Dolomitok Knáb Istvánnal

Dolomitok a mi szemünkkel

Mikor először jársz erre már tudod hogy ide vissza kell jönnöd. Nem érdekes hogyan, vagy miből. Még nem láttam a teljes világot, de tudom ez az egyik mennyország motorosoknak közel s távol.

Knáb István

Nem voltam képes ebben az évben sem lemondani eme kiváltságról még akkor sem ha most mindenki szűkebbre húzza a nadrágszíjat, mert a világ túlköltekezte magát.

A jó idő beálltával vagy 3-szor szándékoztam nekivágni Münchennek, hogy végre bemotorozhassuk a környéket, de mindig akkora jelezték előre a legnagyobb viharokat…, viszont most nem adtam magamnak választási lehetőséget, mert várt ránk Észak-Olaszország.

1. nap: 2009. július 9. csütörtök

Reggel még megváltom a világot az irodában, leadok pár szerszámtervet, de ebéd után már a motort málházom az udvarban. Furcsa érzések sora támadja lelkemet, már több éve barátaimmal indulok ezekre a hosszan, és gondosan megtervezet túrákra, de idén mégis kettesben a barátnőmmel vágunk bele az 5 napos élménysorozatba. Így nem tudom izgalmaim megosztani igazán senkivel.

Motoromat már több hete készítem fel a hosszabb erőpróbára: új fékbetétek (a hegyekben, szerpentineken néha jó hasznát venni) új abroncs előre (a mostani monszunos esőzéseknél nem olyan rossz), és felkerül a viseltesebb lánc helyére is egy új szett. (okulva mások hibájából, ugyebár totálbike-os újságírónk, aki szintén nekivágott öreg kawájával ezeknek a hegyeknek, csak nagy igyekezetében a motort felejtette el felkészíteni. Ennyit a motoros szakújságírók tudásáról).

13:45-kor hagyom el a házat, és nem sokkal később már a kimondottan unalmas M1 autópályán próbálom lekötni a figyelmem, magyarázva magamnak, hogy milyen jó is motorozni úton lenni… mire végre elérem az utolsó magyar benzinkutat. Csak osztrák matricát veszek (tankolnom nem kell nagy gép hatótávolsága, meg különben is igyák meg ők a mindig 10 forintokkal drágább löttyüket). Bécs után Loosdorf-nál tankolok, 107 centért megy az erőleves. Nem sokat időzök, ép csak felfrissítem magam, és rá sem eszmélek, mikor már a következő 300 km-t gyűröm a pályán. Itt azért akad pár érdekesebben vezetett vonalú szakasz is, de alig várom hogy nem sokkal osztrák-német határ után ismét kiállhassak tankolni. Már csak 70 km van hátra a Münchenig, a barátnőm lakásáig. Kb. 6 óra nem túl izgalmas kerekezés után megérkezem a bajorok fővárosába. Attól függetlenül igen fontos momentuma életemnek, mert kb. 6 éve (mióta GSX 1400 nyergét ülöm) tervezgetem hogy egyszer motorral jövök ki.

2. nap: 2009. július 10. péntek

Kapkodni nem kell, nincsenek barátok akik türelmetlenkednének vagy akikhez alkalmazkodni kéne (töredelmesen bevallom, bár kéne…).

Knáb István

Talán a delet is elütik, mikor a 95-ös autópályán elindulunk kifele a városból. Sebességkorlát nincs a németeknél, nem igazán van kedvem erőltetni a felpakolt motorral a száguldozást, meg el szeretném érni tankolás nélkül az olasz-osztrák határt.

Ausztriában még Innsbruck előtt azért be tudom feketíteni a gumik oldalát is egy-két hegyi szakaszon. Ekkor először ül ki az arcomra az a kaján vigyor! Mondjuk mikor Innsbruck előtt gurulunk a talán 15%-os lejtőn és szívom az előttem satuzó autók égő fékbetéjeinek illatát, veregetem a vállam hogy anno 1400-as mellett döntöttem, mert csak sima motorfékkel veszem az akadályt.

Beérve a város határába ismét az autópályára terel a navigáció. Sajnos mire eszmélnék és feltörnének a 2 évvel korábbi élmények már a schönbergi kapuknál szurkoljuk le a 8 eurót, hogy áthúzhassunk a Brenner-szoros felett.

