Motoros hegymászótúra a Dolomitokban

Csupán bő 4 napos volt a túra, de intenzív élményekben, izgalmas helyzetekben jócskán bővelkedő órákat éltünk meg ezalatt. Adott volt, hogy a barátok autóval utaznak a Dolomitokba, pontosabban a Cortina d’Ampezzotól észak-nyugatra magasodó Tofana csoport lábához. Jómagam pedig motorozom odáig egyedül! (Pontosabban nem is egyedül, „transzival”, ahogy a gyerekek mondják.) Találkozó a Dibona házban, ahonnan a Giovanni Lipella Ferratan meghódítjuk a Tofana di Rozes 3225 m magas csúcsát. Másnap rövid utazás – két gyönyörű hágó keresztezése – után a Dolomitok legmagasabb pontjának, a Marmolada 3343 méteres csúcsának elérése a cél. 

 1. nap (Bp – Koschutahaus, 505 km, 11h 17m)

Eredeti terveink szerint július 13-án vasárnap este kellett volna találkoznunk, de a kedvezőtlen időjárási előrejelzések miatt egy napot csúsztattunk. Miután 2 napra terveztem a kiutazást, végül a szombat hajnali start helyett vasárnap reggel indultam el Budapestről. Székesfehérvárig az M7-es hajnali fényeiben és gyér forgalmában gyönyörködtem,Veszprémen át a 8-as úton pedig a reggeli napsütés melegét és a szélcsendes, igazi motoros időt élveztem. Egy rövid pihenővel egészen Felsőszölnökig gurultam. A helyiek szavára hallgatva nem zötyögtem fel magyar oldalról a hármashatárhoz, Szlovén oldalról – állítólag – sokkal jobban megközelíthető. A hazai térerő utolsó métereit és a családi csomag lehetőségeit maximálisan kihasználva az elhagyatott szlovén határállomás árnyékában pihengetve és első úticigarettám füstjébe burkolódzva meghallgattam a sachsenrigi közvetítés utolsó perceti és Talma sikerein felbuzdulva folytattam az utamat.

A GPS jóvoltából a hármashatár szlovén oldali meglátogatása elmaradt, a fő közlekedési útvonalakon kívül jóformán nem tartalmaz adatokat a Szlovén térkép. Maradt az eredeti terv, bő 10 km-es motorozás után Kalch-nál visszatértem Ausztriába.

A GPS útvonaltervezőjének beállításainál a legrövidebb, autópálya nélküli paraméterezést választottam, a földutak megengedése mellett. Kalchot elhagyva egyből szembesültem ezen beállítás örömeivel, a bikemaratonról jól ismert harmad- és negyedrendű osztrák utak csendes nyugalmát élvezhettem magányos gurulásom alatt sok-sok kilométeren keresztül. Tieschen és Lassen érintésével Weixelbaum-nál hajtottam rá a 69-es útra, ezen haladtam Vogau-nál keresztezve a Mura folyót tovább egészen Aibl-ig. Útközben belefutottam a velem szemben robogó hidegfront felhőibe, gyakori megállásokkal többször le- és felvettem az esőruhát, esőkesztyűt, a nagy záporokban meg-megálltam. Igazi felhőszakadás szerű özönvíz egyszer ért el Krumbach után, szerencsére épp egy útszéli tanya elhagyatott pajtája mellett. Szűk kis teteje alatt találtam pár négyzetméter száraz helyet magamnak és a transzinak.

Egy órás kényszerpihenő után, feltöltődve a hazai szendvicsek, tea és a frissen sodort cigaretta által újult erővel vágtam neki a hegyeknek. Aibl-nál tűnt úgy, hogy átmenetileg felszakadozik a felhőzet, így letérve a 69-es útról St. Lorenzen irányába egy csodálatos, csendes, keskeny, de jó minőségű szerpentinen haladtam tovább. Vasárnap kora délután volt, de Krumbach-ig, a 69-es út csatlakozásáig vezető 20 km-es szakaszon összesen 2 autóval találkoztam.

