Szardínia, Korzika, Toscana 2/2

Szardíniai strandvadászat, Korzikai malackodás és Toscana gyöngyszemei
2009. Szeptember 14-27.

2/2. rész
(az 1/2 rész itt található)

Tiki – Yamaha FZ6N
Laci – Vespa 250
Tamás – Suzuki GSR600

 7.nap – szeptember 20. szombat
Portisco – Sassari – Porto Torres – Castelsardo – szállás (kb. 300 km)
Portisco – Olbia – Siniscola – Monte Albo – Dorgali – Cala Gonone – Olbia – Telti – L. d. Liscia – szállás (kb. 500 km)

A teljes létszámra való tekintettel ezen a reggelen már nem volt lazsálás, mindenki tipp topp állapotban 10-kor a megfelelő járművön vagy járműben tartózkodott. Én újabb küldetést vállaltam magamra: az utolsó teljes napunkra, azaz másnapra tervezett Cala Gonone-s hajótúrára feltérképezem az opciókat, árakat és lehetőség szerint le is foglalom a számunkra legmegfelelőbb lehetőséget. Hogy miért tettem meg ezt a látszólag önzetlen cselekedetet? Aki járt már a Cala Gononei elágazástól induló 125-ös szakaszon dél felé, annak nem lehet ez kérdés. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy a szigeten tartózkodva végig tudjak menni ezen a csodaúton, mivel a másnapra tervezett egész napos hajókázás előtt és után erre már esély sincs. Hétfőn pedig kompozunk át Korzikára…

Én déli irányba indultam, a többiek nyugat felé: Sassari – Porto Torres – Castelsardo a célba vett városok és látnivalók. Az ő útjuk is emlékezetes volt, ezekről Tiki fotóik árulkodnak, aki lelkesen megörökítette Szardínia szépségét és báját.

 
 
 
 
 
 

Én magányomban Olbia után rögtön a gyorsforgalmi utat választottam, hogy minél több időt tudjak a kinézett szakaszon tölteni. Azért, hogy ne legyen túl unalmas az út, Siniscolánál letértem a dupla kétsávosról Lodé felé és a térkép alapján, hívogató panoráma útként jelölt Monte Albo hegyet vettem célba. Nem árulok el nagy titkot így az elején, ha azt mondom sikerült egy új kedvenc útra rátalálnom a szigeten.

 
 

Ahogy gyűröm le a kanyarokat hegynek felfelé, annál szebb a látvány a tenger felé. És minél közelebb kerülök a hegygerinc tetejéhez, annál kietlenebb és keskenyebb az út. Út? Látványút ez… a tempóból én is visszavettem és huncut mosollyal a sisakom alatt nézelődök és raktározom a képeket ezen a napsütéses szép napon. Télen, a kanapéban bort iszogatva milyen jó is lesz majd ezekre a pillanatokra visszaemlékezni.

Aztán egy kanyarban feltűnt egy morcos, nagydarab, szőrös, rosszarcú, balhéra várakozó kan. Megálltam, reszkető kézzel le is fotóztam. Szép kis bika… mire is buknak ezek a jószágok? Igen megvan, a vörös színre meg a csinos tehenekre. Nőnemű fejős nem vagyok, viszont az ilyen szituációkra nem gondoltam, amikor a bőrruhámat vettem. Végig egymás szemébe néztünk, úgy tettem vissza a tanktáskába a gépet. Azon gondolkodtam, hogy mekkora ciki lenne a haverok előtt, hogy egy piros ruhába öltözött vega motorost felöklelne ez a kedves jószág. De szerencsére a GSR szempillantás alatt 0-ról 100-on van, kihasználtam a rugalmasságból adódó erőfölényt (sima erőfölényről nem beszélnék) és már csak a visszapillantóból figyeltem, ahogy pislogott párat a balhés.


