Jordániában Sulyok Istvánnal

Valamiféle számomra érthetetlen, monoton kántálásra ébredek. Félig-meddig kinyitom a szemem, próbálok tájékozódni, de még túl sötét van hogy lássak valamit, a tagjaim nem akarnak engedelmeskedni a felkelésnél, olyan mintha nem lennék beolajozva nem is tudom hol vagyok. Az ágyban a szememmel a feleségemet keresem magam mellett, ehelyett egy hangosan szuszogó férfit látok körvanalazódni a félhomályban. Ekkor hirtelen világosság gyúl az agyamban, Istenem végre Szíriában vagyok, aleppói szállodai szobámban próbálok a testembe és a szellemembe életet lehelni, miközben társam még az eddigi út fáradalmait próbálja kipihenni. Ránézek az órámra, reggel negyed öt van, összeszedem minden erőm és odamegyek az ablakhoz, elhúzom a függönyt és kinézek a pirkadatba és a müezzin folyamatos éneklését hallgatom. Amíg kivilágosodik, visszapergetem az eseményeket, tulajdonképpen hogyan is kerültünk Attila barátommal ide.

Motorok:
Nekem BMW R1200 GS, Attilának BMW R1200 GS Adventure, majdnem széria kivitelben. A „sima” GS-en extraként bukócső, hengerfejvédő és K&N sportlégszűrő, a másik motoron a sportlégszűrőn kívül egy B.O.S. kipufogórendszer volt felszerelve. Ez nálam kimaradt, úgyhogy a katalizátorom bánta. Gumik Bridgestone Trail Wing túraendúrógumik a Bridgestone Magyarország jóvoltából, a motorok indulás előtti felkészítését a BMW Formont végezte (Kecskemét). A felszerelésem teljes súlya dobozostól 48,5 kg, ebbe az 5l tartalékbenzin is beleértendő. Tartalékalkatrészként vittünk egy garnitúra első-hátsó fékbetétet, egy olajszűrőt, két tükröt és egy—egy liter olajat a biztonság kedvéért. Mivel egyforma motorjaink voltak, a szerszámokat és a gumidefekt javításhoz szükséges dolgokat meg tudtuk osztani. Navigáció: papírtérképek, a társamnak egy Garmin StreetPilot 2820, nekem egy Garmin GPS 60 és egy Acer n35 GPS PDA állt rendelkezésre, IGO Kelet-Európa és GpsDash 2.5 szoftver, az érintett országok beszkennelt és bekalibrált térképeivel SD memóriakártyán. Műszaki hiba az út során nem merült fel.

 Motorral Jordániában 1. rész

Átmeneti fáradtságom oka az, hogy már hat napja indultunk el Kecskemétről és gyakorlatilag az alvásidőt leszámítva le sem szálltunk a motorjainkról, áthajtottunk Horvátországon, Bosznia-Hercegovinán, a montenegrói tengerparton, Albánián, Görögörszágon, Törökországon és tegnap kora délután az ÉNy szíriai Bab al Hauwa-nál átléptük a török-szír határt.

Hasznos tudnivalók az utazóknak:
A motorkerékpárral utazóknak nem szükséges a Carnet de Passages, bár elfogadják. Ennek hiányában 45 USD-ért kell a motorkerékpár beviteléhez szükséges vámokmányt megváltani és mivel a zöld felelősségbiztosítási kártyát nem akceptálják, az további 25 USD-jébe kerül a határt átlépni szándékozónak. Egyébként a Szíriába történő belépés nekünk kb. 3 óra volt, az eljárás rendkívül bürokratikus és vontatott, elsőre nem is láttuk át a rendszert, de minden át-kelőhelynél vannak önkéntes segítők akik némi borravaló ellenében végigviszik az embert a procedúrán. Az eljárás baksis alapú, minden tistviselőnek 200 Szír Fontot (kb. 5 USD) kellett dugni, hogy a pecsét rákerüljön a papírra. Angolul mindenhol megértettek bennünket, de nyelvtudás nélkül kockázatosnak tartok bármiféle hivatalos ügyintézést kezdeményezni mert az első ablaknál elakad az utazó.

Kutatok a közelmúlt élményei között és rögön Albánia ugrik be, ahogy Crna Gora valóban fekete hegyei és gyönyörű tengerpartja után a két ország közötti egyetlen nemzetközi határátkelőjénél az albán Shtuf-nál átléptük a határt. A belépés pillanatok alatt lezajlott – meg is lepődtünk mert nem erre számítottunk, rögtön ízelítőt kaptunk abból a mérhetetlen és általános szegénységből ami végigkísért bennünket utunk albán szakaszán.

Vegyes érzelmekkel tettem meg az első kilómétereket a Shkoder és Tirana felé kanyargó országúton amely mellett a lépten-nyomon feltűnő betonbunkerek látványa az Enver Hodzsa-i időket idézik. A Dunántúl nagyságú ország majdnem két harmadát hegyek borítják, csak a tengerparti részen találunk némi sík vidéket. Görögország felé az ország Északkeleti részén fekvő Albán-Alpokon kellett átkelnünk (legmagasabb csúcsa 2694 m), talán utazásaim során látott egyik legszebb vidéken robogtunk keresztül. Nem véletlenül nevezik Shquiperia-nak, azaz a Sasok Földjének az országot, bár ennek azért alapvetően más mögöttes tartalma is van. Shkoder és a Dajti-hegy lábánál fekvő Tirana jellegtelen, szocreál stílusú nagyvárosok, némi látnivaló csak a főváros központjában lévő Szkander bég téren fogadott bennünket, ahol a névadó Gjergj Kastrioti Szkander bég lovasszobra uralja a látóteret.

Az emberek alapvetően kedvesek, segítőkészek, bár a hegyeken átkelve eszembe villant, miközben a gumik nyögve, csúszva, sikítva engedelmeskedtek a szerpentin kanyarjainak, hogy az itt élő katolikus klánok között még dívik a vérbosszú intézménye, de úgyanúgy íratlan törvény a vendégszeretet és az adott szó szentsége is.

Közben felriadok merengésemből, a kántálás megszűnt, a felkelő nap sugarai fátylat borítanak a még alvó Aleppo utcáira, minden mozdulatlan, csak a nyüzsgő éjszakai élet szemete virít innen messziről. 2006. szeptember 26-a van, a Ramadán szent hónapját nemrég kezdték meg, a szállodai portás szerint 21-én.

A Ramadán az iszlám öt fő törvénye közül komoly megpróbáltatást jelentő szabály a böjtölés megtartása a ramadán havában. Ilyenkor a hit követői napkeltétől napnyugtáig böjtölnek – nem esznek, nem isznak, nem dohányoznak és nem élnek házaséletet, ám amikor a nap le-megy, annál nagyobb örömmel adja át magát az evésnek-ivásnak.

A ramadán a Hidzsra-naptár 9. hónapja (a hidzsra Mohamed próféta Mekkából Medinába való áttelepülése, Kr. u. 621). A Hidzsra-naptár a Gergely-naptártól eltérően holdhónapokra osztja az évet: minden hónap az újhold napján kezdődik, így a muzulmán év több nappal rövi-debb a kereszténynél. A 9. böjti hónap során az igazhitű muzulmán napkeltétől napnyugtáig nem ehet, nem ihat, nem dohányozhat, szexuális életet sem élhet. A böjt alól mentesül, aki utazik, beteg, vagy az egészségét veszélyeztetné a szigorú megpróbáltatás. Amennyiben bizonyos ok miatt a böjt nem tartható meg, az elvesztett napokat pótolni kell, tehát a hónap elmúltával annyival több napig kell böjtölni, ahány napot elvesztegetett a hívő. A böjti előírások ugyanakkor hagytak “kibúvókat”, például megváltható az önéheztetés szegény emberek étkeztetésével, s a nappali éhkoppot esténként hagyományosan annál vidámabb falatozás, vendégeskedés váltja föl. A böjt célja kettős: a hívő muzulmán egyrészt ez úton bizonyíthatja Allah előtt, hogy lelke erősebb a testi vágyaknál, felül tud kerekedni a test földi megpróbáltatásain. Az önmegtartóztatás másik célja, hogy egy teljes hónapig a jómódban élők is valamelyest átérezhessék a szegények problémáit, az éhezés gyötrelmeit. A böjt rendkívüli megpróbáltatás akkor, amikor a ramadán a nyári hónapokra esik, hiszen ilyenkor a muzulmán országok ég-hajlati sajátosságai miatt általában amúgy is szinte elviselhetetlen a hőség, valamint az év más szakainál lényegesen hosszabb a napkelte és a napnyugta közötti időtartam. Ilyen időszak a muzulmánokra legközelebb a 2010-es évek után köszönt majd be.

Közel-Keleti utunk során végig éreztük a ramadán jelenlétét, ennek tulajdonítottam azt, hogy az élet kicsit később indult be reggelente mint „normális” esetben. Tovább néztem az ébredező várost – a közterületeken már elkezdték szedni a szemetet – és ismét felidéztem idevezető utunk emlékeit és másodjára Törökországi képek tolultak az agyamba, ahol már harmadjára jártam és valahogy különleges kötődés és szimpátia fűz ehhez az országhoz, talán magyar történelmi vonatkozásai miatt.

Egyfelől magyarként nehezen tudom elfeledni Mohácsot és a százötven éves hódoltságot, valamint, hogy Mátyás király közép-európai nagyhatalmát a délkeletről érkező hódítók tették tönkre, másfelől tény, hogy a fejedelemségkori Erdély a török védőhatalomnak köszönhette viszonylagos szabadságát, II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos török földön kapott védelmet, és hogy az Egyesült Államok mellett Törökország volt a másik állam, amely nem hagyta jóvá a trianoni békeszerződést. A törökök egyébként testvérnépnek tartanak bennünket és ezt lépten-nyomon hangoztatják, de éreztetik is a magyar utazóval kedvességük néha már kellemetlen, zavarba hozza az embert. Görögörszág átmotorozása és a Dardanellák átkompozása után Trója, Pamukkale (Hierapolis) érintésével kerestük fel utunk első konkrét célját, Macarköyt – Magyarfalut, jelenegi nevén Gebizt, ahol a falu lakosainak egy része jelenleg is magyar származásúnak vallja magát.

