Fogarasi kalandozások 1/2

Ez egy rövid képes beszámoló arról, hogy miért folyt az ölembe a benzin, hogyan tört el a felnim, miért töltöttem az éjszakát a szabadban, de olyan hosszú lett, hogy majd később írom le hogyan látott vendégül a román királyi család és hogyan ütöttem el majdnem a Fogarasok (egyik) félelmetes medvéjét.

Péterrel motorozni általában drága mulatság, bár tagadhatatlanul élménydús. Így volt ez a Bosznia-Montenegró-Szerbia utunkon, amikor a hátsó dobozom elszállt egy durván végződő aszfalt felmaráson és csak 70 kilométerrel később vettem észre. Ez egy félmillió forintos kirándulás volt (a foto felszerelésem egy része is odalett). Legutóbbi romániai kalandozásunk alig volt olcsóbb, de legalább lesz mit mesélnem majd nagypapa koromban.


Igaz, már nagypapa vagyok, de Mór még csak annyit ért, hogy “motor”, “kesztyű”, meg “sisak”. A mesével várni kell, amíg eléri a kormányt is. Addig is lejegyzetelem a kalandjaimat, hogy el ne felejtsem azokat.

 1. nap – 2008. július 11. péntek
Budapest – M5 – Szeged – Kiszombor – Sânnicolau Mare (Nagyszen) – Sandra (Sándorháza) Schwabenhaus fogadó
280 km

Péterrel eredetileg a Pádis Nemzeti parkról beszéltünk, én azonban inkább a szász várakat és a Fogarasokat szerettem volna már bejárni, így aztán Vajdahunyad, a Traszfogarasi út, Bran kastélya kerültek be az útitervbe, talán hogy ne nyavajogjak. A hosszú kiránduláshoz egy hosszú hétvégét terveztünk, péntek délutántól hétfő estig. Pech, hogy végül nem így alakult? Én inkább azt mondanám szerencse, mert biztosan nem tudnék most nektek ennyi mindent mesélni, ha a túra a tervek szerint zajlik.

Péntek délután startoltunk tőlünk, mert Erzsi – aki Péter utasa lesz – itt lakik nem messze tőlünk. Ez pont a Szallerbeck Bike Maraton utáni héten történt. A Maraton éjszakáján letört tanksapkámat még nem sikerült megjavíttatnom, de bevállaltam az utat egy ragasztószalagos szükségmegoldással. Péter Adventure-e frissen jött az intenzív osztályról, ahol a lopási kísérlet során elszaggatott ereit összefoltozták és feltöltötték mindenféle jóval. A feltöltés olyan jól sikerült, hogy az autópályán meg kellett állnunk Szeged előtt megnézni mi füstöl, meg folyik belőle. Megállapodtunk abban a diagnózisban, hogy csak a felesleges olajat köpködi. (A szerencsétlen még két hónappal később is köpködött.)


Péter és az Adventure, amely most jött az intenzív osztályról. Vajon miért füstöl?

Az oldaltámaszt is meg kellett húzni egy kicsit, amihez az én BMW szerszámkészletem kellett, mert Péternek még nincs valamiért. Ennek az apróságnak akkor még nem tulajdonítottam jelentőséget. Ma már tudom, hogy az utolsó szerencsések közé tartozom, akiknek a BMW még használható szerszámkészletet adott. (Mára már rájöttek, hogy hülyeséget csináltak és a tartozék készlettel már egy kereket sem lehet leszedni.)

Gyorsan akartunk minél messzebbre jutni, mielőtt még ránk telepszik az éjszaka. Az M5-ösön végigrepültünk Szegedig, ott a kerültünk egyet a “nagykörúton” (Párizsi, Brüsszeli, Római körút, Bertalan híd, Temesvári körút, Szőregi út, Makai út) és Deszk, Ferencszállás, Kiszombor felé hagytuk el a várost a Maros folyásától délre. A Nagylak – Arad – Temesvár háromszöget így mellékutakon vágtuk le. Az utak Temesvárig itt is elég jók, így a határ közelében már ránk boruló szürkület, majd a sötétség sem zavart különösebben. Sandra (Sándorháza) közepén nagy tábla hirdette a négy csillagos Schwabenhaus fogadót (N45.92468 E20.88904). Csodálkoztam, hogy Péter megáll, mert még csak 280 kilométert tettünk meg és ő az a fajta, aki hajnali kettőkor is neki állna várost nézni. A helyi idő még csak fél 11 volt, Románia egy órával előttünk jár az időszámításban.


Az előtér a Time óráinak ketyegését és kongását idézi fel bennem a Dark Side of the Moonról.

“- Kezdődjön jól az utazás.” A fogadóban 60 Euro volt egy szoba (egy, vagy két személyre ugyanannyi. A környezet meg is felel az árszínvonalnak. Néhány éve felújított épületek, fantáziadús hagyományőrző belső berendezés és bármely négy csillagos szállodához mérhető luxus. A motorok a fallal körbevett udvaron biztonságos helyen alszanak és vacsoráért sem kell messzire menni.


A mics és a sült pisztráng is bejött. A vacsorához Ursus sört ittunk, mert Péternek vannak Ursus részvényei.