Bátorságpróba, piros bőrruhában

Huh… koncentráljunk újra csak a tájra és az útra. Kényelmes tempóban a szemlélődést választottam Luláig. Éppen kicsengetésre érek be a kis hegyi faluba, így az utca tele volt egyenköpenyes kis lurkóval. A 7-8 éves srácok felcsillanó szemmel követték a motoromat, egy-kettő kérlelően mutatta, hogy hangoskodjak is egy kicsit. Örömmel tettem. Magányosan gurultam végig az utcán, de mégsem egyedül. Mosolyt fakasztottak az arcomra, a gyerekkori nagymotor utáni vágyakozásomat juttatta az eszembe. Néha az álmok valóra válnak.

A falutábla végétől a 129-es útig újra mennyországban éreztem magam ezen a kb. 20km-es szakaszon, útban Cala Gonone felé. Nem lehet megszokni ezt az érzést, amit a sziget útjai nyújtanak. Ahogy ereszkedtem le a hegyről, egy forgalommentes versenypályán éreztem magam, és egy tökéletes tiszta kört tudtam menni. Viszont tudvalevő, hogy minden jót rossz követ. Tudtam, hogy merre a cél és kétségbeesetten láttam, hogy mi vár ott…

A két hegy közötti kis völgyben kellene átkelnem, hogy elérjem a Cala Gonone-i alagutat. És pont ott szakadt az eső. A benzinem már vészesen villogóan kevés, minden mindegy alapon azt terveztem, hogyha kicsit el is ázok, de majd a legelső kútnál meghúzom magam. Kút persze sehol, a vihar előszelét pedig már a sisak plexijén láttam, szemerkélt az eső. Végül egy hatalmas villám szemtől szembe előttem kb. 500 méterre az útba csapott. Ööö… tudom, szégyen a futás, de most per pillanat lekakilom. Dorgali városának érintése helyett gyors megfordulás és irány Orosei. Bizakodva, hogy a benzin még kihúzza addig vagy találok egy kutat út közben. Találtam.

Az automata kút után meg sem álltam Oroseiig, ahol gyorsan ettem is és kipihegtem magam. A felhők is távoztak, így másodszorra is célba vettem a zsákutca várost, immáron sikerrel. A kikötőben érdeklődtem a hajókirándulás/hajóbérlés lehetőségeiről, pár prospektus és árajánlat begyűjtése után az eget kémlelve újra arra jutottam, hogy tünés innen, és egészen Cala Gonone határán lévő benzinkútig jutottam. Itt várom meg, amíg a zivatar végigrobog a városon.

Amint elállt az eső, felmentem a városból induló hegyi, szűk szerpentinre, tavaly is nagyon szerettem a félelmetes szakadékot. De ezúttal az is motivált, hogy a magasban még jobban átláthassam, mégis mi történik időjárás fronton körülöttem. Az öböl napsütéses, és dél felé tekintve, amerre az úti célom, a 125-ös út halad, szintén felhőmentes. Azért a hegyek mögött sötét felhőkből nincs hiány. Megpróbálom. Az alagútból kijövet így balra fordultam, még ha vizes az út, akkor is végigmegyek rajta.

 
Szép és felhős…

5km-t haladhattam a meglepően kihalt úton, sehol senki… félreállok egy parkolóban, melyből látni az előttem elterülő völgyet a magasból. Amikor kitámasztom a motort, hogy a fényképezőt elővegyem, akkor csap a völgy közepébe egy villám. És itt már tudtam, hogy bármennyire is fáj, idén kimarad ez a közel 50km-es változatos szerpentin. Az egyik ok, amiért újra eljöttem a szigetre. De szomorkodásra nincs idő, minél hamarabb északra akartam jutni, ott a többiek elmondása alapján ragyogó napsütés van.

Dorgalinál szándékoztam a gyorsforgalmi út felé elmenni, de az égre tekintve az az irány nem bíztatott semmi jóval. Így maradtam a 125-ösön, a tengerhez közel. Aztán ahogy néztem a tükröt, egyre csak sötétebb árnyalatot láttam viszont benne. Tempót gyorsítottam, nincs mese a vihart le kell hagynom. A felhők dél felől tartanak északra, csak úgy, mint én. De akkor miért vizes az út előttem? Merre fúj a szél? Mi ez az egész? Siniscola előtt 15km-rel utolértem egy hosszú kocsisort, 50-nel haladtak a főúton. Legszívesebben bekopogtam volna minden autó ablakán, hogy nézzetek már hátra srácok, vihar, értitek mi az?… De inkább gyorsan egyenként megelőztem őket az erős forgalomban. Már majdnem megvolt mindegyik, amikor megláttam az okot. Unatkozó, embereket szívató rendőröktől mentsen meg az élet… egy lelkes forgalomlassító rendőrautó diktálja a tempót és senki sem merte megelőzni. Ha az olaszok sem, akkor én sem próbálkoztam. Elkezdett esni. A konvoj meg csak haladt és haladt.