Az Antalyatól kb. 40 km-re ÉK-re fekvő Gebiz (ez a település hivatalos neve) főterén megható látvány a Csíkszentdomonkosiak által az idén álított kis székelykapu, mely szintén a török-magyar testvériséget és barátságot hivatott demonstrálni. Macarköy neve Magyarfalut jelent, és egykor (talán a 17. században) magyar földről rabszolgának elhurcolt foglyok népesítették be, áttértek a muszlim vallásra, törökökké váltak, családi hagyományaik szerint azonban megőrizték származástudatukat. Például a temetőjük, eltérőleg a többi török temetőtől, egészen olyan, mint egy kopjafás székelyföldi vagy felső-tiszai temető. Ismail Uzmay polgármester és a község jelenlévő lakosai nagyon kedvesen, szinte „testvérként” fogadtak bennünket. A minket végig istápoló Tevfik Cakmak nevezetű öregúr búcsuzáskor büszkén mutatja személyi igazolványát, ahová valóban nemzetiségként macar(magyar) van hivatalosan beírva. Vegyes érzelmekkel ülünk vissza motorjainkra és folytattuk utunkat a felkelő nap irányába.

Közben társam is felébred, az emlékezés buborékai elpattannak, mosakodás, pakolás, majd jellegzetes keleti reggeli után Aleppoi városnézés következik.

Az észak-szíriai város a történelem egyik legrégibb folytonosan lakott települése, melynek lakossága is e történelmi összetettséget jelzi. Zömében muzulmán arabok lakják, de örmények, keresztények, kurdok egyaránt jelentős számban találhatók a városban. A település történetének első emlékei az i.e. VI. évezredből valók, a Tell-Halaf dombban cserépmaradványokat találtak ebből az időszakból. Az i.e. 3. évezred végétől a hettiták uralták ezt a vidéket, s bár átmenetileg Mitanni (i.e. 17. sz.), majd Egyiptom (i.e. 15. sz.) szállta meg, de a hettiták befolyását csak az i.e. 12. sz-ban sikerült felszámolni. Ezt követően birodalmak egész sorához tartozott e stratégiai szempontból fontos település, mely jelenleg Damaszkusz után Szíria második legnagyobb városa. Magyar vonatkozása, hogy Bem József tábornok a világosi fegyverletétel után Törökországba, a török birodalom területére menekült. Így jutott el Aleppoba (arabul Halab) is, ahol később aleppoi basha (pasa) lett. Főbb látványosságként az Omajjád nagymecsetet és az aleppoi citadellát néztük meg, majd a délelőtt fénypontja, a motoros nézelődés következett.

Különleges módja ez a város felderítésének, hiszen közvetlen hatása alá kerül az ember a zajoknak, szagoknak, céltalanul bolyongva belátást kapunk az emberek mindennapi életébe és két-három óra alatt teljesen átfogó érzést kapunk a helyről. Egy valamire azonban figyelni kell, az általam „keleti nyüzsgésnek” nevezett színes, hangos, áttekinthetetlen forgatag nemcsak az úttesten kívül létezik, motorkerékpárral rendkívüli figyelmet és koncentrációt igényel a vezetés, ám ha megszoktuk magunk körül a felfordulást és alkalmazkodtunk a helyzethez jókat lehet nevetgélni a sisak alatt a kialakult forgalmi helyzeteken. Meg kell említenem, hogy ennek ellenére majdnem 11 ezer kilóméteres utunk Közel-Keleti részén még csak egy koccanást sem láttunk, az Európai részen viszont három komoly baleset is útba esett.

Következő állomásunk Qal’at Sama’an azaz a Szent Simeon bazilika és remetelak Aleppotól 60 km-re ÉNy-ra. Talán többen Oszlopos Simeonként is ismerik aki 386-ban született és itt élte aszketikus szerzetesi életét remetei magányban. Egy oszlopot és egy prédikálóhelyet épített ahol élt és beszélt a hívekhez közel 42 éven keresztül.

Halála után híres oszlopánál temették el, de földi maradványait a bizánciak a mai Antalyába (Törökország) szállították. Az oszlop maradványai fölé Zenon császár egy román stílusú bizánci bazilikát építtetett, mely a korabeli bizánci építészet legszebb szíriai példája. A kolostoregyüttestől kb. 200 méterre egy dombtetőn áll a keresztelőkápolna, melynek külön érdekessége, hogy az 5. században épült keresztelőmedence eredeti helyén és formájában található.

Motorjainkat Dél felé fordítva az Orontes-folyó és a zöldellő Al Ghab síkság mentén következő pihenőnket az ősi Apamea (Afamia) romjainál tartjuk, melyet a térképeink alapján ugyan nem találunk meg, de egy segítőkész helyi lakos (ilyenből bőven akadt mindig) motorkerékpárján elvezetett bennünket a romokhoz. Útitársunk arab fejkendőjét (kefija) oly ügyesen kötötte meg – Szíriában nem használnak bukósisakot – hogy 60 km/h sebességnél sem bomlott meg, igaz ugyan, hogy burnusza néha úgy fellebbent, hogy még a fejét is betakarta. Apamea az antik korban hatalmas kiterjedésű város volt, kb 6 km hosszan terült el és a feltételezések szerint akár 120.000 ember is lakhatott a falai között. A hellenisztikus és római jellegű város feltárása csak 1930-ban kezdődött meg.

Alkalmi kísérőnk földutakon vezetett fel a közelben található Al-Madieb citadellához, amely az Orontés menti védvonal részét képezte. Érdekessége, hogy egyes épületrészei még a Kr.e. 4. évezredből származnak. Az erőd építéséhez a közeli romváros köveit építőanyagként használták. Hatalmasra pakolt motorjainkal küzdöttük fel magunkat a szűk, rossz minőségű sikátorokon a helyi lakosok tanácsa ellenére, de különösebb probléma nélkül jutottunk fel a legmagasabb pontra, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílt a környékre.

Utunkat Szíria tengerparti kapujának is tartott Latakia felé vettük, amely egy modern tengerparti nagyváros, gyakorlatilag semmiben sem különbözik pl. a török riviéra színvonalától, de semmi különleges, így alvás után másnap már tovább is álltunk.

Damaszkusznak vettük az irányt, először Délnek a tengerparti úton, melyet Keletről a Jabal an Nusayriyah hegyvonulat választ el az Orontes-folyó völgyétől, buja és zöldellő növényzettel borított tájakon suhanunk keresztül. Pihenésképpen egy kicsit letértünk az útról és a mai Szíria leghatalmasabb erődítményét, a Crac des Chevalierset keressük, melyet a keresztesvárak atyjaként ismerünk. Monumentális tömbjéhez a franciák támogatásával épített vadonatúj és tökéletes aszfaltcsík vezet az arab nevén Qal’ at al-Hosn-hoz, mely a lábainál elterülő Hosn falucskáról kapta a nevét.

Jó két óra múlva élményekkel tele ülök fel a motoromra és most jut először eszembe, hogy még semminemű műszaki probléma nem akadályozott bennünket. Végül is ez a természetes, hiszen ezt a túra endúrót pont ilyen utakra tervezték. Menet közben azon morfondírozom, hogy a keleti tájról eddig teljesen más vízióim voltak, de eddig a környezet mediterrán jellegű, mindenhol van több-kevesebb növényzet.

 A helyzet gyökeresen megváltozott azonban miután Tartusnál elhagytuk a Földközi-tenger partvidékét és Homs előtt a fővárosba vezető M1 jelű autópályára fordultunk. A táj képe alapjaiban változott meg, már köves pusztaság szegélyezte az utat mindkét felől mely furcsa módon megnyugvással töltött el, mégiscsak Keleten vagyunk! Itt kell megjegyeznem, hogy itt az autópálya definíció nem egészen azt jelenti amit az európai ember megszokott, erre én is csak akkor jöttem rá, amikor a második fekvő rendőrön hajtottam keresztül 140-150 km/h-ás tem-póval, és egyszer a zebrán átkelő gyalogosokkal akadt egy kis problémám, de a meglepetéstől még fékezni sem volt időm. Számítanunk kell errefelé szintbeni kereszteződésekre, buszmegállókra, zebrákra és még sorolhatnám, tehát mindenki jobban teszi ha az autópályát sima főútként kezeli.

A közlekedés során még az üzemanyag minősége okozott gondot, ugyanis sem itt sem pedig Jordániában nem divat az ólommentes benzin ( ugyan a jordán kutaknál elvétve kapható ), aminek az lett az eredménye, hogy a motorkerékpárom katalizátora gyakorlatilag tönkrement. Szíriában a benzin literje 30-32 Szíriai Fontba kerül, ami ithhon kb. 150 Forintnak felel meg az USD árfolyamától függően.

Damaszkusztól 60 km-re Északra letérünk az „autópályáról hogy a híres keresztény településeket keressük fel, nevezetesen Maalula-t és Seydnaya-t. Maalula mintegy 1500 méter maga-san fekszik, a Qalamoun-hegy ölelésében, a sziklákra, egymás fölé épült házak látványa olyan, mintha egy mesevilágba érkeztünk volna. A kis falu már a bizánci korban fontos vallási szerepet játszott, a 4. századtól a 17. századig a metropolita székhelye volt. Egyedülálló érdekessége, hogy mindössze itt és három szomszédos faluban még a mai napig is köznyelvként beszélik az ősi, biblia korabeli arámi nyelvet melyen Jézus is prédikált. A kereszténység első közvetítő nyelveként is ismerjük. Mikor az ember hallgatja ezt a furcsa, a héber és arab keveréknek hangzó nyelvezetet (Mel Gibson – Passió című filmjében is lehetett hallani), olyan érzés keríti hatalmába mintha egy időutazáson venne részt amit a szinte korabeli látvány csak hitelesebbé tesz.

A 6. században épült és ma is működő Szent-Tekla kolostor és a róla elnevezett forrás megtekintése után következő célpontunk a Seydnayában található Szent-Sophia templom, ahol a csodatévő Szűz-Mária ikont szerettük volna megnézni. A templomot zárva találtuk, viszont a templomkertben beszélgető emberekkel szóba elegyedtünk és egyikük hallván milyen nagy távolságot tettünk meg, többek között az itt található ikonért, kerített egy kulcsot és készségesen megmutatta amiért jöttünk. A szépen rendbentartott udvaron tovább beszélgettünk és egy kardamomos kávé mellett meséltem nekik Magyar honról amit mindenki kíváncsian hallgatott. Búcsúzásunk után az a helybeli csecse-becse árus aki végighallgatta utazásunk eddigi történetét és terveinket, mindkettőnk motorjára egy-egy rézből készült Szent-Kristóf medált ragasztott amely még most is ott vigyázza minden egyes megtett méteremet. Általánosságban elmondható, legyen az keresztény vagy muzulmán közösség, hogy ez a mérhetetlen kedvesség és segítőkészség minden országon végigkísért bennünket, tehát aki az ott élő emberektől való félelmében bizonytalan az utazás kérdésében azt tanácsolom ne legyen. Sokszor éreztem azt, hogy ebben a tekintetben inkább nekünk van mit tanulni tőlük.