Mititei
Hozzávalók:
– 200g sertéslapocka vagy comb
– 200 g marhalapocka vagy fehérpecsenye
– 200 g ürücomb
– 150 g hagyma
– 2 gerezd fokhagyma
– só, bors
– 2-3 paradicsom
– köménymag, mustár, liszt
A húst megmossuk, kockára vágjuk, kétszer ledaráljuk. Hozzáadjuk a reszelt hagymát és a zúzott fokhagymát, sóval és a szokásosnál több borssal, őrölt vagy tört köménymaggal füszerezzük és jól összedolgozzuk, 1-2 órát hűvös helyen pihentetjük. Vizes kézzel rudacskákat formálunk belőle, lisztbe forgatjuk és forró, bő olajban pirosra sütjük. Itatospapirra kiszedjük, jó adag apróra vágott hagymával, mustárral, friss paradicsomszeletekkel azonnal tálaljuk.

A szálloda éttermében áttekintettük utazásunk tervezett programját, és micset rendelünk. A mics, románul “mititei” hasonlít a délebbre elterjedt csevabcsicsára, de nekem jobban ízlik. Ugyanúgy marha és sertés keveréke, bár a csevabcsicsát marha-birka keverékből is készítik. Találtam néhány mics receptet a neten, ide másolok egyet, jobbra, hogy kéznél legyen.

A programban néhány látványosság és érdekesebb útvonal szerepelt. Vajdahunyad vára, Transzfogaras út, Bran kastélya (a Drakula vár), Rasnov vára, Sinaia. Péter még egy halom romot bejelöltetett velem a térképen és kiderült, hogy ha időnk engedné meg sem állnánk a Duna-deltáig (ehhez sajnos motorcsónak is kéne), aztán Odessán keresztül jönnénk haza. Odessát eltároltuk egy későbbi alkalomra. Ezzel majd még foglalkozunk. Most arra koncentráltunk, hogy másnap hogyan jutunk el Bran kastélyáig. Lehet, hogy jobban kellett volna koncentrálnunk.

 2. nap – 2008. július 12. szombat
Sandra (Sándorháza) – Curtea de Arges
510 km

Reggel 8-ra beszéltük meg a találkozót. Én ezt jó szokásom szerint elkevertem és egy órával korábban keltem, mint a többiek. Nekem jutott az összes hidegvíz az éjszaka áthűlt falakból. Körbe jártam a csendes épületeket és a kora reggeli éles fényekben igyekeztem néhány fényképet készíteni (egyik sem lett jó). A parkolóban jobb módú románok és németek autói álltak. A fehér BMW X5-öst közelebbről is megnéztem. Még mindig nem tudom, hogy milyen autóm lesz idén télen, pedig lassan vége a nyárnak.


Újabb hangzások a reggelizőasztalnál, bár ez inkább a 100 tagú cigányzenekaré.

 A gerendákból ácsolt étterem zenszerszámokkal díszített felső szintjén rendezték be a reggeliző helyiséget.


Gyertyát is kapok a reggelihez. Túlságosan igényes lennék, hogy a WiFi-t hiányolom?

Timisoara (Temesvár) kb. 40 kilométerre van Sandrától (Sándorháza). A várososn gyorsan áthajtunk. A román idegenforgalom vonzereje alighanem másban rejlik, mint városaik építészeti harmóniája, rendezettsége és tisztasága. És az új épületeket elnézve úgy vélem ez még sokáig így marad. Temesvár utcáin ilyeneken morfondíroztam, miközben a lámpáknál álló járművek között szaladgáló koldusgyerekeket kerülgettem.

Lugojba (Lugos) érve bukkantunk erre a leromlott, de fantáziadús épületegyüttesre (N45.69724 E21.89711). Talán gyárépület lehetett a hozzá tartozó irodákkal. A területet felverte a gaz. Meg kéne venni. Lehetne ebből is négy csillagos szállodát készíteni, nem is akármilyet. A zárt vaskapu mögött korcs kutyus tűnt fel. Kék szemű, lompos farkú, mint sok társa errefelé. A Retyezáti-hegység erdeinek büszke farkasai időnként félreléptek volna?

Caransebes (Karánsebes) és Hateg (Hátszeg) után északnak fordulunk a 66-os úton (E79), majd keletre a 687-esen Hunedoara(Vajdahunyad) felé. A GPS-ben nincs Románia térkép, de ezek az utak még az Európa térképen is rajta vannak, Vajdahunyd várát pedig még itthon bejelöltem, így aztán pontosan tudtam, hogy merre kell menni.

Vajdahunyadra beérve hatalmas cigány házak fogadtak minket (N45.73746 E22.90518). Túldíszített csillogó bádogtetejükről lehet felismerni őket. Ilyen házat befejezve még csak nagyon keveset láttam. Az egyiken a tetőbe bedolgozott felirat hirdeti, hogy ez “Piedone háza”. Az út mellett az árnyékban hűsölő romák közül egy elég jól tápláltnak látszó gyerek szorosan rám tapadt és folyamatosan magyarázta, hogy éhezik.  Péter az ilyeneket mindig egy-egy lejjel oldotta meg és ezt a szokását lassan én is átvettem, mert a helyi koldusok nagyon kitartóak, ragadnak mint a légyfogó.


A budapesti parlamentet tervező Steindl Imre alakította ki a vár jellegzetes tetőit.

