Nagy Alpesi körút

Az út ötlete még a hideg téli napokon született meg a meleg cserépkályha mellett üldögélve, álmodozva és a térképeket nézegetve. Az ablakot verdeste a nyírkos téli havas eső de én már lélekben döntögettem a motoromat a francia alpok meredek szikláiba vájt elhagyatott hajtűkanyarjain. Annyi szépet és jót olvastam már ezekről a helyekről külön külön is, de megpróbáltam egy útvonalra felfűzni az összes számomra izgalmas látnivalót.

Amit mindenképpen látni szeretnék az a svájci alpok, a francia Alpok híres nagy alpesi útvonala, a Mont Blanc, Monte Carlo, a Garda tó és a Dolomitok. Ezeken a helyeken egy hetet is simán el lehet tölteni, de nekünk az egészre volt ennyink és 1000 Eurónk. Egyik sem túl sok, de megpróbáljuk. Örültem, hogy az útvonal ismertetésekor a 17 éves nagyfiamnál, (aki éppen a semmi nem érdekli állapotú kamaszkorban van) ez az út, átütötte az ingerküszöböt és ő is nagy örömmel akart jönni velem.

 1. nap – 2008. július 19.
Nyergesújfalu – Bécs – Salzburg – Innsbruck – Landeck – Tozenz
780 km

Július 19-én reggel korán indultunk otthonról, jól felmálházva, két oldal dobozzal egy hátsó dobozzal és egy tanktáskával, amiben a térképeket a fényképezőt és az iratokat vittük magunkkal. A költség hatékonyság jegyében az oldaldobozok egy részét az otthon vásárolt konzervek és szendvicsek töltötték ki.

Az első napra tervezett etap nem igérkezett túl érdekesnek hiszen közel 800 km-t kellett menni és ezt töbnyire az ingerszegény osztrák sztrádán. A célunk az volt, hogy minél jobban megközelítsük a svájci határt, hogy a svájcot hosszában átszelő következő napunk ne legyen olyan feszes. Ezt nagyon jól megoldottuk, Landeck után szálltunk meg spontán, akárcsak a többi napokon, hiszen szállást nem foglaltunk előre.


Megálló a mondsee-nél

Egy a svájci határtól 12 kmre lévő kellemes kis osztrák falusi házban sikerült megszállnunk és kipihenni a két személyes végtelen hosszúnak és unalmasnak tűnő sztrádázást. Egy út melletti kis falucskában, Tozenzben tértünk esti nyugovóra, ahol még késő estig húztak el a motorok az ablakunk alatt, ki olaszország felé, ki svájc felé, ki pedig már onnan vissza.

 2. nap – 2008. július 20.
Tozenz – Davos – Chur – Andermatt – Nuffenenpass – Brig – Sion – Martigny – Chamonix Mont-Blanc
498 km

Reggel 9 kor már teli hassal vehettem elő az útleveleinket és a jogosítványomat a svájci határőr nő kérésére. Elvégre elhagyjuk az uniót egy kis időre.


Svájci alpok kezdete

A svájci túra terv az Davos, Chur, Furka pass, Brig, Sion, Martigny lett volna és végállomás a második nap befejezéseként a franciaországi Chamonix Mont-Blanc. Gyönyörű kis falucskákon haladtunk át a lila tehén várakozásunknak az útmenti műanyag tehenekkel igyekeztek megfelelni, igaz más színben.


Lila tehén helyett

Egy apró kis térkép elnézés és eltévedés folytán legnagyobb sajnálatomra a Furka pass kimaradt. Ezért a kimaradásért a kissé délebre fekvő Nuffenen pass kárpotolt minket az ideálisnak mondható motoros időben. Ekkor még csak kavaroktak a felhők felettünk de ez még szebbé tette a látványt. Pár órával később már esővel, erős oldal széllel és csúszós úttal is jutalmazott minket. Szerencsére ekkor már nem a hegyi utakon tekeredtünk, hanem a Brig utáni sztrádán.