Még az osztrák oldalon töltjük fel a motort és magunkat értékes energiahordozókkal. A további tervünk, hogy az olasz pályákat messzire elkerülve motorozunk le a Trento melletti El Passo szállásunkra. Ahogy egyre mélyebbre hatolunk Olaszországba, úgy ragadnak magukkal a feltörő emlékek. Mámoros álmodozásunkból csak az életünkre törő honpolgárok ráznak fel, na meg az átláthatatlan kereszteződések, melyeket talán tegnap adtak át, mert a frissített térképemnek fogalma sincs róla a PDA-ban.

Megpróbálom felvenni a forgalom ritmusát – erre a lüktetés a jellemző, mert 90 a főúton a limit, – de vagy a hagyományos kereszteződések miatt kell 70-re lassítani (ajánlott), vagy mert körfogalomba torkollik, ami persze mint említettem a navigációban még nincs feltüntetve… Mellesleg annak ellenére hogy örülten közlekedőknek tartjuk őket, egyszerűen csak nem tudnak vezetni, de a limiteket elég következesen betartják. Én igyekszem mindig valami siető mögé felzárkózni, így növelve az átlagsebességemet. Bár így is olyan harmatosan használom a motor teljesítményét, hogy 4.4-es fogyasztást számolok, ami 6-6.5-öshöz képest nem olyan rossz.  A választott útnak nincsenek túlságosa emlékezetes szakaszai, így olyan részei sem amik olyan rosszak lennének amit ne lehetne élvezni. Az utak mellett mindig akad látnivaló. Menet közben készülnek is a képek a borvidékről, kastélyokról, fölénk magasodó hegyekről.

Knáb István

A cirka 370km utolsó 40-50km-re már ismerős, de azért fél szemem továbbra is itineren, de már alig várom a szálláshoz vezető utolsó 11km-es kanyargós szakaszát. Lekanyarodva a főútvonalról, neki is vágok a hegyi szakasznak, majd mintha orrba vertek volna kézen állva a kormányon állok meg az első kanyar után, mert hogy oda is kerítettek egy körforgalmat időközben…, de magam mögött hagyva mindenkit leporolom a gumik oldalát a 180 fokos fordítókon. 18 óra körül érünk a szállásra. (ez 2éve 21 óra előtt soha nem sikerült ) Mateo, a szállásadónk már a legjobb szobája kulcsával a kezében vár minket vár. Olasz viszonylatban, 30 euró éjszakánként, reggelivel, némi alku után elfogadható, főleg ha reggel duruzsló motorok hangjára ébredsz akik éppen bevenni készülnek a Garda-hoz vezető utat, mert hogy a szállás a tóhoz vezető úton fekszik, attól 50-60 Km-re. Mire lemossuk magunkról az út porát már vár minket az Harley blokkból átalakított (másra úgysem jó) sörcsapból csapolt hideg sör. Nem sokkal később elfogyasztjuk az olasz konyhán egyik tészta alapú gasztronómiai remekét.

3. nap: 2009. július 11. szombat

Korán most sem kelünk, a reggeli már vár minket az ebédlőben. Kiadósan, és komótosan vesszük magunkhoz az ételt. A reggeli végének közeledtével Mateo toppan be egy túrakönyvvel és két térképpel. Mondanom sem kell, hogy ekkor nekiállok újratervezni az útvonalat. Kihagyjuk a Garda körbemotorozására előkészített terveket, mert Louise (a barátnőm) már mondja is a helyiségneveket amiket látni akar. És mivel erős jellem, én szolgaian jelölgetem be a köztes pontokat a szállás és Verona között.

Zuclo-Storo-Anfo útvonalon haladunk a hegyekben érintve az Idro tavat. Az utak varázslatosak, sokszor félelmetesen magasan húzódnak, hogy a tériszony cibálja az idegeimet, de az adneralin szétáramolva az ereimben veszi át az irányítást és kanyarok ismét magukkal ragadják a motort és rajta minket. Louise többéves rutinnal kattogtatja a fényképezőgépet, melynek sokszor én is hasznát veszem, mert nem tudom levenni a tekintetem az útról, és sokszor lemaradok dolgokról amik kívül esnek a perifériámon. Magyaros türelmetlenségemet az utakon a kisvárosok faluk békessége és nyugalma őrli fel, és lassan a hosszú lámpaváltásokat is képes vagyok türelemmel kivárni.

