Végre eljött 2008 március 28 reggele, már csak pár óra és Ovidiu megérkezik az egyik leghosszabb tárgyalásáról (kb. 5 perc), vezetés közben megszabadulva talárjától miután búcsút int a nagyváradi bíróságnak, várja a Nagy Kalandot, az álmot, amit közösen oly sokszor megterveztünk. Kilenc nap, 3. 300 Km. motorral, hegyek, Szahara, azaz Marokkó. Amint megérkezett Ovidiu Budapestre, hazamentünk bekapni pár falatot, ami egy kisebb lakomára sikeredett és elindultunk ketten egy Honda CR-V-vel, utánunk a motorszállítón két Honda Transalp. Mivel tervünk szerint megállás nélkül fogjuk megtenni a közel 3. 100 Km-t Mondáig (Andalúzia) felváltva vezetve, Feleségem, Babi ellátott minket mindenféle meglepivel (autónk minden rekesz tele volt valami finomsággal). A CR-V-t Tőle kaptuk kölcsön erre az időre, mert csak ezen az autón van vonóhorog. Izgult is rendesen az autójáért, de szerencsénkre karcmentesen visszakapta.

Délután kettő után indultunk, az útvonal Budapest, Graz, Mestre, Brescia, Piacenza, Genova, Marseille, Barcelona, Malaga és végül Monda egy kis hegyi falu, ahol biztonságba tudtuk helyezni az autót (félve Babitól) és az utánfutót Ovidiu egyik ottani ismerősénél. Az út másnap (szombat) este 22 óráig tartott, tulajdonképpen csak tankolni álltunk meg (na jó még folyó ügyeinket is elintéztük, de csak ritkán). Az átlagsebességünk, amit igyekeztünk tartani kb. 120 Km/ó volt és az autó átlagfogyasztása 15 l/100 Km. (benzines automata). A mocik csak egymással szemben fértek el az utánfutón és az egyiknek a szélvédője menetiránynak ellentétesen állt. Visszafelé ezt leszerelve, minden 100 km-en spóroltunk majdnem 3 liter benzint, így az átlagfogyasztás már alig haladta meg a 12 litert.

Megérkezésünk után lepakolás, esti kötelező kocsmalátogatás, lefekvés, majd reggel dobozok fel, izgulás, hogy mi marad le és indulás az Algeciras kompkikötőbe. Útközben teletankolás, még a magunkkal vitt tíz, illetve öt literes tartalék kannákba is, mert úgy hallottuk, hogy benzinkutak ugyan vannak, de benzin nem mindig, és megérkezés a kikötő bejáratához, ahol rögtön akadt kéretlen segítőnk, aki elkalauzolt minket a szemközti jegyirodába, természetesen némi baksist várva (mintha nélküle meg se találtuk volna a szemközti irodákat, mert igen sok van belőle kiplakátozva rendesen, hogy a vak is észreveszi). Megvásároltuk a kompjegyeket, az eladó ránkbeszélte, hogy vegyük meg nála a visszaút jegyeket is, mert egy hónapig érvényesek, és így majd nem kell ezzel is bíbelődni visszafelé. Hallgattunk rá, bár ne tettük volna.

Mint boldog hajójegy tulajdonosok rohantunk az alig 15 perc múlva induló komp felé és a hidegzuhany csak akkor ért, amikor a személyzet közölte velünk, hogy ezzel a hajótársasággal csak 5 és fél óra múlva kelhetünk át, mert erre a kompra nem érvényes. Megjegyezném, hogy az irodában mondták, hogy siessek, mert lekésem a kompot! (jobb kéz nem tudja, mit tesz bal, vagy nem érdekli!) Érdeklődésemre, hogy mit lehet tenni, azt tanácsolták, hogy ha jól tudok futni, még kicseréltethetem az irodában a jegyet egy másik társaságéra, és akkor gond nélkül mehetünk a délelőtt 11 órással. Mit ne mondjak, kitűnő futónak bizonyultam és a meggyőző erőm azonnal hatott, mert az értékesítő azonnal kicserélte a jegyeket, aztán futás vissza a komphoz, ahol Ovidiu talán még nálam is jobban izzadt az idegességtől, de sikeresen feljutottunk és irány Ceuta.

