Madeira 2010. – Dr. Kertai János

Madeira, az örök tavasz szigete – 2010.

A repülőgép hirtelen jobbra fordul a sötétben. Közel 180 fokos forduló után merész ereszkedésbe kezd, majd pár pillanat múlva földet ér. Bemvido – Isten hozta Madeirán, mosolyog a portugál vámos kislány és ezzel kezdetét veszi idei nyaralásunk az Atlanti-óceánon található kis szigeten.

A világ legfélelmetesebb leszállópályái között tartják számon a madeirai repülőterét, ahova csak külön kiképzett pilóták szállhatnak le. A kifutópályát betoncölöpökkel 10 évvel ezelőtt 2800 méteresre bővítették (a ferihegyi tudomásom szerint 3000, illetve 3700 méter), de felszálláskor így is ki kell menni a gépnek a kifutópálya végéig, ott megfordul, gyakorlatilag a függőleges vezérsík alatt már nincs beton, csak az óceán, majd nekirugaszkodik, és meredek szögben elhagyja a kifutópálya betonját. Szerencsére (vagy sem) mi éjfélkor érkeztünk és hajnalban hagytuk el a szigetet, így az izgalomnak ezen fajtáját kihagyjuk.

Funchal-i repülőtér, Madeira

 Prológus

Az egész a Gabi ötlete volt. Már régóta rágta a fülemet, hogy ő mindenképpen szeretne elmenni Madeirára, nem tudja miért, de vonzza őt az a sziget. Én csak annyit tudtam, hogy a sziget kb. ezer km-re nyugatra található Lisszabontól az Atlanti-óceánon (a Kanári-szigetektől északra) és hála a Golf-áramlatnak, egész évben kiegyenlített az időjárása. Télen +15 fok a minimum, nyáron +25 fok a maximum (eltekintve egy-két kivételtől), ezért Európa virágoskertjének is nevezik (joggal). Másfelől én inkább a motoros túrát erőltettem volna idén is (nahát, ki gondolta volna?), aztán végül beadtam a derekamat azzal a kikötéssel, hogy a szigetet bérelt motorral fogjuk bejárni. Egyesek úgy gondolhatják, hogy nem is igazi motoros túra, ha azt nem saját motorral tesszük meg, de úgy érzem, ez a kérdés is egy olyan örök vitához vezethet, mint például a „trélerrel vagy anélkül”- problémakör.

Először én is úgy terveztem, hogy a saját motorommal elmegyünk Lisszabonig, majd onnan komppal áthajózunk a szigetre. Rövid fejszámolás után kiderült, hogy jelen körülmények között sem ennyi időnk, sem pedig ennyi pénzünk nincs (a komp nagyon drága lett volna), így maradt a repülő és a motorbérlés.

Madeira (portugálul Ilha da Madeira) a vulkáni eredetű Madeira-szigetek legnagyobbika az Atlanti-óceánban, Lisszabontól 978 km-re. Az Afrikai lemezen fekszik, de Porto Santóval együtt politikailag és kulturálisan Európához tartozik, mint Portugália autonóm régiója.

Mintegy 57 km hosszú és 23 km széles. Területe 736,75 km˛. A sziget legmagasabb pontja az 1862 méter magas Pico Ruivo.

Időeltolódás: – 1 óra

A sziget jellegzetes felszínformái a fajă néven ismert teraszok – ezek olyan, a domborzat környező elemeinél enyhébben lejtő lávapadokon alakultak ki, amelyek környezetéből az erózió lehordta a mállékonyabb piroklasztikumot. A kopár vulkáni csúcsokból álló vízválasztó hegyvonulat nyugat felé meredek lejtőkkel törik az óceánba. Kelet felé dombsággá laposodik. A hegyláncot a központi fennsík (Paúl da Serra) szakítja meg. A déli oldal lejtőinek alját szinte mindenhol megművelik. A művelt sáv fölött az egykori babérerdők helyére öt kontinensről összehordott, vegyes növényzet települt, különböző erdőtípusok foltjaival. Az északi oldalon a mezőgazdaság szerepe mindig jóval kisebb volt. Itt több völgyben megmaradt az eredeti növényzet; a legtöbb gerinc kopár.

