Motoros kalandozások 2/3

Motoros kalandozások 2008.
II. rész: Hazafelé

Hol is hagytam abba? Ha jól emlékszem, éppen az első és igazi motoromat akartam elhozni a kereskedésből. Olyasmi érzés az ilyen, mint amikor az ember randira, arra az igazira, egy adott kapcsolatban az elsőre készül. Már a nagy pillanatot megelőző este, mint egy rossz manöken próbálgattam a még a robogóra összeszedett szereléseimet, és azon gondolkoztam, hogy milyen jó is lesz, ha már az első utamon sikerül kidekorálnom a motor egyik, esetleg mindkét oldalát.

Péntek reggel, annak ellenére, hogy esett az eső, robogóval mentem dolgozni, kellett a kis eszköz, mivel az előleg részeként be lett számolva a vételárba. Persze ezen is sikerült buknom egy laza hatvan ezret, de hát ilyen a vágyalapú üzlet. Tehát volt egy olcsó dzsekim, melyben a protektorok csupán a vállam szélesítését szolgálták, könyök és térdvédőm még előző munkám maradványaként (végre a cég is finanszírozott valamiben), na és egy vágásálló, protektoros bőrkesztyűm. Az ismert ízlésvilágom és a pénztárcám korlátait tekintve kipucolkodtam, és ahogy lehetővé vált leléptem a munkahelyemről, irány a kereskedés!

Ott várt rám Ő, a vágyaim álma, a megelőző éjszakáim álmatlanságának oka, na és persze az aznapi legnagyobb félelmeim kiváltója is.


A nagy Ő érintetlenül a Honda kereskedésben

Bátorításként még elintéztem, hogy életem társa az említett Alfa társaságában elkísérjen, hiszen ki tudja, hogy hogyan végződhet egy ilyen kaland. Legyen aminek lennie kell, remegő térdekkel besétáltam az üzletbe, és nekiálltam a vétellel járó, végtelennek tűnő bürokratikus de annál hasznosabb papírmunka leküzdésének.

Az eszköz már kint állt a portálüveg előtt, és a fárasztó papírmunka közben félő pillantásokat vetettem felé. A belső térből borzasztó nagy behemótnak tűnt, lelki szemeim előtt a megadott kettőszáztizenkilenc kiló menetkész tömege lebegett, melyről el sem tudtam képzelni, hogy meg tudom-e majd tartani. Ki is tart meg kit? Én őt vagy esetleg ő engem? Ez volt az a helyzet, amikor még az unalmas papírozás is szórakoztatóbb, és persze biztonságosabb elfoglaltságnak tűnt, mint a motorozás. De az idő kegyetlen dimenzió, bárhogy nyújtottam, eljött a pillanat. Elfelejtettem leírni, hogy azért a tapasztalt kereskedőn sikerült lehúznom egy AGV Longway Mono sisakot, és egy Mugen dzsekit a hozzátartozó nadrággal. Úgy ajándékképen. Végre volt rajtam valami motoros, a sisak tucattá tesz, de a tapasztalatlanságot, a rettegő félelmet is rejteni képes! Tibor azért kikísért a motoromhoz, véleményem szerint az esős borongós délután szomorú hangulatát igyekezett feldobni némi köhögésbe fulladó röhögéssel a tőlem várható produkció reményében. Mindent bevetettem, hogy úgy próbálhassam ki, hogy ezt lehetőleg senki ne láthassa. Az első lépések a kezelőszervek bemutatásával kezdődtek. Tibi érdektelenül, de kereskedői vehemenciával magyarázta, hogy mit miért szereltek fel a japánok a motorra, az indítás sorrendjét, a világítótestek alkalmazását, és azt, hogy nem kell izgulnom, hiszen a gyártók gondoltak ilyen bohócokra is mint én, például azzal, hogy nem tudok kinyitott kitámasztóval elindulni, mert a szerkezet azonnal leállítja az erőforrás működését. Gyermeki csodálattal hallgattam a beszámolót, és közben azon gondolkoztam, hogyan tudnám rávenni a burleszkfilmbe illő produkciómra váró barátomat, hogy pár percre hagyjon magamra.