Verona fele azért érintjük a Garda-tó nyugati részét. Ekkor elbizonytalanodom a rengeteg körfogó láttán hogy vajon nem Angliába navigált haza a barátnőm, mert csak ott van ennyi?! Lehet hogy a digók megvették a licencet?! És ugye mondanom sem kell hogy annak ellenére hogy a GPS 2-300 méterenként dobálja fel a kék körfori ikont, fele még így sincs benne. Bele is telik majdnem 3.5 órába még a kb. 180 km-es távot legyűrve beérünk Veronába. Itt még pár fondorlatos kereszteződés, (van a közepén egy sziget, de mégsem kell mindenáron megkerülni!!!), és már bent is vagyunk a főtéren az ókori színháznál.

És hogy milyen csodálatos dolog a hőségben, a belvárosban, egy hatalmas városfal mellett árnyékot adó motorosparkolót találni azonnal?! Nem hiszem hogy nagyon cizellálnom kéne! Most sajnos nem illet meg a kényelem, hogy levetve a páncélokat, bedobálva az általában velünk tartó autóba turista ruciban elvegyüljünk a tömegben. Néhány apróság befér az ülés alá, ahol addig a két lezáró utazott (paranoia az van), de a csizma, a nadrág az marad, és a Subi sisakokat sem tudom odazárni. Így azok, meg a kézben tartott kabátok is velünk tartanak a sétáló utca forgatagába. Az “illatunk” biztosít mindenhol elegendő mozgásteret. Én beveszem erővel az első fagyizót, amelyik a Patagónia nevet viseli. 3e uro 50-ért olyan hangzatos ízeket választhatsz mint világvége, csokimenyország … és garantáltan nem vágyakozol utána semmilyen ebédre. Még néha felkapjuk a fejünk egy-egy magyar szóra, de mikor beérünk Júlia házának erkélye alá, amit Rómeó ostromolt, a buszos, osztálykirándulós, gimis honfitársak “otthonossá” varázsolják fényképezéssel töltött perceket a cicifogdosós Júliaszobor előtt.

Lassan odább állunk közben az útikönyvből ugranak elő az érdekességek. Közöttük a tér egyik boltíve alá függesztett bálna borda, ami 12. század óta lóg ott addig, amíg át nem megy alatta a világ legigazabb embere, mert akkor fog leesni onnan. Bevallom kicsit félek hogy pont engem csap majd agyon, véget vetve ennek a gyönyörű kirándulásnak.( És ugye fizet–e ilyen esetben a magyar biztosító?!)

Megcsodálva még Dante hófehér márványszobrát, és még néhány római kori emléket, lassan hagyjuk magunk elveszni a kicsiny utcákban, és engedjük hogy magával ragadjon a történelmi időkerék. Ezt a szinte tudatalatti állapotba süllyedést segíteti elő a hatalmas hőség miatti kiszáradási állapot, melyből egy bazi nagy jeges, citromos koktél hoz vissza az élők sorába.

A hazautat már teljes tudatunk visszanyerése után de még a frissítők mellett tervezgetjük meg. Tudom hogy át akarok vágni a hegyeken és leereszkedni a Garda partjára a másik oldalon, de nem akarok traktorokat üldözni 40-nel a tóparton. Caprino-Lumini érintésével Brenzone magasságában ereszkedünk le hegyoldalon. A felvezető út kifogástalan, csak keskeny volta miatt néha a beláthatatlan kanyarban az én sávomban érkezik meg a szemben jövő, így izgalmasabb még egy kicsit. A tó felöli szerpentint sokan nem használhatják, talán a kecskék. Korlát nincs, szikladarabok az úton 10-15%-os lejtésű és nem szélesebb 2m-nél. A kanyarok meg tényleg nem nagyobbak egy hajtűnél.