Siniscolában eltűntek, biztos visszafordultak, hogy menjenek még egy bűntető kört. Én meg gyorsan fel a kétsávosra és irány Olbia. A városhatárhoz érve, esküszöm ugyanazt a sötét felhőt láttam, amit Cala Gononéban. Komolyan, mi ez az egész? Menekülök tovább az eső elől, be a szárazföldre. Teltiig csont száraz, emelkedős kanyargás. Itt Calangianus felé fordultam, ahol a jelek szerint már elvonult egy esőfelhő, és csodálkoztam mennyire tapad a vizes burkolaton a BT16-os.

Lago di Liscia tava a déli oldalról megközelítve teljesen más képet mutatott, mint tavaly. Kietlen, szomorkás, kissé Holdbéli táj. Vagy csak az ősz közeledte, a borult idő és a fáradtság teszi ezt? Borzongatóan magányos érzés volt itt motorozni és nézni a tájat.

 

Innen már tényleg irány hazafelé, a 427-esen Arzachena a cél. De valahol valamit nagyon elnézhettem, mert észak helyett keleti irányba jutottam, és újra Olbia felé közelítettem. A város előtt félre is álltam, megragadóan szép volt az előttem elterülő erősen lejtős egyenes út – te jó ég, ilyen hosszú egyenes szakasszal még nem is találkoztam a szigeten –, a háttérben Olbia kikötőjével és a körülötte lévő szigetekkel. Az összemosódott mélykék ég és tenger pedig különös hangulatot adott ennek a képnek.

 

Egy villámlás térít észhez, az eső előli futam tovább folytatódik. Már nagyon fáradt lehettem, mert sehogy sem tudtam elkeveredni Olbiától, fél óráig köröztem a város körül, hogy rátaláljak a hazavezető útra. Végül 8 óra körül kinyitottam az Ichnusát a házban, hogy megpihenve várjam a többieket, akik Castelsardotól szintén az eső előli menekülés programján vettek részt. Mindenki fáradtan, élményekkel teli zárta a napot. Nekem közel 500km jutott erre a napra a sziget útjaiból.

Mint kiderült Laci Vespája nem sokáig volt tökéletes. A hibák újra előjöttek: a kecses motorhoz nagyon nem illő traktorhang és a kanyargós úton enyhén szólva is problémás hátsó féknélküliséggel nyomta végig az aznapi szakaszt. Az egyeztetés vége az lett, hogy hétfőn újra elmegy a szervizbe, tehát a hétfői korzikai kompozásunk ugrott. Évi és Kacsa gépe Londonba kedd reggel indul, így már ötünknek kellett szállást találni a hétfői éjszakára – a többiek hétfőn távoznak. Laci este elcsacsogott Gyuriékkal, ecsetelve a problémánkat, aki pókerarccal felajánlotta ingyen a villát arra az éjszakára nekünk. Na erre koccintsunk…

 8.nap – szeptember 21. vasárnap
 Cala Gonone hajókirándulás

A tegnapi előzetes információszerzés alapján a csapat csónakbérlés mellett döntött (160EUR + benzin egész napra), Kapitány Laci lesz a sofőr, mi pedig a lustálkodó, fényképeket gyártó, pancsoló utasok. Korán indultunk az utolsó teljes közös napunkon, hogy 10 órakor már a csónak bérlését intézzük a helyszínen. Az odaúton a gyorsforgalmit használtuk, így csak egyetlen igazán izgalmas látvánnyal találkoztunk az addigi élményeinkkel összevetve, ez pedig Dorgali előtti Lago del Cedrino tó. Az út magasan szeli át a víztömeget a tó legkeskenyebb pontján. Innen már közel van az alagút és a látványútnak is tökéletes szerpentin, mely Cala Gonone kisvárosába vezet.