Még mindig esőmentesen gurultam tovább Lavamünd-ig a 69-esen, onnan pedig a 81-esen. Útközben Sittersdorf előtt főzicskéztem egyet, a jó hazai ízek harmóniáját élveztem egy csodálatos kis tó partján.

Nagy meglepetésemre evés közben magyar szóra kaptam fel a fejem, 3 kerékpáros gurult a tó felé. A félnapos magány után szívesen váltottam velük pár szót magyarul, egy sodrás, majd irány Weinberg. Itt dél felé fordulva először követtem a Szlovénia irányába induló 82-es utat Eisenkappel-Vellach irányába, ahol jobbra letértem Ebriach felé. A napi szakasz utolsó kilométerein elő-előbukkanó, tiszavirág életű napfény mellett, de még az esőruhában dunsztolódva vizes aszfalton gurultam el Zell-Pfarre piciny településéig, ahol a GPS által is fizetős szakasznak jelzett kicsiny útra kanyarodva.

Már-már otthon éreztem magam. A „mautpflichtig” szakasz felvezet Zell-Koschutha irányába, egészen a Koschutahaus-ig, a Szlovén határon fekvő Koschuta hegység gerince alatt fekvő pici és varázslatosan csendes hüttéig, 1310 m magasra.

Telefonon ugyan foglaltam magamnak szállást, a „lager”-ban 15 euróért kaptam szép kényelmes helyet, de az éjszaka folyamán kiderült, hogy egyedüli vendég voltam. Érkezésemkor még 3-4 autó állt a parkolóban, némi élet a sörözőben is volt, de ezek a vendégek este 10-re eltűntek. Jómagam egy könnyű hazai vacsora elfogyasztása és a kötelező esti sodrás után – már csepergő esőben – 8-kor lefeküdtem aludni. Gyakorlatilag egész éjjel ömlött az eső, dörgött, villámlott, a parkolóban árválkodó transzi alatt zubogott a víz, fedett hely híján ázott egész reggelig.

 2. nap (Koschutahaus – Rifugio Dibona, 320 km, 9h 9m)

Hajnali 8-kor arra ébredtem, hogy még mindig szakad az eső. A házigazda is lassan előkeveredett, ekkor vált számomra világossá, hogy gyakorlatilag ketten aludtunk fent a hüttében. Kényelmes hazai reggeli után komótosan kezdtem felpakolni a motorra. Hol csepergő, hol erősebb esőben szépen felmálháztam a transzit, magamat is becsomagoltam teljesen vízmentesen. Unalmamban számoltam össze, hogy 20 ruhadarab került rám az esőcsizmától a bukósisakig, mire elkészültem.

10 körül indultam el lefelé a hegyről, igyekeztem a legközelebbi benzinkúthoz, hogy enyhítsem a motor szomját és az én melegemet. Meglepődve tapasztaltam, hogy a völgyben, a Ferlach-i benzinkútnál szárazak az utak és a reggeli 9 fok helyett 17 fok van. Folyt rólam a víz. Tankolás, vetkőzés, majd gurulás tovább a Dolomitok irányába. Tudtam, hogy a hegymászótársaim is úton vannak, Ők reggel Budapestről autópályán indultak.

A 85-ös úton lassan haladtam nyugat felé, a beépített traffipaxok között óvatosan lavírozva már 11 óra elmúlt, mire délnek fordultam Radendorf-nál a 109-es útra Szlovénia irányába. Baljós fellegek gomolyogtak a Wurzenpass (1073 m) felett, amelyek be is váltották a hozzá fűzött reményeimet. A hágó északi oldalán felfelé haladva egyre sűrűsödő felhőben még nem esett, de amit felértem a gerincre, esőfüggönybe rohantam bele. Az egykori határállomás fedett része igen-igen kapóra jött. Kicsomagoltam magamat, az esőruhába fülledt tagjaimat meglevegőztettem és üldögéltem a tető alatt, míg alább nem hagyott az égszakadás.

Sodort cigim zamatos illatfelhőjéből bámultam az esőcseppek játékát az aszfalton és elmerengtem – mint oly sokszor a magányos motorozás közben – az élet nagy kérdésein.