Nuffenen pass

Késő délután, már borongós sötétedős időben értünk Svájc nyugati csücskéhez ahol átléptük a francia határt. Itt már senki nem kért semmiféle útiokmányokat és a határállomás is üresen tátongott.

Átérve Franciaországba Chamonix Mont-Blanc felé vettük az irányt és már elég sietősre fogtuk, mert ha este 7 órakkor még egy távoli idegen országban nincs szállásod az elég nyugtalanító.Harmadik próbálkozásunkra sikerült csak a szállás megszerzése, bár meg kell mondjam mi elég igényesen választunk. A két csillag nekünk már sok, beérjük egyel is.

Az egy csillagos szállás olyan volt, mint a francia filmekben a kupleráj de a hegyek lábainál ez sem vette el a kedvünket. A nyikorgó falépcső vörös szőnyeggel volt borítva és egy düledező korlátba kapaszkodtunk, mire felértünk az éppen csak 2 méter belmagasságú szobánkba. A szobában egy utólag behelyezett műanyag konténerben volt a WC és a zuhanyzó. A francia építészek leleményességét dícséri, hogy azt valahogy bezsúfolták másfél négyzetméterbe. A zuhanyzás két fázisban történt, mert megfordulni nem lehetett a zuhany alatt. A kerthelyiség az 20-as évek nyugodságát és hangulatát sugározta. Annyira kiesett a főútvonalakból, hogy legikább csak lovasokat láttunk elmenni a panzió meletti úton.

Lecuccoltunk és azonnal elmentünk egy étterembe vacsorázni, kerül amibe kerül, pénz nem számít alapon, mert már kopogott a szemünk az éhségtől, de ezt útközben észre sem vettük. Az étterem nagyon hangulatos volt, fa berakás mindenhol kandalló és kedves személyzet. Sajnos a rántott húst semmilyen általunk beszélt nyelven nem tudtuk elmagyarázni nekik. Valami iszonyú rossz ízű vadkacsára beszéltek rá bennünket, ami egy elég gusztustalan szósszal volt nyakon öntve ráadásul nem nézett ki túl bizalom gerjesztően a malomkeréknyi tányéron a mikroszkópikus méretű húsocska. Fordítva szerettük volna, ha egy kis tányérról minden oldalán lelóg a vinersnicli. Na de hát franciában el kell hesegtni az ilyen álmokat. Visszaérve a szállásra még egy hazai konzervvel ráerősítettünk a francia konyha eme remekére, hogy teli hassal térhessünk nyugovóra.

 3. nap – 2008. július 21.
helyben motorozás Chamonix Mont-Blanc környékén
80 km

Ez különleges nap volt a számomra. 41 éves vagyok. Boldog voltam, hogy a kontinens legmasabb hegyének a lábánál ér a hajnal. Felébredtem az ágyamban kinéztem az ablakon és a nap elkezdte súrolni Európa legmagasabb hegycsúcsát. Felráztam a fiamat, hogy ő is lássa. Őt nem hozta olyan izgalomba a látvány mint engem. Hamar felöltöztem, nyakamba vettem a fényképezőgépemet és irány lefotózni mindent, amíg ilyen gyönyörű súrló fény van. Olyan élvezet volt a hajnali séta és a fényképezés, hogy egészen a városközpontig begyalogoltam ami több kilométerre volt.


Kora reggeli fények a Mont-Blanc lábánál

A mai napon amúgy sem akartunk a terv szerint továbbmenni, hanem a környék bejárása volt a cél. Elindultunk hát a felvonóval az Aiguille du Midi nevű hegyre ami 3842 m. magasan van és lélegzetelállító panorámában lehet része odafentről az embernek. A felvonón féltem, mert valamiért mindig az ilyen kabinokban jut eszembe az összes idevágó tömegszerencsétlenség amit ezekről az újságokban olvasni lehet. A fenti panoráma kárpótolt a kabinban érzett félelmemért.