Miután végére ért a bemutatónak, elfordította a kulcsot majd indított. Ha eddig nem voltam rendesen beszarva, hát ez rátett egy dömpernyit. A motor felordított, és úgy szaladt át rajtam a hideg, mintha egy civilizációtól mérföldekre fekvő jéghideg erdőségek kiismerhetetlen labirintusában hallgatnám egy fa tetején az alattam rám éhesen várakozó farkasok vérfagyasztó üvöltését. Úristen, mit fogok ezzel a szörnyeteggel kezdeni? Dadogva hazudtam valamit, hogy illemhelyre kell azonnal mennem, vagy valami ilyesmit, és beszaladtam a biztonságot adó épület légkondi által hűtött, és izzadó testemnek levegőt adó biztonságába. Innen komoly megfigyelési tevékenységnek köszönhetően feltérképeztem a kereskedő mozgását, és amikor biztonsággal megállapítható volt, hogy figyelmét elterelték, jelet adtam a páromnak, irány a próba!!

Azért ez sem ment egyszerűen. A kereskedés biztonsági őre – teóriám szerint – az unalmas munkanapjai élvezetessé tételének érdekében erre a pillanatra várva komótosan kisétált a mozgásérzékelős ajtó biztonsága mögé, ahonnan izgatottan várt a remélhetőleg vígszínházba illő produkciómra. Ezt a pofátlan közönséget már nem tudtam kijátszani, nem lehetett mit tenni, jöhetett az új beszerzés alanyának tesztje. Csupán az volt a kérdés, hogy ezt a tesztet ki is irányítja. Én vagy a felnyergelt mindenre készen álló ló.

Magabiztosan, japánban is danértékű köríves lábmozdulattal átlendültem az ülés fölött, és elfoglaltam a pozíciómat a Honda nyergében.


Itt már magabiztosan, több napos gyakorlás után. Az első próbánál nem mertem fotózkodni. A képen látható rajtam a lenyúlt dzseki és sisak.

Ránéztem az átlátható információkat adó műszerfalra, a tekintetem körbejárt az izgalomtól beszűkült horizont még észlelhető peremén, lassan tudatosult bennem a körülöttem légben vibráló idegesen szétnyíló feszültség. Itt volt a pillanat! Az ajtó mögött egy kaján mosollyal leselkedő őr, remélhetőleg aggódó társ, és senki más nem láthatta a kísérletemet. Sisak ugyan nem volt a fejemen, de annak a kocsiból való kihorgászása behozhatatlan időveszteségnek tűnt, ezért a kereskedő által tudatosított indítási folyamat végigzongorázása után, lassú komótos mozdulattal betettem egyesbe a motort. Halk, de annál erőteljesebb rántással teljesítette a kötelességét a híresen kezes Honda váltó, és következett a kuplungkar kiengedésének összehangolása a gázkar mozgásával. A robogóhoz képest az a nagy különbség, hogy a kis jármű enyhe vagy annál egy kicsit nagyobb gázadásra nem reagál olyan intenzíven, mint a CBF vagy bármely más ilyen erőforrással rendelkező motor. Kisebb kuplungcsúsztatással megúszva a dolgot, meglódultam a bevásárlóközpont irányába, és ebben a pillanatban elöntötte énemet a nyugalom.

Talán harmadikig kapcsoltam fel, a váltással nem is volt probléma, annál inkább a kanyarodással. Borzasztóan féltem, hogy eldobom a szerkezetet, ezért nagyon óvatosan fordultam minden egyes lehetőségnél. Szükség is volt rá, egyáltalán nem éreztem a fordulókat, és ez nem csak nekem, hanem a mögöttem autójukat idegesen rángató sofőröknek is feltűnhetett, mivel némelyik időnként hevesen gesztikulálva integetett felém. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy fogalmam sem volt a velem szemben támasztott problémáikról. De hát istenem, valahogy haza kellett vinni a motort, és mindehhez szükség volt a bemelegítő körökre. Mindenesetre mentem négy-öt kanyart, ezt követően amolyan Shaky Stevens által viselt széttépett frizurával és azzal a hülye mosollyal az arcomon, mint akinek úgy vették el a szüzességét, hogy azt nem vette észre, berobogtam a kereskedés elé és leparkoltam, miközben a párom az előbb említett hajszerkezetem felé mutogatott nevetve. A megállással is akadt némi baj, vagyis az agresszíven harapó fék hatása erősen megviccelve előbillentette a fejem, szerencsére a CBF magas építésű szerkezet, így a fogsorom, na meg a pénztárcám megúszott némi módosító intézkedést. A kitartóan várakozó őr természetesen erre a pillanatra várt, némiképp figyelembe véve, hogy mégiscsak egy vevő vagyok, diszkréten elröhögte magát, majd elégedett arckifejezéssel visszavonult az üzletbe.