A hágóról leérve balra fordultam Kranjska Gora irányába, majd rögtön jobbra a 206-os útra a Vrsic-hágó (1611 m) felé. Nem esett, de minden vizes volt. A hágó tetején ismét belemotoroztam a felhőbe, a látótávolság sokszor pár tíz méterre csökkent, tejföl szerű ködben bandukoltam. Az út végén balra fordultam a 203-as jelzésű útra, erről jobbra tértem le Zaga településen belül egy „fehér” útra, Olaszország irányába. Újból eleredt az eső, a keskeny, elhagyatott úton elgurultam a határállomásig, itt ismét kihasználva a tető nyújtotta kényelmet, megismételtem az előző határátkelést: vetkőzés, szellőztetés, sodrás és merengés. A pihenővel töltött fél óra alatt egyetlen egy lélekkel sem találkoztam, a patak zúgását és az esőcseppek muzsikáját a transzi hangján kívül más nem törte meg.

Szemerkélő esőben, a GPS-re hagyatkozva indultam tovább „fehér” utakon a Júliai-Alpok csodálatos, de felhők mögé rejtőző ormai között. Nem sokkal az indulás után volt egy hosszú olasz szöveggel és útépítésre utaló jelekkel teli tábla az úttesten keresztbe elhelyezve, de egy helyi bácsika olasz mutogatósból visszafejtett üzenetéből arra következtettem, hogy motorral nem lesz gond. Egy sávosnál is keskenyebb, de feltűnően jó minőségű úton haladtam Uccea felől Prato di Résia irányába. Az eső is alábbhagyott, az út vonalvezetése is lenyűgözően izgalmas volt, így szinte megfeledkeztem az útépítésről. Mindaddig, amíg meg nem pillantottam az egyik kanyarból kiérve az út teljes szélességében támaszkodó emelőkaros teherautót, aminek a kosarából épp az út alatti támfalat javították.

 

Összesen két olasz munkás dolgozott, egyikük a betont keverte, másikuk a daru kosarában ügyködött. A hármunk által ismert nyelvek szókészletének a „hello” és a „ciao” volt összesen a két közös szava, így nem kis nehézségek árán, de végül megértettük egymást. Nekem bő 50 km-t kellett volna kerülnöm, ha itt nem jutok át. Elsőre megpróbáltam a szalagkorlát és a teherautó lába közti 40 cm-es résen átpréselni a transzit, de ez nem ment. A vario plexit lenyomva a telókat berogyasztva a kamion hátsó támasza alatt éppen átfért a motor, de az első láb jó 15 cm-rel alacsonyabb volt. Némi tanakodás, erős gesztusokkal és metakommunikatív jelzésekkel teli egyeztetés után lepakoltam minden málhát a transzi hátáról és olasz barátaimmal összefogva elfektettük a motort és félig fekvő helyzetben átrángattuk az első láb alatt is. Az izgalomtól és az erőlködéstől kiizzadva már belülről is csurom vizesen, de nagy boldogan hajtottam tovább az első kiszélesedésig, ahol a hőguta megelőzése végett pánikszerűen kapkodtam le magamról minden ruhát. Szerencsére már nem esett, volt lehetőségem egy hosszabb pihenő alatt minden felesleges nedvességtől megszabadulni.

A napi szakasz további részében már egyre javuló körülmények között motorozhattam. Lélekben már félig a másnapra kitűzött hegycsúcs meghódítására hangolódva nagy boldogság árasztott el, amikor a 13-as utat Villa Santina után elhagyva, a 355-ös úton Sappada felé a nap sugarai is előbukkantak. Sappada mellett egy csodálatos vízesés tövében már szikrázó napsütésben, szinte kék ég alatt ültem neki az estebédnek.