Vajdahunyad vára abszolút ellenfényben feszített, amikor helyi idő szerint délután egy óra körül megérkeztünk. Legutóbb is így jártam vele, majd tíz évvel ezelőtt, amikor utoljára láttam. Ez alatt az idő alatt itt nem sok minden változott. A vár előtt egy magyar férfi árult emléktárgyakat, aki felajánlotta, hogy vigyáz a holmijainkra, amíg bent vagyunk. Ez nagyon jól jött, így csak a fényképezőgépet és a papírjainkat vittük magunkkal.

Az emeleti kiállítótermek zárva voltak, de a kulcsos néni hamar előkerült. – “Nekem is jár az ebédidő” – morogta Péter szerint (románul), miközben beengedett minket a szegényes kiállítást megtekinteni.

A vár egykori ura, a törökverő Hunyadi János (1407-1456), Erdély, majd Magyarország kormányzója, Mátyás király apja és a nádorfehérvári csata hőse származása tisztázatlan. A románok szerint természetesen román, egyes magyarok szerint talán Luxemburgi Zsigmond király egy félrelépse volt, merthogy Zsigmond igen nagy igyekezettel támogatta az ifjú katonai pályafutását és kiemelt kegyekben részesítette. Péter szerint is román volt, merthogy ilyen nevet, hogy Iancu de Hunedoara, magyarnak nem adnak, (bár ilyen alapon Kolumbusz Kristóf is lehetett magyar). Szilágyi Erzsébet viszont biztosan magyar volt. – Szerintem meg ennek ma már semmi jelentősége nincs.

A várat Hunyadi János erdélyi kormányzósága idején építtette ki lovagvárrá, aztán még sokan toldozgatták. A belső szintkülönbségeken is látszik, hogy sok apró darabból épült épületről van szó. A kiegyezés után 1868-ban közadakozásból kezdték helyreállítani, hogy aztán (a később Mayerlingben szomorú véget ért) Rudolf főhercegnek adják, a magyar nemzet ajándékaként. Előbb Schulcz Ferenc, majd 1870 és 1874 közt Steindl Imre dolgoztak rajta és igyekeztek gótikus stílusúvá visszaalakítani. Elég jelentősen belenyúltak, pld. Steindl a tetőszerkezetekkel és a neogótikus loggiával a bejárattal szemben, de szerintem ez csak használt a lestrapált ingatlannak, ami megérdemelne egy rendes felújítást.

Az 1896-os milleniumi kiállításra Alpár Ignác a vajdahunyadi vár egyes részleteinek utánzatából emelte a városligeti Vajdahunyadvárat, amely először fából épült, csak a nagy siker miatt építették újjá kőből és így 1908-ra készült el.


A szemközt balra látható neogótikus loggia szintén Steindl Imre munkája.

A kisebbik Hunyadi fiú, a vár másik híres gazdája a Corvin Mátyás nevet állítólag a család címeréről kapta, amely egy gyűrűt tartó hollót (latinul Corvus) ábrázolt. A legenda szerint, amikor Mátyás Prágában fogságban volt, akkor édesanyja egy hollóval küldött neki levelet. Így lett a holló Mátyás címerállatából sokáig a Magyar Posta címerállata.

A várban sétálva a lehetséges hasznosításán gondolkodtam. Szállodának talán kevés a rendelkezésre álló hely, a kiállítások nem hoznának elég bevételt, de nagyszerű konferenciákat és mulatságokat lehetne rendezni az ősi falak között.

A vár szerencsétlenségére Vajdahunyad Románia legnagyobb vas- és acélkohászati központjává vált az utóbbi 200 évben. Mindössze 2-300 m-re innen már a kohók kéményei emelkednek a magasba, ami erősen csökkentheti az ingatlan értékét.

A várban másfél órát töltöttünk, kifelé jövet adtam egy tizest a csomagmegőrzésért, megnéztük a szemközti éttermet, de a kiszolgálás túl lassúnak tűnt, hát otthagytuk. A városból kifelé jövet a cigányházak után kb. 300 m-rel jobbra fordultunk a 687b útra, és azon mentünk vissza Hategig (Hátszeg). Szép kis mellékút, elég jó is, ha arra jártok ne hagyjátok ki.

Következő állomásunk a zsil völgyi bányászváros Petrosani (Petrozsény). A hely a bányászokról híres, akik nagy és könnyen befolyásolható tömeget képviselnek, és ezt politikai erők előszeretettel használják fel a kormány zsarolására. Ilyenkor a bányászok felmennek Bukarestbe és a kormányépület ablakai bajba kerülnek. Íme néhány sajtó idézet:

1991. szeptember 25-én pld. a Petre Roman miniszterelnök kormányzása miatt sztrájkoló petrozsényi bányászok elfoglaltak egy vonatot és a kb. nyolcezer bányász Bukarestben, a hozzájuk csatlakozó bukarestiekkel a kormány székházához vonultak. Petre Roman nem hallgatta meg őket, mire a tömeg a kormány székházára támadt, beverték az ablakait, a földszint egy részét felgyújtották. A rendőrök és a tüntetők összecsapásában három ember meghalt, sokan megsebesültek.1999. január 18-án mintegy 10.000 zsil-völgyi bányász gyalog indult a Bukarestbe vezető több mint 300 kilométeres útra. A rendfenntartó erők kőből és homokból a Petrozsényből kivezető utakon torlaszokat emeltek, azonban ezeket áttörték a bányászok a földgyalukkal. Radu Berceanu ipari miniszter visszautasította a bányászok 35 %-os béremelésre és a veszteséges bányák bezárásának leállítására vonatkozó követelését. Radu Vasile miniszterelnök kijelentette, hogy kész tárgyalni a bányászok képviselőivel, ha a bányászok visszatérnek munkahelyükre.

