Arra gondoltam, hogy végre összefoglalom az élményeket és a történéseket erről a Szallerbeck Maratoni túráról, mielőtt még valaki arra gondolatra vetemedne, hogy ez egy gyerekjáték, és ’hú de jó lenne elmenni rá’! Ne tegye! El kell mondanom, hogy valószínûleg életem legkeményebb 2 napja volt. Nem esküvői felvonulás, nem egy kellemes, és mulatságos gyalog galopp.

A felkészülés, az úgy kezdődött, mint minden rendes rémálom, azaz belerángattak. Jose (Yamaha XJ900 26 éves) elmondta, hogy Õ menne, meg Bundi (Yamaha XJ900 21 éves) is, és jó kis hecc 24 órát motorozni egyben. Ekkor még azt hittem (Yamaha XJ600 9éves), hogy egy zárt pályán fogunk keringeni, és nem fogtam, hogy miről is szól ez az egész. Aztán lassan megvilágosodtam, és egyre inkább az volt az érzésem, hogy ez jó buli! (Én tudatlan!) Itinereket nézegettünk az előző futamokról, meg térképeket. Próbáltunk koncepciókat felállítani, mi is fog történni, mire lesz szükségünk, hogyan lehetünk esélyesek, mire jó a GPS, a PMR, a térkép, a plexitisztító spray, a defektjavító, stb.

Azt hittük jók vagyunk. Még aznap is, amikor pontban 6-kor kihajtottam a garagéból, és üdvözöltük egymást. Már akkor fel kellett volna tûnnie, hogy minden rendben, semmi nem maradt itthon. (Ekkor még azt hittük!) Aztán fel Pestre, gond nélkül, és azonnal amikor megérkeztünk, szebbnél szebb, angyalarcú amazonok fogadtak bennünket, hogy gyanakvásunkat semmivé foszlassák. Étellel, itallal, gúnyával traktáltak, szép kijelzőket és megkülönböztető jeleket aggattak ránk! Persze ma már tudom azért, hogy mások lássák ki az a balek, aki erre beugrott.

Nem tûnt fel, hogy a 6000,- Ft-os nevezési díj messze nem fedezi a ránk költött sok jót, és ez mind csak a káprázat a NAGY PRÓBA előtt. Naivan azt hittük, hogy csak a motoroknak kell helyt állnia. Aztán eljött a rajt és mintha rallie-pilóták lettünk volna, komótosan kigördültünk a kapun, és megkezdődött ’A TÚRA’. Mindent bevetettünk, hogy minél pontosabban lekövessük az adott utat. Figyeltük a jeleket, a nyomokat, a
hangokat, az elszórt magvakat, de a magvakat felcsipegették a madarak, a fonalat ellopták, csak az itiner beszélt, de az is Ó Héberül. Beküldtek gazdasági mellékutakra, térképen sem szereplő utcákba, nem létező falvakba. Néha ismerős vándorokkal találkoztunk, akik ugyanúgy keresték az UTAT mint mi, és ugyan olyan elgyötörten tûrték a vad Alpok fagyos éjszakáját mint mi. Itt a hegyek tetején, a hideg éjszakában döbbentem rá, hogy nincs elégé meleg ruhám, a téli kesztyû fabatkát sem ér, hogy a csizmán át is befúj a szél, és túl hosszúra növesztettem a nyakam, mert nagy a rés a kabát és a bukó között! A kezeim rágémberedtek a gázra, ha éppen nem fájt a csuklóm a szerpentinen a sok kuplungolástól, akkor zsibbadt a karom. Fájt a hátam, és már semmilyen pozícióban nem tudtam a lábaimat kényelmesen elhelyezni. A fenekemből eddigre elhaltak az érző idegek, és már azt is élvezni tudtam, ha az alsó gatya korca belevág a combomba. Tulajdonképpen annyira fáztam, és fájtam, hogy alvásról szó sem lehetett. Az egyetlen, amire vágytam a napocska volt, vagy a következő pihenő, ahol megállhattam, mert még a 10 fokos hideg is melegebb volt a menetszélhez képest. Micsoda élvezet volt szakaszvégén megérkezni, a helyes irányból befutni, az ellenfelek irigy pillantásaitól kísérve, akik esetleg már fel is adták az egészet.
És eljött a pillanat amit ’holtpontnak’ neveznek. Már tudom miért. Hazafelé tartott az ÚT, amikor úgy éreztem, hogy vége, nem csinálom tovább. ’Holt’ fáradtan, összefagyva, elgémberedve, rágörcsölve a kormányra rájöttem, hogy FEL SEM TUDOM ADNI!

Haza is annyi az ÚT, mint ha végigcsinálom az egészet, és ha megállok, se enni, se meleget, se pihenőt nem kapok többet, mintha rendesen végigcsinálnám. Semmi hősiesség nem volt, sem kitartás, sem akaraterő, hanem kényszeredett megmentése önmagunknak. Tovább mentünk, és lépésről-lépésre, kilométerről-kilométerre, pontról-pontra küzdöttünk, hogy ha már eddig eljutottunk, hát legyen értelme a dolognak. A gépek kitartottak, köhögés nélkül tûrték a hideget, mégha 60C foknál nem is volt melegebb a henger! Végig vittek, mint hû igáslovak, és nem kértek mást csak enni/inni, zokszó nélkül, keményebben helyt álltak, mint a gazdáik.

A nagy pillanat a felkelő nap első meleg sugarai voltak, amikor felszáradt a mindent elborító pára, és végre megláttuk a hegyeket, amik egész éjjel sötéten körülvettek. A táj, az út, a városok, a népek mind csodálatosak voltak, de a legszebb látvány a MAGYAR HATÁRÁTKELÕ romos épülete volt! Szebb, mint a Notre-Dame, Eiffel-torony, Topkapi, vagy az Üvegtigris! Innen kezdve tudtuk, hogy megcsináljuk. Végig fogunk menni, és befejezzük a TÚRÁT.

Az, hogy a kedves, segítőkész emberek odaát maradtak, és itthon saját hazánkban a motoros, mint eltaposandó, kisebbrendû lény egyes autósnak sem titulálható véglény szemében, csak fokozta az otthonos hangulatot. Hatalmas érzés volt méltósággal begördülni a CÉL kapuján!

Hiába a szirének hada, a szinte teljesíthetetlenné tett feladat, mégis megcsináltuk. Legyőztünk minden akadályt, megmásztunk minden hegyet, átkeltünk minden folyón, és elértük a célt. Tehát mielőtt úgy gondolnád, jövőre Te is ott leszel, gondolkodj el! Végig csinálod e? Kibírod e? Érdemes e megszenvedni? És ha mégis úgy gondolod, hogy IGEN, tudd, hogy nem leszel egyedül! Hiába lesznek veled a legjobb
csapattársaid, ott lesz a másik csapat, és a szervezők is, akik mind azzal lesznek elfoglalva, hogy neked minél nehezebb legyen, és lehet, hogy ott leszek Én is, és velem szemben már nem lesz esélyed, mert én már végig csináltam, és tudom, hogy nincsenek magvak, és az itinert titkosírással írták, és hogy az éjszakában a farkasok hideget üvöltenek. Nincs esélyed.

További képek és képaláírások: Szallerbeck Bike Maraton 2008 motoros fotók

Üdv!

Bozsoki Csaba