A hazai babgulyás konzerv és a hazai kenyér íze ilyen körülmények között a valóságosnál is jobbnak tűnik. 100 km-en belül voltam már a célhoz, az idő csodálatos volt, minden esőcuccot szárazan tudtam elpakolni és végre a normál nyári motoros felszerelésben indulhattam tovább. A teli has okozta petyhüdtség hamar elillant a látvány hatására. Életemben először jártam a Dolomitokban, isteni ajándékként szikrázó napsütésben hasíthattam bele a Cristallo és a Sorapis háromezres csúcsai között a Tre Corci hágóba (1805 m) és pillanthattam meg végre a Tofana csoport ijesztően lenyűgöző, monumentális tömbjét! Szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy talán egy nappal később a gigantikus sziklatömb tetejéről pillanthatok majd vissza ide.

Cortina d’Ampezzo utcáin a GPS gyorsan átvezetett és nagy izgalommal indultam felfelé a Falzerego-hágó (2105 m) irányába. Pocol után pár km-re jobbra indul az a kis erdei út, ami felvezet a Dibona házhoz. Kezdetben rossz minőségű aszfalt, később közepes minőségű murvás út, mintegy 5-6 km hosszan kanyarog a főúttól felfelé, mire eléri a 2083 m magasan fekvő Rifugio Angelo Dibona-t. Felérve hatalmas öröm fogott el, mikor megpillantottam az egyetlen magyar rendszámú autót, nem messze onnan pedig a hegy oldalában a barátaimat! Véget ért a két napos magányos motorozás, végre ismét volt kihez szólni.

Az este csendesen telt, az előző napok kedvezőtlen időjárása miatt a ház kihalt volt, magunk voltunk a 8 ágyas „lager”-ben. A fejenként és naponta 40 eurós összegben benne van a reggeli és a vacsora. A zuhanyozóban dobálni kell az egy eurós érméket, hogy jöjjön is víz a csapból, de a koedukált mosdóknál „hegymászósan” szépen lehetett tisztálkodni.

Az utazás élményeit a lemenő nap és a felkelő hold fényeiben pompázó Dolomitok – már-már giccsbe hajló – látványában gyönyörködve osztottuk meg egymással és hamar nyugovóra is tértünk.

 3. nap (Tofana Di Rozes, 3225 m)

A hegymászás izgalmaitól fűtve, az utazás élményeinek a hatása alatt és az 190-es ágy szorításában közepesen kellemetlen éjszaka után csodálatos reggelre ébredtünk. Szikrázó napsütés, szélcsend és kellemes meleg. A vékonyka reggelit bekapva 8 után indultunk el. Transzi a parkolóban pihent[#img14], ahol a szép idő hatására jócskán megszaporodtak az autók. Sokan előttünk, még többen utánunk vágtak neki a hegynek.

Néhány km gyaloglás után elértük a Giovanni Lipella Ferrata alját. A beszállás előtt felszerelkeztünk: sisak, fejlámpa, klettersteig-szett. A Lipella ferráta kezdetén van a Dolomitok leghosszabb alagútja, amit az első világháború idején véstek ki a katonák. 400 m hosszon 150 m-es szintemelkedést küzd le az ember a szűkös alagút lépcsőin, létráin és nedves szikláin felfelé haladva.

Az alagút kijáratától néhány órás klasszikus, közepesen nehéz Via Ferrata szakasz következik. A szakaszok többsége biztosított, de vannak kitett párkányok, ahol nincs lehetőség „beakasztani” magát az embernek.

Egy dolog okozott komolyabb nehézségeket – nekem -, hogy az előző napok csapadéka, amely a hegy tetején hó formájában még megmaradt, a reggeli nap melegétől olvadni kezdett és az északi oldal árnyas szakaszain lefagyott a sziklákra és a drótkötélre.

Két olyan fellépés is volt, ahol Marci barátom segítsége nélkül még talán most is ott bajlódnék. A csúszós szikla és a potyogó jégcsapok izgalmas pillanatokat okoznak a túrázónak odafent. Az egyik megcsúszás nyomait még most is viselem, a jobb X. bordám repedése még hetekig élénken emlékeztet a csodálatos kalandra.

A Ferrata tetejétől már szinte egy karnyújtásra van a csúcs, köves-havas ösvényen kell felballagni a Tofana di Rozes 3225 m-en elhelyezett monumentális csúcskeresztjéhez.