Mindenesetre túl voltam az első kísérleten, de belegondolni is ijesztőnek tűnt, hogy péntek délután, júliusi hónapban át kell eveznem az egész város morajló, félelmetes forgatagán, ahol olyan ideges palik várnak rám, mint én, amikor autómat szeretném minél gyorsabban otthonom felé kormányozni.

A CBF rendkívül kezes közlekedési eszköz. Valahogy úgy kell elképzelni, mint egy betört, belovagolt állatot, kinek létérdeke a kezesség, ha hülye a gazda, majd korrigál a jószág. Az első észrevétel rögtön a pozícionálható ülés, bármilyen magasságú lovasnak kedvére állítható (785 mm, +/- 15 mm.).


A szélvédőn található fekete, banán alakú műanyag elem lepattintásával lehetővé válik a magasság módosítása. Ne kísérletezzünk, szervizbe vele.

Az ülés mobilitását követi a szélvédelem is, a plexi szintén állítható, legmagasabb állása nekem már kevés (187 cm magas vagyok), a sisak csúcsát erős morajlással csapkodja a szél, de még nem bántóan, ellenben tőlem már öt centivel kisebb egyén boldogan sütkérezhet a Honda által nyújtott szélcsendben. Tehát ha úgy öt-tíz centivel kisebb vagyok, senki nem röhögött volna a hajam fent említett, első nagymotoros élményem eredményeként kialakult formavilágán.

Leszállás és felülés egyszerű és könnyű művelet, a rendkívül jól eltalált egyensúly miatt a motor súlya számottevően nem érzékelhető, gyakorlatilag abban a pillanatban megszűnik a teher, ahogy meglódul a szerkezet. Hát nem mindenki olyan szerencsés lovas mint én, hogy az első élményét egy ilyen kezes járművön szerzi meg. Gondoljunk csak a vadnyugat, ugyan önként vállalkozó, de milyen nagy áldozatokkal járó vadlovakat betörő mestereire!

Mindent összevetve megállapíthatjuk, hogy az első öt perces nagymotoros élményemet nemhogy túléltem, de az eszköz sértetlenségéhez a pénztárcámnak fűződő érdeke sem szenvedett komolyabb hátrányt. Letámasztottam a motort, és amolyan laza mozgással, mondhatni elégedetten besétáltam Tiborhoz rendezni a hátra maradt papírmunkát, hogy azt követően elindulhassak otthonom felé.
Utólag végiggondolva a vételt, megállapítható, hogy nem is volt olyan rossz üzlet. Ugyan a vételárból nem engedtek semmit, de a motorhoz járt egy teljes szett Mugen ruházat (az én helyzetemben szükség is volt rá), egy AGV sisak, páromnak egy kedvezményesen átadott Honda dzseki. Sok, tőlem tapasztaltabb, és mint ilyen a ruházatott jobban megérdemlő motorosnak nincsen ilyen felszerelése. Nekem az a nap karácsony, szülinap, névnap és minden ünnep volt egyben!!! Ezek után álljon elém valaki, és győzzön meg arról, hogy az ember életének bármely korszakában nem tud gyermeki örömmel ujjongani olyan dolgoknak, melyekre oly régóta vágyott!!!

Miután mindent elrendeztem a kereskedésben, eljött a pillanat, amikor haza kellett mennem, mégsem költözhettem be Fótra, hogy szánalmas testem egészségét megóvjam a rám leselkedő baljós terhektől. Olyan Rossis mozdulattal felvettem a fejemre a sisakot, és biztos emlékeztek a Medicopter 117 című filmeposzban, ahogyan a piros ruhás fiatal, okos, jóképű hősök (miért ilyen minden hős?), doktorok és segítőik lassított felvételen (így hatásosabb) közelítik a bevetésre váró szárnyas állatot? Persze, hogy emlékeztek, ki ne szeretett volna olyan hőssé válni? Elméletem szerint az első métereken én is valami ilyesféle mozgással közelítettem a motorhoz, de látva a körülöttem időnként rám vetülő gúnyos mosolyokat az arcokon, a mozgásom hősi magabiztos menetelésből ismételten amolyan, mint aki beszart mozgássá változott.


A képen nem látni a félelem jeleit (pontosabban a nadrágomon). Persze, hogy nem látni, hiszen a kép a hazavitelhez képest három héttel később készült.