Egy KFC-hez hasonlítani akaró gyorsétteremben ettünk ezt-azt. Egy csípős csirkecombot rendeltem és megittam mellé vagy öt jeges teát. Közben Péter petrozsényi kalandjaival szórakoztatott minket. A középiskola elvégzése után ide vezényelték az osztályából az összes fiút, hogy a bányában dolgozzanak, mert munka nélküli abban az időben senki sem lehetett. Az ellenlépés az volt, hogy mindenki lefizette az orvost, hogy azok alkalmatlannak nyilvánítsák őket a bányászatra. A petrozsényi orvosok szerették a bőkezű magyarokat. Így került aztán Péter a bánya helyett az egyetemre. Mindössze néhány órát töltött Petrozsényben, amihez most hozzácsapott másfelet.

Ebéd után a 7A jelű úton haladtunk tovább kelet felé a Lotru-hegység déli oldalán a Vidra-tó déli partján a Vöröstoronyi-szorosig, amelyben a 7-es út fut észak-dél irényban. A 7A út minősége erősen változó, az aszfaltot néha murvás szakaszok szakítják meg. Erdős, hegyes vidék ez az út mentén patakkal és rengeteg kirándulóval, akik szombat lévén kijöttek a szabadba piknikezni – a jobb módúak SUV-okkal, a kevésbé jó módúak Daciával. Motorost csak mutatóban láttunk.


A Vidra-tó nyugati partjához délután öt körül érkeztünk.

Az észak-dél iányú 7-es főút az Olt folyó mentén vágja ketté a Kárpátokat és választja el a Lotru-hegységet a keletebbre fekvő Fogarasi-havasoktól. A 7A-ról balra fordulunk rajta észak felé, de nem itt akartunk átkelni a hegyeken, ahol a kamionforgalom is halad észak felé, hanem egyel nyugatabbra a 7C jelzésű Transzfogarason. Péter kinézett egy átvezető utat, amely Copaceni falunál indul és talán el lehet rajta menni egész a Transzfogarasig egyenesen keletnek tartva. Csak az utolsó néhány kilométert jelöli gyalogútnak a térkép.

A murvás utakon messze le kellett maradnom Péter mögött, szemem-szám így is porral lett tele. Ilyenkor érti meg az ember, hogy a cowboy filmekben miért hordanak úttörő nyakkendőt a lovasok az orrukon.


Ezek a pacik egyáltalán nem tűntek nyugtalannak, vagy ijedősnek, amikor teljes szélességben elállták az utunkat. A szürke pont úgy állt ott, mint aki nagyot szándékozik rúgni a mögötte elhaladni bátorkodókba. Megálltam egy darabig azt vizsgálgatva, hogy vajon van-e hátrafelé is valami szenzora.


A kecskék és a tehenek rendesen lehúzódnak. A pásztorkutyák továbbra is kék szeműek és lompos farkúak.


A már csak kétágú vasvilla a foghíjas gereblye és a fejsze eszembe juttatják, hogy mennyire kimerültem a múltkor, amikor néhány órát dolgoztam a kertben, pedig nekem a 21. századi technológia összes eszköze rendelkezésemra állt és mindössze 7 önkormányzati zsákot tettem tele kerti hulladékkal.


A szénásszekér is rendes volt és lehúzódott. A mobiltelefon már a szénakazal tetején sem luxuscikk.


Errefelé biztosan ritkán látni motorosokat. Mindenütt lelkes integetéssel fogadtak minket, különösen a gyerekek.

Salatrucu faluban igyekeztünk megtudni a helyiektől, hogy milyen esélyeink vannak a Transzfogaras elérésére. A vélemények megoszlottak.


Szerinte például nyugodtan mehetünk, ilyen motorokkal biztos át lehet menni azon az ösvényen. Lehet, hogy józanul is ezt mondta volna?


Ő pedig azt mutatta, hogy ilyen meredek az az út és biztosan nem jutunk át rajta motorral. Volt egy olyan érzésem, hogy inkább neki kéne hinni.

 Péter azonban bízott at technikában és folytattuk az utunkat a földúton a kezdődő szürkületben a gyalogösvény felé.

Rövidesen aztán elérkezett a pillanat, amikor fel kellett adnom. A szép síma aszfaltra kitalált gumik alatt süppedő löszös, homokos talajon megfeneklettem, hátsó kerekem beásta magát és csak kínlódva jutottam előre az egyre meredekebb úton. Péter letette Erzsit és előre ment, de nem jutott tovább a következő kanyarnál, ahol az út végleg beomlott. Azon már ő sem tudott átmenni. Közben megpróbáltam megfordulni, de az út magasan kiemelkedő közepén fennakadt a hardver, aztán eldőlt a lejtő felé és majdnem fejre állt. A szigszalaggal rörzített tanksapka kibillent a helyéről, a bezin pedig rögtön megtalálta az utat a ragasztószalag mellett és sugárban ömlött a tanktáskára, aztán a nadrágomra, a csizmámba és mindenemre, ahogy próbáltam a bringa alá feküdni, hogy legalább felerészben visszabillenthessem.

