Korzika MGP-vel

Vannak helyek melyet csak egyszer érdemes megnézni. Csak egyszer varázsolja el az embert, másodjára már csak valami átlagos tájnak tűnik. Na Korzika nem ilyen. Ide bármikor újra és újra érdemes elmenni, mindig tartogat valami meglepetést. Bár most az utolsó pillanatig vaciláltam, hogy menjek-e, és csak pár nappal indulás előtt bólintottam rá, nagy kár lett volna kihagyni.

Szervezésre nem is maradt idő, össze vissza csak az oda utat beszéltük meg, a többit mindig a helyszínen döntöttük el. Mondjuk már az oda út megszervezése is vetett fel problémát, mert kizárólag reggel ment komp Livornóból, ami kb 1400 km. Elvileg ez a táv egy szállást igényel, de mivel akkor este érkezünk a kikötőbe, így ott is meg kell aludni.

Vagy maradt a másik, elindulunk reggel és egész nap és éjjel vezetünk. 24 órás. Ezt választottuk.

 1. nap

Az olaszországi részen kezdett ránksötétedni, és egyúttal átláthatatlanabbá válni a közlekedés. A kezdeti etapokat éppen csökkentettük, ez első egybe 340 km után már 250 majd 150-100 km-enként akartunk megállni, de ez olaszoknál természetesen nem tervezhető. Éjszaka átvergődni Bolognán egy élmény. Na kimondottan ezek azok a helyek ahová a gps-t kitalálták. Gondoltam a város után kipihenjük a káoszt, erre olaszos lazasággal egyszerűen 100 km-en át nem volt benzinkút vagy pihenő. Ehelyett valami iszonyat hágó, ahol a sztráda is olyan kanyarokat vett mint itthon a Mátrai út. Csak itt éjjel volt, és minden sávban kamionok. Iszonyat mennyiség. A világ össz kamiontermelésének 95%. Egy tankolásnál Jani kirámolja a teljes topcase-t, sikerült egy doboz gyümölcslevet beaplikálni a csomagba. Ezt még sokszor emlegeti. Meg még azt kérdezi párszor, hogy miért is megyünk mi most Korzikára? Majd meglátod..ez a fix válasz.

Az olasz sztárdák most sem lopták be magukat a szívünkbe. Kevés megálló, bonyolult városi csomópontok…és mivel nem tesznek különbséget autós és motoros között, így elég drága.

 2. nap

Pisa-ba kb hajnali háromkor néztük meg a ferde tornyot. Amit ilyenkor is rendőrök őriznek. Jani egy lépést tett a kordon felé már ugrottak is ki. Gondolom azóta is töprengenek, hogy kik azok a nemnormálisok, akik ilyenkor nézik meg a tornyot.

Na még átmentünk a kikötőbe, megkerestük a jegyirodát, ahol is Cselének hála sikerült akciós kompjegyet szerezni, ahol 30 helyett csak 1 eu volt a moci. A Livornói kikötőben beültünk egy reggeli csehóba, ahol már hajnali ötkor javában folyt az élet és friss pékárú volt. Csak mi nem voltunk frissek, igencsak pilledten néztünk ki a fejünkből. Végül az indulásra csak összeszedtük magunkat. Fel a kompra, felirányítottak a harmadik szintre, de Cseléék eltűntek. Mikor megjöttek kiderült, hogy a felkötözött bukósisakokat leszedették velük, hogy vegyék fel. Ezt jó lesz megjegyezni.

A fedélzeten próbálunk kicsit aludni, kell némi pihenő. Nem tervezünk már sok menetet aznapra, csak azt, hogy menjünk el a keleti parttól, Bastiától, valami nyugisabb helyre.

Megérkezés, kikompolás után keresünk egy benzinkutat. Részint tankolni, mert a kompra közel üres tankkal szálltunk fel, hogy könnyebb legyen a gép, részint átöltözni, mert igencsak izzik a levegő. Megcsodáljuk a benzinárakat is. Ehhez képest itthon még olcsónak is lenne mondható. Itt iszonyat drága…..de legalább pocsék is helyenként. A GS-ek is csörögnek eleinte, de leginkább az RT szenved, mert az egész szigeten nincs 98-as.