A levadáknak nevezett csatornák az északi oldal középső része kivételével több szintben futva behálózzák az egész szigetet. Eredetileg a cukornádültetvények vízellátására építették őket – mai fő szerepük a banánültetvények kiszolgálása. Az összesen mintegy 1400 kilométernyi csatornából 85 kilométernyi megy alagútban Minden levadának külön neve van, és mindegyik mellett (vagy a vályú peremén) fut egy üzemi ösvény; ezek az ösvények káprázatos séta- és túralehetőségeket kínálnak.

A sziget északnyugati oldala lényegesen csapadékosabb és ennek megfelelően hűvösebb is, mint a délkeleti.

A lakosság területi eloszlása igen egyenetlen: 93%-uk (!) a déli partvidéken és a csatlakozó hegylábakon él. Itt, a déli parton épült Funchal, a sziget fővárosa és egyúttal az autonóm régió központja. A fővárosban él az összlakosság mintegy 43%-a. Ma a lakosok nagy többsége portugál, a sziget gazdasági életében azonban jelentős szerepet játszanak a 18–19. században betelepült, főleg angol borkereskedő családok.

Forrás: Wikipédia


Tipikus madeirai táj a fajă nevű teraszokkal

Megérkezésünket követően taxiba vágtuk magunkat és nekilendültünk……volna, ha a sofőr ismerte volna a szállás címét. Ejnye, gondoltuk, nem lehet olyan bonyolult odatalálni ezen a kis szigeten. Pár percig taxisunk tanakodott a kollégáival, majd rövid megvilágosodást követően már robogtunk is a szállás felé. Búcsúzóul a „first day”-kezdetű cinikus kérdésünkre egy széles mosoly és egy büszke „yes” volt a felelt. Így már minden világos volt.

Szállásunk az 1497-től a sziget fővárosának is nevezett Funchal óvárosában volt. A szállásról csak felsőfokon tudok beszélni: még itthon foglaltuk az interneten (nem kértek előleget), egy kedves középkorú házaspár vezette a panziót remek kiszolgálással. A franciaágyas, fürdőszobás, óceánra néző, erkélyes szobáért fejenként 21 eurot fizettünk egy éjszakára (+1,50 euro turisztikai adó) és ebben a bőséges reggeli ára is benne volt. Nem lehetett panaszunk.

 
Kolumbusz Kristóf, aki a madeirai kormányzó lányát vette el és Funchalban is éltek egy ideig

 2010. július 4. vasárnap – Funchal

A motorozás előtt muszáj pár szót szólnom Funchalról. Első teljes napunkat a város felfedezésével töltöttük. Bátran mondhatom, egy nap bőven elegendő erre. A városban körülbelül 140 ezren laknak és tipikus mediterrán kikötőváros képét mutatja. Ennek megfelelően a kikötő és környékén elég szennyezett az óceán vize és a város is elég forgalmas. Az már fél nap után kiderült, hogy a sziget szépsége inkább természeti értékeiben keresendő. A városra, de általánosságban az egész szigetre jellemző, hogy nincsen olyan, a klasszikus értelemben vett partszakasza, ahol az európai strandokhoz szokott turista fürdeni tudna lévén a sziget vulkanikus eredetű. Aki ilyet keres, jobban jár, ha felül a kompra, amely két óra alatt átviszi őt a szintén Madeirához tartozó Porto Santo-ra, ami viszont 8 km hosszú, homokos partszakasszal várja.

