig haladunk pár kilométert, mikor lakókocsikaraván előzés közben egy X5 bömös ráhúzza kormányt! Én már látom is őt a szakadék fele rohanni, miközben tudat alatt én azokat a menővereket csinálom a motoron, amit neki kéne, közben veszettül nyomom a kürt gombját, hogy a bömös sofőrje végre észrevegye őt a holterében. Kb. kétszer pattan le a kaszniról motorral, mire sikerül elgyorsulva elhárítani a találkozást és élve kikerülni a küzdelemből. Az adrenalintól töltve úgy elviharzik, hogy képtelen vagyok km-eken keresztül befogni. Még aztán valahol félreállva vár ránk, de nem állunk meg, csak a következő kútnál. Nem sok mire emlékszik, próbáljuk összerakni. Közben a Bömös is begurul. Elnézést kér! Nekünk azért több idő kell. Folyadék meg némi energia, víz, csoki, nyalóka képében.

Újabb kellemes részeit mutatja meg a 99-es. Én Louise-zal nagyon élvezem. Egy útjavításos piros lámpánál Tor ismét újságolja, hogy ráhúzták a lepedőt. Használd kürtöt – üvöltöm. Kiérve a hegyekből, melyek némelyike még az 1400-es blokkot is üvöltő sírásra fakasztja, a 100-as úton közeledünk Villach fele. Még egy liter olaj a Yamahába és már ott is vagyunk a szálláson.

Pacsizás, élménymegosztás, pizza, sör. alvás.

 2010. július 18.

Együtt a csapat a “kimennyitbírenni” asztalos reggelinél. Mogyorókrém sonkával, sajt lekvárral, müzli dinnyével. A vasárnapi csendet az olasz túraautósok és mi törjük meg a kipufogók zajával Szlovénia felé haladva.

A Loiblpass felfutóján utolérünk egy oldalcsokis FJR-t. Papa, mama, 2 gyerek. Együtt a család. Azért furcsa látvágy a hajtűkben a függőleges tengelyű motor, és a dinnyeként himbálózó bukósisakos fejek az oldalhajóban. Tor szerintem fellélegzik egy kicsit a gyengébb tempó gyanánt, de az első adandó alkalommal lekörözzük az autópapucsos 3 kerekűt. A hágón átérve, Szlovénia lejtőin tekergünk lefele a Bledi-tóhoz.

Itt időzünk egy kicsit, de már lóg az eső lába. Pár km-rel később már nem esnek olyan jól a szerpentinek, miután esőruhánk már dagad a szélben, mi meg kacsázunk a vizes aszfalton a Bohinj melleti tóhoz. Szakadó esőben vízálló ruhában pózolunk párat, majd teszünk egy tiszteletkört. Tolmin felé megállunk egy pisztrángos sütöde mellett egy szlovén nemzeti kajára. Hasunk tele, kedvünk remek, az út száraz, esőruha vissza tanktáskába. Felbátorodunk, fokozott tempóban haladunk lefele a szűk utakon, benyúló sziklafalak mellett, sávunkba átlogó Jeep-ek borzolják idegeinket, ívváltoztatásokra kényszerítve, vagy az útról leszorítva esetkenént. Tor egyre ügyesebb, csak néha támasztja meg vállal a sziklafalat, vagy egyenesít ki néhány kanyart. Gyorsan tanul, látszik, hogy élvezi!  Bovec-nél elkanyarodva a Soca folyó mentén vágunk neki a hazaútnak. 50 számozott hajtűkanyar, a hegy másik oldalán macskakövekkel kirakva a Vrsic hágón. Találunk még egy tavat zerge szoborral. Csoportképnek remek háttér.

Még egy hágó van már csak hátra a Wurzenpass, mikor visszérkezünk Ausztriába. A 18%-os lejtőkön való kézenálló motorozást még szokni kell, de úgy érzem menni fog. Este könnyed fürdőzés a medencében, sörözés.

 2010. július 19.

Mire reggel felkelünk már csak négy motor várt a “garázsban”. Szokásos “kibírtöbbetenni” reggelizés. Közeben Louise felhívja a Grossglockner információs vonalát, az időjárásról érdeklődve. Sajnos nem alkalmas az időpont, az út egy része le van zárva a rossz idő miatt. Keddre jobbat ígérnek. Nem gond, program van bőven. 10 óra körül már Wurzenpass-nál hagyjuk el ismét Ausztriát. Persze a Vrsic hágó is útba esik, és még mindig nehéz elhinni, hogy van olyan macskakő, ami bazi jól tapad, és hajtűben beboríthatod a motorodat. Van belőle vagy 25.

