Franciaország MGP-vel

Ezt a cikket MGP-től kaptuk. A hozzá tartozó galéria pedig itt található, eredetijét itt olvashatjátok, a lényegesen fejavított verziót  meg itt:

Franciaország 2007  

Na lassan kezd összeállni a kép. Dél Franciaország hegyvidékei már régen vonzottak, csak az lényeg, hogy a zsúfolt tengerparti városokig ne menjen le az ember. Ez megoldható. Aztán épült egy Viadukt Millauban, az építéséről készült filmet legalább háromszor láttam. Ezt meg kell nézni. A környéken van egy másik híres viadukt is (illetve Aqvadukt) még a Római időkből, ez is érdekelt, de ez kimaradt, legalább van mire tervezni a következőt.

Aztán Peter Mayle Provance könyvei egyre inkább arra sarkaltak, hogy meg kellene nézni a környéket, végül a motorostura.hu –n is megjelent egy remek túralehetőség, a Route de Grandes Alpes, amely a Genfi tótól É-D irányban átszeli a Francia Alpokat. És mindez egy helyen. Na jó nem épp egy kupacban, de egy körre jól felfűzhetően. Már csak össze kell tervezni. Szokás szerint pár nappal az út előtt. Első verzióban kizárólag mellékutak szerepeltek, bár gondoltam, hogy a hazaúton ez már nem lesz annyira járható. Első lehetőségként még időnyerési célból érdeklődtünk a Bécsből induló motorszállító vonatokról, de netes foglalásra már nem volt lehetőség. Lehet, hogy a helyszínen még kaptunk volna jegyet, de az időpontok sem akartak összejönni. Egy napot nyertünk volna vele, meg annyit, hogy a társaságot gyorsan el lehetett volna juttatni a kiinduló pontra, Thontonba. Így viszont már az oda út is külön túra lett, azzal az előre nem teljesen látott veszéllyel, hogy házi fotósunk Csele simán elakadt Svájc csodáinál. Ha rajta múlik a Francia utunk legdélebbi pontja valahol az AlbulaPass hágónál áll meg.  Na de én friss francia bagettet akartam, meg Pella-t, bár akkor még azt sem tudtam mi az.

Szóval egy vasárnapi napon el is indultunk, az M3-as egy benzinkútjánál volt a találkahely.

 Vasárnap 

Budapesten meglepő módón elég gyorsan átjutunk. Határ előtti utolsó mol kúton tankolunk. Mocskos egy hely. Részint szó szerint, a környező parkoló elmehetne szeméttelepnek, részint pedig a kút hozzáállása. Az előttem lévő német azért reklamál, mert 9eu-s számlára 10-esből nem kap vissza. A szomszéd kasszánál lévő nő szintén felháborodva magyaráz. Mikor kijövünk, feltűnik, hogy Csele Au-s matricáját a plexin belülre ragasztja. Az Osztrákok gondolnak a motorosokra, azon kívül, hogy olcsóbb a motoros, még a ragasztása is más, hogy ne kelljen a karcolódó plexire feltenni. Csele tehát autós matricát kapott (és fizetett) annak ellenére hogy kimondottan motorost kért (meg persze a feje bubjáig motoros cuccban feszített). Nem baj, bement és megbosszulta.

Tovább unalmas pályázás következett, Bécs mellett elhaladva felrémlik, hogy Budapest mellett is valahogy így kellene elsuhanni, ha az ember csak utazik, és nem akarja egy nagyváros forgalmát élvezni (és növelni).

Szállásunk Salzburg tájékán van, egy igazi kis nyaralófaluban a Fusch-See partján.

Valami nagy hétvégi banzáj lehetett, mert a szembejövő forgalom igen komoly. Gyorsan lecuccolunk, megnézzük a tavat, majd még éppen zárás előtt egy könnyű kis vacsorát szerzünk.
 Hétfő

Hétfőn levágjuk a sztráda Németországba menő kitérőjét, sajna ahogy emlékeztem is, ezt sokán mások is megteszik. Szép útszakasz, de haladni azt nem lehet. Viszont a gps „legrövidebb út” beállítása miatt egy kb. másfél méter széles kis úton jutunk át Németországba, valamint elnézünk Berchtesgadenbe is.