Mikor az út végén meglátom az első emberi kéz alkotta házat, bevallom egy kicsit fellélegzem. A tóparton fiesta, egy kedves rendőr terel minket egy 3 km-es kitérőre. A főutat elérve az utolsó pillanatban Louise beugrik egy kis közértbe. Vörösbort, sajtokat, olivabogyót, sonkát vesz hogy tovább mélyítsük gasztronómiai ismereteinket a helyi finomságokból, meg mire hazaérnénk már úgy sem lenne konyha a szálláson.

A Garda partján folytatjuk utunkat, mely inkább turistás, mint autentikus falukat sorakoztat fel. Ettől függetlenül nem hagy hidegen minket a látvány, és szívesen döcögünk a motorral városi tempóban, hogy ne kerülje el semmi a figyelmünket. Azért sikerül mégis a helyi parasztnak a 35-el robogó trakesszával elszakítani nálam a cérnát. Megperdítve a főtengelyt beelőzőm a kb. 100 m-esre duzzadt sort. Éppen jókor, mert ismét élvezetes rész következik, és lassan elmarad a tó is mögöttünk. És akkor eljön az a pillanat, amikor senki nincs előttünk, se mögöttünk, csak a miénk az út. A vonalvezetése olyan tökéletes, hogy tervezőjét biztos homlokon csókolta valamelyik múzsa, és akik terítették, mintha maguk is motoroznának.

Úgy belefeledkezem a borogatásba, hogy majdnem túlmegyek a szálláson. Fél 10 is elmúlik hogy megérkezünk a kb. 360km-es kirándulásból. Vacsi az ágyban tálalva, mire elrakom a motort. Az itteni trentói borvidékről származó könnyű vörösbor méltó párja a Parmezán, Gogonzola, és helyi juhsajtnak, vegyítve egy kis pármai sonkával, olívabogyóval.

4. nap: 2009. július 12. vasárnap

Sikerül még később kelni, a reggeli is komótosan fogy az asztalról pedig Velence a mai nap célállomása. Kb 11-kor azért elindulunk. Az időjárás ma is kegyes hozzánk. Kicsit szenvedünk, mert még fent a dolomitokban friss, 20 fok körüli levegő, addig egyre lejjebb haladva a párás hőség lesz az uralkodó. A völgyben tovafutó SS47-es út vonalát a hegyek monster-ei kísérik végig 1000 méterekre felénk magasodva uralják a látóhatárt. Az itiner ismét körforgalmakkal teli, és kevésbé szórakoztató ismét a mediterrán üdülőövezetekbe beérve. A hőségben gép, és utasai küzdenek meg minden egyes km-rel. Rendőrlámpa trafipax-lámpa váltakoznak, hogy kedvét szegjék a fejetlen száguldozásnak.

Végül 180 olasz km után begördülünk Velence városába, felhajtunk a 4-5 km hosszú hídra, ami a főszigetre visz minket. Barátnőm összerezzen a kéjtől a hátsó ülésen a szigetek látványától. Rögtön lekanyarodunk a kompkikötő felé, mert remek motoros parkoló vár ránk, igaz nem őrzött, de nem is kerül semmibe. Ismét lezavarjuk az “átöltözési” ceremóniát, majd az információs irodához járulunk okosságokért, és 2 db 16 Eurós napos vízibusz jegyért.

Ugyan ennek ellenére az első pillanatban gyalog vágunk neki a lagúnák, csatornák városának, de ezt gyorsan frissítve, vízibuszra ülünk. Majd félóra csalinkázás után a főcsatornán a megállók között partra vet minket hajó a Szent Márk téren. A rengeteg kóbor turista, és a gusztustalan sok galamb sem tudja elvonni a figyelmet az építészet és művészet e csodáiról.

Másodszor is elveszünk a sikátorok csatornák sokaságában, néha felbukkanunk egy-egy ismert helyen, de inkább csak hagyjuk hogy most már rabul ejtsen. Valahol a turistáktól távol egy kicsiny étterem. Sokat nem válogatunk, éhesek vagyunk, és a pizza mindig jó! 9 Euróért meg pláne. Korsó sört 8 Euróért nem rendelük, mert annyit még az Október Fesztiválon sem kérnek egy Literélt Münchenben. Aqua is megteszi. 27.50-be még az 5 Eurós felszolgálási díj is belefér.