Lassan sötétedett, úgyhogy következő állomásunk, Damaszkusz felé indultunk. Damaszkusz a föld egyik legrégibb városa. A biblia legendái a pátriárkáknak tulajdonítják alapítását. Itt élt Ábrahám számos feleségével, és Dávid király diadalmasan vonult be a városba. Utána asszírok, perzsák, Nagy Sándor utódai, a szeleukidák és rómaiak uralkodtak a falai között. Itt tért meg a zsidó Saul keresztény Paulusszá, és tette nemzetközivé az egyistenhitet. A VII. század közepén a hódító arabok foglalták el a várost, amely csakhamar az omajjád királyság székhelye lett. Pogány temploma helyén épült nagy keresztény templomát eleinte a mohamedánok a keresztényekkel közösen használták imahelyül, később megnagyobbítva az iszlám egyik legtekintélyesebb mecsetje lett. (damaszkuszi Omajjád Nagymecset, a negyedik legszentebb mecset a mekkai, a medinai és a tunéziai Kairouan nagymecsetek után) Többszöri tűzvész után helyreállították, földje Szaladin szultán sírját is rejti. Ebben a mecsetben lévő mauzóleumban őrzik Keresztelő Szent János fejét egy selyemborítású szarkofágban, akit a muszlimok Yahya prófétaként tisztelnek.

Utunk során ez a város tette pozitív értelemben rám a legmélyebb hatást, minden porcikájából süt a történelem és békében él egymás mellet keresztény, muszlim és zsidó ember. A városban külön negyedben laknak a keresztények és a zsidók (már nem sokan), itt ramadán alatt is lehetett mindenféle alkoholos italt kapni és az üzletek is folyamatosan nyitva tartottak. A szukban ismerkedtünk meg Gyath Habab-al aki magyar társalgásunkra lett figyelmes és elmondása szerint szír kommunista (egyébként kereszténynek is vallja magát ?!) aki 5 évig élt Budapesten a nyolcvanas években, a mai napig viszonylag jól beszél magyarul. Ő segített nekünk eligazodni és szállást keresni, visszautunk itteni megállója során a Szent Pál kolostor- és rendházban kaptunk olcsó és tiszta szállást. Emlékezetesek maradnak az esti sörözések (egész jó sört gyártanak Szíriában) ami mellé ánizspálinkát (rakit) ittunk és közben próbáltuk egymást a magunk szerint ideológiailag helyes irányba terelni.

Másnap délután egymagamban (Attila barátom pihenéssel tölti a délutánt) nekivágok, hogy megkeressem Ábel sírjaként (Al Abrian) ismert mauzóleumot, amely Damaszkusztól 30 km-re Nyugatra található, a libanoni határsáv közvetlen közelében. A helyet térképek alapján gyakorlatilag lehetetlen megtalálni, útbaigazító táblák nincsenek (vagy csak arab nyelven) a helyiek nem igazán tájékozottak, végül is egy orvosi rendelőbe mentem be a közeli Dummar településen, ahol az orvos a vizsgálatot megszakítva tört angolsággal igazított útba. A síremléktől pár kilóméterre az első katonai ellenőrzőponton amit láttam elveszik az összes iratomat – így garantálván hogy biztosan erre jöjjek vissza – és radarok, járőrök és katonai objektumok között kb. 10 perc alatt odaérek. A készültség oka világosan látható, hiszen a fennsík tetejéről tisztán átlátni Libanonba, ahol jelenleg átmeneti tűzszünet van ugyan, de nemrég még ropogtak a fegyverek.

A síremlék egyik különlegessége, hogy itt található az a családfa is, melyen egészen Ábrahámtól vezeti le Mohamed próféta származását. A parkolóban zarándokokat szállító buszok álltak Iránból és Irakból is, akiknek kultúrált piknikezőhely volt kialakítva a szükséges infrastruktúrával ellátva. Miközben a szokatlan építményt sétáltam körbe, egy furcsa szertartásra lettem figyelmes. Egy valamiféle törzsi ruhába öltözött ember kost tartott szorosan kötélen egyik kezében kést szorongatva, tőle nem messze állt a szertartás másik résztvevője egy vadonatúj Ford személygépkocsi és a tulajdonos családja edényekkel a kezükben. Mikor minden összeállt, emberünk levágta a kost, s a nagyobbik fiúgyerek egy edényben felfogta a nagy sugárban ömlő vért, majd a családfő levitte a kocsihoz és tenyerét a vérbe mártva összetapicskolta az összes ajtót a csomagtartó és a motorház fedelét. Külön figyeltem, a család női tagjai nem vettek részt semmilyen szinten az esemény lebonyolításában. Udvariasan megkértem a férfit, hogy legyen szíves magyarázza el mire ez az egész, erre ő kézségesen elmondta, hogy az autó vadonat új és aki megteheti, ezzel a rituáléval biztosítja a kocsi és a benneülők biztonságát, illetve azt, hogy tulajdonosát szerencse kíséri minden útján. A kos egyéb részeinek a sorsát firtatva rögtön meghívást is kaptam, hogy tiszteljem meg őket az asztaluknál ahol baráti körben kerül majd elfogyasztásra birkasült formájában. A meghívást udvariasan elhárítottam, bár őszintén mondom egy pillanatra azért meginogtam.

Hazafelé megálltam egy gyümölcsárusnál ásványvízért, összeismerkedtem a boltsegéddel aki egy bagdadi emigránsnak mondta magát, állítása szerint két éve hagyta el szülőföldjét. Majd másfél órás beszélgetésünk során végigkóstoltatta velem az összes gyümölcsöt és elmesélte emigrálásának történetét és véleményét a hazájában folyó eseményekről és beszélgetésünk végére ismét megerősödtem abban a hitemben, hogy az ember alapvetően jónak születik, rossz ember csak úgy senkiből nem lesz. Elbúcsúztunk – még fizetni sem engedett – és egyre inkább éreztem, hogy az Ő világukban a messziről jött ember, az utazó mindig megkülönböztetett figyelemben részesül.

Damaszkuszból utunk egyenesen Jordániába vezetett, amit én egy teljesen másként éltem meg, mint Szíriát, már rögtön a határátlépésnél. A katonák és a hivatalnokok mind beszéltek angolul, világos és áttekinthető rendben zajlottak az események kultúrált környezetben, nem kellett baksist adni minden egyes pecsétért. Ami Szíriában közel három órába tellett, az itt 20 percet vett igénybe, pedig a procedúra teljesen hasonló. Itt már nem volt az a keleties érzésem, minden sokkal inkább európainak hatott, ami nekem egy kicsit csalódást okozott, bár biztos van akinek ez megnyugvást jelent. Az első pár száz kilóméteren valami furcsa volt az utakon, amit nem tudtam magamnak megmagyarázni, és akkor jöttem rá az okára mikor a társam beleszólt a rádióba, „ észrevetted, hogy amióta Jordániában vagyunk egyetlen motorkerékpárost sem láttunk?”. Tényleg! Amíg Szíria csak úgy nyüzsgött a motorkerékpároktól – igaz, csak kis hengerűrtartalommal – addig itt egy darabot sem láttunk!

Otthon többen figyelmeztettek – motorosok akik már jártak Jodániában repülős úttal – hogy vigyázzunk mert motorkerékpárral be sem engednek az országba, ki vannak tiltva az országból. Persze most már tudom, hogy ezek az információk a taxisoktól, recepciósoktól tipikus félreértések eredményei, ami hiányos vagy felületes angol vagy német tudásukból adódik mert velünk is többször előfordult ilyen eset. A külföldi állampolgárokkal szemben semmiféle korlátozás nincs, a jordánok csak automta váltós és maximum 150 cm3 hengerűrtatalmú gépekkel közlekedhetnek bukósisakban. Nem tudom mi nem tetszik nekik, az automata váltó vagy a bukósisak, de nem motoroznak és kész.

A Jordán Hasemita Királyságot a Közel-Kelet legnyitottabb, legbékésebb, legbiztonságosabb országának mondják. Nevét az 1921 óta uralkodó beduin származású dinasztiáról kapta. Az ország területe körülbelül hazánkéval megegyezik, 89.342 km2, népessége 5.800.000 fő. A hivatalos államforma alkotmányos örökletes monarchia, közigazgatásilag 12 kormányzóságra oszlik. Lakossága 59%-ban jordániai arab, 39%-ban palesztin arab, 2% egyéb népcsoport. Az uralkodó vallás a szunnita muzulmán, de a kereszténység is elterjedt (6%). Pénzneme a Jordán Dínár (JOD) melyből 1 JOD 1,47 USD-t ért utazásunk idején. Egy liter benzin 0,605 JOD, azaz kb. 178,- Ft-ba kerül. Fő folyója a Jordán, mely földünk legmélyebben fekvő, leg-sósabb vizű, lefolyástalan tavába ömlik, a Holt-tengerbe. Korábban Transzjordániaként azaz Jordánon túli földként nevezték.

Első megállónk az Ammantól 50 km-re Északra fekvő volt Dekapolisz településcsoport tagja, mai nevén Jerash. Különlegessége, hogy a világon az egyik legjobb állapotban fennmaradt római kori város, mely aranykora a Római Birodalom hanyatlásával fejeződött be. Minden júliusban fontos esemény itt a Jerash-i Nyári Fesztivál mely elmondások szerint nagyszabású, színes és látványos kulturális rendezvény.

Következő állomásunk a Jerashtól 20 km-re Nyugatra lévő Aljun erődítmény, mely egy erdős hegytetőn, az ország legkisebb természetvédelmi területén a Dhibin Nemzeti Parkban található, ahol tölgyek és aleppói fenyők tanúskodnak, milyen is lehetett Jordánia többszáz évvel ezelőtt. Az erőd nem túl nagy, de az iszlám építészet tipikus példája, feladata valamikor a Szíriát és Dél-Jordániát összekötő utak védelme de ezen felül egy erődláncolatnak is része volt.