Hál’ Istennek az időjárás 100 százalékos volt, a tiszta napos időben az Adamello hegycsúcsaitól az Ötzi Alpokon át a Grossglockner mellet még a Júliai Alpok csúcsai is tisztán látszódtak. Próbáltam fotózni, videózni, de ezt az érzést és ezt a látványt nem lehet eszközökkel megörökíteni. Csak megélni lehet! Csak az emlékeinkben él úgy, ahogy a valóságban van. Ez az, amiért emberek a hegyek tetejére kívánkoznak. Lehet nézegetni fotókat, lehet szép filmeket látni gyönyörű hegyekről, lehet izgalmas útleírásokat olvasni, de megélni a csúcs élményét csak és kizárólag személyesen lehet.

Lefelé az úgynevezett „normál” úton jöttünk, néhány órás gyaloglás után visszaértünk a házhoz. Útközben többször pillantottuk meg a távolban már hívogatóan világító Marmolada fehér tömbjét, másnapi úticélunkat.

Összesen 10 órát túráztunk, fáradtan, jómagam sajgó oldallal, de élményekkel feltöltődve dőltünk el az alkonyati napfény sugaraiban a teraszon. Este elfogyasztottuk a könnyű olaszos vacsorát és hamar lefeküdtünk.

 4. nap (Punta Penia, 3345 m; Fedaia-tó – Budapest, 752 km, 12h 29m)

A jó idő másnap is kitartott. Részben ennek hatására előző este megtelt a ház, mi is kaptunk 3 új lakótársat a lagerban. Az éjszaka hasonlóan rosszul telt, mint előző nap, az ágy nem lett hosszabb, az élmények csak úgy tolongtak a fejemben, ha lecsuktam a szemem és a következő csúcs izgalmai sem hagytak nyugodni.

Reggeliig összepakoltunk a szobában, a motoros és hegymászó holmik rendszerezése után felmálháztam a transzit, a fiúk bepakolták a kocsit és hamar elindultunk a Fedaia-tóhoz, a Marmolada tövéhez.

Igazi örömmotorozás következett. Szép idő, száraz utak, kevés csomag mögöttem – néhány nehezebb holmit az autóba tettem -, gyér forgalom és két csodálatos hágó.

Először a Passo Falzerego 2105 m-es csúcspontját szeltük át, majd a 48-as útról a 203-asra délnek letérve, onnan pedig nyugatnak tartva a Passo Fedaia 2057 m-es magasságát értük el. A Fadaia-tó déli oldalán a parkolóban helyeztük el a járműveket.

Kellemes meglepetésből kettő is ért itt, egyrészt hogy egy ilyen frekventált turisztikai központban nem fizetőparkolók és szigorú szabályok között kell eligazodni, hanem olaszosan lazán csak leállítja a motort az ember, ahol gondolja; másrészt, hogy a felvonó, amivel az első 600 m szintkülönbséget lekűzdöttuk csupán 4 euróért igénybe vehető. Gyors ruhacsere, a motoros szerkót a hegymászó cucc váltotta és tűz a felvonóhoz.

Egy-egy utast állítanak be a felvonó kosaraiba, így egymástól kb. 50 m-re álldogáltunk 20 percet és kiléptünk a 2700 m magas végállomáson. Verőfényes napsütés, sok-sok látványturista, kevesebb túrázó. Láttuk, hogy 17:15-kor indul visszafelé az utolsó pár kabin, érdemes hát úgy beosztanunk az időt, hogy azt elérjük. Akkor sincs baj, ha lemaradunk, de abban az esetben gyalog kell lemenni a parkolóig a viszonylag meredek köves ösvényen, plusz két-három óra.

A Marmolada csoport Punta Penia (3343 m) nevű csúcsa a Dolomitok legmagasabb pontja, itt található az egyetlen gleccser is. Két út kínálkozott felfelé, a kiépített könnyebb ferrátás nyugati oldal, vagy a gleccseren felfelé északi irány. A gleccseren indultunk, kilépve a taposott nyomból a jobb minőségű, szűz havat választva. Hágóvas, biztosítás és túrabot vagy jégcsákány a kézben. Jó ütemben haladtunk felfelé, tűzött a nap, vakítóan szikrázott a hó a lábunk alatt.