Kilátás a Midiről


Himbálózás a magasban

Amikor leértünk késő délután a 3842 m. magas hegyről nekiláttunk a születésnapi ebéd elkészítésének, ami abból állt, hogy megvettem a helyi ABC-ben a legdrágább konzervet és egy bagettet majd annak a rendje módja szerint megettük a fiammal és egy pár doboz meglepően finom francia sörrel öblítettük le.


Késő délutáni estebéd a panzió kerthelyiségében

Este még összepakoltunk, hogy másnap reggel korán búcsút vehessünk Chamonix Mont-Blanctól és elkezdhessük utunkat a várva várt Rute des Grandes Alpes vonalon.

 4. nap – 2008. július 22.
Chamonix Mont-Blanc – Saint Martin a Rute des Grandes Alpes útvonalon
423 km

Reggel korán elindultunk Chamonix Mont-Blancból. Még az ülés is párás volt, többször át kellett törölgetnünk, hogy a komfortfokozat meglegyen. Már az út eleje is izgalmas tájakon vitt bennünket, lábakra épített pályaszakaszon kanyarogtunk, alattunk a mélyben lévő kisvárosokkal. Tudtuk, hogy ez még csak a kezdet és az egész napunk olyan lesz mint egy jó Hitchcock film, aminek már az eleje is izgalamas és a film végéig csak fokozódik a feszültség, míg végül teljesen le nem rágjuk a körmünket.


A lábakon álló pálya

Az út Albertville után kezdet vadregényessé válni. Már sokat olvastam a francia Alpok szépségéről és csak megerősíteni tudom ezeket az írásokat. Eltérően az osztrák, svájci és olasz alpoktól itt az utak nem szélesek. Nincsen 5 kilométerenként kávézó, panzió, pihenő hely. Az ember csak megy egy órát, ami alatt kb. 40 km-t lehet megtenni és csak hegyek, hegyek és völgyek. Olyan érzésünk van, mintha egy lakatlan bolygón járnánk. Emberi kéz építette dolgok alig vannak, szembe nem sokan jönnek. Néha egy-egy villany oszlop, kis pásztorház, birkák az úton, törik meg az elhagyatottság érzését, de aztán újra a holdbéli táj magánya száll ránk.


Óránként egyszer némi életjelet mutat a francia Alpok


Aztán újra a kietlen gyönyör


A táj és a másik örömforrás

Aztán továbbhaladva a nagy alpesi útvonalon elérjük Valloire-t. Egy kellemes napsütéses étterem teraszán kiválasztunk valami ehetőnek gondolt francia étket és amig tömjük a bendőnket a gps-t konnektorról feltöltöm annyira, hogy megint tudjak 2 órát motorozni eltévedés nélkül. Nekem a francia kitáblázás annyira magas, hogy a biztonságból magammal hozott autós gps-t rendszeresen lemerítem, mivel szivartöltő nincs a motoron.

A napsütéses hangulatos és pihentető ebédszünet után azonnal nyeregbe pattanunk, mert 8 órára a még ismeretlen szállásra szeretnénk érni. Valloire-t elhagyva ismét a holdbéli táj pazar látványa fogad bennünket, de ha két hétig itt motorozhatnánk sem tudnánk betelni vele.

Átmotorozunk Briancon városon, majd Vars nevü település következik. Vars után felmászva egy hágó féleségre a nagy magányunkat megtöri egy hatalmas völgy, amiben ameddig a szem ellátott lakóautók voltak az út mellett. Mint a völgy aljában kiderült éppen a Tour de France-osok biciklis versenyébe csöppentünk bele. Nagyon élvezetes volt az a pezsgés amit ott láttunk.

Tovább haladva Barceonnette felé pont a Tour de France verseny miatt egy útlezárás volt. 1 órás várakozás után megkérdeztük a rendőrt, hogy még mennyit kell várakozni. A szerinte még legalább 2 órát válasz után menekülő útvonalat kerestem a térképen és találtam is.
3 km-es kerülővel rátaláltam az olaszországi Cumeo-ba vezető útra és úgy döntöttünk, nem várunk két órát a Tour de Franc miatt, így hát nekünk Tour de Italy lett.