Fél óra hajózás meg némi üdítő elfogyasztása után teljesen megszáradtunk és felkészültünk a nagy határátkelésre. Tudtuk mi vár ránk, mert hála barátainknak, akik már jártak itt és elmesélték a vámprocedúra nehézségeit, rákészültünk, hogy mindent humorosan fogunk fel. Szerencsére ez akkor is sikerült, amikor a határon az egyik ablaknál a vámtiszt – miután az előttem álló két franciával foglalatoskodott kb. fél órán át -, mire sorra kerültem egyszerűen, becsukta az ablakot, hogy most Ő enni szeretne és menjek a másik ablakhoz. Jó, én átballagtam a másik ablakhoz, ahol az előttem álló pár ember kiszolgálása után, egyszerűen – hihetetlen, röhejes -, mire sorra kerülnék, Abdul becsukja az ablakot és nekilát lakmározni. Ovidiu, aki ez időben őrizte a motorokat, már fetrengett a nevetéstől. Egyszerűen hajthatatlan volt minden próbálkozásomra, mutogatta a csuklóját, hogy milyen vékony és neki ennie kell. Visszaküldött az előző ablakhoz, ahol már kollégája befejezte a burkolást, de itt már jókora sor kerekedett.

Visszamentem, kivártam a soromat és megkaptam a kívánt pecsétet, ami elhárította az akadályt a következő sorban állás elől, amikor is regisztrálják a motorokat, amivel beutazunk, abból a célból, hogy ugyanazokkal lépjünk ki az országból. Azt a papírt, amit a motorról kiállítanak nagyon tanácsos megtartani, mert ha kijövetelkor nincs meg, beláthatatlan következményekkel járhat. Egyszerűen nem hittem a szememnek, útlevélbe beutazásra jogosító pecsét, motorról beviteli engedély, beállhatunk a sorba (tömegbe) és a tételes vámvizsgálat után beutazhatunk. Itt ért a kellemes meglepetés, mert minden autót tüzetesen átvizsgáltak (csomagtartó, kesztyűtartó stb.) nekünk csak mosolyogva intettek, hogy mehetünk. Ha az ember erre rákészül lelkileg, hogy itt ez természetes, akkor valószínűleg ez lesz az utolsó kellemetlensége, mert ezután semmi olyan dolog nem történt, ami a legkisebb módon zavaró lett volna, inkább csak kedves és szolgálatkész emberekkel találkoztunk. Tudtuk, hogy egy más kultúrába érkezünk, ahol a fontossági sorrend egészen más, mint nálunk. Aki így tesz annak csak kellemes napjai lesznek.

Nos, átérve a határon, nagyon óvatosan motorozva, a tengerparton szállodákkal szegélyezett üdülőhelyeken haladva elértünk Tetuánig, ahonnan végül pár kilométert visszajőve találtunk szállást egy viszonylag jó tengerparti szállodában, és nem utolsó sorban biztonságos zárt helyet a motoroknak. Némi sörözés után a szálloda bárjában, vacsora és alcsikázás.

Első marokkói reggel

Reggel háromnegyed hatkor ébredtünk, gyönyörködtünk a napkeltében a tenger felől, aztán reggeli után indulás tele várakozással. Az utunk a Rif hegység nyugati nyúlványain épült Tétouan városán keresztül haladt, mely város érdekessége, hogy ma itt van a marokkói alvilág kedvenc találkahelye. Ezt komolyan megtapasztaltuk a további utunk során Chefchaouen és Ketama (a hasiskereskedelem központja) felé több százéves cédrusok között vezető úton, amit még hasis völgynek is neveznek. A Bab Berred – Targuist – Taounate háromszögben van Észak Afrika legnagyobb vadkender ültetvénye. Utunk során többször is szinte leszorítva próbáltak megállásra kényszeríteni bennünket, abból a célból, hogy vásároljunk hasist vagy marihuánát. Ezen a szakaszon szinte lehetetlen megállni fényképezni, mert azonnal ott terem egy-két drog dealer és már az erőszakosság határát súrolva megpróbálja becserkészni a gyanútlan átutazót.