Visszamentünk a faluba és délnek fordultunk Curtea De Arges felé. Sötétedett, igyekeztünk minél hamarabb szállást találni. Curtea De Arges aznap este az ifjú pároké volt. Az első panzióban közölték, hogy esélyünk sincs szállást kapni, de még éttermet sem találunk, mert a városban több esküvőt is tartottak ma és a násznép minden szálláshelyet elfoglalt. Ezt a szemközti étteremben is megerősítették, ahol csak a hátsó ajtón keresztül szolgáltak ki néhány üdítővel. Egy panziós néni azonban igyekezett megoldást találni és egy ismerősének telefonált, akinek volt néhány szobája a piac mellett. A tulajnak haza kellett utaznia valahonnan, de megtette, mert addigra már rajtunk kívül további két pár is ott állt sorba. A kis konvoj este 11 körül érkezett a Mikelis International panzióba, ami egy rossz kis kávézó fölött néhány rossz kis szobát jelentett éjszakánként 60 Euroért.


Curtea De Arges zárt körű mulatságokkal és tűzijátékokkal fogadott minket.

 A motorokat a szemközti piac éjjeli őrére bíztuk. Nagyra nyitottam az ablakot, hogy meg ne fulladjak a benzinszagtól, beállítottam a vekkert (egy órával korábbra, mint kellett volna) és hamar elaludtam.

 3. nap – 2008. július 13. vasárnap
Curtea de Arges – Brasov (Brassó)
250 km

Másnap hajnalban kutyaugatásra ébredtem. Most egy óra helyett, másféllel korábban keltem fel, mint kellet volna. Igazság szerint örültem is, hogy otthagyhattam a Mikelis Internationalt. Lementem sétálni az ébredező piacra a takarító, portékáikat rendezgető árusok közé, pénzt vettem fel egy közeli bankautomatából, vettem egy-két friss sütit reggelire és kávéztam egyet.


Hajnali kép a piacról Curtea De Argesben.

Időközben kimaradtam egy-két perpatvarból. Az egyik a körül forgott Péter és a tulaj között, hogy nem volt meg a szobám kulcsa. Én nem emlékszem rá, hogy láttam volna, egyébként meg szállodai szobát sohasem szoktam bezárni, így a kulccsal egyáltalán nem törődtem. A tulaj előbb 200 lejre akart levenni, de végül kiegyezett 50-ben. A motorok parkolásával is gond volt. Az éjszakai őr túl közel állított minket egy dinnyeárushoz, aki mérgében kilátásba helyezte, hogy hirtelen felindulásból le fogja pisilni a motorokat és nekik megy autóval is, ha nem visszük el onnan azokat azonnal.

Helyi idő szerint 8-kor hagytuk el a “vendégszerető” Curtea De Argest északnak a Transzfogaras felé.

A Fogarasi-havasok a Déli-Kárpátokban Románia legmagasabb hegyvonulata. Az 1975-ben épült Transzfogaras (7C) útvonalon a nyári hónapokban lehet átkelni a hegyeken. A Transzfogarast a magát egyszerűen a “Kárpátok géniuszának” nevező, Ceauşescu építtette a székelyekkel. Állítólag  már az építésekor többször leomlott, most is veszélyesnek tartják a hegyomlások miatt. Igazán nem is lenne nagy szükség rá, hiszen a keletebbre futó 7-es elbírja az észak-déli forgalmat. Látványútnak kétségtelenül tökéletes lenne, ha töredezett, kátyús aszfaltja nem vonna le valamennyit az élvezetből.

Mi a déli oldalról, Havasalföld felől közelítettünk a csúcsot jelentő 1,2 km hosszú alagúthoz. Szálláshelyünktől kb. 30 kilométerre álltunk meg először a 155 méter magas völgyzáró gátnál, amely a Lacul Vidraru tavat tartja a hegyek között. Lassan fel kellett venni a pulcsit a kabát alá, mert kezdett lehűlni a levegő.

Ahogy magasabbra jutottunk egyre ritkult a növénytakaró és egyre több piknikező családot láttunk magunk körül. A Transzfogarasnak ez a szakasza engem Svájc legszebb hágóira emlékeztetett.

Egyre vidámabban kaptattunk felfelé és egyre gyakrabban álltam meg fényképezni a tájat, miközben Erzsi rólam készített annyi képet, amennyi a teljes családi archívumban sincs.


Az a kis pötty is én vagyok.

Ahogy a táj egyre jobban belátható lett úgy kellett egyre gyakrabban megállnom. Itt is-ott is egy kihagyhatatlan panoráma tárult elénk.


A kis pöttynek ilyen látványban volt része.

A hágó legtetején a több, mint 2000 m. magasan fúrt alagút előtt még vastag hó borítja a hegyoldalt. A hágó Románia két legmagasabb hegycsúcsa közöttt vezet át. A völgyzáró gáttól az alagútig 51 kilométert tettünk meg, de ehhez másfél óra kellett.


Egy tehetséges fiatal fotóművésznő, Antal Erzsébet alkotása. Kitűnően választja meg a témát.

Az alagút északi oldalán van a Bâlea-tó és Ceauşescu egykori menedékháza (ma olcsó szálloda), amit épp bővítettek, amikor ott jártunk. Innen lehet majd észak felé a Negoiu és a Moldoveanu csúcsok közötti katlanban egy meredek szerpentinen leereszkedni Erdélybe. Északról, Erdély felől a Bâlea vízesésig egész évben fel lehet menni járművel. Az itteni menedékháztól indul a kötélpályás felvonó a Bâlea-tóhoz, ahol leszálltunk egy kis sétára és egy ebédre.