Az alpok ezen az úton kissé lecsendesedik és megszelidül, az útszakaszokba is egyre több az egyenes rész. Aztán a benzinkútnál jobban megnézem a térképet, mert ha ezen az úton haladok tovább az legalább 80 km-es kerülő. Találok egy sárgával jelzett utat vissza a francia Alpokba. Úgy döntök megkockáztatom. Jól döntöttem, erről az útról még azóta is álmodom. Az út az olasz Pianche-ból vezet át a francia síparadicsomba Isola 2000 nevű településre.

Lenyűgöző szépségű táj, kis patakokkal, rétekkel, mezőkkel, havas hegyormokkal, fenyves erdőkkel, kidölt elszáradt farönkökkel. Az egész táj az érintetlenséget sugalja. Néhány cserkész sátor sem rondítja a képet.

Az út szélessége nem teszi lehetővé két autó egymás melletti elhaladását, direkt kiépített félreáló helyekkel oldják meg, hogy tudjanak közlekedni. Az egyik beáll, addig a másik kocsi elhalad mellette. Szerencsére motorral nagyon élvezhető az út. Aztán beérünk az Isola 2000 nevű síparadicsomba, ami július révén elég kihalt volt de télen nyüzsgő élet folyhat ott.


Vékonyka út Isola előtt, motorral élvezetes, autóval kissé szűk

Isola-ból már semmi nem állíthatott meg, hogy a mára kinézett gyönyörű nevű városkába st. Martinba érjünk, de az út még itt is tartogatott gyönyörű meglepetéseket, ott ahol újra vissza találtunk a nagy alpesi útra (Route des Grandes Alpes).


Hurrrá, újra rajta vagyok a térképen – a visszatalálás boldog pillanata

Miközben egy hatalmas meredek sziklafal mellett haladunk el és azt gondolhattam volna, hogy itt csak egyenesen lehet haladni a nagy alpesi út balra van kitáblázva. Na gondoltam ez érdekes lesz, mert még csak elképzelni sem tudtam, hogy ezen a sziklán, hogy vezethet út. De csak kanyargott felfelé meredek hajtűkanyarokkal, valahol a sziklába vésve valahol a sziklafaltól eltávolodva beton lábakra építve az út. Korlát nem sok helyen volt.

Olyan magasra mentünk, hogy az alattunk kanyargó lent még széles folyó vékony kék vonalacskának tűnt csak. Az út természetesen itt sem volt széles, de ezt már megszoktuk. Csendes néptelen úton haladtunk ismét. Falvak – ellentétben Ausztriával – nem a völgyekben épülnek szétszórt házakkal, hanem a sziklafalakra fecskefészekként, egymástól egy sóhajtásnyi távolságra. Amikor beérünk egy ilyen kis fecskefészeknyi településre az egysávos utacska hirtelen kiszélesedik az út meletti kávézók, borozók teraszai szinte rálógnak az úttestre. Hatalmas korzós nyüsgés. Az emberek ülnek a kávéházak teraszain, iszogatnak, beszélgetnek, újságot olvasnak, sétálgatnak. Egyszóval franciásan élnek.

Mikor kiérünk ebből a kis álom világból, az út ismét keskennyé válik és 3 perc motorozás után megint olyan a táj, hogy azt érezzük csak mi vagyunk, senki más rajtunk kívül.

Estére St. Martinba érünk. Szállás az első helyen nincs, második helyen sem járunk szerencsével, de átküldenek egy harmadik helyre, ahol kellemes szállást kapunk. Itt két éjszakára kivesszük a szobát, attól a panzió tulajdonostól aki ha elindulna a Jean Reno hasonmás versenyen, akkor az arany serleget simán átadnák neki.


Bekanyargunk St. Martinba

Nem mentünk csak 423 km-t a mai napon, de azt több mint 10 óra alatt tettük meg. A panzióban gyors zuhanyzás az otthonról hozott konzerv vacsorát egy helyi pubban két sörrel leöblítjük. A fiammal még átbeszéljük a másnapi utitervet és monte carlo iránti várakozással térünk nyugovóra.