Az idő viszonylag tiszta volt, így életemben először láttam meg a Jordán-völgyét, a Holt-tengert és a Tiberias-tavat (régi nevén a Galileai-tengert). A bibliai helyek látványa úgy felvillanyozott bennünket, hogy úgy döntöttünk most elkerüljük Ammant és megpróbálunk valahol a Holt-tenger partján aludni és a Jordán-völgye felé vettük az irányt. A táj fenséges, az út jó minőségű a hőmérséklet még kibírható (36 ◦C) volt, így gyorsan fogytak a kilóméterek, mikor szokatlan módon katonai ellenőrzőpontnál találtuk magunkat. Gyorsan átértünk a rutinellenőrzésen, a katonák kedvesek, a tiszt folyékonyan beszélt angolul én mégis az okot keresem. Aztán hirtelen ránézek a térképre és azonnal megvan a magoldás: a Jordánon túli terület már Izrael és a határ tőlünk pár kilóméterre van. Katonai ellenőrzőpontokkal egyetlen kivétellel csak itt a völgyben és a Holt-tenger mentén találkoztunk, a kivétel az Aqabah-i autópálya bevezető szakasza, ahol egy csak kialakításában komoly poszt található, egyébként meg itt egyszer sem állítottak meg bennünket.

A 65-ös úton Dél felé vettük így az irányt végig a Jordán-völgyén, a Holt-tenger felé és valamilyen oknál fogva egyre kényelmetlenül kezdtem magam érezni, a motoros védőruha és a sisak alatt dőlt rólam a víz, nehezen kaptam levegőt már azt hittem nemsokára rosszul leszek vagy valami ilyesmi történik. Közben rutinszerűen rápillantottam a GPS készülékemre és mint aki rosszul lát többször egymás után megtettem ugyanezt, mire felfogtam, hogy a tenger szintje alatt 312 méterrel motorozom és megnyugodtam, nem leszek rosszul csak most olyan, mintha egy szaunában lennék. Pár kilométer után meg kellett állnom és elveimet feladva levetettem a kabátomat, mert a hőség egyszerűen kibírhatatlan volt így felöltözve, sokkal jobb nem lett mert így a forró levegő közvetlenül a bőrömet érte de azért valamivel elviselhetőbb volt. Elfogadható árfekvésű szállást nem találtunk a tengerparton, így felmentünk Madabába aludni, ami a mozaikok városaként ismert, azzal, hogy holnap visszatérünk erre a vidékre egyet fürdeni, no meg az egyéb látnivalók kedvéért. Útközben itt láttam életem eddigi leszebb naplementéét, a Holt-tenger fölött.

Madaba több mint 4500 éve lakott hely, Ammantól 35 km-re DNy-ra, valamikor fontos tele-pülés volt a Vörös-tenger és Damaszkusz között húzódó kereskedelmi úton a történelmi Királyok Útján. Mozaikgyűjteményéből a legismertebb a Szentföld mozaik amely a bizánci időkben készült. Ez az egyedülálló mozaiktérkép ma a görög-ortodox Szent György templomban látható, ugyanis a romok fölé egy bizánci templomot építettek.

A térkép sajnos csak részben maradt fenn, hozzávetőlegesen 560-ból származik, eredetileg 15,7×5,6 méteres volt, és közel 2,3 millió természetes kis kőkockából állt és az ősi Palesztinát valamint a Szentföldet ábrázolta. A kép középpontjában Jeruzsálem városa látható, felismerhető a Holt-tenger, a Jordán-folyó, Betlehem, Kerak, Nablus, Gaza, és Jeriko is, sőt a szent városban az alkotók még a sír templomát is jelölték.

Aznapi programunk következő állomása a Madabától Keletre fekvő Nebo-hegy, Mózes emlékhelye ahol a próféta meghalt és eltemették.Ezen a hegyen található Jordánia legszentebb helye, s ott van a Pisgah ahol állítólag a próféta sírja lehetett, az oltár mellett kereszt jelzi. Az Ószövetség szerint az egyiptomi kivonulás és negyvenévi Moab pusztai vándorlás után Isten innen mutatta meg Mózesnek az Ígéret földjét, a Kánaánt, de megtiltotta neki hogy a földjére lépjen. A Nebo-hegyről csodálatos kilátás nyílik a Jordán-folyó torkolatára, a Holt-tengerre, én még Jerikót is láttam, de állítólag tiszta időben még Jeruzsálem is látható.

Indulás előtt még leereszkedtünk a közelben lévő Mózes-forrásokhoz ahonnan régen Madabát látták el ivóvízzel és a Jeruzsálemből a Nebo-hegyre induló zarándokok fontos megállója volt.

Csodálatos tájakon ereszkedtünk le a Jordán folyó partján létesített Keresztség Régészeti Parkhoz, mely az ősi Bethania közelében van, a Jordán folyó Keleti partján. A park magába foglalja Jézus Krisztus megkeresztelésének a helyszínét, a Jordánon túli települést ahol Keresztelő Szent János egykor élt és prédikált az 1. század elején. Ezen a szentföldi helyen sok bibliai személy megfordult, így Ábrahám, Jákob, Mózes, Joshua, Elijah, Elisha, angolul a környéket Elija’s Hillnek is nevezik.

Zarándokolnak ide keresztények, muszlimok, zsidók egyaránt, nekünk is megindító élmény volt ezt a szent helyet látni. Itt jelezte a Messiás nyilvánosság előtti első megjelenését Keresztelő Szent János aki a Jordán vizében megkeresztelte Jézust. Ennek a keresztelőmedencének a maradványai még ma is láthatók a park területén. Mivel a terület a Jordán-Izraeli határsávban van (határ a Jordán sodorvonala) csak kísérettel és csoportosan lehet a területre lépni, a turistákat buszok szállítják a park belsejébe. A gyalogos útvonalról nem lehet letérni, megszabott ideig tartózkodhat a csoport a területen, sőt a Jordán partra sem lehet lemenni, csak egy kiépített teraszon lehet nézelődni. Aki pedig egy kis vizet vinne a szent folyóból, annak meg kell elégednie a teraszon lévő márványmedencébe állítólag a folyóból szivattyúzott vízből. Állítólag. Meglepett, hogy maga a folyó viszonlag picike, szélessége ezen a helyen 10-15 méter lehetett, talán bibliai jelentőségénél fogva mindenképpen nagyobbnak, sőt megkockáztatom monumentálisabbnak gondoltam.

A csoporban volt egy kubai nagymama, aki kísérőjével csak azért jött Jordániába erre a helyre, hogy nemrég született kisunokája megkereszteléséhez innen a szent folyóból vigye a keresztvizet, amit Madabában meg szeretett volna áldatni. Nem tudom ez sikerült-e neki. Maga a bejárás módja illúzióromboló volt számomra, de nagyon felemelő érzés volt mindkettőknek a Bethaniaban töltött délután.

Folytatás következik…….

Sulyok István, Siófok, 2007. január hó.

 Motorral Jordániában 2. rész

Tovább motoroztunk Dél felé a völgyben, ahol az utat virágzó mezőgazdasági területek, gyümölcsösök szegélyezték melyeken komoly öntözőhálózat van kiépítve és elképzeltem tavaszszal milyen szép lehet mikor minden virágzik. Ahogy közeledtünk a Holt-tengerhez, fokozatosan úgy vált a táj is egyre élettelenebbé mintha a Marsra kerültünk volna.

A Holt-tenger a Föld legmélyebb ponja, kicsit több mint 400 méterrel fekszik a tengerszint alatt, magas sótartalma miatt (hatszor sósabb a normál tengervíznél) nincs benne semminemű élet. Hossza 73, szélessége 16 kilométer, legnagyobb mélysége 433 m. Ottjártunkkor október elején a víz hőmérséklete kb.28-30 ◦C lehetett. Az első kiépített strandnál megállunk, hogy a rég várt lubickolást megejtsük, leparkoljuk a motorokat, adok 1 Dínárt a kabinos fiúnak, hogy vigyázzon rájuk, bár a Keleten eltöltött rövidke idő után már nem is tudom miért aggódom, talán itthon jobban kéne félnem hogy eltűnik valami. Atti barátom mondja, hogy együnk előtte, puffogva ráálok mert én inkább fürödnék azonnal, de utólag rájöttem igaza volt, jól esett a birkasült párolt rizzsel meg sült zöldségekkel. Bele a vízbe!! Röhögünk mint a gyerekek, semmi sem úgy működik mint ahogy kéne én még ráadásul le is bukok a vízbe, majd a szokásos módon jól megtörlöm a szememet. Ordítás, futok a vízből kifelé, de a tus kb. 200 méterre van amit teljesen vakon és üvöltve teszek meg. Miután kimosom a szemem körülnézek nem látott-e valaki, de csak a társam teste forog a vízben, mert próbál hason úszni, de nem megy neki sehogyan sem. Közben így körülnézve elgondolkodom azon ami olyan furcsa ebben az országban. Sehol senki! Teljesen üresek a strandok (szó szerint) mind itt, mind pedig a Vörös-tengernél (mint ahogy később láttuk), a történelmi nevezetességek konganak az ürességtől, pedig Petrában az árusok még magyarul is kínálják a portékájukat. Nem tudom mi lehet az oka, mert mi utazásunk után sem fejtettük meg a titkot.

Visszafekszem a vízbe, már „rutinos” vagyok így szétvetett lábakkal a hátamon nézem a hegyeket, a víz túloldalán pedig Betlehemet vagy Jeruzsálemet kutatja a szemem, de a levegő túl párás ahhoz hogy ilyen messzire ellássak, inkább csak sejtem a körvonalakat. A látvány így is felejthetetlen. Este hat óra felé kelünk útra Madaba felé, a tervezett látogatást a fürdőiről híres kis keresztény falucska Hammamat Ma’in felé elhalasztjuk, mert már sötétedik, inkább a festői naplementét nézzük a hágón lévő King Abdullah parkolóból. Fantasztikus látvány. Kebabot vacsorázunk szokás szerint, nagy nehezen pár üveg sört is szerzünk hozzá, alvás, majd másnap reggel irány Petra!