Hasis völgy

Határozottan kell elutasítani így megértik, hogy zárt kapukat döngetnek, de az értékeink iránt azért nagy érdeklődést mutatnak, így ajánlott az óvatosság. Folytattuk utunkat Taounate felé, követve az ősi karavánutat, amin már a XIV. század óta szállítanak árut és megérkezünk a mai úti célunk végállomására Fes-be az ország második legnagyobb városába. Szállodakeresés, gyors zuhany és indulás Fes meghódítására.

Fes

Mivel időnk nagyon szűkös mindenütt csak érintőlegesen szinte futólépésben, de a Fes El Bali-ra időt kell szakítani. Ezt a városrészt a IX. században alapították és a világörökség részét, képezi 1978 óta. Szerencsére alkalmaztunk egy vezetőt, mert valószínűleg még most is ott bolyonganánk a szűk sikátorok között. A hangulata lélegzetelállító, ezt nem szabad kihagyni, igazi időutazás.

Fes-Medina

Késő este vezetőnk javasolta, hogy vacsorázzunk egy igazi marokkói hagyományokat őrző étteremben, ahol a higiénia garantált. Éltünk a lehetőséggel, mivel elmondása szerint a vendéglő a szállodánk szinte tőszomszédságában van. Bekísért minket egy sötét sikátorba, ahol egy kopott ajtón bizonyos jel lekopogása után résnyire kinyílt az ajtó, majd szélesre tárulva beinvitáltak egy teljesen más világba, az ezeregy éjszaka világába. Itt vezetőnktől elbúcsúztunk, rábízott a házigazdára, aki tökéletes angolsággal, hellyel kínált és egy igazán fejedelmi vacsorával, élő zenével tette ezt a napot felejthetetlenné. Távozásunkkor kísérőt adott mellénk a biztonságunk érdekében, ezzel is megerősítve bennünk a hitet, hogy a marokkói vendégszeretet határtalan. A lefekvés után nem volt szükségünk altatódalra, reggel a müezzin hangjára ébredtünk.

Reggeli után, amit minden reggel szigorúan már motoros ruhában fogyasztottunk el, mert nincs idő a fölösleges öltözködésekre, tovább indultunk Ifrane-n keresztül mely egy csodálatos hegyi üdülő Boulemane és Midelt érintésével Er-Rachidia-ba. Ez a szakasz már emlékeztetett minket a sivatagra, kicsit amerikás feelingje van, a 25-30 kilométerenkénti egy szál enyhe kanyar miatt. Nyílegyenes út és hófödte csúcsok, egyszerűen lenyűgöző.

Ez nem kanyarvadászat…

Kiválasztottuk a szállodát és motorjainkat biztonságba remélve (beriasztva, féktárcsazárazva) megreszkíroztunk egy steaket (na ilyet én is tudok otthon sütni a grillezőn)

Úton Merzougaba

Reggel indulás az oázisokkal teletűzdelt Ziz völgyén keresztül az Erg Chebbi-hez, amely egy 30 Km hosszú és közel 100 m magas vörös színű páratlan szépségű homokhegy.

Az Erg Chebbi

Ide már Off-Roadozva lehet csak eljutni, de figyelve baj nélkül, könnyedén meg lehet tenni a közel 30 Km-es oda-vissza utat.

Úton Erg Chebbi felé

Megérkezve tudtuk, hogy ezt kerestük, és íme itt állunk talpig bőrben (most először éreztük, hogy jobb lett volna a kordura), 40 fok feletti hőségben de ez minket nem érdekel, csak csodáljuk ezt a fantasztikus sivatagi környezetet.