 5. nap – 2008. július 23.
Saint Martin – Monte Carlo – Saint Martin
165 km

Reggel 8-kor a reggeli után nyeregbe pattantunk és a 80 km-re lévő Monte Carlo felé vesszük az irányt. A hegyek a tegnapi naphoz képest semmit nem szelídültek. Két órás motorozás után ott, ahol a zöld hegyek belesimulnak a mélykék földközi tengerbe, megpillantottuk Monte Carlot. A korábban 20-25 fokos hegyi levegőt felváltotta a tenger sós illatával vegyített 30 fokos levegő. Nagyott szippantottunk ebből a levegőből és szép lassan a szerpentinen lecsurogtunk a városba, hogy átadhajuk magunkat a metropolis vérpezsdítő hangulatának.


Első pillantás a Monte Carlo szélén lévő villa sorra

A város jól járható volt. Parkolással sem volt gondunk. Leállítjuk a motort és irány minél többet felfedezni a casinók a jachtok és a tűzpiros Ferrarik világából. 10 órakkor már remeg az aszfalt felett a levegő és a kikötőben lévő strandon lassan kitehetik a megtelt táblát. A tenger sós illata átjárja a tüdőnket. Délig sétálunk a városban, a kikötőben és a kaszinó körüli parkban. Délben bemegyünk egy ABC-be és veszünk valami ebédre valót, aztán behúzódunk egy szálloda tetején lévő park pálmafája alá megebédelni. Ebéd közben fenséges kilátás nyílik a kikötőben lévő kisebb nagyobb hajókra és yachtokra.


A jacht kikötő a pálmafák árnyékából

Ebéd után újra nyakunkba vesszük a várost és megint megnézzük a kaszinót kívülről. Aztán beülünk egy sörre egy útmenti ivóba.
Amint ott hűsölünk és sörözünk, sokadszorra megy el mellettünk ugyanaz a tűzpiros ferrári. Figyelgetni kezdjük és látjuk, hogy mindig ugyanott parkol le és onnan indul. Körbe körbe. Közelebb megyünk és látjuk, hogy ezek bér autók, lehet menni is velük 85 euroért és utasként is 45 euróért. A fiam nagyon ráizgul a dologra. Be is fizetem egy utasos körre, ami a monte carloi forma 1 pályán vezet végig. Lefilmezte az egészet és nagyon boldog volt, hogy ilyen autóban vitték körbe. Emlék jegyet is kapunk a fiam nevével ellátva. Lesz mivel büszkélkedni a suliban összel.


A casino

Az autózás után újra sétálni kezdünk és a város még felderítetlen meredekebb oldalait is felfedezzük. A város nagyobb mint elsőre gondoltuk és 30 fokos melegben nem is igazán élvezetes a városnézés motoros nadrágban, kabáttal és sisakkal a kezünkben.


A fiam egy tűzpiros ferrárival és egy ismeretlen szöszivel

Végül a sétánkat újra a kikötőben fejezzük be, még egy pár búcsú képet készítünk magunkról aztán irány vissza a szállásunk felé. A híres forma 1-es alaguton keresztül felkaptatunk a hegyoldalra és mégegyszer vetünk egy pillantást arra a városra ahol csodálatosan éreztük magunkat, a tikkasztó hőség ellenére is.


Jachtok, bukósisakok, egy csipetnyi sós víz, na meg én


Búcsu pillantás Monte Carlora, ami a lábunk előtt hever

 6. nap – 2008. július 24.
Saint Martin – Menton – Genova – Salo (garda tó dél-nyugati fele)
515 km

Ismét egy korán kelés, friss francia bagett és kávé, majd a reggeli pára törölgetése a moci üléséről. 7-kor már a hegyek között kanyargunk. Ezúttal más úton jutunk le a tengerpartig. Elhagyjuk a sziklafalra épített, falvakat és városkákat, és besorolunk az egyik oldalról pálmafákkal, másik oldalról tengerparttal szegélyezett széles országútra. Pár kilométert haladunk csak amikor átlépjük a Francia-Olasz határt.