Általában 6 óra és fél hét körül kelünk, pakolás, reggeli majd a Királyok útján Dél felé indulunk. A Wadi Musá-nál (Mózes-völgy) érjük el Petrát, a homokkősziklák már messziről kiáltanak mintha idegen testek lennének a tájban, nem tudtuk előre hogy ott van a nabateusok ősi városa de érezni lehetett, hogy megérkeztünk.

Sokan sokszor leírták már Petrát, történelmét így nem is rabolnám a Tisztelt Olvasó idejét ezzel, de az érzéseim mindenképp kikívánkoznak belőlem. Mielőtt elindultunk sok filmet megnéztem, leírásokat és útibeszámolókat olvastam az UNESCO világörökség részét is képező ősi városról úgyhogy gondoltam már mindent tudok, mindent láttam nem tud semmi újat nyújtani az, hogy végigsétálok rajta maximum kipipálom, hogy itt is voltam. Ez, mint oly sokszor életemben máskor is badarság volt így gondolnom. Ahogy a Siq-en keresztül beértem a Kincsesházhoz leesett az állam és vagy négy órán keresztül úgy is maradt. Mivel délután volt, egyes helyeken ahol a homokkősziklákból kifaragott épületeket nem érte közvetlen napsütés a rózsaszín minden lehetséges árnyalatában játszottak a kövek, tényleg találó a rózsaszín város elnevezés. A nabateusok pontos eredete ma sem tisztázott, egy biztos, a várost hajdani fontos kereskedelmi utak csomópontjába építették virágkorát i.e. 200 – i.e.10 körüli időkben élte, Kr.u. 106-ban római kézre került. Nekem legjobban a kb. 40 perces kemény felfelé ka-paszkodással megközelíthető, a hegytetőn lévő kolostor tetszett, amit csak a bizánci időben használtak kolostorként, eredeti funkcója pontosan nem ismert. Innen fenséges kilátás nyílik az egész völgyre, vagy fél órán keresztül csak néztem ki a fejemből és próbáltam a látványt, mint egy féltve őrzött fényképet úgy belevésni az agyamba hogy azt soha se felejtsem el.

Lassan leballagtam Attilához majd egy kis konfliktus után a lovak gazdáival, újból felülhettünk lovainkra, akik a két, több mint 100 kilós magyar motoros súly alatt nyögve, hörögve kitámolyogtak velünk a bejárathoz. Még jó, hogy nem tört el a gerincük, mert kifizethettük volna őket.

Innen ki a sivatagi autópályára és irány utunk legtávolabbi pontja Aqabah. Jordánia Vörös-tengeri partszakasza csak kb 23 km. hosszú ahol ez a népszerű üdülőhely is található. Itt a Vörös-tenger csücskében négy ország találkozik, Egyiptom (Taba), Izrael (Eliat), Jordánia (Aqabah) és Szaúd-Arábia. Innen lehet a szaúdi határ felé vezető út mellett lévő kompkikötőből pl. motorral is átkelni az öblön Egyiptomba is. A város nem különösebben izgalmas, mert olyan mint bármelyik mediterrán üdülőhely, nemúgy a víz alatti világ! Gyorsan szállást kerestünk, az első utunkba eső szálloda az Aqabah Gulf Hotel, rövid alku után megegyezünk (hogy ne a külföldi tarifát kelljen fizetni), ugyanis a Hotel majdnem tök üres és következik a felpakolás, fürdő cucc fel és le a strandra.

Ki akarunk menni a városból, de nem akarjuk keresgéléssel az időt húzni, leintek egy taxit és elindulunk tovább Dél felé a tengerparton és meglepve látjuk, hogy sehol senki a strandok ugyanúgy üresek mint a Holt-tengernél. Amint látok egy nyitvalévő strandi elárusítóhelyet szólok a taxisnak, hogy álljon meg majd fél hétre jöjjön vissza értünk, de lealkudja hatra, mert a ramadan alatt fél héttől lehet ételt-italt magukhoz venni és addigra otthon akar lenni. Megértem. Bérelünk egy uszonyt, pipát, szemüveget és irány a víz! Csak azért nem esik itt is le az állam mint Petrában, mert bejönne a víz a számba, de egyszerűen csodálatos amit a víz alatt látok! A horvát és olasz tengerpartok szegényes élővilágához képest olyan, mintha egy hatalmas akváriumban úsznék, csak kapkodom a fejem a sokfajta hal, kagyló, korall, szín láttán.

A taxi dudálása riaszt ki bennünket a vízből, gyorsan megtörölközünk, felkapjuk a ruháinkat és 15 perc múlva már a szállodában „esedezem” két üveg hideg sörért, no meg az elmaradhatatlan rakiért. Kezd már elegem lenni az ouzóhoz hasonló ánizsos italból – már két hete ezt iszom – de legalább nem kell fogat mosni, mert olyan mintha Negrot szopogatnák, de szinte csak ezt a töményitalt lehet kapni. Végül is ilyenkor az ember azt eszi meg azt issza, amit a helyiek. Unicumot majd iszom otthon (egyébként a bárban volt, gondolom a sok magyar turistának akartak kedveskedni, csak már nincs aki megigya). Benyomjuk a szokásos sült bárányhúsunkat és eltesszük magunkat másnapra, ugyanis vár bennünket a Wadi Rum!

A reggeli szokásos pita-juhsajt-zöldségek-birkafelvágott után kivételesen csak úgy, rövidgatyában és pólóban (nem helyes!) nekivágunk az Amman felé vezető autópályának, hogy a legendás szépségű sivatagi tájat végre láthassuk. Quweirahnál letérünk és Kelet felé fordu-lunk, majd vörös homokkősziklák és hegyek között haladunk a terület bejárata felé néha vadon élő tevéket kerülgetve. A Visitor Centernél leparkoljuk a Bömösöket és 45 JOD-ért bérelünk sofőröstől egy terepjárót, ami végégvisz bennünket a látnivalókon.

Az Aqabaától mintegy 70 km-re található a Rum folyó kiszáradt medrének környéke. A szél fodrozta homoktengerből kiemelkedő kisebb-nagyobb sziklaszigetek között szinte kézzelfogható a csend és a nyugalom. Sokak szerint a világ legszebb sivatagi tája és egyáltalán nem véletlen, hogy a Hold-völgyének hívják. A Wadi Rum magasba szökő hegycsúcsai, és a természet alkotta képződményei már Arábiai Lawrence-t is lenyűgözték, mint valamennyi előtte és utána erre járt utazót. Ez a táj volt Faisal Bin Hussein herceg és Lawrence főhadiszállása az első világháború alatt, az oszmán törökök elleni arab forradalmi harcok során, ők szervezték többek között a beduinokat is ütőképes hadsereggé. Aki ellátogat a Wadi Rum-ba, az egy életre szóló élménnyel lesz gazdagabb ezt biztosan álíthatom. Gyors üdítőzés, egy kis csevegés egy francia turistacsoport néhány tagjával, vissza a szállodába és fürdés majd vacsora. Nem sokat beszélgettünk, mind a ketten a saját gondolatainkal voltunk elfoglalva, kimondatlanul is tudtuk, hogy holnaptól Északnak fordítjuk a motorok csőrét és megkezdjük az utunkat Hazafelé. Tudtuk azt is, hogy még sok szép élmény vár ránk a visszaúton, de szép lassan és biztosan haladunk túránk vége felé.

Azért egy kicsit beszéltünk egymással, eldöntöttük egy talpon elmegyünk Damaszkuszig, hogy még egy fél napot ott tölthessünk, mert mindkettőnket teljesen magával ragadott a város hangulata és az ott élő emberek kedvessége. Végig a sivatagi autópályán mentünk Ammant is kikerülve, a határátlépés viszonylag már rutinosan ment, szír biztosításunk még jó volt, de azért 50 USD-t megint legomboltak rólunk valamiféle vámbiztosíték fejében, amit sohasem kaptunk vissza. A határ után felhívtam újdonsült damaszkuszi barátunkat és megbeszéltük, hogy a nagymecset előtti kis téren találkozunk, bár utólag rájöttem ennél roszabb helyet nem is választhattunk volna. A délutáni csúcsforgalomban érkeztünk, a kocsik között egy gombostűt sem lehetett leejteni, mindenhonnan dudaszó, toltak bennünket oldalról-hátulról mindenhonnan. Ha lehetett leállítottuk a motorokat a 40 fokbani araszolástól nehogy az olaj felforrjon, a hátamon viszont mindezek ellenére folyt a hideg veríték. Bal hüvelykujjam folyamatosan a dudán nyomtam ha kellett ha nem, mire megkértem egy kék, valamilyen számomra ismeretlen márkájú autó vezetőjét engedjen be maga elé. Autó mellém furakszik, ablak le – gondoltam még jól meg is zuhálnak – sofőr kérdezi, hogy honnan jöttünk, én válaszolom angolul „from Hungary”, sofőr széles mosollyal közli hogy a nagybátyja sokáig ott élt és hogy hova akarunk menni. Mondom hogy „ to Omajjad mosque” , széles vigyorral int, hogy kövessük és mindenkit letolva maga előtt elvisz a térhez vezető tulajdonképpen főleg gyalogút bejáratáig és ugyanazzal a széles vigyorral elköszön.

Barátunk 20 perc múlva megérkezik és mivel, hogy ő gyalog van a sikátorokon keresztül vezet el a rendházba a szállásunkig, mi meg közben dobozok le, kanyarodás, vissza dobozokért, dobozok fel. Most már a motoros kabátok alatt jó meleg veríték folyik, de hamarosan odaérünk. A Szent Pál rendházhoz, ahol kettőnknek 35 USD volt a szállás reggelivel, nem nagy szám de tiszta és rendes.

Este a szukba ajándékokat vásároltunk, nagy nehezen Attila fegyverekkel kapcsolatos hozzáértését kihasználva, kisfiamnak sikerült vennem egy szép arab tőrt eredeti kézzel kovácsolt damaszkolt pengével, tevecsonttal és ezüsttel díszített tokban. Habab barátunktól pár sör és raki kíséretében elbúcsúztunk, még utoljára megpróbáltam a kommunizmusba vetett hit béklyóitól megszabadítani (majd rájön, hogy zsákutca), visszasétáltunk a szálláshelyre és megpróbáltunk aludni, bár én folyamatosan azon morfondíroztam, hogy tudnék ide mihamarabb visszajönni.