Elindulunk, igyekszem lekeveredni a keleti parti főútról, Corte-t célozzuk meg elsőként, mert ez a sziget közepén van, innen lenne jó csillagtúrázni. Egy régi romos hídnál fotózva kezd ránk olvadni a ruha, ezért az első kis folyót megpillantva letérünk a folyóvölgy felé. Ki is derül, hogy folyamatosan van vagy ötven méter szintkülönbség az út és a folyó között. Itt nem fürdünk, az biztos. Viszont a térképemen meglátok egy régi bejegyzést..”Két Kőhid”..hiszen itt kiváló hely volt..gyerünk oda. Nem is akármin keresztül, hanem az egyik legmeredekebb szurdok falai között. Csele minden kanyarban elakad fotózni….de ez később általánossá válik. A sziget minden métere fotózásra sarkall.

Elérve a hidakat meg is van a fürdőhely, kristálytiszta víz a fehér sziklák között. Végre..mert Csele már napok óta ezt mondogatja, hogy ilyen helyen akar fürödni. Megkapta. Erre kijelenti, hogy „minden napra egy fürdőhely!”… nana.. de aztán teljesen elvadul, később már napi kettő az igény, igaz egy lehet sós is. A KétKőhíd-nál megjelennek az első „vadröfik” is, vidáman kocognak mellettünk, majd nekiállnak a túloldalon fürdőzők cuccait bevacsorázni. Van nagy riadalom.

Innen már nem megyünk vissza Corte fele, inkább Portót célozzuk meg…de aztán inkább megállunk egy hegyi szállónál, mert itt a hegyekben legalább elviselhető a hőmérséklet.

A szálló egy sífelvonó mellett van, télen lehet itt igazi élet, de most is sok a gyalogos turista. Ez már az erdős rész, egyik kedvencem, itt többszázéves őserdők találhatók. Nagyon kell védeni őket, gyakoriak az erdőtűzek. Mi is látunk egyet, meg tűzoltó helikoptereket és hidrplanokat is.

 3. nap

A szálláson korrekt, egyszerű szobák, menüs vacsora, csak a gurulós ággyal nem vagyok kibékülve. Reggel a szállás előtt álló két német mocit nézegetjük, az egyik koszosabb mint a másik. De talán a Bömös koszosabb mint a Honda. A plexi egyszerűen átláthatatlan. Megérkeznek a tulajok, érdeklődünk hogy lát át rajta. „Sehogy” válaszol vidoran a hondás.. A BMW idősebb fazon fülig bőrbe kötve. Elmondja, hogy több mint 200 eKm van a gépében már..(valószínűleg ennyi km alatt nem is volt lemosva).

Némi kanyargással (eszméletlen helyeken) Portóig gurulunk, majd mielőtt ide bemennénk felmegyünk a vörös sziklák felé, egy panorámateraszos helyen pihenünk. Majd le a portói partra..csobbanunk kicsit a tengerben. A kavicsos tengerparthoz nem ártott volna strandpapucsot hozni. A víz éppen kellemes, kristálytiszta és még mindig sós.

Jani már közölte, hogy érti miért is jöttünk Korzikára.

Vissza Portóba megtanuljuk, hogy a délutáni szieszta alatt még a Spar is zárva van. A tengerparti úton haladunk északra, az elmúlt években a legtöbb rossz utat újraaszfaltozták.

Viszont ez a szakasz rettentően kanyargós, fárasztó..főleg ilyen melegben. Ezért aztán be is lövöm az irány a következő fürdőhelyre. Ez is zsákutca, kicsit nehezem találom meg, mert az út mellett egységesen fás-bokros rész van kilométereken keresztül, de aztán csak felismerem a kis lejáratot. Igaz egy nagy sziklával eltorlaszolták, de a mocik éppen elférnek mellette.