A Sasfészekbe nem megyünk fel, a buszozás sok időt elvenne, viszont a szomszédos hegyen (illetve hegyet megkerülve) látványút épült, ezen haladunk végig. A szakasz fizetős, de nem vészesen, a látvány megéri. Innsbruckba még csak véletlenül sem szeretnék bekeveredni, ezért vissza a pályára, egész Landeckig, itt aztán végre lefordulhatunk az igazi mellékutakra (B180). Sok rajtszámos motoros jön szembe, többnyire Bömösök, verseny lehet. A út egy szurdok két oldalán halad végig, még a szurdokhíd előtt kell egy erős jobbossal letérni róla, és egy pillanatra megállni, hogy a Svájci határőrnő ne kérje el a papírokat. Egyáltalán ezen az egy alkalommal láttunk határőrt.

Susch-nál elmegyünk a 28-as út lefordulója mellett, Zernezben nézegetem a térképet, hogy érdemes-e visszamenni. Aztán feltűnik a következő hágó neve: Albulla-pass, Naz-fele … hoppá … az még szebb, menjünk arra. Tényleg szép, Csele itt kezd megragadni. A napsütésben és kristálytiszta hegyi levegőben legszebb arcát mutatja a növényhatár magasságában lévő hágó.

 Lefele kanyargós hegyi szerpentinek várnak, több helyütt keresztezzük a vasútvonalat. Ez mondjuk nem meglepő, nagyon sűrű a vasúthálózat és ezt ki is használják. Többször látunk panorámavonatokat, melyek egy-egy látványos részen megállnak a fotósok kedvéért, nosztalgiamozdonyokat, sőt gőzmozdonyos fogaskerekűt is.

Mon-Mutten-Praz útvonalon haladunk, megjegyzendő hogy nem ártott volna még ezen a szakaszon szállást nézni, itt még voltak Zimmerferik. Trin majd Flims-ben kezdünk szoba után érdeklődni. Itt találkozunk azzal a jelenséggel, ami később általánossá válik: a települések tele vannak szállóval, de nyáron mind zárva. A főutcán nyitva lévők mind drágák. A mellékúton teljesen kihalt részekre jutunk, minden épület lezárva. A központban töprengünk, mikor egyszer csak Csele egy közelgő motoros elé ugrik. Tekintve a motoros sebességét ez nem volt éppen veszélytelen, valószínűleg a svájci motoros sem sokszor tapasztalt még ilyet, de azért nagyon segítőkész. Vagy csak sokkot kapott. Szoba kéne! Mennyit akartok fizetni érte?? Hát úgy 30-at válaszol Csele (miért nem engem kérdezett?? ). OK. Szállóban dolgozom, gyertek! De hárman vagyunk. (Csak Jani kóborolt épp valahol). Akkor meg kell kérdeznem, öt perc és itt vagyok. És öt perc múlva ott is volt. OK,van szoba három főre is reggelivel. Megvéve, menjünk!

Berakodtunk, de nem sok kedvünk volt már vacsorát keresni. A szállás konyhája rég zárva, este tíz elmúlt. Egy moteles leányzó viszont nagyon segítőkész, innivalóval szolgáljuk ki magunkat a hűtőből, a mellette lévő papírra írjuk fel a fogyasztást, enni pedig összeszed valami hideget a konyhában. Tökéletes kis vacsit ütött össze. Köszönjük!

 Kedd

Kicsit borongós időben pakolunk össze. Én már a motoron várakozom, tehát a szálló előtti nyugdíjas kommandó engem céloz meg a kérdéseivel. Magyarázom a motort, a gps-t, hogy honnan jöttünk és hogy hová megyünk. De jó volna ha még beszélnék is valami idegen nyelvet. Csele meg csak vigyorog a háttérben.

Flims-Disentis/Muster-Andermatt útvonalon haladunk, Andermattnál északnak vesszük az irányt, Wassen-nél nyugatra, a Sustenpasson akarunk átvágni. Az idő erősen borult, az eső rá-rá kezd. Egy gleccsernél fotózgatunk, egy régi szép R100-ast hajtó motorossal váltunk pár szót. Én megcsodálom az abszolút vízhatlan zöld gumicsizmáját. Bármely traktoron megállná a helyét. Alagút következik, aminek a vége felé valami egészen különlegeset látni, a túloldalról köd (felhő) hömpölyög be, mintha tejfölbe motoroznánk bele. Horrorfilm rendező álma. Szerencsére hamar alá kerülünk, egy kanyarban megállunk fotózgatni. Speedesek döngetnek felfele. Na mindjárt lassítotok ti még gyerekek.