A végére már élvezhető a dolog. Főleg hogy az 1200-es Banditra fekerül a kamera, mely mindenkiből a jobbik énjét hozza elő. Felfele a megbeszélt koreográfia szerint haladunk, előzgetve egymást. Itt még tartom a tempót a másik három szóló motorral, de a csúcson átbukva a kétszemélyes szerpentinezés már hátrányt jelent a sebességben. Hogy tartani tudjam a helyem, kicsit túlfeszítem a húrt. Még a másik 3 motorféken fordul, addig én keményeket fékezem, és hajtűkben is hátsó fékkel egyensúlyozok. Egy 1100-es Kawát, mint robogót motorozzuk körbe. Elöl még cserélgetik a helyeket a kamera fókuszában, de én már egy ívvel hátrébbról nézem a táncot. Mire lekeveredünk a hegyről, és befejezésképpen elhúz mindenki a lencse előtt, én már következő kanyart csak tornázva tudom bevenni, mert forr a fékfolyadék a hátsó dugattyúknál, és beesik a pedál. Ketten elhúznak, tovább folytatva a “hancúrozást”. Tudjuk már régóta, őket nem szabad együtt előre engedni, mert akkor őrült fogócska a vége. Tudom, hogy egy fékkel nem érem már utol őket , főleg hogy azt már nem szeretném megrottyantani, mert akkor már nem sok adu marad a kezemben. Soca folyó hűs vize mellett állítom le fortyogó motoromat a lilára edzett féktárcsával. Már tudom, hol a technika határa. 10 percet időzünk, aztán óvatosban leereszkedünk a hegyről. Csatlakozunk a szökevényekhez. Közösen kiérve a főútra tankolunk , majd Olaszország fele vesszük az irányt. Fogalmam sincs merre járunk, de megváltozik a környezet, másképen kapkodunk a levegő után, és szívem is a torkomban dobog mikor ráeszmélek, hogy megint az olasz utakat koptatjuk. Vagyis inkább azok minket, mert minden egyes kanyarján az olasz temperamentum uralkodik, és eszünket nullára kapcsolva érzéseinkre hagyatkozva fordulunk be a tökéletes ívekbe. Csak mikor egy kis erdei ösvényre “tévedünk”, ott válunk bizalmatlanná a fehér sóderes aszfalt láttán. Rücskös, de nem látni rajta a kőpor foltokat. 10 km-t is megteszünk úgy, hogy senkivel nem találkozunk. Egy kanyarban futok rá egy murvakupacra, majd fejezem be az ívet a “másik sávban”. Ugye nem kell mondanom hogy ekkor jön szembe az egyetlen endurós. Mákom van hogy fáziskéséssel érkezik szemből, így csak a “füstje” (pórja) nagy. Leérve a lankásabb részekre a főutak alfölddé szélesednek előttünk, és kényelmetlennek érezzük az egyeneseken való száguldozást. Ismét visszavágyunk a hegyekbe. A következő hágó előtt még megtömjük arcunkat egy kis olasz tésztával ez egyik útmenti kajáldában. A spagetti tészta úgy kanyarog a tányérjainkot mint a hegyi szerpentinek. Valamire fel még kapunk 10% kedvezményt a vendéglőstől, amit késöbb majd persze sörre költünk. Újabb hágó. Már nem tudnak újat mutatni nekem! Aha! Hajtűkanyar az alagútban?! Vagyis mit sem sejtve, ledöntöd a motort kb 5 m sugarú íven, és miközben fordulsz a fejed majdnem súrolja az alagút falát, miközben hirtelen tök sötét lesz, majd mire elveszítenéd a távpontokat ismét megvilágosodik minden, ahogy kiérsz a sziklafalból. Hát normálisak ezek?! Ez nem arról szól! “Normális” ember 3 műszakban dolgozik, idióta kibeszélőshow-kat bámul este a hitelre vett síkképernyősőn. Mi meg itt crazy-be nyomjuk 1500-2000 méter magasan!  Hogy kedélyeinket emberi hőmérsékletre visszahűtsük ismét megállunk egy tengerszem mellett még Tarvisio elött.