A fürdőhelynél vannak páran de éppen távoznak. A sziklával körülvett természetes medencében kristálytiszta a víz, és mivel itt lassú a sodrás még aránylag kellemes a hőmérséklete is. Késő délutánra jár az idő, kupaktanács, nincs kedvünk a tengerparti kánikulában éjszakázni, vissza kellene menni a hegyekbe, de Calvi legalább annyi km mint amit egész nap mentünk. Próbaképpen ráállunk a főútra, azon tényleg jól lehet haladni, bár itt is a Mátrát megszégyenítő kanyarok vannak. Egy parti tankolás után szépen csörögnek a motorok.

Estére beérünk a városban, a főtér egy talpalatnyi körforgalom, lépésnyi hely sincs, nagy a tömeg. Innen tovább kellene menni. A városból egy folyóvölgyet követő zsákutca indul, több szálláslehetőség is jelölve van rajta. A második udvarára hajtunk be, mert ott motorok is állnak. Az elsőben az utolsó szobát akarják kiadni nekünk. Nekem ez az „utolsó szoba” mindig gyanus..most is ahogy hátat fordítunk 25 %-t csökken hírtelen az ár. Azért mi csak kisétálunk.. az udvar másik oldala egy másik hotelka. Itt kapásból az ár is más, a szoba megtekintése után meg már egy centit sem akarunk tovább menni.

A kommunikáció kissé nehézkes..a fogadósné nem hogy angolul nem beszél de még a franciát is valami iszonyat tájszólásban. Na nem mintha a sima franciát értenénk. Mivel megállapodás szerint Cselé-é az angol nyelvjárás és az összes többi az enyém, így én kezdek görcsöt kötni a nyelvemre. Végül megértem, hogy az érdekli ott vacsorázunk-e, vagy sem. Később még bonyolítja a „mikor” meghatározásával. Reggel már simán veszem az akadályokat, miszerint rendezem, hogy nem maradunk még egy éjszakát, megdicsérem a szállást és kapunk pár szállástippet a megjelölt úticélok felé.

 4. nap

A reggeli kiváló, de kezdek rájönni, hogy Korzikán nem látok húst vagy felvágottat a reggelihez. A házilekvárok viszont kiválóak, a pékáruk pedig olyanok amit itthon ha fejre állnak a pékek akkor sem tudnak.

Ha már zsákutcában vagyunk, gondoltuk megnézzük a végét is. Az út rendesen emelkedik és ennek arányában egyre szűkül is. Megtanulok nem lenézni. Iszonyatos szakadékok az út mellett, minden korlát nélkül. Aztán jönnek a poénos hidak, amelyeknek egyik oldalán sincs korlát. Az út vége előtt fizetősség válik, 2eu de megéri. A végponti parkolóban harapni lehet a friss levegőt. Sokan még innen indulnak fentebb gyalog, jó franciákhoz méltóan bagettek lógnak ki a hátizsákokból. Gondolom a bor sem lehet túl messze.

Van fenn egy kis fabodega is, némi frissítő, horror áron. A főnök valami hegyiremete, éppen vidáman énekel és rántottát süt egy kb 150 éves serpenyőben. Engem speciel a rántotta érdekelne, de nem az enyém. Meg az hogy honnan van hozzá alapanyag, mert ugye szárnyast se élőben sem étlapon nem láttunk egész idő alatt. Kecskék és szelídvaddisznók bezzeg mindenhol, de általában az út közepén. Egyszer még egy szamár is..na aztán nem volt hajlandó mozdulni sehova.

Továbbiakban egész nap a hegyek között kanyargunk még egy épülő viaduktot is megcsodálunk.

Estére Auléné-be tartunk, a postafogadó vonz az alacsony áraival..de ennek megfelelően tele is vannak. De ajánlanak másikat, sőt fel is hívják őket, hogy érkezünk, csak 5 km, a szomszéd falúban. Még látni is, a két település völgy két oldalán van.