Nem tartott sokáig a búcsúzkodás, felfogásom az, ha valamely helyzet kínos, akkor minél gyorsabban lécet kell venni ennek feloldása érdekében. És ez nem csak kínos, hanem kellemetlen is volt. De a kálvária nem ért véget az indulással, hiszen a helytállás még csak most következett. Mi volt a bevásárlóközpont parkolója ahhoz képest, amit egy nyári napon a budapesti délutáni forgalom képes előidézni, mely a balatoni hűs partok felé hömpölyög (vagyis inkább kullog).

Már a kereskedéstől számított háromszáz méteren belül található körforgalom hozta az első problematikus találkozást az autósok nem éppen hidegfejű képviselőjével, ami leginkább abból adódott, hogy képtelen voltam biztonságosan és ebből kifolyólag dinamikusan kanyarodni. A feltartott delikvens természetesen ezt követően az M3-as autópályáig üldözött feltehetően nevelési célzattal. Ahogyan az ilyen egyének megérzik a dögön a bűzt, azaz, hogy valaki nem akkora spiller a motorozásban és sérülékeny, azonnal több év motorosok által okozott fricskát próbálnak a szerencsétlen versenyzőn leütni. Nem tudom ki volt, de álljatok bosszút értem!!!!

Tehát kihajtottam az M3 autópályára, a cél a már csak a kb. ötszáz méterre lévő benzinkút elérése volt. Természetesen a tankolás sem volt egyszerű feladat. A helyzet úgy állt, hogy nem igazán tudtam, hová kellene állítanom a motort, hogy a cső kényelmesen, és főképpen cseppmentesen teljesítse kötelességét, ebből kifolyólag kissé viccesre sikeredett toszogatásba merültem a vassal, a kútfej magasságában. Igen a magasságában mivel nem sikerült rendesen mellé állnom, ezért ide-oda lökdösve, birkózva próbáltam a motort pozícionálni a tankoláshoz. Időközben megérkezett a kutas, aki szerencsémre a Honda vadiúj szagával volt elfoglalva, és nem érzékelte egyébként jól észlelhető tanácstalan és szánalmas kínlódásomat egy ilyen egyszerű feladat végrehajtása során. De hát az ember fia az ilyen és hasonló helyzetekből tanul, és bármennyire egyszerűnek tűnnek néha a dolgok, higgyétek el, a kívülről könnyű helyzetek, a realizálásuk pillanatában nehézkessé válhatnak.

A tankolás végeztével kissé riadtan, de annál elszántabban megindultam a Hungária körút érintésével a Váci út irányába. Az egyensúlyérzékem pontos kialakításához a Hungária körutat jellemző kátyúk és nyomvályúk folyamatos tansegédként járultak hozzá. Szerencsére a Honda pontosan teljesítette a tervezők által beletáplált instrukciókat, esetenként fogalmam sem volt azzal kapcsolatosan, hogy mi fog történni, de a gép tette a dolgát, és a huppanokkat abszolválva az első kerék minden esetben oda érkezett ahová kell. Aki egy ilyen motorral nem tud menni, az jobb, ha soha nem próbál másra ráülni. Időnként arra gondoltam, hogy valami automata pilóta egy chip segítségével érzékelte a vezető (azaz én) tehetetlenségét, és előzetesen tájékoztatásom nélkül átvette a gép irányítását.

A Váci utón, mint mindig, nagy volt a dugó, az autók egymás gőzölgő, fortyogó torkában, az aszfalt nedvességének párájában sűrű morajlással araszoltak a hidak felé. Akkor még nem tudtam, hogy mi a városi forgalomban kitalált funkcionalitása egy motorkerékpárnak, egy dolog lebegett a szemem előtt, mégpedig az, hogy sérülésmentesen hazaérjek. És ha akkor az volt az ára, hogy a dugóban gyöngyözve, fóron, kellemetlen folyamként zubogjon dzsekim alatt az izzadság, akkor utólag az eredményének tükrében megérte, hiszen az eszköz karcmentesen került ki egy zöldfülű kockázatos szárnybontogatásának veszélyekkel teli útjából. Persze az autósok nem értették, hogy miért nem próbálkozom a sorok között előrejutni, némelyek, nem is, inkább a többség nyitotta a sort előttem, de nem mertem bevállalnia furakodást. Érdektelenül tekingettem a járda és a kirakatok irányába, ezt a bamba nézelődést valahogy el tudtam adni az autós társak felé, úgy tettem mintha élvezném az ácsingózást, direkt azért lennék ott, mivel szeretnék a délutáni párás hőségben sorba állni és a szmog gőzös sorokban várakozni. Néha beállt mögém egy-egy motoros társ, és érdeklődve várta, hogy miért nem akarok tovább haladni, majd ráunva bizonytalanul bicegő produkciómra – melyet leginkább az elindulásokat jellemző fájdalmasan felüvöltő (csúszó kuplung legbiztosabb jele) motor közvetített feléjük – kikerült, és azért unottan kinyújtotta a lábát, ezzel jelezve, hogy egyszer talán még egy kasztba is tartozhatnánk.