A Bâlea-tó és Ceauşescu egykori menedékháza, amit épp új szárnnyal bővítettek. 

Péter lelkesen magyarázta, hogy mit kell tudni a helyről: “- Ott például egy egész síiskolát vitt el a lavina. Tíznél többen maradtak alatta.” – mutatott a keleti lejtőre. A lejtő alján egy darabokra hullott totálkáros ratrack bizonyította, hogy a hegy időnként durván bánik azokkal, akik megzavarják a nyugalmát.

Helyi idő szerint fél tizenegykor érkeztünk és két órát töltöttünk a tóparton. Indulás előtt még átsétáltunk a Ceauşescu féle menedékházba és megittunk egy kávét. Lefényképeztük az északi völgybe leereszkedő Coca-Colás kosarat, gyönyörködtünk a kötélpálya alatt kanyargó szerpentinben. Induláskor feltűnt, hogy a hegytetőn már annyian voltak, hogy alig tudtuk kifúrni magunkat a sorbanálló kocsisorok közül.


A Coca-Colás kosár a Bâlea-tó és a Bâlea-vízesés között közlekedik. 

Aki a Transzfogarasról szakavatott beszámolót akar olvasni, az lapozzon ide: totalbike.hu/route/fogarasok2/

A Transzfogarasról leérve 3 km kitérővel megnéztük a Kerci cisztercita apátságot. Ezt még 1202-ben Árpádházi Imre király alapította. Ma már csak romos állapotban látható mert 1574-ben Mátyás király felszámolta a működését – Péter szerint egy Rajmund nevű apát parázna kicsapongásai miatt. Fénykorában szép nagy kégli lehetett. Nem csoda, hogy buktak a csajok Rajmundra, az is lehet, hogy nem ő volt a hibás. Szívesebben látnám az ilyen régi házakat felújítva és hasznosítva. Ezek a romok szerintem nem méltók az ősök emlékéhez. Én az egykori építők helyében biztos azt akarnám, hogy az utódaim helyreállítsák, gondozzák, tovább szépítsék az ősi épületeket.

Még a Fogarasi-vár  (N45.84493 E24.97457) volt köztünk és Törcsvár között, amit tempósan kipipáltunk. A nagy méretű, várárokkal körbevett laktanyára emlékeztető épületet nem találtam elég izgalmasnak. Inkább igyekeztünk, hogy még nyitvatartási időben érjünk Törcsvárra.

Brassó előtt kb. 40 km-rel Zarnesti felé délnek kanyarodtunk. ezzel az átlóval akartuk elkerülni Brassót és spórolni néhány kilométert. A harmadrangú úton. Péter rákapcsolt és igyekeztem követni. Végig az járt az eszemben, hogy nem lesz jó vége ennek a tempónak, mert az úton rettenetes méretű kátyúk jöttek szembe hol kisebb, hol nagyobb gyakorisággal, de mindig elég ritkán ahhoz, hogy az ember azt higgye egy kis szerencsével mindegyiket elkerülheti. Talán sikerült volna, ha nem lettek volna rajta kanyarok és más közlekedők, de sajnos voltak.

Péter erre így emlékszik:

“Ez egy harmadrangú út, melyen relatíve jó minőségű aszfalt volt, de általam meg nem magyarázható okoknál fogva kilométerenként egy-egy 20-25cm mély és 50cm átmérőjű kátyú volt elszórva teljesen véletlenszerűen. Erre nehéz volt optimalizálni a vezetési stílusunkat. 20 perces tempós vágtatás után, az egyik kanyar után Gyuri már nem tűnt fel a tükörben. Lassítok. Semmi. Megjelenik egy Dacia és jelzi, hogy Gyurinak elszállt az ásványvíz a csomagtartójáról. Ekkor már tudtam, hogy komoly a baj, mert az ásványvizet én rögzítettem. OK, akkor fordulás.

Visszaérve látom örömömre, hogy Gyuri egyben van de a BMW első kereke teljesen lapos. Hát igen. Nem nyert. Gyuri a kanyarban alattomosan lapuló kátyút telibe vette. Olyannyira, hogy nemcsak kifodrosodott az alufelni, hanem hosszában 20cm-en a felni közepén meg is tört. Ha már az elkerülésben nem segített az őrangyala, mert a festői táj miatt mindenkinek megvannak a gyengéi, de a kereket látván legalább az esés elkerülésében biztos vagyok, hogy kitett magáért.

Igazából azt a részt, hogy ti hogyan oldanátok meg azt a helyzetet, hogy egy nyári 30 fokos vasárnap délután, Romániában egy harmadrendű mellék úton (Sinca Noua és Sinca Veche faluk között 4-4 km-re mindkét falutól) Brassótól kb.40 km-re a nyílt mezőn du 16:00-kor két BMW GS 1200 összesen három kerékkel, három utassal és egy szerszámkészlettel hogyan kezelendő. Úgy gondolom, hogy ez van olyan érdekes, helyzet, hogy egymás tanítása és okosítása végett egy nyílt kvízként közzé tegyük itt a motorosturán. Nem másért, csak mert én 20 év motorozás után is nagyon sokat tanultam ebből. (Sajnos a Gyuri és a közös túránk kárán.) Segítség a megoldáshoz, hogy van 3 mobil telefon amiből egy céges és egyikünk beszél románul.”