De vissza a városhoz. A szűk, macskaköves utcácskák hangulatosak, a középületeken felfedezhető a portugál építészeti stílus nyoma. A város feltérképezésének egyik legegyszerűbb (és kétségkívül a legkényelmesebb) módja, hogy felszállunk egy városnéző buszra. Tudom, nem túl eredeti, arra viszont jó, ha kevés időnk van egy idegen városban, megnézzük a fő látnivalókat és képet kapjuk arról, mi, hol található. Az út kb. egy órás és igazán élvezetes. Funchal fő vonzereje azonban a botanikus kertek: mivel az évszázadok alatt gyakorlatilag mindenféle nemzet megfordult a szigeten, ezért nem meglepő, hogy a városi parkokban és a város feletti botanikus kertekben gyakorlatilag minden kontinensről találhatunk növényeket, fákat, virágokat: afrikai elefántláb, papagájvirág, japán cseresznyefa csakúgy megtalálható, mint banánfa, pálma vagy muskátli.


Egymásra építkeznek

A város maga kicsit zsúfoltnak tűnt nekem, eléggé egymásra építkeznek, ami valószínűleg annak is köszönhető, hogy a sziget déli része lényegesebben kiegyenlítettebb klímával rendelkezik, mint az északi és ennek hatását mindenki élvezni akarja. A madeirai emberek egyébként közvetlenek, segítőkészek. Sajnos a turizmus itt is kezd előretörni, az éttermek előtt pincérek invitálják a gyanútlan turistát csakúgy, mint a tengerparti sétányon, ahol „feledhetetlen” sétahajózásra invitálnak. Megjegyzem, mindig azok az éttermek voltak tele, ahol nem próbálták lasszóval fogni az embereket. Úgy látszik, itt is örökérvényű a mondás, miszerint „Jó borhoz nem kell cégér.” Egyébként a turisták túlnyomó többségét az angol és német nyugdíjasok teszik ki.


Ahol hölgy van a csapatban, ott mindig vannak ilyen fényképek is. (a szerk.)

A városból kabinos felvonóval lehet felmenni Monte városrészbe, ahol a botanikus kertek mellett megnézhetjük a Miasszonyunk templomot, ahol a IV. Károly, utolsó magyar király nyugszik, sőt a templom előtt életnagyságú szobra áll.


Teleferico megy Monte-ba, az ottani Rózsadombra


1921 októberében Funchalban halt meg az utolsó magyar király, kriptája a templomban található

És akkor a motorok: a madeiraiak szeretnek motorozni. Gyakorlatilag mindenféle márkájú, nagyságú, korú géppel közlekednek az 50 ccm-es Vespa-tól kezdve a Yamaha MT-01-ig. Érdekesség viszont, hogy városon kívül egyetlen motorost nem láttam. Mintha a motorozás csak Funchalra korlátozódna. Ennek nem tudom, mi volt az oka. A közlekedési kultúra megfelelő, amellett, hogy pár közlekedési szabályt lazábban értelmeznek, nem veszélyes a közlekedés a szigeten. Nagyobb kihívás a földrajzi elhelyezkedésből adódó úthálózat használata: az egész szigeten, sőt a városokban még inkább gyakori a 20%-os (!) emelkedő/lejtő a szűk visszafordítókkal, STOP- táblákkal, kereszteződésekkel megbolondítva. Egyszóval Madeiráról ne akarjatok behozni autót vagy motort. Annál élvezetesebb viszont a városon kívül közlekedni: ennyi kanyarral legutóbb Korzikán találkoztam.

Késő délután visszaérve a szállásra a napot egy üveg kellemes madeirai bor társaságában zártuk.

 2010. július 5. hétfő  Funchal – Caniço – Pico do Arieiro – Machico – Ponta de Săo Lourenço – Funchal

Reggel izgatottan keltünk, ma megyünk átvenni a motort.