 

A kikötőbe érve kapitányunkat küldtük a bérlési feladat végrehajtására, aki miután olasz nyelven szólalt meg, már csak 120EUR-t kértek tőle. Tanulság? Mindig vigyetek magatokkal otthonról egy tökéletes olasz nyelvtudással rendelkező barátot a szigetre, ültessétek fel egy alig fogyasztó Vespára és simán visszahozza a benzinpénzt. Ahogy számolom már lassan 300EUR körül járhatunk. Csipet csapat gyorsan elfoglalta helyét a 12 személyesnek mondott motorcsónakban, hogy Orosei öblét felfedezze. Az öböl azért különleges, mert a meredek sziklafalak között több barlangot és eldugott partot foglal magában, melyet vagy több órás gyalogtúrával, vagy motorcsónakokkal lehet megközelíteni. Különleges helyszín. Álom tengerpartok, és a hegyek mögött húzódik a 125-ös út legtökéletesebb szakasza. Szépség és kietlenség mindkét oldalon.

 

Kényelmes tempóban, csodálkozva, néha vízbe csobbanva – önkéntesen vagy segítő kezek által – ámultunk egy-egy öböl között az úton. Jóbarátok, vidám hangulat, piknikezés az eldugott partokon… nem kell ide több szó, a képek mesélnek, mert mesés helyen jártunk.

 
 
 
 

Közelítettünk a négy órához, észrevétlenül repült az idő, mikor is a nagy öböl vége felé rátaláltunk Cala Mariolura. Újabb „pofozzmeg” érzés, de a durvábbik fajtából. Létezik ilyen hely? A magas sziklafallal védett, fehér homokos öbölben vigyorgunk és csak nézünk körbe-körbe. A víz pedig még felhős időben is valószínűtlenül kék, milyen lehet napsütésben? Brooke Shields biztos otthonosan érezné magát itt. Paradicsomi körülmények egy kis fakunyhó elhelyezésére. A csónakunkba pedig majdnem berepült egy kb. százfős halraj. Magasan kiemelkedve a vízből ugrándoztak teljesen együtt mozogva, ahogy menekültek egy félméteres fekete rosszfiú elől. De lehet, hogy csak fogócskáztak kicsit.

 
„Summertime… and the livin’ is easy… fish are jumpin’…”

Nem kérdéses, itt volt közös nyaralásunk csúcspontja. Kihagyhatatlan és felejthetetlen élmény azoknak, akik Szardínián járnak. Viszont sietnünk kellett, hogy hatra vissza tudjuk vinni a hajót, hiszen az öböl túloldalán voltunk. No meg elkezdett szemerkélni az eső, Cala Gonone felé tekintve pedig elég sűrű és sötét felhőt láttunk.

Amatőr meteorológusként tudományosan kiszámítottuk, hogy a haladási sebességünket tekintve, ami felettünk van azt lehagyjuk, ami előttünk van, az pedig elvonul. Szerintem Aigner Szilárdnak se jutott volna az eszébe, hogy a kettő között még beelőzhet egy harmadik mélyfekete esőfelhő, annyira egyértelmű volt a szituáció.

Na mindegy, az a dög odakerült és kényeztetett minket, hogy még emlékezetesebbnek maradjon meg ez a nap számunkra. A visszaút első húsz perces kis zivatara felkészített minket a nagy rohamra. Azt, amit második nap motoron megtapasztaltunk, azt most már a vízen is – legalább autós/repülős társaink is tudják milyen érzés fedetlen járműben utazni ekkora viharban. A hangulatra természetesen nem volt panasz: Laci mosolygós nyugodtsággal vezette a csónakot a hullámok között búvárszemüvegben, hogy lásson is valamit, csak a pipa hiányzott szájából. Tiki és Bálint pedig sziporkáztak poéngyártásban. Viccekkel meglepő mennyire le lehet redukálni a félelemérzetet.