A Brienzerseet északról a Thunnerseet délről kerüljük, átjáró Interlakenben van. Vajon honnan kaphatta a nevét? Spieznél elhagyjuk a tavakat de előtte még kávézunk, fagyizunk és pizzázunk, ebben a sorrendben. Az arab pizzás határozottan állítja, hogy ismeri Cselét. Ő tagad. Pedig kérhetne árengedményt a régi ismeretségre való tekintettel.
Bunschen-Boltigen-Weisenbach-Saanen-LesMosses. Átlépjük a Francia határt, ami egy magashegyi település kellős közepén van. Bezárva. Mondjuk úgy nagyjából az egész település. 4-5 emeletes síszállók bespalettázott ablakokkal. Gurulunk kicsit lentebb, következő hely is síparadicsomnak néz ki, de itt már legalább emberek is vannak. Meglátok pár Bömöst egy parkolóban, melléjük sorolok. Kicsit furák, tele vannak antennákkal. Ez meg is adja a magyarázatot, versenykísérő motorok, tehát a falucska tele van a versenyzőkkel és a kísérőkkel. Mehetünk tovább. A következő helyen már több szerencsénk van, némi bennszülött segítséggel megtaláljuk a Hotel Chabi-t. Reggel Csele megpróbálja elmagyarázni a recepciósnak, hogy a szállójuknak magyar neve van. Szegény fickó még most is azon töpreng, hogy mit akarhattak a magyarok. Viszont maximálisan segítőkész. Én elmondom neki, hogy hová megyünk, csak úgy megszokásból, meg mert kérdezte.
A szobánk szokás szerint a kakasülőn van. Első nekifutásban még rákérdezünk a vacsorára, de aztán kihagyjuk. Este kicsit ücsörgünk a hallban, a többiek érdekes színű sörökkel ismerkednek, és maradok az üdítőnél, közben franciául hallgatjuk Srekket a tv-ből.
 Szerda
Szerdán borongós időben indulunk. Előtte jól bereggelizünk. Csele a reggelit tekinti főétkezésnek, ezért folyamatosan alkuszik ez ügyben, hogy a szokásos egy Croissan egy kávé típusú francia reggelit (le petit déjeuner) némileg felturbózza. Nem lehet oka panaszra, ütős adag egybesült rántottát kapunk. Meg búcsúzásképp némi tippet a kétcsillagos szállások kereséséhez. Felcsomagolásnál a parkolóban álló tartálykocsi sofőrnek is el kell mondanom, hogy honnan-hová megyünk.
A következő elágazásnál ráfordulunk a Grandes Alpes-re de 10 km plusz utat beiktatunk Thononig, hogy valóban a kiinduló pontra kerüljünk. A Genfi tónál csak pár percet időztünk, igyekeztünk kijutni a városból. Már az út kezdeti szakasza is nagyon szép, ideális kanyargóhely a motoroknak. Az első táblánál le is fotóztuk a motorokat.

Egy megállónál sikerül kimondottan a Grandes Alpest bemutató térképet szerezni. Sajna eső következett, majd tudatosult, hogy az esőnadrágom újfent nem ér semmit. Ugyanolyan, mint az előző, amit visszaküldtem a boltba. Tenyérnyi foltokban válik le a belső oldalt a gumibevonat, szinte issza az esőt. Egy kisvárosban megállunk Csele szokásos kávéjára. Nekem nagyot kordul a gyomrom mikor meglátom, hogy a „kávézóban” miféle ételeket esznek (épp dél van). Ez nem a turisták helye, ide munkások járnak, helyiek, valószínűleg szuper lehet a kaja. Sajna megyünk tovább, bár maradhattunk volna, mert a következő percben lezárják előttünk az utat, kerékpárverseny miatt. Nem sok idő, de utána pont a versenyzőket követjük. Igaz mint gép tekernek fel a hegyre, de azért örülök mikor a mezőny másfele kanyarodik. A következő városon a gps visz át, a kijáratot a mellékútra egyébként nem könnyen találtuk volna meg. A Grandes gps-fileje nagyon jól meg van csinálna, minden elágazásnál, város előtt és után átmenő pont van letéve így a gps nem tervezi át saját kedve szerint. Ezen kívül minden városka és a legtöbb kereszteződés után volt Grandes Alpes tábla, vagy teljes, vagy csak a piktogramja egy kis táblán.