Ismét hidak csatornák, vízibusz, de mire visszaérünk San Marco terére a bazilika már zárva. Egy okkal több hogy újra visszajöjjünk. Azért még leülünk lépcsökre és a fogyatkozó forgatag újabb részleteit tárja elénk a térnek, a klasszikus zenekar is kivalló számokat játszik a felvágós étterem teraszán. A következő percben már a hajót várjuk, és várjuk, és várjuk. A szűk kalickában babiloni a zűrzavar. A távolkeleti népes családok jól érzik magukat ilyen kis helyen is, de mi azért európaiak akik nem piroshetesen nőttünk fel már elviselhetetlen. Tervet módosítunk, másik megállóban, másik hajóra szállunk. Így szinte mindent látunk. Mire a parkolóhoz érünk már varázsvesszővel keressük a helyet ahol vizet vehetünk.

Hazaindulunk. Benzinkutak, Auchan zárva! Egy oázist mégis lelünk pár 10 km-re, de sietnünk kell mert sötétedik. A hegyek között kanyargó főutat már így is szürkületben érjük el, pedig de jó lenne még egyszer látni! De már csak a kisvárosok lámpafénye tűnik néha elő a sötét árnyékot vető hegyek oldalából. Kalandosra sikeredik a hazaút is az ismeretlen helyeken száguldozva reflektor fényénél. 23 óra is eljön mikor ráfordulok ismét a szállás előtti szerpentinre. Már nem nagyon találom a ritmust, ezt Louise észre is veszi. Az út pora a zuhanytálcában, pizsi az ágyban.

5. nap: 2009. július 13. hétfő

Cortina d’ Ampezzo a dolomitok királynője. Talán nincs útikönyv ami nem említené meg ezt a paradicsomi helyet. Télen a síelők uralják, a szezon végeztével gyalogtúrázóknak adják át a helyet. A települések fel is vannak készülve a sokaságra. Szállások mindenhol egymásba érnek. A jól megérdemelt reggeli közben felvázolom a teljesen képlékeny útitervet. Hiszen szinte teljesen mindegy merre megyünk,rossz utat nem lelünk.

Az első pár 10 km után már a borvidék szőlősei között kanyargunk. Alattunk félelmetes mélységekben a látóhatárig művelik a növényt, szépen lugasolva a vesszőit.

A hét első napján nem nagy a forgalom az utak itt is harmonikusan olvadnak bele a hegyek vonalába, örök élményekkel ajándékozva meg a messziről jött utazót. Megint eljő a pillanat mikor egyedül csak a miénk a tér. Sehol senki. Néhol félelmetes méretre szűkül le az út hegyi ösvénykényt terelve tova minket. Korlát nincs. Felesleges. 1000 m zuhanás a sziklákról ügyes mutatvány lenne. Néha észreveszem a túrázáshoz szegényre karbulált motor erőtlenségét, és nagy tisztelettel haladok el az itt a hegyekben bringázók mellet.

A cél felé közeledve növekszik a motorosok száma, de nem zavaró. Senki nem tör a másik életére. A több 100 vagy talán 1000 km-nyi szerpentin mindenkinek kompromisszumok nélküli szórakozást ígér.

A vakítóan sütő napban mindig zavarba jövök mikor mennydörgést vélek hallani a tiszta égboltból, de belepillantva tükörbe (nem amelyik rúzsozáshoz van beállítva) jégcsákányként hatol belém a felismerés hogy megint utolért egy olasz V2-es, csak nem vettem észre hogy erőlködik a 60 kilós lovasa, hogy körbemotorozza a negyed tonnás nem kimondottan sportos kedvencemet. A kövező fordítónál elengedem, és miközben elhalad mellettem, kicsit libabőrös leszek az egyszerre támadó vizuális és hangi hatásoktól, mely a digó gépéből árad. Majd gyorsan vissza a valóságba. Felnézek a fejem felett folytatódó útra, ívet választok, borítom a motort, csizmám orra az aszfaltot túrja. A digó már a következő kanyart ostromolja. Gyorsan eltűnik. Még egy picit hallom a mennydörgést, de már ismét csak magunk vagyunk.