Mielőtt lelövöm a poént elmondom, hogy én hogy éltem meg az esetet. Szóval az út nagyon vacak volt, az tény, az a fajta, amit már évek óta elhanyagolnak, meg sem próbálják a javítását. Egy gyors járású járművet előztem éppen, amikor az út közepén egy lyukat telibe kaptam. Legszívesebben lassítottam volna, de akkor nem tudtam volna befejezni az előzést és már elég közel voltunk egy beláthatatlan kanyarhoz, így aztán inkább bő gázzal beugrottam a kocsi elé és akkor zuhantam bele egy zuhanyozótálca méretű kátyúba. A pereme nagyot dobott rajtam, és a kezemben megremegő kormányból már tudtam, hogy a guminak vége, szépen lelassítottam és megálltam.

A feladat hasonlít azokhoz, amiket teambuilding trainingekre találnak ki elmés oktatók. Van két motorod három kerékkel, három mobil telefon, stb. Nos a mi teamünk így működött:

  1. Előszöris felhívtuk otthoni ismerőseinket, hogy keressenek a neten telefonszámot a román autóklubhoz, vagy autómentőkhöz. Ez a szám hamar megjött. Péter szerencsére beszél románul, el is érte az autómentőst, aki 40 ezer forintért bevitt volna Brassóba, ha aznap épp nem Bukarestben lett volna dolga.
  2. Felhívtuk az itthoni BMW klubot, ahol azt javasolták, hogy kalapáljuk ki azt a felnit egy kicsit és fújjuk fel a kereket. El fog az menni úgy is. A felni azonban középen szétrepedt egy darabon, tehát a levegőt a kikalapált felni is elengedte volna.
  3. Felhívtuk Zolit, akinek motorszervíze van Érden, és aki azt javasolta, hogy vegyünk egy 19-es belsőt, vágjuk ki a szelepet a felniből és szereljük belsővel a kereket. Ez jónak tűnt volna, de kellene hozzá belső.
  4. Végül az a megoldás győzött, hogy Péter elmegy Brassóba és elviszi a kereket, hátha ott tudnak vele valamit kezdeni. Beálltunk a motorral a mezőre és leszereltük a kereket.

Brassóban Péter talált egy gumiszerelőt, aki egy ismerős ismerőse volt és készségesen próbált segíteni. A felniről egy alumíniumhegesztő hamarosan megállapította, hogy javíthatatlan. Egy megoldás látszott kivitelezhetőnek, hogy Péter leszereli a saját kerekét, kihozza a mezőre a gumis ember kocsijával és azzal a kerékkel beviszem a mocit Brassóba. A megoldásban az a kis hiba hátráltatott minket, hogy Péternek nem volt szerszámkészlete, amivel a kerekét leszerelhette volna, mert az Adventure-höz már nem ad ilyet a BMW, így aztán futnia kellett még egy kört a mezőre, hogy az én szerszámkészletemet bevigye Brassóba. A kb. 60 km-es Brassó-mező távolságot Péter nagyjából 1,5-2 óra alatt tette meg a szinte folyamatos félpályás útlezárások és az útviszonyok miatt.

A lassan leszálló éjszakában az iPhone-omon annak a Gorcsev Ivánnak a történetét hallgattam, aki 21 éves korában elnyerte a fizikai Nóbel-díjat a Makaó nevű kártyajátékon. Mire eljutottam odaáig, hogy Gorcsev Iván hatalmasat pofozkodott leendő apósával, Vanek úr bevonult a légióba és a 14 karátos autónak is nyoma veszett, Péter megérkezett a kerekével.

Hajnali fél kettő volt. Jó, hogy előző héten már gyakoroltam az éjszakai motorozást a Szallerbeck Maratonon. Hajnali háromkor érkeztünk meg Brassóba, ahol a gumijavító műhely közelében egy csontig lepusztult koszos kis szállodában aludtunk néhány órát reggelig. Egyelőre a keréken kívül csak egy komolyabb veszteség ért, fél pár kesztyűm valahol a mezőn maradt. Nem találtuk meg a sötétben. Én vagyok a hülye, nem kéne fekete kesztyűt hordanom.

 4. nap – 2008. július 14. hétfő
Brasov (Brassó) – Budapest

Hétköznap könnyebb boldogulni, különösen egy ilyen nagy városban, mint Brassó. Reggel Péter visszakapta a kerekét és elmotoroztunk a BMW szervizbe. Egy felnijük volt egy új motoron, amit végül nem adtak oda. Rendelés alapján egy hét alatt szállítottak volna. Úgy döntöttem, hogy inkább hazajövök és otthon intézem el a felni beszerzését.

A Rozelor utcai gumiszerviznél a háziak vállalták a motor megőrzését. Péterék haza indultak, én pedig összecsomagoltam a legszükségesebb dolgaimat (gyakorlatilag a fotós cuccomat) és elgyalogoltam a vasútállomásra. A Dacia express későn este indult. Épphogy kaptam rá jegyet egy hat fekvőhelyes kusettben. Előttem állt még az egész nap, bekaptam néhány falat Fornettit, leöntöttem egy Cola Zeroval és elindultam, hogy megismerjem Brassót.