Egy-két hágón még átmegyünk, de teljesen átázok. Tanácskozás, végül szálláskeresés, ami egy nagyon hangulatos kisvárosban Beaufortban sikerrel is jár, igaz némileg alacsony komfortfokozatú szálláson. A szoba még csak-csak, de a „fürdőszoba” egy darabból fröccsöntött wc-zuhany-mosdó, kb. egérméret. Bezzeg a földszinti étteremben (na jó inkább kocsmában) kb. 2 méteres plazmatévé virít. Este kicsit sétálunk. Az éttermek elé kirakott étlapok alapján mindegy, hogy melyikbe megyünk be, úgyse értünk egy szót sem az egynyelvű étlapokról, inkább az árakat néztünk. Én még egy képeslap állványon tanulmányoztam pár fotót, amin hagyományos francia ételek fotói és receptje volt képeslapként, és igyekeztem memorizálni azokat, amik nem csúszómászókból készülnek. Némi sikerrel, mert végül is valami rakott krumpli szerűséget sikerül vacsorázni (tartoflette).
 Csütörtök
Csütörtök reggel végre némi napsütés is köszönt ránk. A legjobbkor, mert jönnek az igazi nagy hágók. A reggelit Csele intézi, a tulaj nem igazán érti, hogy a lö pötit dezsanié hogy lehetne „grande”. Még szerencse, hogy az omlett szó elég nemzetközi. Azt kapunk.
Előtte még sétálunk a városban, benézünk a TouristInfóba némi időjárás jelentésre és Jani vásárol is egy jó kis pólót itt. Szokás szerint le kell adnunk a szöveget a honnan jöttünktől a hová megyünkig. Kis csalódást látok az arcukon, hogy célunk nem Beaufort hanem a Grandes Alpes (amit nem nagyon értenek) és Millau. Azért megemlítik, ha már ott járunk nézzük meg a híres sajtgyárat. Ez egy üzemelő sajtgyár, aminek az előterében egy kis sarokban a hagyományos gyártás eszközei vannak kiállítva és egy üvegfalon keresztül látni a gyártósort. Lesétálva az alagsorba a mennyezetig érő polcok között lehet végigmenni, ami a 25 kg-os korongokkal van megpakolva. Nem csoda hogy automata forgatja át időről időre. Részint ugye nehezek, részint az ott terjengő aromát elég elviselni. Nagyon szeretem a sajtot, de ott épp nem igazán kívántam. A kijárat előtt természetesen különféle sajtokat lehet vásárolni.   
Hágó és tó következik, zuhatagos patakkal. A felhőhatár alatt kanyargunk pár méterrel.
Bourg Saint Maurice után jönnek az első nagy hágók, Val De Isere majd a 2770 méteren átmenő Col de Iseran. Fenséges kies e táj. Tiszta, csípős hideg levegő, hihetetlen kontrasztok.

Nem árt kiélvezni az utat, mert a következő szakasz már ködös. Az első lehetőségnél tankolunk, Cselét már megint felbosszantják a kútnál, ezúttal a kártyáját nem fogadják el.

A térképet tanulmányozva Briancon a következő város, javaslom, hogy még előtte keressünk szállást. Futunk pár kört, végül megállapodunk annál, ami előtt elsőre megálltunk. Csele próbálja rám osztani a szövegelést, de miután az első mondattal tisztázom, hogy a recepciós beszél angolul, egyből visszapasszolom. Csele megdicséri a hibátlan angolját. „Talán mert Angol vagyok. „Az sokat segít” válaszolja Judy.

És a motorok hol aludhatnak. Mondjuk a bárban – újabb döbbenet, de komolyan gondolja – egy kis rendezkedés, és már motorozunk is be az ajtón. A látványtól odakint leáll a forgalom.

Kis családias fogadó kb. 10 méterre a szállástól, az étlap kínai – legalábbis nekünk. Jani biztosra megy: „Lasagna”. Csele a „böf”-t ismeri, ez marhahúst jelent, én bevállalok egy ismeretlen „specialitást” Pella-t rendelek. Jani lasagnajából hiányzott a hús, Csele kapott pár papírvékony marhafelvágottat rosejbnivel, én pedig baconos-hagymás-fehérboros-krumplis-sajtos egybesültet szinte izzó vaslábasban – na ki vigyorgott a legjobban??
 Péntek

Péntek reggel szokásos pötitdezsönié, ezúttal semmi extra. Kitolatjuk a motorokat a bárból és megállapítjuk, hogy a kint parkoló svájci bömösöknek sincs semmi baja.

Ragyogó napsütés, irány a legmagasabb hágó Col de Bonette, a maga 2802 méterével. Igaz a legutolsó szakasza nem hágó, hanem egy hegycsúcs megkerülése, de azért a magasság stimmel. És innen még kicsit lehet tovább mászni a körpanoráma kedvéért, nem sokat, kb. 50 métert, de ezen a magasságon ez is épp elég. Csodáljuk a panorámát, a kies hegyeket, meg a bicajosokat, akik még ide is feltekernek.