Gite de Etappe. Először a fogadó nevének vélem, de aztán többször találkozok a kifejezéssel, mást jelent. Majd később. Először is a fogadós jelenik meg, nem kis vehemenciával. Tisztázzuk, hogy nem németek vagyunk, mert a másik fogadóból így jelentettek be minket. Aztán megcsodálja a motorokat, a GS Adv-t látva jön és megtapogatja a bicepszemet.. csak kissé vagyom teljesen elképedve. Kezdjük sejteni, hogy nem franciával van dolgunk. Lepakolunk, de Csele nem kapta még meg a napi 2. fürdését, ezért egyből fürdőhely felöl érdeklődik. A fogadós megpróbál lebeszélni róla, merthogy egy bő óra múlva vacsora, és ekkor még nem értjük miért is van ennyire kőbe vésve az időpont. Azért csak ajánl egy helyet, kb 20 perc oda..de művelt angolsággal közli, hogy vigyázzunk, mert az út „veri-veri-déngyerőz! „ Azért csak megyünk. Hűsölésre jó hely, de azért nem oly kristálytiszta víz mint amit már megszoktunk. Pont időben vissza, beesünk az ebédlőbe, ahol is össz-vissz két nagy közös asztal van. Ott a mi helyünk is. És milyen jó helyek! Az asztalnál vegyes társaság, a többiek főleg gyalogtúrázók. És kiderül, hogy a Gite de Etappe a tengerparttól-tengerpartig tartó ötnapos gyalogtúra, ennek egyik állomása ez a fogadó. Az asztalnál két fiatal francia leányzó mesél az útról, időnként egy skót síoktató is besegít a tolmácsolásba. Meglehetősen nagy a hangzavar.

André a fogadós valóságos show-műsort kerekít a vacsorából. Minden fogáshoz kiselőadást tart, mindenkivel vált pár szót. Közben ezért eszünk is. Az asztalon kancsókban vörösbor és gyöngyözően hideg ásványvíz. Az első fogás megrémít, bagett, kis sonka és szelet sárgadinnye. Csak ennyi?? Aztán a nagy tálakban érkező fűszeres borjúpörkölt némileg megnyugtat. Meg az hogy van még egy kiskanál is a terítékben. Faggatom is Andrét, hogy az mihez van, de próbálja beadni, hogy csak tévedésből van az asztalon… aztán sutyiban beinvitál a konyhába, ahol is csak úgy sorakoznak a desszertek. OK..ez is rendben lesz, hamarosan meg is kapjuk. Igaz míg a házigazda éppen soros előadására figyelek Jani el is csórja a desszertemet, de némi szkanderozás után hamar visszaadja.

 5. nap

A reggeli hasonlóan jó hangulatban folyik, címeket csereberélgetünk. Megbeszéljük a házigazdával, hogy este visszatérünk, messze ez a legjobb (és nem mellékesen legolcsóbb) szállásunk. Eleinte a csomagokat is ott akarjuk hagyni, de valamiért össze kell rakni egyébként is, mert nappalra senki sem maradhat a szálláson (ez még most sem értjük teljesen, vagy az épületnek van nappal más funkciója, vagy Andréék dolgoznak napközben máshol).

Meg nem tudjuk milyen távot tudunk ma bejárni, akkor már inkább felrakjuk batyut.

Első megálló a Col de Bavella, turistalátványosság mellett zarándokhely is. Látva, hogy a környéken mennyi a fotózni való és már alszok is a fák árnyékában. Legalább egy órám van rá! Közben megismerem azt a Cseh csapatot akikkel az első nap az első hágón találkoztunk, akkor még csak azt hittem, hogy az első nap indulnak hágóról, de úgy látszik ez az ütemük, busszal felviszik az embereket és a bicajokat a csúcsra aztán legurulnak. Így tán még nekem is menne. Mondjuk mint kiderült a Gite de Etappe-ben is van könnyített variáció, a többség csak a napi cuccot viszi magával, a többit reggelente a fogadósok kocsival átfuvarozzák a következő szállásra.