Robi 1400-ese megint köhög az egyik senzor hibája miatt. De ez ilyen már új kora óta, a suzukisok meg nem képesek csinálni vele semmit. Nem baj, ha gond van, majd a biztosítás terhére hazaszállíttatjuk. Néhéz szívvel válunk meg az olasz utaktól, de ideje hazavergődni, hisz holnap nagy út vár ránk, a “BERGÉK”.

 2010. július 20.

Már kicsit unom a mogyorókrémet, így extra lekvárral indítom a reggelit, miközben a többiek a felvágottas tálat kérik már harmadszor megtöltetni. Ma végre megadja magát a nagy hegy, végre elindulhatunk a Grossglocknerre! Nyitva az út, szép az idő fent az infóvonal szerint.

De ne olyan gyorsan! Először kell egy gumis, mert Laci SV-je az olasz úton megette a Z6 bal oldalát. Fájó dolog a 2-2.2mm-es gumit lecserélni egy túra elött, de még mindig olcsóbb , mint kint gumiztatni. Vászonig koptathatható a gumi, ha munkába járásra használja valaki, vagy nyalókázni a trafikba, de itt nem okos “kihegyezni” a 2000 méter magasan az egyetlen kapcsolatot az anyafölddel. Szóval Villach-ba be. Gumisnál Louise segítségével alkudozás, egy Z8-as metzeler-re. (Hja van már ilyen is, csak ott “cetokt”-nak mondják a földműves osztákok! 🙂 ). Alig 194 euróért már fent is van a szőrös abroncs. Etel közben a bandit szériahibás izzóját javítgatja.

Tankolás. Irány a hegyek. 500 méter után az én motorom füstöl. Kis pánik. Hja meg a hátsó fékem sem fog. Félreállok. Sokat nem kell vizsgálódnom, egy kicsit túlküldte az automata olajzó a láncot. Na, az a pár köbcenti olaj ment mindenhova. Kipufogóra, blokkra. Hogy a fékre hogy jutott, nem tudom, meg egy hangyáni a gumira is. Jó ez a rendszer, csak túl jót akartam. Az utólag megírt IC programja behányt, így igen durván kent. Persze készültem. A régi IC visszakerült a helyére. Ekkor már csak az olajat kellett lenyalni. A barátok velem voltak, így kemény baszogatós kritikák mellett fűrészport és faforgácsot ajánlottak, mivel ha már láncfűrész olajjal kenem, akkor legyen hiteles a dolog. Volt pár papírzsepi is. A nagyja lejött a többit meg a következő kútnál vett féktisztítóval oldottam meg. Végre a motorom tisztogatására is jutott pár szent perc. (Túrák alatt nem nagyon érdekel ha koszos, majd otthon megkapja a gondoskodást.) Miután kigúnyoltak a kedves barátaim célba vettük végre a “bergét”. Menet közben a hátsó fék is visszajött, így már nyugodtan vágtattunk felfele a 2500 méter magasra. Közben azért vettünk kombinált jegyet, ami jó erre a látványútra meg a Nockalmstrasse-re. Mikor átlépünk a fizetőkapun már tudom, hogy kicsit mást fogok kapni, mint amire számítottam. Gondoltam, majd lesz egy jó kis kanyargászás itt is. De ez bazi magasan van, én meg hát ugye közdök néha a tériszonnyal, meg rajtam kivül azon a 40 km-es szakaszon még volt pár ezer látogató.

Így átadtam magam valóban a látványnak, amiért ezt az utat megépítették 75 évvel ez elött. Talán a pár csatolt kép egy morzsányit vissza tud adni abból ami ott rád vár. De ne elégedj meg ennyivel, ha teheted, bármi áron is juss el ide. Az út tele van parkolókkal, ahonnan kedvére bámészkodhat, kamerázhat mindenki. Tavaly a Dolomitok is égi csoda volt, gondoltam nem lehet felülmúlni, de mégis sikerült olyan helyre eljutni, amiért érdemes volt szervezkedni, dolgozni. És nem volt fájó érte 18eurót (kombi jegy 23 eurót) kifizetni.