Merzouga

Már giccsesnek éreztük, amikor a homokdűnék közül egyszer csak megjelenik egy tevekaraván és elhaladva mellettünk még teljesebbé varázsolva ezt a pillanatot.

Késő délután egy Kashbach Hotel (védőfallal körülvett szálloda) udvarán, tucatnyi párna közt menta teát ittunk egy pipa és madárfütty-koncert kíséretében, s közben a szálló egyik alkalmazottjával beszélgettünk, aki 19 éve dolgozik itt. Közel 300 Km távolságra van a családjától, akiket évente csak kétszer tud meglátogatni, fizetése szimbolikus, csak a baksisért dolgozik és belegondolva, hogy nekem egy hét után mennyire hiányzott a családom, hát elgondolkodtató mennyivel szerencsésebb helyre születtünk.

Zagora felé

Reggel korán indultunk (mint mindig) Zagora felé. A jó minőségű N12 jelölésű szakaszon mentünk igen tempósan, szép kősivatagi táj és hegyvonulatok mentén, majd a Dráa völgyében déli irányban, mely Marokkó egyik legszebb folyó menti tája, 1, 3 millió datolyapálmájával.

Datolyaültetvény a Draá völgyében

Zagorában találtunk egy kulturált szállodát, ahol biztonságosnak ítéltük meg a motorok éjszakai tárolását is. Szobák elfoglalása, motorok málhátlanítása, és így már lecsupaszított motorokkal, kényelmesen indulás Mhamid-ba, mert még csak kora délután van. Mhamid a Szahara kapuja, ahol vége minden épített útnak, innen csak az próbálkozzon déli irányba továbbmenni, aki nagyon biztos a dolgában a saját és a motorja képességében, továbbá megfelelő rutinnal rendelkezik a terepmotorozás terén. Mi ezt nem így éreztük, mivel még csak „első bálozók voltunk”, így csak egy rövidebb szakaszon merészkedtünk be, néha csúszkálva, mint róka a jégen, de hihetetlenül élvezve a Szaharában való motorozást.

Mhamid, Szahara

Visszaúton Mhamidba elkaptak az utcagyerekek és nagy erőfeszítésünkbe került lerázni Őket, mert látván, hogy nincs csomagunk minden áron, szerettek volna egy kört velünk jönni a motoron, de ezt nem reszkíroztuk meg.

Oázis

Élményekkel gazdagon, sivatagon és oázisokon keresztül haladva, 40 fok feletti melegben, Zagorába megérkezve Ovidiu kipróbált a szállásadónk javaslatára egy eredeti marokkói masszázst, ami abból állt, hogy beolajozták a fiút, lelocsolták forró vízzel, aztán besamponozták, és alaposan lemosták, majd beküldték egy helyiségbe izzadni, ami igen jól sikerült Neki. Én inkább a hideg sört választottam, mint utólag kiderült helyesen. Vacsoránkat a szálloda vendéglőjében egy nyugdíjas francia csoporttal fogyasztottuk el, versenyt futva velük a finomabb falatokért, aztán még egy utolsó sör a teraszon és még egy utolsó sör… jól aludtunk utána, mentségünkre csak annyit, hogy sokat izzadtunk aznap.

Reggel indulás vissza a csodálatos Dráa völgyén keresztül Ouarzazate érintésével, elértük Boumalne városát, ahonnan észak felé vettük az irányt a Gorges de Dades völgyébe.

Gorges du Dadés

Egy csodálatos rozsdabarna táj mellett, szűk völgykatlanokban haladva és erózió által valószerűtlen formákat öltő óriássziklák, majd egy szerpentin, ahol már deja vu érzésem van a tavalyi svájci túra miatt.

Tiszta Svájc…

Azt hittem, hogy ez felülmúlhatatlan, de tévedtem, mert amint megérkeztünk a Gorges du Todrá völgybe, na ne, ez már lehetetlen. 2-3 ezer méter magas sziklafalak közti hasadékban haladva a folyó medrében pálmafák.