Lefele hosszan kanyarog az út, egy romos, kihalt ki településen is átvezet. Egy elágazáshoz kicsit hamarabb érek, várakozom, Csele némi késéssel fut be. Probléma van, elment az ABS és fékszervo. A fék működik, de talán nem Európa legmagasabb hágóin kellene tesztelgetni, hogy mit tud szervo nélkül. Telefonálgatások, az assistance szokás szerint maximum szállítót értesít. Több tipp jön a rendszer újraindítására, le is szedjük az aksi sarukat. Közben egy nyerő tipp alapján kiderül a hiba, amit a folyamatosan égő féklámpa jelez, a lábfék kapcsolója felszedett valami koszt, kipucolás után minden rendben, visszajön a szervo hang. Csele csak kicsit boldog, 120 decibellel beleüvölti a völgybe hogy „Tudok BMW-t szerelni”, és valószínűleg a hegyet is körberepülné, ha tudná. Gyorsan összerámolunk. Én némileg csodálkozva veszem tudomásul, hogy az 1200-esnek meg kell tanítani a gáz-végállást. Ezt nem tudtam. Lehet hogy a következő szériát már egérrel kell majd indítani?

Mindezeket kipihenendő megállunk az első kávézóban, a szokásos déli frissítőre. Már rituálévá vált, hogy Csele kávét kap én meg croissant nem kapok. De sehol. Soha. Itt sem. De legalább van süti, gyümölcsös pite. Meleg. Szuper. A többiek is kérnek ezek után persze. A pincérnő teljesen ki van akadva. Zavarjuk az újságolvasásban. Ez a végszámlán is meglátszik, szerintem alaposan felsrófolta az árakat.

A következő szakasz két hágót összekötő szurdok, amin az út valami elképesztő helyen kezd kanyarogni, alig egy sáv, minden szűk kanyarnál inkább dudálok, hátha jön valaki szembe. Valami eszement helyre épült városkába vezet. Valberg épp a hegycsúcs alatt épült a sziklafal oldalára. Tériszonyosoknak nem ajánlott útszakasz, abba meg bele sem gondolok, hogy télen milyen lehet. A mai útszakasz egy nagy hurok, a Bonette-en egyenesen délnek tartottunk, most a Cayolén egyenesen északnak. Ezt a hágót mint a legszebbet emlegetik, de ilyet azért nehéz megítélni. Tényleg szép, bár szerintem a fel és levezető útszakasza szép, maga a hágó nem annyira. Megint kezd ránk esteledni, Barcelonetteben teszünk egy kört, de nem vonz a városka, inkább mennénk tovább. Egy tábla motorosokat is váró szállást jelez pár km-re, oda fordulunk. Pra-Loup1600. Itt az 1600 a hely magasságát jelzi, van Pra-Loup 1400-1500-1600. szállás viszont nincs. A szálló tele, a városka meg kísértetiesen kihalt. Ez is télen élheti világát. Visszafordulunk, majd még ránézünk egy kis fogadóra, melyet odafele is láttunk, de a másik tábláját követtük. Csele ráfodul az útra, megnézzük. Ez az igazi lastminit, van szállás, szuper. Dögfáradtak vagyunk. Ez nagyon jókor jött.

  

Este kicsit áttervezem az útvonalat, mert le vagyunk maradva. Eredetileg innen Millauba másfél nap mellékúton, majd vissza ugyanannyi a Verdoni Kanyonhoz, onnan hazafele. A rövidítés, hogy előbb jön a Grand Kanyon mert közelebb van, onnan pedig sztrádázunk egyet Millauig, így egy napot nyerünk.

 Szombat

Szombaton tehát indulunk az Európai Grand Kanyonhoz. Némi kanyargást igényel, hogy megtaláljuk a látványkörutat, ami egy korábbi leírás szerint egyszercsak egyirányúvá válik. De merről? Természetesen a másik irányból, szóval nem tudunk teljes kört menni, de mindegy, a lényeg úgyis látszik. Csak éppen lefotózni szinte képtelenség, egyszerűen befoghatatlanok a szurdok méretei. Leginkább csak csodálni érdemes.

Rövid kávézás után lejutunk a magasabb régiókból és pályára állunk. Megüt a mediterrán hőség, hozzászoktunk az elmúlt napokban a magaslati levegőhöz. Pár óra dögunalmas sztrádázás következik az Aix-En-Provence, Nimes, Montpelier távon, lehetőleg nem eltévedve a városi elágazásoknál. Montpelier után egy átkötő szakasz még épül, de aztán a Millau előtt rész már nagyon jó. Sőt, ritkán látni ilyen kanyarokat pályán, mint itt. Egyre magasabbra visz, a levegő is kellemesebbé válik, és végre jót lehet kanyarogni. Majd végre meglátjuk „A” Viaduktot. engem lenyűgöz.