Azért történt még itt is valami. Két motort már kipipáltunk, a gumizással, füstöléssel. Jött a harmadik. Még Robi a legmagasabb kilátóban fényképez, mi lentebb egy parkolókban időzünk. Etelék is az 1200-es Bandit nyergében ránk várnak egy következő pihenőhelyen. A 10-15% út mellet félreállók is hasonló lejtésűek. És bizony a rákanyarodáskor, egy ott parkoló autó miatt nem tudja lejtőnek felfele megállítani a vasat, csak rá merőlegesen. Így meg rövid volt a lába, és mint a kilőtt csatalóval, az oldalára fektetik a Suzukit két személlyel. Nem is lenne semmi gond, ha a kuplungkar nem az utángyártott fajtából való lenne, melynek lepattan az uccsó 4 centije, azt jól van. Na ezen kikönnyítés hiányában a forgáspontnál reped meg. Fele még tartja. Melinda átült Robihoz, Etel meg indulásonként egy kuplungolással evickél tova. Persze a Nockalm mára ugrott. Betérünk egy útmenti kajáldába. Itt próbálunk intézkedni. Otthon van egy polcon, azért elküldettünk, ha kell, postázható lehessen. Van pár címünk, azokat is felhívjuk. Persze a LOUIS-t is hívja a Louise, de 1 hét lenne, mire Hamburgból megjön a cucc. Bezzeg itthon ilyen alkatrész raktáron van minden motoros boltban. Az egyik városközpontban Louise leurgrik a hátsó ülésről, beszalad egy virágboltba, és már mondják is neki, hogy menjünk még egy city-t ott tuti lesz ilyen. De a virágboltos honnan tudna ilyet? És tudja! 10 Perc múlva ott állunk egy hatalmas motorkereskedés előtt. Louise ismét intézkedik. Már szerelik is le az egyik új motoról a suzukis kuplungkart. Újabb 10 perc és már ki is van állítva a 48 eurós számla a gyári cuccról, a szerelésért nem kérnek semmit. (Egy csavar + anya). Közben mi a hőség elől az árnyékba menekülünk, mert hogy már 30 fok fölött a hömérséklet, és polómon nemhogy Afrika, hanem az összes kontinens térképe megtalálható már nedvesség formájában.

Most már vigan indulunk haza a 99-es úton, mikor a barátaim is ráeszmélnek, hogy nekünk Münchenből milyen király útvonalunk volt. Én újra átélem a vízszintesen fekvő szerpentinek magukkal ragadó lázát. Átvágunk megint az obertauerni síparadicsomon, a Tauerpass-on, majd a Katschberghöhét is megtapossuk. Közben reméljük, hogy mára több kalandot már nem tartogat nekünk sors. Egy kicsit fáradtak vagyunk, néha már csak árnyéka önmagunknak.

 2010. július 21.

Robinak sajnos haza kell ma mennie, csak 4 napra tudott eljönni. Szolidalitásból elkisérjük egy darabon. Kb 150 km-t megyünk Laci által ismét tökéletesen kiválasztott utakon közel a szlovén határ mellett Ausztriában. Egyik-másik része Grimm fivérek mesebéli tájain kanyarog a fenyvesekkel teli erdőkben, robogó patakok mellett. Oh aztán megint odatesszük a metzeler elefántjait az útburkolatra, mikor fekete, szürke, zöld, vörös, kék aszfalton jönnek szembe velünk a tökéletes mértani ívek. A 150 km hamar elfogy. Érzéketlen hűvös jégkrémes búcsút veszünk Robitól. Míg ő hazafele tart, mi újabb kalandos helyeken lófrálunk.

 2010. július 22.

Végre ma nekivághatunk a Nockalm hegyi útjának. A kombijegyünket a kapunál elfogadják, és mi ismét örömmel szeljük végig a számlálhatalan mennyiségű kanyart. Lábunk alatt tobzódik a tökéletes nyári napfényben a buja természet. Rólunk ömlik a víz, így szinte minden kilátópontnál őrültként tépjük le magunkról a védőfelszereléseket, nem törődve azzal, hogy többször kell öltöznünk mint egy manökennek.

A réteken helyenként Milka tehenek reggeliznek, mosolygunk rajtuk, addig még az egyik ív kijáratánál valamelyik nem éppen velem néz bociszemet a sávon közepéről. A kürt hangjától sem kezd kapkodni, sőt inkább idegméregként hat rá és még jobban belassul. Szerintem ma már túl sokat füvezett. Ismételnem felesleges magam, hogy megint kiválló az út minősége, a dinamikája az íveknek magával ragadja képzeletet, és csak a csizma orrának karistolása lök vissza mindig a valóságba. Az látványút végén a 99-esre visszérve a benzinkútnál Robi emlékére elmajszolunk egy jégkrémet. Közben családi motorosok: Anyu bömös 650, apu+kisfia R1150 bömös, nagyobbik fiú GSX750R, múlt évezredből. Ez így rendjén is van. Itthon is sok ilyen család van. Na jól van, gyerünk a Malta tal-ra.