Reggeli után ÉszaKeletnek, Palmyra felé vettük az irányt, gyors tankolás (megszoktuk, hogy mindig tankolunk amikor lehet, nem amikor kell) és irány a sivatag. Belekapaszkodtam a gázkarba és tempósan haladtunk a kifogástalan minőségű 2-es számú főúton egészen a sivatag királynőjének nevezett Palmyráig. Egyszer állunk csak meg fényképezkedni Damaszkusztól úgy 100 kilóméternyire, ahol a 2-es út Irak, illetve Bagdad felé fordul, innen már csak 140-150 km. az iraki főváros, annyi, mint otthontól Pécs, de nem itt leszünk legközelebb a határhoz, hanem majd Törökország legkeletibb csücskénél, fenn a kurdok birodalmában. De erről majd később.

A köves sivatagi táj egyhangúságát hirtelen egy messziről zöldellő hatalmas folt töri meg, és a remegő délibábból egyszer csak előtűnnek Palmyra romjai, amely egy ma is lakott oázisban fekszik, neve Tadmor. Az UNESCO Világörökség részét képező ősi város kereskedelmi karavánutak találkozásánál épült, egyrészről az Ázsiából a Földközi-tenger felé tartó karavánutak pihenőhelye, másrészt Föníciából szállítottak illatszereket, selymeket, elefántcsontot és még sok minden mást Palmyrán keresztül.

A híres palmyrai királynő Zenobia halála után a Kr.u. 3 század végén a város fénykora tovatűnt, ugyan történtek még próbálkozások a későbbiekben, hogy a régi fényét visszaállítsák, de sikertelenül. A romváros hatalmas területen terül el, úgyhogy szétválunk és ki-ki a maga stílusában nézelődik (főleg motorral), majd egy beduin étteremben csirkét eszünk kuszkusszal.

Turista itt is kevés van, szálloda és étterem annál több, de ez nekünk most jó mert mindenki velünk foglalkozik és próbálnak elcsábítani. Megbeszéljük, hogy Deir ez Zor-ig, az Eufrátesz parti városig egy szuszra megyünk, ott kávé és nézelődés a folyóparton. Búcsút veszünk Tadmortól és jó másfél óra múlva már az Eufrátesz hídján csattognak a masinák a folyó völ-gyének fővárosában. Tankolunk (nem kellene még, de nem Európában vagyunk), majd lemegyünk a hídról is láthato kis strandra és amíg Atti a szokásos szertartás szerint megfőzi a kávét (3 in 1) és lemegyek a partra és figyelem az egyetlen horgászt, aki 30-as zsinórral és legalább 1-es horoggal fogdossa a féltenyérnyi keszegféleségeket. Azon tűnődöm, hogy magyarázzam el neki, hogy 10-es zsinórral és 12-es kicsi horoggal nem csak minden huszadik bevágásra lenne fogás, hanem ha el nem rontja -mint a székely ember a kocsirudat – legalább minden másodikra fogna valamit. Bepróbálkozom egy dujuszpíkinglis-sel, de a horgász bamba tekintetéből ítélve marad a hatalmas horog. Meghitt beszélgetésünket a Bömös dudája szakítja félbe. Kész a kávé! Elköszönök, ma a salamah sporttárs, további jó fogást, de mielőtt felmegyek a partról megmerítem kis vízmintás üvegemet a vízből nehogy később elfelejtsem.

Kávézás közben a helyieknek próbálom elmagyarázni honnan jöttünk – az angollal már nem próbálkozom, előveszem a nagytérképet és mutogatok bőszen, hogy Hungary meg Madzsarisztan (hátha törökül megértik) de az arckifejezés ugyanaz mint a horgász esetében, így ezt is feladom. Gyanítom, hogy az Urak nemhogy írni és olvasni nem tudnak, térképet is most láttak előszőr.

Felmászunk a paripáinkra és a török határtól kb 70 km-re lévő Al Hasakah-ban megállunk és megkérünk egy taxist keressen nekünk egy jó szállodát, mi meg bömbölünk utána. Szálloda lett, ha nem is jó, de volt sör meg minden és aludni lehetett. Elhatározzuk, hogy korán kelünk, mert a határátlépés egy-két órát elvesz az életünkből, nem mintha ez idegesítene – Keleten az agyakat szigorúan át kell állítani – csak másnap legalább Van városáig el kellene jutnunk. A kertben lezárjuk a motorokat, a londiner fiú esküszik, hogy már hatkor fenn van és kienged bennünket. Másnap reggel még 7 órakor is dörömbölünk, de nem mozdul semmi, így keresünk más valakit akit fel tudunk ébreszteni, aki tudja hol alszik akit fel kellene ébreszteni. Innen már olajozottan mennek a dolgok és fél óra múlva már újból a 7-es főúton zúgunk ÉK felé.

A határátkelőhely Al Qamishli, mint a helyszínen kiderült csak reggel kilenckor nyit, így van majdnem egy óránk megreggelizni. Atti szerintem a világ legkoszosabb piacán eszik egy hatalmas pitát friss tejjel, nekem ez egy kicsit sok és két utcával odébb bedobok egy adag falafelt gyümölcslével.

Nem szeretem a falafelt, mert olyan mintha sült fűrészporgombócokat ennék, de a grillcsirke még nem volt kész. Kilencre visszamegyünk a határra és a szír oldalt kb fél óra alatt letudjuk, kinyitják a nagykaput és bemegyünk a török oldalra amiről azt gondoltuk pár perc alatt abszolváljuk, de ez csak álom. A motorokkal van gond, mert ez a határállomás nincs benn a számítógépes rendszerben mint ahol anno bejöttünk és ez nekik probléma. Próbálom meggyőzni a tisztet, hogy igaz hogy egyszer máshol beléptünk, de ki is mentünk Szíriába, tekintse ezt egy új belépésnek (így is logikus) és gomboljuk újra a kabátot. Elmegy az összes papírral. Néha jön a szárnysegédje aki kb. háromszor legombol 40 TLY-át zavarosan dügyörögve valamit, hogy ez éppen kinek kell, én meg adom szorgalmasan, vigyed kis barátom amíg van addig nincs gond. Úgy két óra múlva jön a tiszt a papírokkal a kezében, hogy mehetünk, de neki is kell 80 líra. Kifizetjük és átlépjük a határt. Utunk során most jut eszembe először, hogy valami bajunk történhet és nem is teljes az örömöm, azon morfondírozom jól tettük-e, hogy ezt az útvonalat választottuk. Hogy miért? Megpróbálom elmondani nagyon röviden.

A virtuális állam, Kurdisztán egy több mint húszmillió lakosú terület, amely jelenleg 5 ország: Törökország, Irán, Azerbajdzsán, Irak és Szíria között oszlik meg. Napjainkban a kurd függetlenségi törekvések leginkább Törökország és Irak életében kavarnak viharokat. A képen Törökország, Irán (keleten) és Irak (délnyugaton) határvidékét láthatjuk. Északon és északkeleten azeri és örmény területek is látszanak.A terület két legjellegzetesebb része a két sóstó: nyugaton, török területen a Van-tó, keleten, Iránban pedig az Urmia-tó. A terület igen magasan helyezkedik el: A Van-tó szintje 1646, az Urmiáé 1275 méterrel van a tengerszint felett. A Van-tavat délen a Délkeleti-Toros 3000-3500 méteres vonulatai, északon az Ala-hegység határolja, a tó északnyugati oldalán fekvő Süphan dagi (a „dagi” törökül hegyet jelent) 4000 méter fölé emelkedik.

Kurd szervezetek évek óta küzdenek polikitai és katonai eszközökkel a kurd autómia kivívásáért vagy egy kurd állam létrehozásáért. A vidéken más etnikai csoportok is küzdenek autonómiáért vagy önállóságért, többek között az asszírok, szírek és káldeusok. Ezen csoportok érdekei sok esetben megoldhatatlan területi konfliktusban állnak egymással. A fennálló államok, mindenekelőtt Törökország gyakran kemény eszközökkel küzdenek minden önállósági törekvéssel szemben. Szaddám Husszein volt iraki diktátor elítélésének egyik oka az 1987-88 években a kurdok ellen indított hadjárat volt. A két évig tartó hadműveletekben 180 ezer kurdot öltek meg, és Halabdzsa városánál vegyi fegyvert is bevetettek Szaddám Husszein katonái.

Nos nekünk, ezen a vidéken kellett keresztülmenni, ez a tény okozta izgatottságomat. A konfliktus jelenlétét aznap végig a zsigereinkben éreztük. Mielőtt elindultunk mindenki óva intett bennünket ettől a vidéktől, különösen attól, hogy sötétedés után motorra üljünk. Ugyanis ak-kor van itt a kurd mudzsaheddinek ideje.

A török oldali Nusaybinban a még bőven félig lévő üzemanyagtankomat és a pótkannát csurig töltöttem jó kursunsuz (végre ólommentes) benzinnel és elindultunk ismét Kelet felé. Utunk a szír és iraki határ mentén a 400-as főúton a Mardini és a Hakkari hegységek vonulatai között vezet. A GPS egész Van városáig 1800-3000 méter körül jelezte magasságunkat, általában 2000 méter körüli fennsíkokon mentünk az aznapi 597 kilóméterből kb. 500-at. A táj, a hegyek olyan szépek, hogy beleborzong az ember, szinte nyomasztanak a hegyek, így utólag visszagondolva mégis megérte egy kicsit izgulni.

A szinte háborús helyzet minden kilóméteren érezhető, a katonai (komoly!!!) ellenőrzőpontok egymás hegyén-hátán úgy 10 kilóméterenként, de nem úgy mint Jordániában, hanem beásott harckocsik, géppuskafészkek, páncélozott harci járművek és sok-sok állig felfegyverzett katona. Az ellenőrzés minden ponton alapos, az iratainkon kívül a motorokon lévő csomagokat rendszeresen kibontatták , úgy tíz-tizenöt percet vett igénybe. Alapvetően a katonák udvariasak és kedvesek, de útközben is rendszeresen találkoztunk gyalogos és gépesített páncélozott járművekkel, amelyek géppuskáikkal a hegyeket pásztázták és igyekeztek védeni az utazók biztonságát.