Még itthon találtam egy német céget az interneten, akik BMW motorok bérbeadásával foglalkoznak a szigeten. Nem volt feltétel a bajor márka, csak egyszerűen olyan kevesen foglalkoznak motor bérbeadásával errefelé, hogy már annak is örültem, hogy egyáltalán találtam egyet. Szóval még itthon kiválasztottam egy F800GS-t, foglalóként elutaltam a bérleti díj 30 %-át, megkaptam a visszaigazolást és ennyi. Az előzetes egyeztetések szerint a cég egyik alkalmazottja pontosan a megbeszélt időben értünk jött, elvitt az irodába, ahol kb. 5 perc alatt kitöltötték a papírokat, majd ismét kocsiba ültünk és elvittek egy garázshoz, ahol már felkészítve várt minket a „kis GéSa”. A garázsban „hegyekben” álltak a jó állapotú F650/800GS-ek, és az R1200GS-ek.


BMW F800GS, a „bérmotor”

„E öröm, e bódóttág”, ahogy a klasszikus mondja.

A garázsvezető kérdésemre elmondta, hogy náluk inkább a január-március a főszezon, amikor a sok Hansi, meg Günther eljön a hideg Németországból és akkor hetekre kibérlik a gépeket.

Az „én gépem” másfél éves volt, de már volt benne 37 ezer km. Ennek ellenére a motoron látszott, hogy hozzáértő kezek karbantartják. Felülve a gépre, rögtön kényelemben éreztem magam. Kétméteres magasságom miatt be van határolva a szóba jöhető motorok köre. Azonban a 800-as GS a 86 cm-es ülésmagasságával, 21 colos első kerekével, és 800 ccm-es, 85 LE-s blokkjával ideális választásnak tűnt. Egyedül a szélvédelemmel és a relatív kicsire méretezett tankkal szemben akadt kifogásom a túra során.

Felpattantunk tehát a gépre és nekivágtunk a sziget felfedezésének. A sziget belseje felé az ER 103-os mentünk Passo de Posso-ig (magasság: 1400 méter), majd balra fordítva kormányt a kanyargós, de jó minőségű ER 202-esen megcéloztuk a sziget harmadik legmagasabb csúcsát (Pico do Arieiro – magasság: 1818 méter). Egyre feljebb értünk, a lombhullató erdőt felváltották a vad sziklák és gyér aljnövényzet, valamint elkezdett fújni a szél. A parkolótól kb. 50 méterre található a csúcs, ahonnan gyakorlatilag belátni az egész szigetet és ahonnan kitűnő turistaútvonalak indulnak a Barreiro-hegy irányába. Sajnos a hegy csúcsát éppen most készülnek elrontani egy katonai radarállomás építésével.


Örökpanoráma

Miután kigyönyörködtük magunkat, elindultunk a sziget keleti csücskébe. Passo de Posso-nál tehát nem lefelé, hanem kelet felé fordultunk Machico-ig, majd onnan az ER109-esen Ponta de Săo Lourenço-ba, a sziget keleti nyúlványához tartottunk, ami egy kopár, sziklákkal és ritka aljnövényzettel „díszített”, szeles terület. Az út vége egy parkolóba torkollik, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik az óceánra, valamint további 3 órás gyaloglással elérhető a sziget keleti csücske. Innen további két kis sziget látható, amelyekre viszont csak kutatók léphetnek (Ilhéu de Agostinho és Ilhéu de Farol).


Ponta de Săo Lourenço


Fújt egy picit a szél

A parkolótól visszafelé kb. 1 km-re a körforgalomnál észak felé kanyarodtunk és az út Ponta do Rosto-ba vitt. Na, még csak ez volt kopár és szeles. Olyan szél fújt, hogy a sziklaperemre csak négykézláb mertünk odakúszni. Ezen a tájon a sziklafalak gyakorlatilag függőlegesen szakadnak az óceánba, amely úgy 100-150 méterrel alattunk hömpölygött. Itt éreztük igazán a természet erejét és vadságát. Mintha a világ peremén álltunk volna.