Fotózgatunk. Csele mivel itt épp nem tud sehová felmászni, hát legalább a betonkorlátra felkapaszkodik. Egy perc és megjelenik a híd karbantartó kocsija, elzavarnak onnan. Rádióznak, és addig nem is mennek el, amíg ott vagyunk. Tessék csak a túloldalon kialakított látogatói centrumban fotózni. Szóval odagurulunk. A hely kialakítása olyan, hogy mindkét irányból, sőt a településről is megközelíthető, de a parkolók járművel nem átjárhatók, így a hídpénzt nem lehet megúszni.

Felmászunk a kilátópontra, Laci öt perc múlva már mindenkit rituálisan fel akar áldozni, aki bemászik elé a képbe. De mindenki bemászik.

Végül leballagunk, 19.31 – bemegyünk a SouvenirShop-ba. Mennénk, de 19.30-kor bezárt. Akkor irány a városka, szokásos szállásvadászat. Már megint késő van, nem sok a választék, de továbbmenni is késő. Végül egy egész szép panorámás motelecskét találunk. Kívülről még mutat valahogy, de a szoba elég lepukkant. Végtelen hosszú folyó legvégén a szoba, és háromszor kell visszamennem, mert a kártya nem nyitja a 12-est. A recepciós is kétszer végigjárja a folyosót, új kártyát hoz, ez sem működik, vakaródzik, nem érti. Ekkor feltűnik, hogy a hátam mögött is 12-es szoba van. Ja tényleg kettő van, csak ez „12bis” Aha, de legalább nyitható. Eszembe jut az egyik Provance kötet, ahol is a már évek óta ott élő angolt még mindig meg tudja lepni a francia gondolkodásmód, mikor is Párizsba szeretvén vonatozni, elmegy a szomszéd városka szépen felújított állomására, vesz egy jegyet, majd mikor megkérdi, hogy mikor indul a vonat: „Innen??? Soha.” választ kapja. Ugyanis sínek a háború óta csak Aix-ig vannak, de olyan szép az állomás, hogy a város megtartotta üzemelő épületként. Ha vonatozni is akar, akkor vezessen még 50 km-t!
Este nem megyünk messzire, kb. 50 méterre, az első sörforrásnál lekoccolnak a többiek. Nekem jó. Ez nem a turistaosztály. Itt éli az életét a városka. Hamar feltűnik, hogy a körforgalomban időnként szabálytalanul megáll egy-egy kocsi, és érdekes módon fél percen belül utasa van. Általában nagyon miniszoknyás. Kicsit arrébb „eszmecsere” folyik. Valószínűtlen a közös nevező, miután a hölgy rutinosan lepofozza az érdeklődőt. Az illető aránylag fejvesztve menekül.
 Vasárnap 
Vasárnap a szokásosnál is pötitebb a dözsönié – választási lehetőség csak a tea és a kávé között van. Egyébként meg croissant és több színben kapható dzsem. Valószínűleg mindben ugyanaz van. Nem egy otthonos szállás, még azt sem kérdik meg hova megyünk, megszakadt a napi rutin.
Mától hazafelé tartunk. De legalább mellékutakon. De milyen mellékút! Les Gorges du Tarn.. ez a szakasz majdhogynem felér a Grand Canyonnal, és legalább nem túl forgalmas. A táblákból ítélve a vadvizesek kedvenc helye lehet.
Elég sokáig megyünk benne, majd egy közel sík vidékre jutunk ki. Nagyon enyhén dombos részei is vannak. A levegő viszont hűvös és tiszta. Gyanús. A magasságmérőre pillantok. 1200 méteren vagyunk, szóval ez egy fennsík! Millau-SaintRomeDeDolan-SainteEnimie-Mende-Pradelles-Mayres-Aubenas-Privas után kis időnyerés célból pályázunk Grenobleig. Innen újra hegyi szakasz jön, kicsit megfuttatjuk a vasakat a kanyarokban. Útközben eszembe jut, hogy végül is akár újra megszállhatnánk a bár-garázsos szálláson. Útba esik. Csele szerint inkább a Pella jutott eszembe – mi tagadás. Szállás megvan, most nem parkolunk be, csak mellé. Pakolok le, de a többiek eltűntek. Kb. 8 méterről egy-egy sörrel integetnek. Csomag, kabát, bukó a motoron, ezek meg már söröznek, hát így kell ellátni hűséges hátasainkat? Még a parkolóban is a csomagokat cipeljék? Azért csak felhurcolkodunk a korábbi szobánkba, majd le a vendéglőbe. Három Pella rendel röptében, étlapot sem kérünk. Egy hatalmas vaslábasban érkezik az étek. Csele megretten, lelkiekben nincs felkészülve ekkora adagra. Kénytelenek vagyunk Janival ketten küzdeni. Én legalább hatszor nekifutok. Nem igaz, hogy nem bírunk el vele. Nem sok ugyan, de azért maradt. A tulaj kicsit beszél angolul, érdeklődik az utunkról, majd büszkén hozza a település síkatalógusát, meg két kicsit viseletes képeskönyvet, amiben a városka régi és mai fotói vannak egymás mellett. Érdekes egy élet lehetett itt egy-két száz éve, mikor még nem volt síparadicsom, és a tél inkább az elzártságot jelentette.
Judytnak nem kell elmondani, hogy merre megyünk, egyszer már elmondtuk.
 Hétfő
Hétfő reggel felmérjük, hogy igen hosszú út vár ránk. Briancon után átlépjük az olasz határt, és bármely hihetetlen az első öt percben megvan az első cammogó kamion és útfelbontás.
Torinót és Milánót még pályán is nehéz elkerülni, de más lehetőség nincs. Az első órában négyszer megyünk át fizető kapun. Van ahol 90 € cent miatt kell megállni. A pályák folyamatosan félig lezártak, kaotikusak, pocsékok na, de legalább marha drágák. Bergamó után elég volt. Inkább lejövünk északnak fordulunk, be egy völgybe. Térkép szerint legalább hat településen megyünk át, valójában 36 km-en át folyamatosan lakott településen cammogunk. Bolzanot pályán szeretném kikerülni, de ez is csak egy káosz. Lassan kezdem kiismerni a rendszert. Ha keresztezi egymást két pálya, meg vagy három városi főút, akkor ugye nem egyikről a másikra juttatnak át a legegyszerűbben, hanem egy kaotikus rendszerben előbb mindenkit összegyűjtenek egy pontra: igen, a fizetőkapuhoz, majd a káosz 2.0-ás rendszeren keresztül szétszórnak. A szerencsésebbeket jó irányba. Minket a fizetőkapu előtt 20 méterrel vitt el egy rámpa. Három km volt a visszatérés. A gps Olaszországban bedobja a törölközőt. Mikor tíz sáv sorol egymás mellé vagy fölé akkor már a legnagyobb nagyítás is kevés. Végül mikor már kezdtem azt hinni, hogy végre megszabadultunk és kijutottunk a városból, akkor egy utolsó poénként megnézhettem, hogy húzunk át afölött az út fölött, amire le szerettünk volna térni. Mert ugye nehogymár letérő legyen a kedvedért. Ugyan, menj csak 6-8 km-t előre, mert ott fizethetsz, aztán gyere szépen vissza a sztráda mellett.