Csele a környéken már megint fürdőhelyet keres, az egyik parkolótól szerinte oda lehet menni.

Az „ösvény” –t csak az indián jelzések alapján lehet követni, a hatalmas sziklák között simán el lehet tévedni. Mikor egy szembejövő turista két órányira mondja a célt, én egyből visszafordulok, de 15-percnyíre is egy szép helyet mond. Nekem a parkolóban lévő sziklára ránőtt ősi fa is szép, addig ott pihizek. De Csele végül mindenféle hitegetéssel becsal a fürdőhelyre. Azt mindenesetre megállapítom hogy távolságbecslésben még javításra szorul !  

Egyetlen szerencséje, hogy tényleg egy eszméletlen fürdőhelyet talált.

De persze nem elég neki egy! J Hamarosan a tengerparton találjuk magunkat..ott is meg kell állni.

Ezért eszméletlen hely Korzika. Egyik percben még 2000 méteres hegyek között, ősi erdőkben lehet kanyarogni, majd alig egy óra múlva már szebbnél szebb tengerparti fürdők jönnek. És ebből is több fajta, a keleti parton riviéra szerű lapos homokos strandok, a nyugati oldalon kicsi, fjord-szerű öblök kavicsos fövennyel. Este pedig egy óra alatt akár síszállást is keríthet az ember a hegyek között, vagy egy erdős völgyben, esetleg egy hangulatosabb kis településen.

A tengerparton nem időzünk sokáig, fürdés, szárítkozás, a tengelyig süllyedt GS-ek kiemelése a lisztfinom homokból..és már megyünk is Bonifaccióba, a sziklára épült házakat megnézni. Készülök vagy másfél órás tartózkodásra, de Csele rohamtempóban távozik a városokból.. 35 fokban én sem forszírozom.

Sarténe is kap vagy 3 és fél percet, eztán megcélozzuk előző napi szállásunkat. Megint valami eszementen kanyargós kis útra tévedünk, a gumik csak két oldalt kopnak. Egy régi kanyar át van vágva a hegyen, megnézzük a lezárt részt. Letekintve a szakadékba összesen hat roncsot számolunk össze. Egy fehér kis Fiat még egész frissnek tűnik. No csak óvatosan.

Estére vissza a Gite de Etappe-be, ahol is André próbál megvezetni, hogy minden szoba megtelt. Egy ideig nem is neveti el, csak mikor elmutogatom, hogy akkor én most egy szobából kihajingálok mindenkit – választhat.

OK..ok..megvan a „lakosztályunk”..mind a hat négyzetméter és az emeletes ágyak. No igen, ide tényleg csak aludni járnak az emberek, a kevés közös programra meg ott van az ebédlő meg a fantasztikus panorámát kínáló terasz. Viszont ma nincs sok ember, rajtunk kívül csak egy Holland házaspár. Ami nem is baj, míg ki nem derül, hogy miattuk vegetáriánus lesz a vacsora ..(gyengébbek kedvéért: „vegetáriánus” ősi indián szó, jelentése. „béna vadász”)

Szóval nuku hús. A holland hölgy elnézést kér a kellemetlenségért..”semmi baj” válaszomat némileg gyászos arckifejezés kíséri. Kárpótlásul elmesélik a teljes életüket.

Na azért nem volt rossz az a vacsora… Caneolit kaptunk… én valamiért (nem tom miért) egy teljes tállal külön.

 6. nap

Reggel már tutira végleg távozunk innen, jól bereggelizünk, búcsúzunk..majd André meg a fogadósné félrevon és kezembe nyom egy üveg bort, egy korzikai szalámit és egy jó darab borsos sonkát.. Teljesen elképedek. .. Útravalónk az aztán van mostmár.

Még a végén megkérdik, hogy merre megyünk..majd közlik, hogy az út „veri-veri-veri-veri-veri-déngyerőz!). Azért túléltük. (most éppen azon vagyok, hogy milyen bort, szalámit vásároljak, meg hol kapok francia nyelvű könyvet Magyarországról..mert ezt szeretném viszonzásképp elküldeni! ).