A sziklaperem megközelítése


„Szilaj hullámokat vet rémisztő ereje…”

Alig akartunk innen elszakadni, de végül erőt vettünk magunkon és elindultunk a szállásunk felé, mivel már későre járt. Visszafelé a 101-es gyorsforgalmi utat választottuk, ami a sziget déli részén halad kelet-nyugat irányban, de nem közvetlenül a parton, így tempósabb haladást tesz lehetővé. Itt jöttem rá, hogy a kis GS plexije csak dísznek van, 100 km/h felett menthetetlenül cibálja a motoros felsőtestét kivéve, ha az nem magasabb 160 cm-nél.

Az esti kakaó, izé madeirai bor kortyolgatása közben lelkesen terveztük a következő napi útvonalat.

 2010. július 6. kedd Funchal – Faial – Santana – Săo Vicente – Rosário – Ribeira Brava – Câmara de Lobos – Funchal

Folytattuk a sziget felfedezését. Miután kikeveredtünk a reggeli csúcsból északnak vesszük az irányt azon az úton, amelyiken tegnap is elindultunk, csak most Passo de Posso-nál nem kanyarodunk el semerre, hanem felmegyünk a sziget északi részéhez. A tegnap megismert ER 103-as Faial-nál éri el az óceánt. A település egy majdnem 600 méter magas hegy lábánál fekszik. Eddig 40 km-t tettünk meg, de gyakorlatilag minden kanyarban meg lehet állni fényképezni. A sziget ezer meg ezer arcát mutatja ezen a kis szakaszon is: Funchal után sűrű, zöld levelű erdőkön kanyarog az út, a fák lombjai úgy takarják be a dombokat, mint valami takaró. Majd hirtelen eltűnik a nap, mi pedig egy felhő közepében találjuk magunkat, ahol kb. 50 méter a látótávolság. Amint eloszlik a „köd”, megpillantjuk a fajă néven ismert teraszokat, amelyek a sziget jellegzetes felszínformái. Ezek elkísérnek minket Faial-ig. Az út mentén szinte gazként nőnek olyan virágok, amelyeket itthon csak könyvből ismerünk.


Reggeli csúcsforgalom


És a kesztyű?

Faial-ban nem állunk meg, sokkal izgalmasabb a tőle 9 km-re nyugatra található Santana település, amelyet az ER 101-es úton érünk el és ahol megcsodáljuk a Casas de colmo-kat, vagyis azokat a szalmatetős, fából készült házakat, amelyekben régen éltek a helyiek. Mára mindössze 100 ilyen épület maradt fenn, de csak párat restauráltak eredeti állapotban: kettő a település elején, pár házikó pedig a városháza mellett áll. A házakban korabeli berendezések mellett népművészeti kiállítások tekinthetők meg. Aki arra jár, ne hagyja ki ezeket a házikókat.


Casas de Colmo Santana-ban

Továbbindulunk, de Săo Vicente-nél ma nem folytatjuk tovább az északi utat, hanem balra kanyarodunk a sziget belseje, Serra de Água felé. Az út, amely Rosário-ig ER 104-es, majd azt követően ER 228-as néven fut, gyakorlatilag kettészeli a szigetet észak-dél irányban kb. a sziget felénél. Maga az út jó minőségű és magas hegyekkel körbevett széles völgyben halad. A forgalom kicsit nagyobb, mint eddig, de jóval kisebb, mint az itthon megszokott. Serra de Água után útfelújításba futunk bele, ami kb. 5 km hosszan tart. Az utat teljes szélességében felmarták és rögös, kavicsos, gödrös földúton kell tovább haladni. A GS elemében érzi magát: 21 colos első kerekének és hosszú rugóútjainak köszönhetően kisimítja a legdurvább útegyenetlenségeket is, így igazán öröm vele motorozni ilyen körülmények között.


Kilátás

Lassan megérkezünk a sziget déli partján fekvő Ribeira Brava nevű településre, ahol megállunk pihenni és enni. Meleg van, a hőmérő higanyszála 31 fokot mutat, a levegő nem mozdul. A település madeirai mércével nézve nagynak számít, (kb. 9000 fő lakik itt), nevét onnan kapta, hogy az itteni folyó (ribeira) igencsak vaddá (brava) tud válni, amikor az esőzések alkalmával megduzzad. Szerencsére most a várost átszelő csatornában csak egy vékony erecske csörgedezik az óceán irányába. Az útikönyv szerint a helyiek és a funchali lakosok kedvelt üdülőhelyén járunk, amely a nyári hónapokban elég forgalmas. Körbenézünk és megállapítjuk, hogy a forgalom kábé akkora, mint a Balatonon márciusban….