A los-angelesi HOLLYWOOD felirathoz hasonló nagy BRASOV transzparens a Cenk-hegyen biztosítja, hogy mindig tudjuk hol vagyunk. Ilyen feliratokat több helyen is láttam Romániában.

Brasov (Brassó), a hasonló nevű megye székhelye, az erdélyi szászok egykori központja. 1950-től 1960-ig Oraşul Stalin (Sztálinváros) volt a hivatalos neve. Az erdélyi szászokat még II. Géza telepítette be Magyarország keleti országrészébe, hogy építsenek várakat és nehézlovassággal védjék meg a területet a bizánci betörések ellen. A székelyek megmaradtak a könnyűlovas harcmodor mellett és nem volt várépítési tapasztalatuk.Az 1526-os mohácsi vész és az Erdélyi Fejedelemség létrejötte után a székelyek, a magyar nemesség és a szászok szövetségre léptek (Unio trium nationum) a török hódítók ellen. A szászok kiépítettek egy egész Európában egyedülálló templomerőd-láncot. Erdély német nevét (Siebenbürgen) a hét legnagyobb erődített szász városról kapta: Beszterce, Nagyszeben, Kolozsvár, Brassó, Medgyes, Szászsebes és Segesvár.

A Főtérre vezető Str. Nicolae Bălcescu, Brassó sétálóutcája éttermekkel és kávéházakkal van tele. Többet kipróbáltam magam is. Pizzát ebédeltem, mert micset nem lehetett kapni az étteremben amit azért választottam ki, mert ott dolgoztak a legszebb pincérlányok.


A Főtér közepén álló régi brassói városháza a Brassó megyei Történeti Múzeum kiállítóhelye.


Johannes Honterus az erdélyi szászok legjelentősebb reformátora volt. Működése idején 1542-ben vezették be a német nyelvű evangélikus istentiszteletet. Ma már erősen megfogyatkozott a város német ajkú lakossága. Ceauşescu idején iparosítás ürügyén románokkal telepítették be a várost, a németeknek pedig (ellenszolgáltatás fejében) engedélyezték a kitelepülést. Minden ötből négyen már kitelepültek és még ma is mennek.

A szász evangélikusok Fekete temploma Románia legnagyobb temploma a főtér közvetlen közelében áll. Egy magyar csoportnak egy fiatal leány igyekezett tolmácsolni a román idegenvezetőt, de gyakran elakadt, ilyenkor a csoportbeliek kisegítették. Az idegenvezető szerint Isztambul és Bécs között nincs ennél nagyobb templom, ami talán igaz is lenne, ha leszűkítenénk a dolgot a romániai evangélikus templomokra, de kétségtelenül nagy darab. Az épület az európai gótika kiemelkedő emléke. Nevét onnan kapta, hogy 1689-ben egy tűzvészben kormos lett és ahelyett, hogy letakarították volna inkább elnevezték Fekete templomnak. Ma már nincs rajta a korom (30 évig restaurálták legutóbb), de a nevét megtartotta.


Az egykor gótikus templombelsőt barokkosan építették újjá az 1689. évi tűzvész után.

A templomban erősen tiltják a fényképezést és szigorú őrök vigyáznak a rendre, így csak az iPhone-nal telefonáltam egy belső képet a 400 sípos orgonáról.

Délután fellanovkáztam a főtér fölött magasodó Cenk-hegyre. A Cenk (Tâmpa) egy 955 méter magas hegytömb Brassó dél-nyugati részén, az óvárostól délre. Több mint 300 méterrel magasodik a város fölé.


Ilyen a főtér a Cenk-hegy tetejéről, ahová a drótkötélpályás felvonó visz fel. Balra a Fekete-templom hatalmas tömbje, jobbra a régi városháza látható.


Ez a kilátópont a BRASOV felirat mellett. A neve Spre Belvedere és a felvonótól jobbra kell egy keveset gyalogolni ahhoz, hogy eléjük.

A főtér egyik kényelmes bútorokkal berendezett utcai bárjában lustálkodtam át a délutánt egy-két jegeskávé mellett. A téren gyerekek rohangáltak a galambokat kergetve, szüleik a padokon beszélgettek. Béke volt. Aztán este vonatra szálltam és kb 10 órányi utazást követően reggel 7 körül a Keletibe érkeztem. (Legközelebb majd innen folytatom.)

Képek: Antal Erzsébet, Magyari Péter, Agárdi György
Szöveg: Magyari Péter, Agárdi György, 2008. július 31.

Tags:

2 hozzászólás to “Fogarasi kalandozások 1/2”

  1. győri István szeptember 15, 2016 at 10:38 de. #

    Brassónál itt is előjön a lanovkázás, jó lenne valami magyart taklálni a szlovák szó helyett, egyébként érdekes leírás, jó túra lehetett, bár szerintem a tóláos emélyes olok nem minenkinek érekesek, aki olvassa, inkább úgy néi, hogy ha ilyen útra vállalkozik, mire fiyeljen, ezért a semélyes dolgok csak megtörik az olvasás folyamatossáát, et azér írom ide, ha más is közöl hasonló útibesámolót, nem a az érekes, hogy x parkolóhelyen itthonról vitt túró ruit evett- e vagy konzervet, inkább az, hoy hol van jó kemping vagy éttwrem a közelben

  2. Palffy Bela augusztus 27, 2008 at 6:24 de. #

    Szia!
    Nagyon tetszik a leiras

Vélemény, hozzászólás?