A régi Mezopotámia, minden kultúra bölcsőjének ősi vidékét Cizrénél a Tigris folyó partján épült városnál hagyjuk el. Megállunk fényképezkedni én legurulok a folyópartra a szokásos vízmintámat megvenni, de kiderül hogy egyel kevesebb kis üveget hoztam és egyéb edényzet nincs nálam. No sebaj majd egyszer visszajövök gondolom, miközben figyelem a halászt, aki egy kis holtágban feszíti ki a hálóját csónak nélkül, nyakig a vízben gázolva. Talán több ezer év óta itt így csinálják gondolom, miközben a GS-t próbálom kiszabadítani a sárból ami nagy nehezen sikerül és felkaptatok a partra ahol a társam már türelmetlenül várja hogy visszaérjek.

A 400-as utat keleti irányától az iráni határ eltéríti Észak felé és egészen Van városáig ebben az irányban haladunk. A feszültséget bennem csak fokozza, hogy nincs benzinkút és lassan tankolnom kéne. Már kezdem azt gondolni, hogy nem is olyan durva ez a helyzet, amikor egy katonai ellenőrzőpont után úgy másfél kilóméterre megáll a kanyar után egy fehér mikrobusz, az ajtó elhúzódik és egy állig felfegyverzett mudzsaheddin lép ki belőle AK-47 esét szabályosan súlyba tartva –  ahogy katonakoromban tanultam – és beveszi magát a bozótba. Végül is alkonyodik, eljött az Ő ideje… A társam beleszól a rádióba hogy „ láttad”, mondom „láttam” erre mindketten egyet gondolunk csak ő mondja ki elsőnek: „ na akkor ami a csövön kifér, menjünk innen”.

Rögtön visszakapcsolok ijedtemben kettőt, tövig húzom a gázt mind a száz lóerőmet mozgósítom és a kényelmes nézelődés őrült rohanássá változik, a kanyarokban a dobozaim szinte a földet súrolják de nem érdekel semmi, csak el innen minél messzebbre. Az első ellenőrző pont után megnyugszom és a tempót visszafogjuk egyrészt azért mert besötétedik, másrészt mert a benzinem majdnem elfogyott és vakítóan villog a sötétben a tankolásra figyelmeztető sárga lámpa. A következő kényszermegállónál betöltöm az öt liter tartalék üzemanyagot, de úgy 80 km. múlva megint nagyon kéne tankolnom de kút sehol. Hamarosan lesz kút, de benzin nincs – elfogyott. Kétes kinézetű alakok kétes kinézetű piros színű iráni benzint uszulnak, de még ellenállok mert egy 30 kilómetert el tudok menni, hátha lesz még valami. Régen éreztem olyan megkönyebbülést, mint amikor megláttam Baskalenál a „Türkpetrol” feliratot. Igaz ólommentes nincs de már nem érdekel. Úgy terveztük a benzinkút melletti motelben megalszunk, a helyiek körénk gyűlnek teával kínálnak mert látják hogy fázunk. Egyszer csak Atti megszólal „látod mi van a hátán”? Odanézek nem látom mert a fickó szemben áll velem, de rögtön a társam felé fordul kedvesen és felvillan hátán a géppisztoly. Döbbenetem csak fokozódik, mert egy másik jön elő valahonnan és rögtön, géppisztolyával együtt felugrik a motoromra és kedvesen kántálja hogy „foto, foto” és ellentmondást nem tűrő mozdulattal az ölébe veszi a fegyvert.

Részemről kényszeredett mosoly a fénykép kedvéért és közlöm a társammal, hogy sötét ide vagy sötét oda, én Van-ig meg sem állok. Az első és utolsó nézetkülönbség itt volt köztünk, ő ugyanis maradni akart – tartván az éjszakai motorozás helyi veszélyeitől – de megértette aggódásomat és velem tartott. Ezt utólag is köszönöm.

Végül is jó két órás motorozás után megérkeztünk Van-tó partján fekvő városba, rövid időn belül találunk szállást, motorjainknak is jó dolga lesz, hiszen a szálló márvánnyal borított elő-terében alszanak, igaz csak a hátsó bejáratnál.

Reggeli után irány a tópart, az útépítések miatt elég nehezen haladunk, de a szálloda és a tó közötti kb. tíz kilómétert így is hamar ledaráljuk. Egy kis kikötőnél állunk meg, egy halászha-jó pont a reggeli fogást pakolja ki, hát mit mondjak, én biztos nem keltem volna fel ennyi ha-lért megpillantva a kb öt kilónyi féltenyérnyi nagyságú kis halakat.

A Van-tó (törökül: Van Gölü; kurdul: Gola Wanê) Törökország legnagyobb tava, az ország keleti részén fekszik. A sós vízű tó vulkanikus tevékenység következtében keletkezett, a vízutánpótlást számos kisebb hegyi patak biztosítja. A tó 120 km hosszú, 80 km széles, legmélyebb pontja 457 m. A tó területe 9755 km², 1719 méterrel a tengerszint felett fekszik.

A tó a pleisztocén időszakban keletkezett, mikor a Nemrut vulkán lávafolyama meggátolta a patakok, folyók lefolyását a Mush-fennsíkról. A Nemrut Dagi a tavat nyugatról, míg a másik kialudt rétegvulkán, a Suphan Dagi északról határolja. A víz gazdag karbonátokban, így nátrium-karbonátban is és egyéb sókban, melyeket a helyiek párologtatással kinyernek a tóból és mosószerként használják. A Darekh, a heringek egyik speciális faja él a tóban, a hal jól bírja a kissé sós vizet, a tóba folyó patakokba jár ívni. A tó körül viszonylag fejlett mezőgazdaság folyik, gyümölcsösök és gabonamezők találhatók. Van még egy különlegessége, a meglepő kékség ami leginkább a királykékre emlékeztet és nagyszerű látvány a kopár hegyek között.

Rövid nézelődés és a szokásos fotók elkészítése után folytattuk utunkat Észak felé, hogy a bibliai hegyet, az Ararátot megnézzük. Alighogy kiérünk a városból, magam előtt a távolban látok egy motorost, alumínium oldaldobozokkal és annyi pakkal felszerelkezve, hogy a sofőrnek csak a fejét látni. Közelebb érve már látom a sok matrica között a felségjelzést, hogy „CH” meg a köcsögöket a motor két oldalán és konstatálom hogy a kolléga ráadásul márkatárs is, méghozzá egy BMW R100GS-el, ami szerintem idősebb mint a sofőrje. Mivel indulá-sunk óta nem láttunk európai motorost elékerülök és karjelzésekkel jelzem neki, hogy álljon félre. A kezdeti örömködés után elmeséli, hogy fél éve indult Svájcból egyedül és még kb. két évig úton lesz, az útvonala Irán-Pakisztán-India, aztán nem tudja hogyan tovább, majd Kalkuttában eldönti. De szerencsés vagy barátom, gondolom van elég időd és nem vár otthon senki, pénzed is van amennyi kell, hát jó utat kívánok Neked és Allah kísérjen utadon! Még egy kicsit rácsodálkozunk matuzsálem korú motorjára, közös fotó és mindenki megy a dolgá-ra.

Elmondása szerint azért jött ezzel a géppel, mert ezt mindenhol mag tudja javítani ha baj van, elektronika gyakorlatilag semmi, bármilyen üzemanyaggal elmegy ha a szükség úgy hozza. Van benne némi igazság. Lassan elérjük a Hegyet, az Iráni határ tényleg pár kilóméterre van, önfeledten adjuk át magunkat a táj szépségének. A szegénység itt már kézzelfogható, a falvak is inkább a közel-keleti vidékre emlékeztetnek, mint a Törökországban megszokottra.

Ahogy a bibliában leírták, Noé egy hatalmas hajót épített családjának és az állatoknak, megmentve őket a 40 napon és éjjen át tartó özönvíztől. Amikor az ár elvonult, ahogy a Teremtés Könyve írja, a bárka megállapodott Ararát hegyei közt. Az Ararát az első név szerint említett hegy a Bibliában. A Szentírás beszámolója szerint öt hónapos és közel 1500 km-es hánykolódás után itt állapodott meg Noé bárkája. Ez a világ újranépesülésének centruma, a hely, ahol Isten kijelentette: “Szövetséget kötök veletek, hogy soha sem lesz többé özönvíz a föld elveszté-sére” (1Mózes 9:11). A Biblia szövegéből nem derül ki, hogy az Ararát hegyes vidékének pontosan melyik csúcsán állt meg Noé bárkája. Az egyes népeknek különböző tradícióik vannak ezzel kapcsolatban, ám a legmegbízhatóbb hagyomány és a modernkori kutatások szerint a mai Törökország legmagasabb csúcsáról, a törökül Ăgri-dagi-nak nevezett hegyről van szó. Ez a hegy a török-örmény határon található, a Kaukázus vulkanikus láncának déli részét alkotó kis-ázsiai Taurus-hegység tagja. Két csúcsa van, a nagyobbik 5165 m, a kisebbik 3841 m magas. A hegy oldalában egy hatalmas vulkáni kráter található, a tetejét pedig állandó jég- és hósapka borítja, amely kb. 4000 méteren kezdődik, és tizenkét gleccsert hozott létre.

Közben az út széli gyerekek azzal szórakoznak, hogy kővel dobálnak bennünket. Mivel a társam megy elöl, a kölykök mire feltankolnak kővel és nekikészülődnek pont én érek oda aztán jön a kőzápor, néha gyereköklömnyi bazaltok röpködnek felém. Szerencsétlen módon nem tudom mi az ellenszer, legszívesebben megállnék és jól felpofoznám őket, de félek hogy az apjuk a sziklák mögül kilép egy Kalasnyikovval aztán csak én húzom a rövidebbet. Így hát gyorsítok de ennek ellenére egy alkalommal egy jól megtermett kődarab pont a vállam belső felén talál el úgy jó 140-nél, egy pillanatra úgy érzem leszakad a karom de összeszorítom a fogam és robogok tovább. Nehezemre esik de ezt teszem. A vállamat még két hónap múlva is éreztem. Miközben duzzogok magamban, azon morfondírozok, hogyan fogjuk a sok hegy között megismerni, melyik az amit keresünk. Pár perc múlva két kanyar között hirtelen elő-bukkan a Hegy.

Nem lehet eltéveszteni oly monumentális markánsan kiemelkedik környezetéből, a hozzá következő magasságban jó 1300 méterrel alacsonyabb. Annyira bámulom, hogy a következő gyors kanyarban majdnem elszállok. Végre itt van, és beleszólok a rádióba, hogy egy szép rálátású helyen álljunk meg egy rituális kávéfőzésre. Nem kell a társamnak sem kétszer mondani és öt kis csomag „three in one „úgy jó tíz perc múlva már benne is van a bögrében, kész a kávé. Szürcsöljük a kávét, mellé turkish delightot falatozunk és csak bámulunk, fejünkben kavarognak a gondolatok.