Sétálunk egyet a városközpontban, megcsodáljuk azt a plébániatemplomot, amelynek alapkövét 1440-ben rakták le, majd helyet foglalunk a part menti sétányon található egyik étterem teraszán és megebédelünk.


Déli pihenő Ribeira Brava-n


Városközpont

Kis pihenést követően beindítom a kéthengerest és a déli parton haladunk vissza Funchal felé. Az út nem közvetlenül a parton halad, hanem a meredek dombok oldalában. Így 4-500 méteres magasból egyszerre csodálhatjuk meg a teraszokon épült házakat és az óceánt is. A BMW kellemesen dorombol alattam, élvezet bedőlni az egyik kanyarból a másikba. Câmara de Lobos-ban meg akarjuk nézni a Cabo Girăo-t, a Visszatérés Fokát, amely a világ egyik legmagasabb sziklaszirtje: több mint 500 méter magasról zuhan a tengerbe. Sajnos a kilátóban „megakadt” egy felhő, így semmit nem lehetett látni a kilátásból. Helyette elhaladunk amellett az öböl mellett, amelyet az 1950-es években Winston Churchill többször is megfestett. Ezen a részen a helyiek halászatból és csónaképítésből próbálják magukat eltartani. Az útikönyv szerint ezen a területen tömegével éltek barátfókák a sziget felfedezésekor. Fókát most nem látunk, ugyanakkor itt található a sziget egyik legjobb szőlészete, amiből a híres (és finom) madeirai bor készül.


Hullámvasút

Innen már csak 10 km és ismét Funchalba érkezünk, ahol a panzió előtti parkolóban leállítom a motort és vele együtt mi is pihenni térünk az egész napos motorozást követően.

 2010. július 7. szerda Funchal – Săo Vicente – Porto Moniz – Calheta – Encumeada – Funchal

A mai tervünk a sziget nyugati részének felfedezése. Ránézve a térképre megállapítottam, hogy kanyarokban ma sem lesz hiány.

Az északi paron fekvő Săo Vicente-ig már ismerősként köszöntjük a tájat. A településtől nyugati irányba folytatjuk a tegnap megkezdett utat, vagyis az északi part felfedezését a part menti úton. Porto Moniz-ig lenyűgöző tájkép tárul elénk: balra 900-1000 méter magas, szinte függőleges sziklafalak mentén haladunk, jobbra az óceán hömpölyög vadul, majd a többméteres hullámok fehéren fodrozódva megtörnek a fekete-szürke sziklákon. A szörfösök biztosan kedvelik ezt a szakaszt. Az egész annyira vad és természetes. Kézzel fogható a természet ereje.


Széles


20,5 C fok

Az út élvezetesen kanyarog a sziget nyugati csücskéig. Egy kicsit hasonló, mint Korzikán a Bastia-Macinaggio közötti szakasz „Korzika Ujjá”-ban. Az út itt is számos ponton alagúton keresztül halad, felfedezzük azonban, hogy közvetlenül az alagút mellett jobbra régi, egysávos utakon, gyakorlatilag a peremeken is ki lehet kerülni az alagutakat. Sajnos ezek egy részét kőomlás miatt korábban lezárták, de amelyiket nem, azonban valóban élmény kanyarogni fel, majd le, mint egy hullámvasúton korlát nélkül. Ha kinyújtom a kezem, megérinthetném a szilafalat. Ha itt valaki elkottázik egy kanyart…..