Indulás a hegyekből

Sűrűn lakott tengerparti városkák szinte egymásba érnek. Nagy forgalom van mindenhol. Rekkenő hőség van. A soknapos kellemes hegyi levegő után szinte elviselhetetlen a mediterrán klima. Le is veszzük a kabátot és a hátsó dobozra gumipókozzuk. Így haladunk át San Rémon de már nem bírjuk sokáig a lassú araszolást a tűző napon.


Leértünk a tengerparti útra


Kis tengerparti pihenés a fárasztó hegyi út után


Kis strandolásra is beneveztünk de túlzásba nem vittük

A létező legrosszabb időpontban, amikor az uv sugárzást már élő meteorólogus sem tudná megmérni, mi megállunk hogy belevessük magunkat a hűs habok közé. Egy negyedórás felfrissítő tengerben lubickolás után alaposan lezuhanyzunk, hogy a rajtunk maradó tengeri só ne keserítse meg a napunk hátra lévő részét. Majd keresünk egy útmenti árnyas ligetes részt és egy konzerves edéd után hűsölünk a fák árnyékában.


Hűsöltünk egy kicsit a terebélyes fák árnyékában

Közben a GPS-el megnézem, hogy mennyi van még a mai célpontig hátra. Hát nem vagyunk túl közel a Garda tó déli csücskéhez. Ha továbbra is ilyen forgalmas lesz a tengerparti út akkor lehet módosítani kell az esti célpont helyét. Na irány tovább. Szerencsére az olasz robogósoktól ellesve a helyi közlekedés „szabályait” megyek előre városon belül a tömött turista buszok és a teherautók között. Persze ami egy robogósnak gyerekjáték az nekem utassal és a két kitüremkedő oldal dobozzal nem veszélytelen mutatvány. Időnként nem tudom mitől izzadok le jobban, a saját vakmerőségemtől vagy a 30 fokos levegőtől.

Mire Genovába érek már úgy érzem mintha az olasz robogosók összes virtuózitásával rendelkeznék. Azért Genovában a kétszer 4, vagy 5 sávos utakon még mindig lenyűgöz a robogosók találékonysága. Na meg persze az is, hogy az autósok mennyivel jobban tolerálják a motorosokat. Egész pontosan teljesen természetesnek veszik, hogy a motoros minden helyzetben előre megy. Félelmetes hangefektusok vannak amikor a piros lámpánál állva az öt sávban egyszerre megindul a 30-40 motoros, mikor a lámpa zöldre vált.

Genova nem egyszerű város, a rengeteg táblájával, széles útjaival és a hömpölygő forgalmával. GPS nélkül talán rá sem találok arra az útra amin szeretem volna elhagyni a várost. De sikerült, amint kiértem le is merült a GPS, de az út további részét már megoldom a hagyományos térképnézegetős módszerrel.

Azért volt még előttem pár száz kilométernyi út, amely azonban a reggeli alpesi úthoz és a nyüzsgő tengerpartnyi sétányokhoz képest nem volt túl érdekfeszítő és látványokban sem hemzsegett. Ezen az elég unalmas viszont jól járható kis forgalmú országúton jutottunk el már sötétedés után a Garda tó déli csücskéhez, ahol az első nagyobb településen szállás keresésbe kezdtünk. A tóparti szállások teljesen megteltek, ezért egy keskeny mellékúton felkanyarodtam a tó mellett lévő domboldalak egyikére. Ez az út nem volt túl bizalom gerjesztő de szerencsére egy 6-8 kmnyi motorozás után találtunk egy családi panziót amely hemzsegett az üres szobáktól.

Gyorsan becuccoltunk a szobánkba, közben megrendeltük a vacsoránkat, mert már annyi erőnk sem volt, hogy az egy ujjal nyitható konzervet kibontsuk. A vacsora elkészültéig egymásután rendeltük a söröket a finom illatú olasz pincérlányoktól. Csak győzzük majd reggel kifizetni, a szobával együtt.