A legrosszabb a megállások és az elindulások megszokása volt. Maga a közlekedessél, az ahhoz kapcsolódó megelőző helyezkedéssel, a szabályértelmezéssel nem volt baj, hiszen elég dinamikus formában, már tizennyolc éve vezetek autót, és azt hiszem elég jól csinálom. De valahogy a motort toszogatni más dolog. Az autó nem tud elesni csak úgy, ellenben a motor, amennyiben nem figyelünk oda, felborul. Ezek a jellemzők lekötik az ember figyelmét, mindig előre próbál készülni olyan automatizmusok végrehajtására, ami másnak álmában is megy, és ez nem mindig vezet a várt eredményre. Ilyenkor jönnek azok a bohócokat megszégyenítő mozdulatsorok, amelyeket az unatkozó autósok is észrevesznek, és egy időre megfeledkezve a dugó okozta stressztől röhögnek a szerencsétlenkedő motoroson. Még az is gondként jelentkezett, hogy melyik féket használjam. Esetleg mindig az elsőt, vagy ha nem akarom a kormányt fejelgetni, a hátsót? De valahogy mégis elvergődtem a Deák térig, ahol azonban három egymást követő esetben, mindig elindulásnál, lefullasztottam a Hondát. Ekkor fordult elő az a nemkívánatos eset, hogy egy sietős taxis átordított az ablakon: „mi a fasznak ül egy ilyen hülye ekkora motorra?” Szerencséjére a szégyen okozta sokk végett nem tudtam időben utána menni…

Az utolsó említésre méltó nehézséget a jelentős emelkedő okozta a Hegyalja utón fölfele menet. Sehogy nem tudtam megoldani, hogy hegyre indulás esetén ne ordító gázzal indítsam meg a szegény párát, vagy éppen ne fullasszam le. Megállásnál tetszetős szambát jártak a lábaim annak eldöntése végett, hogy melyiket tegyem le, hiszen ha a kézi féket húztam, ezzel párhuzamosan képtelen voltam gázt adni, ha a bal lábamat tettem le, mivel a jobbal kísérleteztem a fékezéssel, akkor a biztonságérzettel keletkeztek hiányosságok. Életemben nem láttam ennyi lenéző, vigyorgó, szánó tekintetet, mint abban a helyzetben, amit az autósoktól kaptam. Végre megindult a sor, és akkor ott az a hülye motoros, aki miatt képtelenek újabb négy-öt métert haladni!! Igazuk volt, ha a másik oldalon állok, ugyanezt gondolom.

Valahogy azért kivergődtem az M1 autópályára, és onnan már gyerekjáték volt a hazaérés. Otthon már apám várt rám, lerágta az összes körmét (soha nem tett ilyet az elmúlt hatvan évben) és amikor beálltam az udvarra, örömujjongásban tört ki. Teóriám szerint inkább a sértetlen motornak örült, mivel napok óta nem aludt, tudván a várható vállalkozásomról, miről az volt a véleménye, hogy a tréleres ismerősünk számát mindenképpen írjam fel, mielőtt elindulnék a motorért, majd felvette olyan régi orvosi végzettségű ismerőseinkkel is a kapcsolatot, akikkel évek óta nem beszélt. Ez az utóbbi azért szép volt tőle, imádom apámat.

 
Apu így örült, hogy hazaértem!

A kalandok itt nem értek véget, a következő részben leírom, hogy milyen is jogsit szerezni manapság Magyarországon! És jönnek természetesen az első hazai túráim, a rettegő párom kíséretében.

Petergy. 2008. december 31.

A cikk folytatása itt olvasható.

 

 

 

 

 

No Responses to “Motoros kalandozások 2/3”

  1. kutya. január 1, 2009 at 10:19 de. #

    Tökéletes időzítés! BUÉK!

Hozzászólás a(z) kutya. bejegyzéshez Click here to cancel reply.