Déli csúcsforgalom


Sziklafal az északi parton

Porto Moniz-ba érkezve tervünk az volt, hogy fürdünk egyet a lávamedencékben. Ezek olyan fürdők, amelyeket a természet évezredek alatt alakított ki megdermedt vulkáni lávából. A medencét az óceáni hullámok töltik meg friss vízzel úgy, hogy néha-néha belecsap egy-egy hullám biztosítva így a friss vizet. Ezekben a fürdőkben aztán gyorsan felmelegszik a víz és akkor is lehet fürödni, ha méteres hullámok ágaskodnak körös-körül. Sajnos az időjárás nem volt kegyes hozzánk, 17 fokban és borult időben nem volt sok kedvünk a fürdéshez. Pihentünk egy kicsit és közben megismerkedtünk a város történetével: a települést XVI. században alapította Francisco Moniz, akit a portugál király Madeira kormányzójává nevezett ki. A város a XIX. századig jelentős bálnavadász-központ és tengeri kikötő volt, ma üdülőhely.


Porto Moniz lávamedencéi

Felkapaszkodtunk a település fölé magasodó sziklákra és az ER 101-es úton haladva a nyugati Ponta do Pargo érintésével a délen fekvő Calheta-ba tartottunk. Az út itt nem a part mentén fut, hanem a domboldalba vájva, így lenézve több száz méterrel alattunk hömpölyög a Nagy Kékség. Pici falvakon haladunk keresztül, nagyritkán találkozunk egy-egy autóval, illetve helyi lakossal. Ponta do Pargo környékén az út gesztenyeerdőben halad, miközben nincs 100 méter egyenes szakasz. Sietnünk nem kell, élvezzük a tájat és a motorozást.

Dél körül érünk Calheta-ba, ami a sziget egyik legfontosabb csomópontja: jacht-kikötők, strandok, üzletek. Itt érezhetően a nagyobb a nyüzsgés, mint a sziget többi részén. A városban nem időzünk, mivel a tervem az, hogy megkeresem azt az utat, amely felvezet a sziget közel 1500 méter magas fennsíkjára, a Paul de Serra-ra. Rövid keresgélés után meg is találom, majd ezt követően életem legmeredekebb, legkeskenyebb és részben legrosszabb minőségű útját abszolváljuk úgy, hogy a motort ritkán tudom csak 2. fokozatba kapcsolni. Az út nagy része erdőn keresztül vezet, miközben eszembe jut, mi lenne, ha most leállna a motor: ember a közelben nincs, térerőről nem is álmodhatunk. Majd megnyugtatom magam, hogy legfeljebb visszagurulunk a partra. Szerencsére a motor gond nélkül felvisz, így megláthatjuk miért is szenvedtünk (mi meg a motor).

Röviden: megérte. A fennsík nagyjából a sziget közepén fekszik, nyugat-keleti irányban terül el. A szél állandóan fúj, gyér aljnövényzet takarja. A kilátás viszont lélegzetelállító: a parkoló egyik oldaláról Calhetát és az óceánt látni, másik oldaláról egy völgyet, melyet sűrű erdő borít. A völgy szinte állandóan párás, a felhők itt rendszeresen megszorulnak, az embernek olyan érzése van, mintha rá tudna lépni a felhőtakaróra. A völgyben és az erdőn keresztül turistaút vezet a 25 Fontes-hoz. Sajnos nem volt betervezve egy egész napos gyalogtúra, de az utólag elolvasott beszámolók szerint olyan élményben lett volna részünk, mintha dzsungelben vagy esőerdőben túráznánk, miközben patakok keresztezik utunkat és vízesésekben gyönyörködhetünk.


Megérte feljönni

Miután kipihentük magunkat, folytattuk utunkat a fennsíkon Encumeada-ig. Szélkerekek alatt haladunk, majd az utolsó 10 km-en úgy érezzük, az Avatar filmdíszletei közé csöppentünk: körös-körbe zölden borított hegyek, ritka virágok, vízesések, pára és zavartalan napsütés váltja egymást. Csak a lebegő sziklák hiányoznak, de nem lepődtem volna meg, ha a következő kanyar után azok is felbukkannak.