Szóval szép kényelmesen végigcsorogtunk a veszélyes útszakaszon, majd egy sípálya felé menő szúrdokútra fordultunk. Előtte még egy gyors defektjavításra megállunk egy gumisnál. Az egész nem volt öt perc, tovább tartott a benzinkutassal megértettnem, hogy mit keresünk.

A szúrdokuton nem is mentünk végig, egy nagyon szép régi kőhíd volt a cél. Itt pihentünk kicsit a magas hegyek között, elképzelve milyen lehetett itt régen, mikor még szamárfogatok jártak az életveszélyes kis ösvényeken.

A szurdoknak egy bejárata van, amin épp egy nagy viharfelleg kezdett bejönni. Nekünk meg ott kellett volna kimenni. Inkább beültünk egy panorámás étterembe. Igazi mediterrán hely. A kutya folyamatosan a lábunk alatt volt, leginkább ott aludt. Az étlapon volt A menü, B menü meg pizza. De pizza az épp nem volt. A menüt meg nem értettük, bárhogy magyarázta is a fogadósné. Erre rámutatott az „A”-ra.. majd elsétált és visszajött egy nagy amorf penészes szalámival, majd rámutatott a „B”-re, megint kényelmesen elsétált majd vissza egy marék tésztával. A „B”-t választottuk. Közben kaptunk a híres (hírhedt?) korzikai kecskesajtból, ami olyan büdös volt, hogy vallatni lehetett volna vele. Aztán rájöttünk, hogy teljesen be kell kenni a mellékelt házilekvárral, így legátolva a kipárolgását.

Azért még éreztük vagy fél napig az „emlékét”.

Egy ideig pilledeztünk a kaja után, majd elkezdtük átnézni a menetrendet. Túl sok variáció nem volt, vagy megalszunk Bastiában és reggel komp, vagy esetleg van egy esti komp, ami lassan megy és reggelre Savonában van.

Árban a kettő egálban lehet, ha jó szállást fogunk ki, de Bastia azért csak város, lehet, hogy nem találunk olcsó szállást, meg ha éjjel megyünk akkor egy bő fél napot nyerünk.

Persze a komposok is tudják ezt, az árak ennek megfelelően alakítva, hogy éppen csak megérje velük menni. Mégis sokan mentek ezzel, a komp teljes hosszán két sorban állnak a motorok.

A hegyi fogadóból legurultunk a völgybe, megcsodáltuk, hogy micsoda vihart úsztunk meg. Egy helyen a fél domboldalt lemosta, viszont még igazából vége sem volt az esőnek, már rendőri irányítás volt kint, meg karbantartó munkások.

Bastiában kicsit megsétáltatott minket a kikötői információs csajszi, de aztán csak lett jegyünk, meg hideg ásványvizet is sikerült vásárolnunk az útra.

Mi az előfedélzeten rendezkedünk be, pusztítjuk a reggel begyűjtött sonkát, bort, bagettet.

Búcsúzunk Korzikától. Később rájövünk, hogy a motorokról nem ártott volna felhozni még pár dolgot. Például a hálózsákot, ha már végigcipeltük az úton. Helyfoglalásra mondjuk esélyünk sem volt, azt a rutinosak úgy csinálják, hogy amit begurulnak a hajóba, a benzintyúk már pattan is le és felrohan lefoglalni két padot fekhelynek. Ezen a kompon meg egyébként is nagyon kevés ilyen pad volt. Sok helyet foglaltak el a kabinok, amit természetesen nem vettünk igénybe, tekintettel arra, hogy gyakorlatilag megduplázta volna a menetjegy árát.