A szoba ára kettőnknek 20 euróval volt olcsóbb mint Franciaországban, azonban amit megspóroltunk a réven azt elvesztettük a vámon. Végül nem bántuk meg. Már vagy este 10 óra is lehetett mire a fárasztó nap után ágyba kerültünk, ebben a Salo melletti falucska szélén lévő panzióban.


Késő délutáni megérkezés a kis családi panzióba

 7. nap – 2008. július 25.
Salo – Sella-hágó – Arabba – Cortina d’Ampezzo – Lienz – Spital
445 km


Reggel ezzel a látvánnyal örvendeztetett meg bennünket a Garda

A kora reggeli ébredés után nem győztünk betelni a panzió terászáról elénk tárúlkozó látvánnyal. A Gardát nem a legszebb olasz tónak tartják de nekünk ez is nagyon bejön.

Aztán csomagolás, a motor feldobozolása, majd jó 40-50 km-nyi tóparti úton haladunk. A parti út alagútba be alagútból ki. Időnként tóparti városkák törik meg a monotóniát. A városkákban kikötők, lényegesen kisebb hajókkal, mint a tengerparti kikőtőkben. Itt inkább a szörfösök vannak többségben és az ejtőernyővel szörfölők, amit ha minden igaz akkor kitesurfnek hívnak.


Ez a látvány pedig útközben varázsolt mosolyt az arcunkra

Aztán Riva del Gardánál búcsút veszünk a tótól és a lassú bámészkodós menetből egy kövér gázzal haladós tempóra váltunk. Jó pár km-nyi unalmasabb táj következik, amitől egy jobbra kanyarodással válunk meg és végre elkezdődnek a kisebb nagyobb kanyarok és az út is emelkedni kezd, hogy felvezessen bennünket egészen a Dolomitokig.


Végre kezdődik a Dolomitok

Kisebb esőfelhők alá érünk amikor meglátjuk a dolomitok széleinek csipkézett vonulatát. A legelők egyre meredekebbekké válnak, a levegő pár fokkal hűvösebb és az adrenalinunk is emelkedni kezd az egyre élesebb hajtű kanyarokban.


Egyre beljebb a Dolomitokban

Addig addig kanyargunk, amig már közelről látjuk a sella hágót és a mellette lévő hegyeket. Szeretnénk tökéletesen kiélvezni a fenti látványt, de ezt üres hassal nem lehet. Ezért előtte megálunk egy útmenti étteremben ebédelni.


Ez már nagyon bent van a Dolomitokban

A jóleső ebéd után még sütkérezünk egy kicsit a napon indulás előtt a ragyogó napsütésben. Örülünk, hogy a Dolomitok elején bennünket fogadó esőfelhő más irányba vette az útját mint mi. Aztán mocira fel és csak döntöm a gépet, hol balra hol jobbra és csak jönnek szembe mind többen és többen a kanyarok kétkerekű szerelmesei. A végén már alig fogom a kormányt mert állandóan köszöngetek. Aztán végre felérünk a Sella hágóra. Leállítjuk a motort az egyetlen szabad helyen a parkolóban, mert tömve van motorosokkal. Elindulunk körbe csodálni a látványt, fényképezni, souvenir boltozni. Nehéz betelni a látvánnyal, de mivel ezúttal a teljes Sellát körbe szeretném motorozni tovább kell indulnunk.


Végre a Sella


Valakinek turista látványosság valakinek pedig munkahely. Az élet kegyetlen


Szépen megművelt lankák teszik még gusztusosabbá a tájat

A Sella csoport körbe motorozása után megbizonyosodtam róla, hogy annak minden oldala gyönyörű látvány. Aztán eljutok egy varázslatos nevű városkába, aminek Arabba a neve. Nem tudom miért, de annyira mesebeli névnek tartom ezt a városnevet, hogy mielőtt terveztem az utamat sokáig képzelődtem erről a városkáról. Jó érzés volt megpillantani táblán a feliratot. Talán ez volt a mai nap csúcspontja.