El is ment szépen az időnk, Cortina felé lefordultunk ugyan, de már késő volt és az idő is leromlott. Pedig fantasztikus ez a táj. Ide még csillagtúrát kell szervezni. Most viszont eső szerveződött, nekünk pedig meg kellett volna állni, de mi SanCandidóba tartottunk, mert ott ismertünk egy jó kis magánszállást. Természetesen a végén már sötétben, zuhogó esőben, miközben nadrágom nagy kortyokban nyeli a hidegvizet és természetesen nem volt hely a kinézett célban. Vacak helyzet – három víztől csepegő motoros próbál szállást keresni egy lassan nyugovóra térő kisvárosban. Szétoszlunk. Magánszállások, sporthotel tele. Egy fogadó a 100 €-ért akar szobát adni, de az egy éjszaka miatt 40 € takarítást rávág. Én a sétálóutcában próbálkozom, bár a négy csillag díszeleg két egymás mellett lévő helyen is. Az étteremből kikérem a szoba árlistát. 3 fő egy szobában, nem lévén szezon az adott körülmények között a kiírt 92 € egész elfogadható. Elmegyek Cseléért, ő bemegy tárgyalni, majd kijön, majd’ felrobban. Elmondása szerint az öltönyös mitugrász végigmérte a motoros szerelést, majd egy ”nem is túúúuudom – legyen mondjuk 160 € a szoba” árat mondott. Első ötletem, hogy három csillagot lekalapálok a homlokzatról. Csak úgy viccból. Fontolgatjuk a fogadót, de gurulok még egy kört. Kis sikátorban kis panzió – utolsó próba. Családi vállakozás. Idős bácsika végtelen segítőkész. Szoba van, ár elfogadható. Végre. Felcipelek mindent az emeletre, észre sem veszem, hogy lift is van. Eddig soha sem volt. Este még a csepergő esőben pizzázni indulunk. A pizzéria érdekes, egy élményfürdő emelete, üvegfallal elválasztva a kivilágított medencétől.