Igen ez is egy látványút, csak zsákutca egy hatalmas gáttal, és a mögötte levő pár csepp vízzel végződik az út. Helyenként olyan szűkek a szakaszok, hogy csak egy sáv van, és lámpákkal váltakozva engedi lefele-felfele a látogatókat. A hegybe vájt alagutak olyanok mint egy szellemvasút, talán még a lidércek is benne lakoznak. A fényes napsütésből behajtva a félhomályba, csak tapogatózom. Laci talál magának szórakozást, nyomába ered 3 német motorosnak, ketten öreg V-max-okkal jutottak el idáig. A 12 literes tankkal, meg a 10 literes fogyasztással valljuk be, az szép teljesítmény! Sok kanyar és néhány lámpa, alagút után végre megpillantjuk a műtárgyat. A forróságban megmártóznánk, de a gáton sétálva más maradandó élménnyel leszünk gazdagabbak. A létesítmény közepén kb 200 méter magasan egy rácsos és üveggel borított lépcső megy ki a semmibe, mintha a levegőben járnánk. Azaz csak a többiek, mert én nem hiszek ezekben a mérnőki tákolmányokban! Maradok inkább a biztos talajon és nem „feszegetem a korlátaimat“. A bátorságomat inkább a lefele útra tartalékolom, kiélvezva azt a pár radiánnyi ívet, közben újra megbámulva a sziklából csipkés leheletkönnyű függönyként előtörő vizeséseket. Egy kis kerülővel fedezünk fel az új útvonalat hazafele. Bár hazudnék, ha azt mondanám tudom, merre járunk! 🙂

 2010. július 23.

Két szálon futnak tovább az események. Két motor Villach melletti látványútra kapaszkodik fel. (Hát van errefele egy pár!) Ma nem tartom őket vissza a kétszemélyes lomhasággal, mi Louise-zal Ljubljanába látogatunk. Már régóta igérem neki hogy egyszer elviszem. Most hogy cirka 90 km–re vagyunk a fővárostól, nem tudom elodázni a dolgot. Még akkor sem a ha 33 fok van, és ez nem túl ideális városnézelődős idő motoros ruhában, cipelve a kabátot, táskát, bukósityakot. Az első szakasz át a hágón, mint mikor Bled tava fele tartottunk, de leérve a hegyek lábához délnek vesszük az irányt. Pár kilométer múlva kopogtatom a navigációt, mert egyszerre érzem magam kb. 500 km-rel keletre, az M7-es balatoni autópályán egy 10 éves időutazásba csöppenve. A betonlapokból kirakott főutvonal, olyan, mintha vasúti sínek talpfáin szökelnék. Ez a rész nem lopja be magát a szivünkbe, de fővárosba érve még pénteken is kellemes kisvárosi a forgalom, és pár perc alatt elérem a városközpontot, újabb pár perc alatt találok remek helyet a motornak. Louise megkérdezi a helyben strázsáló egyenruhást, gondot okoz-e. Visszafele jövet kiderül, hogy kormányőr lehet, mert hogy 100 méterre a parlamenttől találtam a helyet.

Az utca másik végén csopperesek erőlködnek eltüntetni a 300 kg-os vasakat a kukasziget színes konténerei között. Biztos senki nem veszi majd észre!  A sétálóutcán befagyizunk, átengedjük magunk az amúgy erősen olaszos hatású békés helynek a kastély hegyének árnyékában. Megmásszuk várhegyet, rácsodálkozunk a városra, közben élvezzük a vastag falak hűvös levegőjét. A belváros éttermei orrunkon keresztül csalogatnak, de akkora hőség, hogy a vízen kivül semmit nem kivánunk, hiába facsarja szaglószervünk a változatos fűszerek aromája. Louise a bazárok mütyüröseit célozza meg pár suvenirért, én türelmesen pihegek az egyik közeli padon csak hogy ne nekem kelljen eldönteni, hogy a fagolyós, vagy az üveggyöngyös karkötő-e a szebb, és akkor melyik színben!? Gondolom ő is így érzi magát mikor én a motorosboltban a szerszámok között kajtatok, pedig mennyi van belőle mondja ő, mire én – de az nem olyan… Pár óra édes andalgás után azért mehetnékünk támad. Érintetlenül találva a motort azért nagy kő esik le a szivemről. A péntek délutáni forgalomban is percek alatt kiérünk a nyugalom szigetéről, és az unalmas főutakon lazán tempózva érjük el hegyeket ismét. Talán most utoljára kiélvezzük az utolsó felfutókat. Egy Nissan Qashqai rossz néven veszi, hogy lehagyom. Próbál mögöttem maradni a hosszú egyenesekben, elnyújtott kanyarokban, de pár kilométer után a beszűkülő íveken elhagyja a kedve a vezetőt. A határt átlépve az oszrák oldalon pár kanyaron keresztül tolok magam elött egy X5-ös bömöst, majd udvarisassan mint a villám lehúzódik, hogy végre saját tempónkban gurulhasunk lefele a 10-15%-os hajtűkkel tűzdelt lejtőn hajsználva a motor minden adottságát, legyűrve azt mindig mélyebbre és mélyebbre. Beugrunk még pár sörért, rágcsáért, és persze édességért az uccsó este apropóján, hogy kellemes baráti beszélgetés közepette tegyünk pontot ez élményekben gazdag kihagyhatalan nyaralásra. Az alkohol kellemesen tompítja aggodalmunkat, mert az estével megérkezik a vihar is, gyönyörű szivárvány társaságában.