Elszórt házak és egy falu a hegyek lábainál

Tovább kanyargunk Cortina d’Ampezzo felé, ahol egy kisebb térkép elnézés miatt eltévedünk, de hamar korrigálom és innen már az ausztriai lienz felé veszem az irányt.


Ez már nagyvárosnak számít a Dolomitokban

A Dolomitok hegyei lassan lecsengenek, a hegyek elszelídülnek, a kanyarok kinyújtóznak és az úttest kiszélesedik. Még egy utolsó szippantás a friss hegyi levegőből és irány Lienz, hogy minél közelebb kerüljünk az otthonunkhoz.

Lienzet elhagyva balra ki van táblázva a Grossglockner. Gondolkodóba esem, hogy holnap délelőtt még elugrunk erre, mert csak 30-40 km-rel esik ki az útvonalból. Este azonban meggyőzzük egymást a fiammal, hogy a honvágy már erősebb bennünk mint a kalandvágy. Ezúttal kihagyjuk, de sebaj egy hónap múlva visszajövök ide, de az már egy másik történet lesz.

Késő este találok szállást egy családi panzióban, ahol az udvaron több a kertitörpe mint a vendég. Az egy főre jutó kertitörpék száma kishíján eléri az elviselhetőségi küszöbértéket. Népes német család késő estig vacsorázik és mulatozik a kerti asztaloknál. Őket láthatóan nem zavarja ez a giccsparádé az udvaron. Mi még kicsit focizunk a kertben, aztán nyugovóra térünk, hogy a holnapi hosszú sztrádázást kipihenten kezdhessük meg.


Épp a szállás keresés gyötrelmeit pihenem ki az oszták kertitörpék társaságában, amit csak sörrel a kézemben lehet kibírni

 8. nap – 2008. július 26.
Spital – Graz – Bécs – Nyergesújfalu
611 km

Spital melletti szállásunkról reggel elindultunk haza. Szokásos pályázás 120 km-enként pihenő valamelyik parkolóban, minden második pihenésnél tankolás. Ez megy sok száz kilométeren át, amig végre valahára késő délutánra hazaérkezünk, hogy jó sokáig emlékezhessünk még erre a hétre az életünkből. Lesz mire.

Képek és szöveg: Bogyó Tibor, 2008. november 11.

Tags: , , ,

No Responses to “Nagy Alpesi körút”

  1. Pivók József március 2, 2010 at 6:16 du. #

    Gratulálok Tibi a fantasztikus utibeszámolóhoz. Olyan érzésem volt az olvasás közben, mintha én is ott lettem volna. A párommal már gurultam Veled ZAKOPANE-ban, na az sem volt rossz, igaz csak az ebédről feledkeztünk meg. De az élmény mindent feledtet. Mindenkinek ajánlom REMEK TÚRAVEZETŐ, felkészült motoros.

    Üdv József

  2. break február 4, 2009 at 10:16 du. #

    Nagyon jól összerakott túrát csináltál, gratula! Szerinted egy ilyen túrára elég elindulni egy nyári motorosruhában esőruhával( nyáron) vagy vegyem fel a bőrruhát, ugyanis én is megcsinálom mégegyszer, de már nem autóval?

  3. Bogyó Tibor december 24, 2008 at 9:58 de. #

    Köszönöm a sok dícsérő és bíztató hozzászólást. Az ünnpek alatt megírom a Grossglocneri mocizásomat is. Boldog Karácsonyt Mindnekinek. Ui:Csaba nem jól adtad meg az email címedet. Viiszadobra a levelem.

  4. Horváth Csaba december 23, 2008 at 6:57 de. #

    Szia! a Gross Glockner-en találkoztunk idén (2008) en FJR-rel voltam a feleségemmel te meg a lányoddal, gratulálok nagyon frankó leírás remélem találkozunk még máskor is az utakon!!!

  5. Barbi november 12, 2008 at 6:47 du. #

    Jóvagyapuu:DD

Vélemény, hozzászólás?