Kanyargós

Kora délután érünk vissza Funchalba és mivel ma van az utolsó közös napunk a motorral, így könnyes búcsút vettünk tőle, visszamentünk a szállásra, este pedig megkóstoltuk a madeiraiak egyik híres ételét, az espetada-t. A frissen szeletelt csirkehúst babérnyárson felfűzve, nyílt parázson sütik meg. Az espetada nem keverendő össze a sziget másik ínyencségével, az espada-val. Az espada ugyanis nem más, mint a fekete abroncshal, amelyet szoktak filézve, banánnal körítve felszolgálni, de szokták elkészíteni borban, fokhagymával ízesítve is. Azt olvastam, hogy a halról korábban azt hitték, valóban fekete, mára azonban bebizonyosodott, hogy mivel nagy mélységből, gyorsan felhúzva fogják ki, megfeketedik a hirtelen nyomáskülönbség miatt. Mi maradtunk inkább az espetada-nál.

 Epilógus

A motorozást követően további négy napot töltöttünk még a szigeten: túráztunk, bálnalesen voltunk, kipróbáltuk a tobogan-t (amikor egy fonott székkel csúsztatnak le a szűk funchali utcákon), jártunk botanikus kertben, kirándultunk és pihentünk. A sziget az év bármely időszakában kellemes úti cél lehet annak, aki nem szereti a bejáratott turistás helyeket, nem szereti a tömeget, ellenben szereti a természetet, a túrázást, a jó borokat és az óceánt.

PS.:
Hazaérve megnéztem a térképet és észrevettem, hogy a szintén Portugáliához tartozó Azori-szigetek nincsenek olyan messze Madeirától és ott még V-Strom találkozó is szokott lenni minden évben….

Dr. Kertai János, 2011. január

Tags:

7 hozzászólás to “Madeira 2010. – Dr. Kertai János”

  1. Tóth Anikó november 14, 2017 at 8:03 de. #

    Szia János!
    Engem is érdekelne a motorbérlés elérhetősége.
    Megtennéd,hogy meírod email-ben?
    Anikó

  2. Schil Anikó április 9, 2013 at 5:57 du. #

    Kedves Gábor! Ha még vagy a “közelben”, akkor szeretném a segítséged kérni az időbeosztásban.
    2013.04.17.től 7 teljes napot töltünk Madeirán. Funchalban szállunk meg. Elkerülte a figyelmem, hogy Ti összesen hány napot voltatok. De kérném a véleményed, hogy hogyan osszuk a napjainkat. Ha van időd, kérlek mielőbb válaszolj. Üdv. A.

  3. Dr. Kertai János április 9, 2011 at 12:57 du. #

    Köszi Nikolaj, mi is nagyon élveztük a túrát. -elolvastam a te beszámolódat is, ismerősként köszöntek vissza az egyes helyiségnevek. Üdv.

  4. Nikolaj április 6, 2011 at 3:19 du. #

    Ímádtam a leírást, kicsit visszatértem a szigetre, tudom mit éreztetek. Ha van kedved egy másik madeirai körhöz, kissebb átfedésekkel, olvasd el az enyémet. A http://www.ultimc.hu-n

  5. Dr. Kertai János március 15, 2011 at 2:22 du. #

    Szia Gábor!

    Írtam neked e-mailt.

  6. Gabor március 15, 2011 at 12:05 du. #

    Hello Janos!

    Lenne egy kerdesem(ha meg olvasod a kommenteket)!
    Az a bizonyos nemet ceg elerhetosege erdekelne ahol a motort bereltetek.
    Az orok tavasz igerete nem hagy minket nyugodni…:)

    Elore is koszonom!

  7. Gabor március 13, 2011 at 9:05 du. #

    Gratulalok a turahoz.Jo kis kedvcsinalo igy a szezonkezdetre..

    Tovabbi jo turakat nektek!!

Vélemény, hozzászólás?