Gyorsan emelkedtünk, hamar parányi pontocskákká zsugorodtak a felvonó körül sétáló kirándulók. A gleccser közepe táján döntenünk kellett, hogy a kijárt ösvényt követve egy rövid ferrátás szakaszon és a csúcs alatti felső gleccseren haladunk-e tovább, vagy belevágunk az ismeretlenbe és a meredek hófalon megközelítjük a csúcs alatti sziklás – lentről szépen járhatónak tűnő – gerincet.

A „járt utat járatlanért el ne hagyj” elvre fittyet hányva a hófal irányába kanyarodtunk. A túrabot helyett már csak a jégcsákány került a kézbe és lassan a térdünk beleütközött minden lépésnél a hóba – nem volt kétséges, nagyon meredeken haladunk felfelé. [#img27] Jómagam nem vagyok hegymászó. Inkább lelkes amatőr, kíváncsi rajongója vagyok a hegyeknek, de az ésszerű határokon belül. Nem vágyom az Everest csúcsára, sőt a hétezresek varázslatos világa sem vonz igazán. Ezen a hófalon és felérve a sziklagerincen csapott meg először komolyabban, hogy hol is vagyok… Egymást váltva biztosítottuk, a nálunk levő összes hegyi felszerelést kihasználtuk és megpróbáltunk 110%-os figyelemmel koncentrálni a lépéseinkre. A hófalon felérve csak rövid fellélegzésre jutott energiánk, mert onnan vált igazán láthatóvá, hogy a hegytetőn álló csúcskeresztig milyen „út” is (nem) vezet valójában. Egy beütött ék és egy felakasztott heveder tanúskodott csak arról, hogy itt már járt ember is előttünk. Nehéz pillanatokat éltem meg. Marci barátom segítsége nélkül nem tudom, most hol lennék. Egy óra alatt értünk fel a nyeregből a csúcskereszthez.

Rövid fényképezés, szusszanás és tűz visszafelé, a felvonó indulásáig egy bő óránk volt. A gerincen húzódó havas szakaszon hágóvassal lesétáltunk, leereszkedtünk a biztosított sziklás részen és a kitaposott nyomok mellett alig fél óra alatt „lesíeltünk” síléc nélkül bakancsban a felvonóig. Vissza alig néztünk, de egy-egy pillanatra megfordulva – a hófalat és a gerincet oldalról látva – tudatosult bennem, hogy nem csak a mi erőnkön múlt, hogy feljutottunk.

Az utolsó percekben elértük a felvonót, lefelé menetben némán utaztunk, emésztettük az elmúlt órák élményeit. A parkoló csaknem kiürült este 6-ra. Fáradtan pihentünk le a transzi mellett, az esti napsütésben pihegve üldögéltünk és lassan szétáradó örömmel éltük meg a sikeres csúcstámadás élményeit.

A srácok tovább indultak nyugat felé, újabb kalandok és hegyek hívó szavát követve, én viszont a honvágytól lelkesen, fizikailag fáradtan, de szellemileg feltöltődve és frissen nekivágtam a hazaútnak.

A 750 km-es táv első része, a naplementéig csodálatos lezárását adta a Dolomitokban töltött napoknak. Kellemes alkonyati fények, langyos szellő, száraz utak és gyér forgalom. [#img30] Cortina-ig az ismert úton gurultam visszafelé, a Fedaia és a Falzerego hágók kanyarjait újra megélhettem.

Onnan az 51-es és 49 utakon hasítottam tovább az Osztrák határig. Itt ért el a teljes sötétség. Sillian utolsó nyitva tartó benzinkútjában csillapítottam a transzi erős szomját, feltöltekeztem belülről, felöltöztem kívülről. Gyakorlatilag a teljes téli felszerelésem rajtam volt, tanulva a bikemaratonon átélt hajanli fagyoskodásból, már este 10-kor úgy indultam el a kúttól, hogy megelőzzem a teljes áthűlést.