Indulás előtt lerögzítem a koordinátáimat (N39.52457, E43.98504) életembem motorkerékpárral ennél a pontnál Keletebbre még nem voltam. Sóvárogva nézek még Keletebbre az iráni határ felé, haza is mennék már hiányzik a család de mennék arra is. Na fel a fejjel, mondom magamnak majd jövőre, vagy azután, nem tudom mikor de még látjuk egymást te Hegy. Nem nagyon akaródzik a motorom csőrét Nyugatnak fordítani, de nem tehetek mást, elgondolkodva nézem a GPS-emet, amin az irányjelző folyamatosan W-t mutat.

Végig egy fennsíkon motorozunk, azt terveztük hogy a majdnem 2000 méter magasan elterülő Erzurum városában szállunk meg, de miközben szállást keresünk egyre jobban nem tetszik a modern város és úgy döntünk megyünk tovább, és az úgy húsz kilóméterre lévő Ilica nevű kisvárosban szállunk meg. Nem találunk a központban éttermet, vagy utcai ételárust, ezért veszünk egy nejlonszatyornyi számunkra ismeretlen hideg kaját és a szállodai szobában tévé-nézés közben jól bepakolunk. Mivel látnivaló a városkában nincs, a közelben lévő fürdő meg elég bizonytalannak tűnik a higiéniát illetően inkább eltesszük magunkat másnapra.

Október nyolcadikán a nap eseménytelenül telik, az Ankara előtt kb. 40 kilóméterre fekvő Kirikkale-nál sötétedik ránk, letérünk a főútról és találunk egy taxis segítségével egy kis szállodát a vidámpark szomszédságában, ami este tízkor hála Istennek bezár és tudunk aludni. Kirikale egy modern egyetemi és iparváros nagyon nincs mit nézni úgyhogy hamar elalszunk.

Korán reggel kelünk, mert Edirnéig, a bulgár határig szeretnénk eljutni, ami majdnem 800 kilóméterre van és át kell mennünk Isztambulon is. Sietünk, ezért végig az O-4 jelű autópá-lyán haladunk (ez tényleg autópálya), de az esőfelhők folyamatosan kergetnek bennünket és még az ázsiai kontinensen az 1988-ban épült Fatih-Sultan-Mehmet híd előtt meg kell állni beöltözni, mert a helyzet fokozódik. Köszöntünk Európa, nem ezt a fogadtatást vártuk!

Szép lassan sodródva a forgalommal átkelünk a Boszporuszon, és késő délutánra érünk Edirnébe, végig orkánerejű szélben és esőben motorozva hulla fáradtan. Hotel Balta, a szokásos esti program: sör, Yogurt corbasi (joghurtleves), Iskender kebab, baklava, sör és alvás. Se kedvünk, se pedig energiánk sétálni, de nagyon nincs is mit nézni.

Reggel a török határon a szokásos cirkusz a motorok vámpapírjaival, de már csak mosolygok és bólogatok és bizonygatom, hogy minden rendben. Várunk. Egy órát. Az effendi megunja, ráüti a pecsétet és int, hogy látni sem akar bennünket. Güle güle barátom, messze van még Európa, legalább is a határon! Nem úgy a bolgár oldalon, a határőr hölgy megnézi az útlevelemet és mosolyogva int, hogy mehetünk. Nem hiszek a fülemnek, ez túl egyszerű lenne, nem ehhez szoktam mostanában és csak bambulok rá mereven hátha kér még valamit. Mosolyogva mondja tört angolsággal hogy „Bulgaria European Union” és sürgetően int, hogy mozduljak már. Ja tényleg! Mosolygok én is és elindulok a fertőtlenít medence felé, amin át kell hajtani, lenézek, erre a fúvókák teljes erővel beindulnak és beterítik a ruhámat és az arcomat, még a szemem is tele megy. Azonnal megállok és futok a WC-be és kiöblítem a szememet, valami tovább csípi de rájövök, hogy az a penetráns bűz ami a pottyantós toaletből ömlik kifelé. Belljebb nézek és már fordulok is ki a látványtól. Miközben sétálok a Bömöshöz a hölgy szavai visszhangzanak a fülemben, hogy „Bulgaria European Union”. Elmosolyodom és indítok.

Szerbiában, Nisben tervezzük a megállást, mert onnan már egy talpon hazamegyünk. A 8-as úton megyünk a Nisiva völgyében, Attila már járt erre, alig várja hogy beérjünk a völgybe és megmutassa a szép tájat, de sajnos Pirotnál elterelnek bennünket és csak közvetlenül Nis előtt térünk vissza a főútra, de a látványt elmulasztjuk. A Hotel Regentben találunk szállást és elhatározzuk, hogy búcsúestet tartunk. Nis kellemes csalódás számomra, az emberek kedvesek, a város minden szempontból európai. A központban sétálunk, szinte mindenhová beülünk, eszünk-iszunk valamit, még ajándékokat veszünk és eltesszük magunkat holnapra. Kicsit zúgó fejjel pakolom a motort reggel, de sebaj este már a saját ágyamban alszom! Miközben elérjük a magyar határt leperegnek az út emlékei és elégedetten konstatálom, hogy ha tehetném már most indulnék vissza. Röszke. Meglátom a magyar zászlót egy kicsit elérzékenyülök. A határon is furcsán néznek bennünket, koszosan, fáradtan de fülig érő szájjal nyújtom az útlevelemet, az őrmester lapozgatja és vizslatja a sok arab pecsétet és beírást, rámnéz majd megszólal: Isten hozta Magyarországon! Int, hogy mehetek de a meglepetéstől egy pillanatra nem mozdul a kezem. Lassan begurulok Magyarföldre és az első ember akit meglátok az öcsém, majd Attila barátai akik kimotoroztak elénk a határra.

Kapok egy meghívást Nagykőrösre egy jó marhapörköltre amit befalok mert már mennék haza a családomhoz, látva hogy a társamnak hogy örülnek. Gyorsan elbúcsúzom és meg sem állok hazáig. Megnyomom a csengőt, nyílik a garázskapu és a kisfiam alakja lassan előtűnik az árnyékból. Letámasztom a GS-t, megszűnik a dörmögés, mielőtt leszállok megsimogatom. Mindketten tudjuk ez mit jelent. Végtelen nyugalom tölt el, leveszem a sisakom és a többire nem emlékszem.

 Motorral Jordániában

A teljes út hossza a motorom kilóméterórája szerint 10. 840 kilométer. Indulás 2006. szep-tember 20, érkezés 2006. október 10. Az utazás időpontját ilyenkor a legjobb megválasztani, az idő kellemes, nagy melegek nincsenek, egyetlen hátránya, hogy pont ramadan van, tehát az éttermek, üzletek nem olyan nyitvatartási rend szerint üzemelnek mint egyébként, vacsoraidőben gyakorlatilag egy órára minden bezár. Az utcán fillérekért jól lehet lakni, ásványviz mindenhol kapható, nem kell spájzolni. Európai mércével kultúrált szállás a négy- és ötcsillagos szállodákban van, egy kétágyas szoba 50-80 USD. A három csillagos, vagy annál alacsonyabb szintű szálloda már 30 USD-től lefelé foglalható, de ehhez már részemről komoly kompromisszumkézség kellett volna és itt általában a motorok biztonságos tárolása nem volt megoldható.

Motorom átlagos fogyasztása 5,5 l/100 km-re adódott. Számomra az ideális sebesség hosszú távú túrákon főúton 100-120 km/h, autópályán 140-150 km/h, alsóbbrendű úton 80-100 km/h. Ez nem azért van mert nem tudnék nagyobb sebességet elérni, de nem látom sok értelmét mert idegen helyeken, gyönyörű tájakon a környezetet is figyeli az utazó, meg aztán ezen a vidéken bizony sokszor szembesültünk váratlan forgalmi helyzetekkel, drasztikus útburkolat-minőség változásokkal.

Fontos, hogy arrafelé a forgalomban résztvevő járművek sebessége a géppark általános állapotából adódóan lényegesen alacsonyabb mint pl. nálunk, úgy hogy a közlekedők nem is számítanak ilyen nagy sebességű gépjárműre a közúton és ez gyakori vészhelyzeteket eredményez. Nem beszélve arról, hogy a Közel-Keleten nem akkor tankolunk amikor kell, így mindig takarékosan bánjunk az üzemanyaggal mert ha van is benzinkút, benzin nem biztos hogy kapható.

Sulyok István, Siófok, 2007. január

Tags: ,

No Responses to “Jordániában Sulyok Istvánnal”

  1. ispan február 28, 2007 at 1:10 de. #

    Szia Sulyi!
    Elolvastam mégegyszer az elejétől,mert bizony elsőre csak átrohantam. most legalább 1.5 órát élvezkedtem és újra eszembe idéztem rengeteg hasonló sztorit,Kössz a választ.
    Készülök megirni a Dán Svéd utamat de ezek után egy kicsit elbizonytalanodtam.
    Majd pü-n kereslek
    no-pá is-pán

  2. ispán február 24, 2007 at 2:32 de. #

    Szia Sulyiés Atti!
    Gratulálok és irigykedek.
    Én még a nyolcvanas években jártam errefelé( Baghdadban dolgoztam 3 évet) igaz kocsival de nagyon jó volt újra "hallani" a városok nevét. 5 ször tettem meg a Bp- Baghdad utvonalat.Kellemes volt olvasni is .Jó a stílusod. Amire kiváncsi lennék?előre ennyire felkészültél az útra vagy utána kutattál a túra után akár így akár úgy szép teljesítmény . A km -ről nem is beszélve. mégegyszer gratula
    no pá is pán

  3. tibierdrol február 6, 2007 at 7:49 du. #

    Gratulálok a túrához, élmény volt olvasni a beszámolót!

  4. Atis71 január 25, 2007 at 10:38 du. #

    Gratulálok, fantasztikus élmény lehetett. Minden tiszteletem a tiétek, és a motorotoké!
    (Nem beszélve a Svájci őregúrról!!!)

Hozzászólás a(z) Atis71 bejegyzéshez Click here to cancel reply.