 Kedd

A reggeli remek, házi sütivel kiegészítve. A recepción használhatom a netet, megnézem az időjárást, nekem még nincs kedvem hazafelé menni egy nap alatt, főleg nem pályázva. Pláne nem esetleges esőben szétmállott esőruhában. Már indulásra készen várakozom kint, mikor a hotelke nagymamája kioson (kb. 10 cm-el alacsonyabb, mint a motoron a doboz) és mosolyogva kérdi, hogy honnan jöttünk, hová megyünk. Ezt már soha le nem mosom magamról. Personal utinform.

Azért elindulunk, Klagenfurtig együtt megyünk.
Először még szép mellékúton. A Maria Luggaui letérőt ismét sikerül elnézni, ezúttal kilométeres szinten. Laci észreveszi, majd bő gázzal visszavágtat a kb 200 méterrel korábban elhagyott rendőr mellett. Szavaival élve 25 sztotyinkája bánja.
Pár km pálya, de ennyi nekem elég is volt a Wörthi tó után elköszönünk, Laci és Jani elindul haza. Én kicsit nézegetem az eget, hogy észak vagy dél, végül északra fordulok. Nemsokára egy hegy mögül nagy viharfelhő ólálkodik ki, ezért aztán nyugatra fordulok. A gps-en egy új beállítást próbáltam ki, nem tervez utat, hanem légvonalban mutat Kőszeg felé. Na most speciel pont ellenkező irányba haladtam, majd egy hatalmas hurkot leírva irányba álltam. Egész jó így barangolni, csak nagyjából tudva hol is vagyok. Egy meglepően rossz úton még egy 1700 méter körüli hágón is átmentem, majd valahol Graz vonalában kezdett esteledni, ezért innen már a legrövidebb szakaszon haza. Bozsoknál át a határon és Kőszegdoroszlón megszálltam.
 Szerda

Szerdán eredetileg itthon akartam csavarogni, de a meteorológia semmi jót nem ígért. Sőt. Az ott épp napos időt max. 1-2 órányira becsülte. Jobb, ha gyors ütemben hazaindulok. Várni nincs miért, több napig esőt mond. Győrtől aztán le is szakadt az ég. Budapesten szokásos dugó, az oldaldobozok miatt nem tudok előrejutni. Totálisan átáztam, az M3-as első pihenősében átöltöztem utolsó váltás száraz ruhába. Kitartott vagy 30 km-t. Onnan már csak húztam a gázt, illetve Gyöngyös térségében még azt sem mert a hideg és eső mellé köd is párosult. Az autókból láttam jó pár „naezsenormális” típusú tekintetet. Ebben a szép időben avattam fel a pár napja átadott új M3-as szakaszt. Mondanom se kell, hogy másnap már egész tűrhető idő volt. Na mindegy, összességében viszont remek kis út volt, nagyon örülök, hogy sikerült végigjárnunk.

MGP, 2007. szeptember.

 Nap
Magasság
Szálláshely
Napi táv
Időjárás
08.26. Vas
687m
A – Fuschl (Rupertihof néni, tóban fürdés)
800km
napos
08.27. Hétfő
1054m
Ch – Flims (svájci motoros cimbi)
500km
napos
08.28. Kedd
1065m
Fr – d’Abondance (Chabi, nagy omlett)
320km
több eső + kis nap
08.29. Szerda
753m
Fr – Beaufort (sajtgyár, nagy omlett, este tartoflette)
180km
esős
08.30. Csüt
1500m
Fr – Le Monetier les Bans (Judy, bárgarázs, este Pella+Lazagna)
220km
napos + kis eső
08.31. Péntek
1500m
Fr – Praloup (Barcelonette mellet)
310km
napos
09.01. Szom
400m
Fr – Millau (erkélygarázs, külön szoba, este Leffe sör)
536km
napos
09.02. Vas
1500m
Fr – vissza Judyhoz (Briancon mellet, este Pella+rozé)
483km
napos
09.03. Hétfő
1200m
I – San Candido ( esőben, nagyon későn sok próbálkozás után)
695km
napos, este eső
09.04. Kedd
120m
H – otthon
900km
hideg, esős

Csele fotói: http://picasaweb.google.com/cseleapa/GrandesAlpesMillau

Tags:

Még nincs komment.

Szólj hozzá!