Gorges du Todrá

Ha valaki ezt megfesti, azt senki se hiszi el, hogy nem a művész túlkapása és megcsípem magamat ez valóság. Ezt a hangulatot nem adja vissza semmilyen fénykép, sem videó, mert a magas sziklafalak bele sem férnek a képbe. Észre se vettük, és már sötétedik, de minket ez nem érdekel, hogy még nem tudjuk hol fogunk aludni, apróság. Most igazán a pillanatnak élünk, minden mellékes annyira lenyűgöző ez a völgy. Sötétben botorkálva értünk be Tinerhir-be, ahol mint egész utunk során szerencsénk volt, mert sikerült jó szállást biztosítani a mociknak, meg magunknak is. Másnap a reggelinél csak összenéztünk Ovidiuval és már tudtuk mindketten, hogy az irány ismét a Gorges Du Todrá völgye még egyszer, mert a tegnapi kirándulás végére besötétedett és ezt teljes egészében nappal kell látni. Nem bántuk meg, ismét nagy élmény volt.

Gorges du Todrá

Gorges du Todrá

Gorges du Todrá

Még délelőtt elindultunk esti végcélunk felé Marrakech-be. Visszamentünk Ouarzazate-ig, majd onnan Ait Benhaddou érintésével (itt forgatták a híres Ben Hur című filmet) megérkeztünk a Tizi-n Tichka hágó lábához, ami újabb élménnyel gazdagított.

Ait Benhaddou (A Ben-Hur 1959-es forgatásának helyszíne)

Sajnos itt utunk során először csepegett az eső, de a táj szépsége kárpótolt minket a kis kellemetlenségért csak a kanyarokban kellett óvatosabban menni. Még sötétedés előtt megérkeztünk Marrakech-be. Egy nyüzsgő város fogadott minket, fogalmunk se volt merre induljunk, így a sok ajánlkozó egyikének a segítségével találtunk szállodát. Ez Marrakech-ben és más marokkói nagyvárosban úgy történik, hogy megérkezik a békés motoros hosszú útról, lassan csorog a szervezett káoszra hasonlító forgalomban, és egyszer ijedtében majd leesik a motorról, mikor arra eszmél, hogy a hátsó doboz és a kormány közzé szorosan beékelve egyszer csak egy robogós, tíz centire az arcától ráköszön „Bon Jour, Sava?”. Először az ember fia azt se tudja, mi tévő legyen, mert olyan közel jönnek, hogy egy rossz mozdulat és kész a baj, aztán magyarázkodhatok, hogy nem én voltam a hibás. Ettől függetlenül hihetetlenül élveztük ezt a fajta nyüzsgő motorozást. Megtaláltuk a szállodát, ahol még szabad szoba is volt, na meg a mociknak biztos hely és úgy döntöttünk, másnap egész napos városnézés, csavargás, mindent akarunk látni így csak holnap után, motorozunk tovább.
Reggel határozott jókedv, hisz most meghódítjuk a várost melynek varázsával egyetlen marokkói város sem vetekedhet. Utunkat a régi városrészben kezdtük a Medinában, mely a fesi Medina után a legkiterjedtebb Észak Afrikában, és 1985 óta a Világ Örökség része. Itt az ősi szakmák felsorakozva szemet gyönyörködtető színpompás árujukat kínálva veszik le a lábukról a kíváncsiskodókat, utánozhatatlan hangulatot teremtve.