Persze mások nem ilyen előzékenyek, és párszor meggyűlik a bajom pár öntöttvas chopperrel. Hogy ezzel mit lehet élvezni? Hogy karácsonyi csillagszóróként fröcsköl a motor aljáról az olvadt acél, mikor gyalogtempóban megpróbálja bevenni a következő ívet?! Őket már a következő két ív kedvéért nem kerülgetem, mert megérkezünk Passo Falzarego-hoz.

Feltörnek ismét a korábbi emlékek. Ismét bevallom, hiányoznak többiek. 20 km múlva elérjük Cortinát, és végre megízleljük az olasz kávét. Irányt választunk a vissza útra. Pár km után az út mellett megejtjük az ebédet. A jó levegőn rágyújtunk pár szendvicsre, meg elszívunk mellé pár szál csokit is. A pihi után meghódítunk még pár hegyoldalt, Élvezzük utak nyújtotta dinamikát.

Azért hogy ne legyen minden felhőtlen kicsit túlhajszolom a vasat. Az egyik hegyoldalon lefelé, le is ugrik a festék a tárcsáról, mikor nagyot nyikkan a hátsó betét, és remek lilás körömlakk árnyalatban feszit a napon. Pont akkor mikor már kezdtem megszokni a vele való kanyarbani egyensúlyozást, és egyre mélyebbre tudtam tolni a kormánycső végét a kanyarban. Azért nem kell lemondanom végleg róla és pár perc könnyedebb ereszkedés után ismét tovább élvezkedünk.

A lélekformáló részek után ismét egy tópartra keveredünk egy utcai kútból friss vizet töltünk. Nem sokkal később ismét egy városi felvonulásba futunk (hogy ezek mit ünnepelnek ennyit?). Csinos rendőrnéni fordít minket vissza. Itt rögtönözni kell, mert navigációban még nem szerepel a még szinte meleg burkolatú út az alagúttal. Izgulni nem kell, megoldjuk. Kellemesen tempózunk az újabb hivalkodó íveken, állunkat hogy le ne essen a bukósisak csatja tartja.

Újabb esélyt kapok, hogy a szállás előtti szerpentineket ma nagyobb ügyességgel motorozzam be, javítva előző napi hibáimat a fáradtság és a sötét miatt. Vacsi az étteremben, steak véresen, meg ravioli, leöblítve az írek barna sörével, hogy tökéletes legyen a gasztronómiai zűrzavar.

6. nap: 2009. július 14. kedd

A bizonytalannak vélt időjárás miatt ami mellesleg pazar volt végig, elvetjük a majdnem útbaeső hegyi utak útba ejtését, valami hasonló vonalat választok mint az ideútra. Az első 50km már a szokott útvonal csak Bozentől rettegek, mert ott aztán kacifántosak a kereszteződések. Persze hogy itt kezd meghülyülni a PDA-m. Némi ráolvasás-sámánkodás után kitalálunk a faluból, de valami fenséges útra tévedünk. A szokásos jól bevált recept szerint van elkészítve. Végy pár magas hegyet, rajzolj rá pár kanyargós utat, bökd át néhány alagúttal, szórd meg pár harmatos vízeséssel, és bolondítsd meg pár kastélyrommal.

Mi jöhet még ez után? Felkapaszkodni a világ tetejére, lenézi a hangyavárosokra, majd a másik oldalon alászállni. Így törünk be Ausztria fele mint honfoglaló eleink Vereckénél. Félelmetes látvány áthaladva az autópálya betonpilonjai alatt. Még jobban tetszik amit a természet maga alkotott. Így érkezünk meg a brenneri határátkelőhöz.

Energiával töltjük fel ismét magunkat, meg a motort, majd kihagyva 8 Eurós autopályaszakaszt a hágónál, inkább a 182-esen tartunk Innsbruck felé. Mivel sikerül eltévesztenem az egyik autópálya-irányt a navigáció új útvonallal ajándékoz meg .40-50 km idióta semmirevaló száguldozás után letérít a pályáról és Tengernsee fele mutatja az irányt. Itt adom meg magam végleg, mert már nem számítok az előzőeknél magasztosabb helyekre, de ez a szakasz Münchenig telis-tele leírhatatlan részekkel … az utolsó 40 km ismét német autópálya. Kicsit még kikormolom a vasat, ha már legálisan is lehet … nem túl későn kellemesen fáradtan érünk haza. A kilométereknél csak élményből van több a szívünkben.