Egy ideig koboroltunk a hajón, szintről szintre. Végül egy bezárt bárban maradtunk. Csele három kis fotelt tolt össze, nekem ez az összeállítás nem jött be. A fotelekkel elbarikádoztam egy sarkot, kényelmesen megvettem a csízmáimat párnának, magamra húztam a protektoros paplanom (motorosdzsekit)..majd morogtam kicsit, hogy legalább a nyaksálamat felhozhattam volna, pont jó lett volna a szememre, mert túl sok volt a fény. Aztán valahogy csak sikerült bealudni.

 7. nap

Hajnalban sétáltam kicsit, igyekeztem senkire sem rálépni. Rácsodálkoztam, hogy egyesek milyen képtelen helyzetben képesek aludni. Vagy nem aludni. Egy leginkább az OrangeCountry főtutuljára hasonlitó motoros fazon full bőrbe kötve olvasott egy sarokban egész éjjel.

Én visszaaludtam, majd reggel újra szétnéztem. Jani aludt még, Csele eltűnt. Napfelkelte fotózást feltételeztem, nem alaptalanul. Sétáltam kicsit, épp nyitott az önkiszolgáló étterem, hát pár megviseltnek látszó ébredezővel egyetemben beálltam reggeliért, gondoltam nyitáskor legalább friss lesz. Ehhez képest a bagett szíjas volt (ezt nem értettem, franciáknál ez nem fordulhat elő, aztán eszembe jutott, hogy a corsika ferrys olasz zászló alatt fut), a rántotta hideg és recsegett benne valami, a vaj avasnak tűnt. Ekkor még csak bosszantott, majd mikor Savonában az első amit keresni kellett egy toialett volt már javában átkoztam a corsika ferryst. Na ja..vasárnap reggel találni valami nyitott helyet egy olasz városban?? Pl az összes benzinkút zárva volt. Végül egy kávézó csak akadt. A pultos valószínűleg még most is emlegeti azt a vasárnap reggelt, mikor egy borostás motoros berontott, rendelt három kapuccsinót röptében, majd eltűnt a sarokban.

Innen a cél a Garda tó volt, az elején még nem álltunk pályára, és a tengerparti Via Aurélia tényleg egy látványos útszakasz. Na de aztán jött a szokásos kűzdelem az olasz városi forgalommal és táblákkal, inkább menekültünk.

A Garda tó kedvéért lejöttünk a sztrádáról, de egyszerűen képtelenség volt haladni, ezért visszanavigáltam a pályára. Illetve érzésből vissza, mert itt két sztráda találkozik egymással, kettő között egy gyorsforgalmi összekötővel. Ha nem akarok rossz irányba menni vagy hatalmasat kerülni, akkor nem árt nagyon jó helyen felhajtani. Ezek után milyen boldog voltam, mikor egy abszolút táblázásmentes nagy csomópontban azt láttam, hogy a gps szerint egy mező közepén haladok. Felmérve a terepet, új aszfalt, új szallagkorlát, nuku táblák, kitalálható volt, hogy egy új útszakaszon vagyunk. A lejáratnál persze kétfele ágazik, már állt is ott egy kocsi tanácstalanul. Érzésből választom a sávot, égtáj alapján, és csak remélem, hogy nem kezd az út utána egy 180 fokos kanyarba. Mázli, jó az irány. Egy kb 100 km után végre elhagyjuk a pályát, fel a hegyekbe. Mintha határt is léptünk volna.. Ausztriára jellemző falvak és rend, tisztaság. Meg persze egyből hideg..de nagyon. Kétezer méter fölé kúszunk, a cél Cortina. Az utolsó hágó viszont iszonyat lassan megy, emberek jönnek le a hágóról, minden módón. Gyalog, biciklivel, busszal, Sorban húznak el mellettünk az egyforma reklámautók. Hol hatalmas szemüveg egy bogáron, hol üdítős palacknak öltözött minik. De egész komoly szerkezetek is, nagy amcsi batárok és terepjárók. A hágón már csak a maradvány van, így is látszik micsoda nagy heppening volt itt. Nemzetközi kerékpárverseny, ezt itt nagyon komolyan veszik.