Marakech-i Medina

Megtaláljuk itt a rézmetszőt, kaftánárust, papucskészítőt, kelmefestőt, de nekünk a gyógynövényárus volt a legemlékezetesebb, mert kezdődő gyomorpanaszunkra adott valamilyen keveréket, ami szerencsére segített, mert szervezetünkben egy tökéletes czunami létrehozását okozta és lehet, hogy ennek a segítségével megúsztuk a nagyobb bajt. Mint utólag kikövetkeztettük a forralt tej volt a hibás, amiből a kakaót készítettük. Tessék egyszer iszunk sör helyett tejet! Ez sajnos megpecsételte a további utunkat, mert sikerült olyan szinten legyengülni, hogy a mosdóba való látogatás felért egy expedíció fáradalmaival. Aznap még sok ilyen expedícióban volt részünk sajnos. Reggelre jobban lettünk így tovább tudtunk indulni Casablanca felé, ahol a város előtt ránk zúdult az égi áldás és ez kitartott több száz km-en keresztül. Eleinte nem vettük komolyan de mire sikerült átáznunk felvettük az esőruhát, majd tengelyig vízben és másban gázolva (a csatornázás még várat magára) eljutottunk Tétouan-ig, ahol a már jól ismert szállodában éjszakáztunk, mint első este. Vacsorára készítettek nekünk főtrizst, amiből egy csecsemő adagot el is fogyasztottunk. Reggel előszedtük a paripákat biztos helyükről és irány a határ, de mivel még maradt egy kis dirhamunk több helyen megpróbáltuk beváltani mivel a határon tilos kivinni. Ez sajnos nem sikerült, így Robin Hood módjára szétosztottuk a szegények között félve az esetleges kellemetlenségtől. Én találtam egy utcaseprőt, Ovidiu két gyereket. Szegény utánunk jövő motorosoktól már az új tarifát fogják elvárni.

Megérkeztünk a határra, ahol egy fazon azonnal a segítségünkre sietet, hogy Ő mindent elintéz. Ovidiu már kezdte elhajtani, de sikerült meggyőznöm, hogy ez így sokkal gyorsabb lesz. Így is volt, 3 perc alatt minden papír rendben lepecsételve és mire feleszméltünk Ceuta-ban találtuk magunkat. Indulás a kikötőbe, ahol a bódéban a jegykezelő rövidebb útmatatás után beengedett minket az elővásárolt jegyekkel az egyik sorba irányítva minket.

Kompra várva hazafelé

Miután kivártuk, még egy igazoltatás és már a komp feljárójánál találtuk magunkat, ahol jött a hideg zuhany. Ezzel a jeggyel nem mehetünk fel, mert ez nem erre szól, hanem egy sokkal későbbi járatra, egy másik társaságéra és udvariasan, de határozottan visszatessékeltek minket. Nem szívesen de visszament Ovidiu az első fülkéhez, ahol kezelik a jegyeket és láss csodát egy másik jegykezelő, megállapította, hogy a jegyünk, ami állítólag egy hónapra érvényes, az lejárt, mert csak egy hétre szólt. Na gondoltuk jól becsaptak, de az nem is bosszantott annyira, mint annak a jegykezelőnek az impertinens magatartása, aki simán elküldött minket az egyik sorba, pedig tudta, hogy esélyünk sincs beszállni. Vettünk új jegyeket, átkompoztunk és további 3. 100 Km után kellemesen elfáradva tele élményekkel megérkeztünk haza.

Amit most másképpen csinálnék:

• Nem vinnék magammal 10, csak maximum 5 l benzint, de erre se valószínű, hogy szükségem lenne, mert nagyon jól kiépített kúthálózat van,
• nem vinnék magammal sátrat, hálózsákot, és matracot sem, mert a szállást szerintem meg lehet oldani tűrhető körülmények között,
• több ajándékot vinnék viszont magammal, főleg a déli tartományok szegény gyerekei részére.

Pozitív élmények:

• Csak kedves, szolgálatkész emberekkel találkoztam,
• nagyon sűrűn van rendőri igazoltatás, ahol kiemeltek a sorból és kedvesen tovább engedtek,
• nagyon előzékeny segítő teherautó sofőrök segítették az előzésünket egyértelműen jelezve, hogy elengednek, és ha mi tettük ezt, minden esetben megköszönték.

Negatív élmények:

• Tulajdonképpen nincs, mert a kompjeggyel kapcsolatos problémáink spanyol területen történtek.

Képek és szöveg: Szallerbeck Róbert, Bot Ovidiu, 2008. április 16.