 2010. július 24.

Korai indulást feledve várom, hogy felszáradjon az út. Komótosan reggelizünk és békésen málházom a motort. Előttünk az egész nap és 380 km–re van csak München. Laciék esőruhában indulnak Magyarország felé, mert ők tudják hogy nem ússzák meg szárazon. Mi levetkőzve magyarságunkat, optimistán ülünk a motor nyergébe, északi iránynak fordítva azt. A 100-as út, aztán ismét a lenyűgöző 99-es. Az első 100km után azért már fészkelődök a nyeregben, mert a ruhám összes szellőzője nyitva, és bizony éles késként hatol az izmaimba a kb 10-15 fokos hegyi nyirkos levegő. Majd 180 km után megadom magam az elemek harcában, és tankolás után Salzburg előtt felhajtok az autópályára. Nem tudom mire számítok, hogy ott nem fog esni az eső? Ott már szakad, félreállni nem tudok, mert vagy 10 km-nyi átterelés van. Parkolóhoz érve már nem sokat segít a nyirkos cuccra húzott esőhacuka. Salzburg után leszakad az ég, közben 10-15 km-es dugókban araszolok, tahók között, akik nem akarnak észrevenni a sorok között motorral. Csak tudnám néha, miért nem haladunk. Ha tehetném, elhagynám a pályát, bármelyik főúton hamarabb célba érnék, de a navigációból semmit nem látok a pára miatt. Úgy érzem soha nem érünk haza, alkarom már ég a kuplungolástól, de kézfejem meg elgémberedett a ronggyá ázott hideg kesztyűben, amiből úgy tudok vizet fakasztani, mint Mózes a kősziklából. De végre eljön a pillanat, mikor csapzottan ugyan, de mégis átszellemülve “pattanunk le” a motorról a ház előtt.

 2010. július 25.

Reggel félálomban fülelek, nem esik! Késöbb a rádió is száraz időt mond. Ebéd után találom alkalmasnak az időt az indulásra. Egy biztos a 8-as autópályára nem megyek. Végre kipróbálom a Passau fele menő 94-est. Hogy ez milyen király! És még 30 km-rel rövidebb is!

Valahol Wels környékény találok rá az A1 autópályára. Bécs alatt kezd el cseperegni néhol az eső. Vadul bámulom a szemben elhaladók ablaktörlőit. Vajon arra is esik már? Alig várom már a határátlépőt, hülye módon azon reménykedem, hogy itthon talán nem esik. Még Tatabányáig ázok. Utána verőfényesen süt a nap, és porszáraz az út . Tökéletes alkalom 3800 km után a megérkezésre.

Nagyszabású terveink voltak az idei motoros túrára, hogy bepótóljuk az részben elmaradt tavalyi évet. Sok más ötletünk is volt, de kiválasztott helyszínek olyan sok élményt, és lehetőséget adtak, hogy nem kivánkoztunk a beljebb menni a Észak-Olaszországba a Dolomitokba. Azt hiszem megint leírhatom, hogy sikerült túlszárnyalni az előző évek szinvonalát, még akkor is, ha kevesebb várost, templomot, múzeumot látogattunk, és a helyi gasztronómia sem nyert akkora teret mint korábban.

Képek: Louise Rotter / Szöveg: Knáb István, 2010. augusztus

Tags:

Még nincs komment.

Vélemény, hozzászólás?