A 100-as úton gyakorlatilag forgalom nem volt, zavartalanul haladtam Spittal felé. A lakott területek beépített traffipaxaitól tartva – ismét bikemaratonos tapasztalat – óvatosan húztam a gázt, igyekeztem mindig a megengedett legnagyobb sebesség reális közelében maradni.
Az éjszaka közepén értem el az autópályát, Spittal-tól Villach és Graz irányába az út legunalmasabb, mégis élvezhető szakasza következett. Éjszaka gyakorlatilag üres ez az autópálya. Pár percenként húzott el egy-egy autó mellettem, néha megelőztem egy-egy kamiont. Motorossal nem találkoztam, a Dolomitoktól Veszprémig nem láttam senkit két keréken. Egyedüli izgalmas „esemény” a GPS nézegetése volt, de hihetetlenül lassan fogytak a kijelzőn a kilométerek. Egy tankolással és egy pihenővel átverekedtem magam az autópálya szakaszon, de hogy könnyebb legyen, az utolsó megállónál elővettem az MP3 lejátszót és régi magyar slágerekkel varázsoltam némi életet a hajnali derengés álmosító hangulatába.

Már pirkadt, amikor Rábafűzesnél átléptem a határt. Mellbevágó élmény volt újból a gyengén felfestett, rosszul széljelzett magyar útviszonyok közt motorozni. De mégis, itthon vagyok! Szinte már láttam a nyíló kertkaput magam előtt…

A 8-as út hajnali forgalma hál’Istennek igen gyér, jól lehetett haladni. A rumi leágazás kihalt benzinkútjában meg kellett állnom egy 5 perces szundításra, de a virradó reggellel új erőre kaptam. Szinte elsuhant mellettem Veszprém és Székesfehérvár, és csak arra ocsúdtam fel igazán, hogy állok a Budaörsi úton a jól ismert reggeli dugóban és szmogban. A széles kofferok és a lapos rés, amin kinéztem a fejemből elbizonytalanított, nem mertem igazán lendületesen belevágni a pesti forgalomba. Inkább óvatosan, lépdelve a kocsisorral evickéltem át a Moszkva tér borzalmain. Szörnyű, hogy 1700 km motorozás minden élményét képes lenne elhomályosítani az utolsó 15 km városi közelharca. Ilyenkor igazán feltűnő, hogy milyen körülmények között élünk nap, mint nap.

Fél nyolckor a nyíló kapun kisurran Leó kutyám, örömmel szaglász körül. Hazaértem. A család is talpon, nagy az öröm. Már csak ezekért a pillanatokért érdemes volt 12 órát húzni a gázt.

 Hasznos blokk

GPS adatok letöltése (GPS waypoints, tracks, routes)

A bejárt útvonalak Garmin MapSource waypoint és track adatai a Garmin GPS készülékekre feltölthető formában.

Ajánlott linkek

 Teljes fotóalbum
 Google térkép a túráról

Képek és szöveg: Tóth Attila, 2008. július 24.

Tags:

No Responses to “Motoros hegymászótúra a Dolomitokban”

  1. ttaattaa szeptember 30, 2008 at 11:21 du. #

    Köszönöm a kedves szavakat és az elismerést.

  2. kima szeptember 28, 2008 at 7:00 du. #

    Gratula az úthoz és a hegymászáshoz! Gyönyörőek a fotók, öröm nézegetni őket. Tetszett a beszámolód is, de a hegymászás igen-igen messze áll tőlem: pici tériszony és valamivel több klausztrofóbia. Mikor az alagutas fotót láttam, “Bakker!” felkiáltással reagáltam :-)))). Sok ilyen beszámolót még! üdv: kima

  3. Buba szeptember 23, 2008 at 10:23 de. #

    Hol lehet licitálni?

  4. ttaattaa augusztus 20, 2008 at 10:20 du. #

    Köszönöm a hozzászólásokat. Idő közben a cikk “főszereplője” eladó sorba került!

  5. Tamás augusztus 9, 2008 at 10:11 de. #

    Szia! Nagyon szépek a képeid.

Vélemény, hozzászólás?