10. nap: 2009. július 18. szombat

A köztes napokat Louise-zal töltöm. Pénteken este megérkezik a vihar a szűnni nem akaró esővel ez teszi végleg feledhetetlenné a hazautat. Volna pár ötletem a hazaútra Passau felé melyet már mikrobusszal számtalanszor megjártam, de hagyom a csudába, most csak a célra koncentrálok. Szükségem is van rá. Gyarló életemet a gumik kéttenyérnyi felületére, és az égiek kegyeire bízom. A szakadó esőben végig az osztrák határig dugók, balesetek. Másfél órámba telik mire megteszek 120km-t.

Az A1-esen sem sokkal jobb a helyzet. A körülményeim sem túl rózsásak. A kicsit későn felvett esőruha alatt dunsztolódik a motoros ruhám, a kesztyűmnek is megadom az utolsó kegyelemdöféseket, mikor a 10-14 fokba átázott bőrt menet közben a hengerfejen melengetem, hogy visszatérjen valami élet az elgémberedett kezeimbe. Persze a csizma is beázott a monszunos esőben. Megállni nincs kedvem, csak tankolni ismét Loosdorf-nál, ahol már csak 103 cent a 91-es. A hátralevő 303 km-t már egy seggel nyomom le, és hogy érdekesebb legyen a dolog a határnál letérek a pályáról, és az 1-es főúton folytatom utamat. Csak hogy szokjam a jó magyar szakadt aszfaltot. Kb. 9 és fél Órányi “hajózás” után a nyomvájukban otthon kötök ki végre. Révbe értem.

Zárszóként: csak az forog a fejemben hogy mikor megyünk megint vissza bemotorozni a maradék pár száz km-t, és nagyot szippantani megint a történelem szivarából?!

Hasznos blokk

Néhány számszerű adat az (anyagiasabb) olvasóknak:

  • Kicsivel több mint 3.000 km gyűlt össze a motorban.
  • Közös költségeink az 1.700 km-re barátnőmmel 525 Euróra rúgtak mindennel együtt. (szállás, üzemanyag, útdíj, kávé, kaja, jegyek, stb.)

Képek: Louise Rotter, Szöveg: Knáb István, 2009. július 23.

 

 

 

 

Knáb István
2009-8-5  11:12


Köszönöm a hozzászólásokat. Igen , talán valóban szerencsésnek érezhetem magam abban a tekintetben, hogy ilyen helyekre jutunk el a társaságommal, és szerencsés talán azért is hogy valamilyen fogyasztható formában vissza is tudom adni ezt az érdeklödő olvasóknak kedvet csinálva , ötletet adva egy következő túrához, és esetleg sovány vigaszként pár órára azok is útra kelhetnek velem az olvasás ideje alatt akikenek most nem adatik meg valamely okok miatt… Hasonlóan jókat kivánok én is mindjájatoknak. Üdv István

 

karivara
2009-8-1  22:13


Hello! Gyönyörű lehetett az út. A Görögországi utatokat elolvasva döntöttem el, hogy az idén agusztus 18-án nekivágok én is a Görögöknek. Korfu lesz az uticél…Üdv! Karcsi

 

Oláh Péter
2009-7-28  16:47


Köszi az érdekes beszámolót és a gyönyörű képeket. Biztosan varázslatos volt ez az út. Én is jártam már gyönyörű helyeken, de egyszerűen semmilyen képekkel, beszámolókkal nem tudtam az ismerősöknek visszaadni azt, amit én átéltem. Szerencsések vagytok, hogy megcsináltátok ezt az utat.

 

Tags: ,

No Responses to “Dolomitok Knáb Istvánnal”

  1. Knáb István augusztus 5, 2009 at 11:12 de. #

    Köszönöm a hozzászólásokat.

  2. karivara augusztus 1, 2009 at 10:13 du. #

    Hello! Gyönyörű lehetett az út

Vélemény, hozzászólás?