Cortinában pihenünk kicsit, valahogy nincs kedvünk megszállni, megyünk tovább. Előtte eszünk egy hamburgert, és pincér marha rendes, letelefonál nekünk egy szállást az olasz határ mellett. Útba esik, megnézzük, tetszik. Nekem különösen, mert este végre igazi olasz pizzát ehetünk. A házigazdánk három nyelven beszélő hölgy, nagyon boldognak tűnik hogy új vendégei vannak, pedig már a kerékpáros versenyről is akadnak ott.

 8. nap

Reggel házias a svédasztal kimondottan jóllakunk.

Összepakolunk, búcsúzunk és épp megjegyezzük, hogy itt nem kapunk ajándékot, amikor is megjelenik a házigazdánk három kis egydecis üveggel.. na jó, szóval mégisJ

Kényelmes úton gurulunk hazafele, Csele megmutatja kedvenc tavát, és mellette a motorosokra igen felkészült szállót, egyből kapunk is prospektusokat, térképeket bejelölt útvonalakkal (természetesen központ a szálló), meg kulcstartókat.

Tovább átvágunk a Hőhetauernen, ettől jobban eltalált ívű kanyarokkal még sehol sem találkoztam. Egy gyors uzsonnára út menti fogadóban állunk meg, már állnak ott motorok, e szerint választom. Az egyik még ott állhat egy ideig, mert fából van. Csele egyszerűen rendel… a leggyorsabbat kéri. Frankfurti.. tökéletes. De amikor egy percre nem figyel én csak megtoldom a rendelést egy almásrétessel. Estére Göstlingben vagyunk. Sajna az általam ismert hely csak téli szállás, így menni kell még kb 70 métert a következőig. Az ár korrekt, a szobák szintén. Főre számolnak, nem szobára így lehet külön szobában aludni is.

Ajánlanak egy kedvelt kis éttermet is. Csele a német nyelvű étlapot becserélteti angolra, majd a pincérből szokás szerint valami helyi specialitást próbál kisajtolni. „Hmm..van.. esetleg hozzam a magyar étlapot?” volt a magyar nyelvű válasz. Innentől azért már könnyebb volt. Szóval erre figyelni kell, azt hiszem ez már a negyedik alkalom hogy magyar pincérrel találkoztunk kint.

Reggel még Mariazell felé mentünk, rövid megállóra, de már inkább haladni akartunk. Az A1-ig még szép kanyargós út vezetett, onnan már csak tömény unalom hazáig. Illetve én még Polgár után belefutottam egy útzárba, szokásos 5-6 km sor. Mikor láttam, hogy nem lehet átmenni, levágódtam az első földútra, igaz egy zárt TSz-be vitt, de megdumáltam a kutyás őrt, hogy engedjen át. Nagyjából betájoltam az irányt és megkérdeztem, hogy tovább is járható-e az út.

„Hát az MTZ ma vissza tudott jönni..szóval jó lehet”… nem épp ezt vártam, de várni sem volt kedvem. Végül is csak egy helyen nem tudtam átmenni, ezt megkerültem. A főútra visszatérve kissé irigykedve nézték a semmiből előkerülő motorost az órák óta ott várakozók.

Még egész emberi időben sikerült hazaérnem. Ezt az utat is kár lett volna kihagyni, Korzikát továbbra is csak ajánlani tudom minden motorosnak. Szerintem mindenki megtalálja itt amit keres, de leginkább a kiváló kanyargós, fantasztikus tájakon átvezető hegyi és tengerparti utakat. Időpontnak is kiváló a május közepe-vége, vagy a szeptember végi időpont. Ez itt még nem szezon, de motorozásra éppen kellemes az idő, és még könnyen lehet szállást találni.

Ajánlott linkek

URL

MGP web lapja http://www.mgp.hu

Csele képei az utazásról http://picasaweb.google.com/cseleapa/Korzika

Szöveg: MGP, fotó: Csele 

Tags: ,

Még nincs komment.

Vélemény, hozzászólás?