A fél órás ömlő esőben és hullámzásban végül senki sem etette meg a halakat, és a viharból kikerülve az átfagyott végtagjainkat a tenger vízébe mártva melegítettük fel. A 25 fokos víz termálvíznek tűnt. Természetesen Cala Gonone kikötőjében szikrázó napsütés várt minket. A váltóruha-mentes Tiki/Bálint páros félmeztelenül be is szabadult az első szuvenír boltba, hogy megvegyék életük első Szardíniás pólóját.

 
És milyen jó volt benne lenni…

A nagy kalandnak vége, hihetetlen látvánnyal és élményekkel gazdagodva távoztunk a városból a szállásunk felé. Az utolsó közös vacsora során pedig megpróbáltuk elfogyasztani az összes maradék ételt és italt, szinte teljes sikerrel. Az biztos, hogyha visszagondolunk erre a szardíniai túrára, akkor ez a nap fog először az eszünkbe jutni.

 9.nap – szeptember 22. hétfő
 San Pantaleo – Golfo Aranchi (kb. 80 km)

Reggel még elugrottunk egy olcsó capuccinóra és vaníliás croissantra San Pantaleo falujába a hegyek közé. Alkalmazkodtunk a helyiek – és nem nyaraló olaszok – életritmusához. Ültünk a tér közelében, néztük a körülöttünk zajló eseményeket: a busszal érkező turistákat, a teherautóról mindent áruló kufárt (kempingszéktől a zöldségen át a TV-ig minden volt a platón), a szárd nyugdíjasokat, az életet… Magyarországtól nem is olyan távol, egy gyönyörű szigeten.

 
 
 
 

Aztán az időjárás alkalmazkodott a hangulatunkhoz, az elválás mindig nehéz, főleg ha ilyen pozitív élményekkel gazdagodik az ember. A napsütés eltűnt, felhős az ég, szemerkélt az eső. Majd Laci sem szolgált jó hírrel, a szervizben nem tudták megoldani a fék problémát, új fékcső beszerzése min. 3-4 nap. Így kénytelen hátsó fék nélkül lenyomni a maradék távot: Korzikát, Toscanát és a haza utat. Még utoljára közösen elnéztünk egy közeli strandra, hogy kifárasszuk a dinnye lasztit és a frizbit a hazaút előtt. No meg, hogy lássuk a kis Yodát is.

 

Az összepakolás előtt még végezetül csobbantunk egyet a medencében, úgyis régen hallottuk Gyuri Mammamiáját. Nem tudtuk eldönteni, hogy a jeges víz miatt aggódott értünk, vagy a vízszámlájáért.

 
 
Valentino Grosso

Az utolsó, meg a legutolsó, no meg a legeslegutolsó közös fotók után a csapat ketté vált. Az autós társaság először Gavint elvitte a reptérre, hogy utána az éjszakai kompozással megkezdjék hazaútjukat. Mi motorosok és a londoni különítmény Golfo Aranciban szuvenír vásárra és vacsorára indultunk. Este pedig a ház tetőteraszról néztük a tengeren hajózó, kivilágított kompot, amivel távoztak Ercsiék.

Az utolsó éjszakánkat a villában már teljesen becsomagolt állapotban töltöttük, reggel 6-kor ébresztő, terveink szerint a 8 órás komppal hajózunk át Korzikára, Kacsáék pedig a 9 órás géppel repülnek vissza Angliába.

 10.nap – szeptember 23. kedd
 Portisco – Arcachena – Palau – Santa Teresa di Gallura – Bonifaccio – Corte (kb. 250 km)

Reggel hatkor korom sötétre és szakadó esőre ébresztett az óra. Másodpercek alatt gyors helyzetfelismerés és szundítás vissza, a következő komppal megyünk inkább. 9 óra előtt útra is keltünk utolsókként a szigetről. Borús idő és néhol pár csepp eső zavarta csak a kikötőig az utunkat, igaz hol menekülős, hol lassítós tempót vettünk, a körülöttünk lévő felhők függvényében. Szerencsére a kikötő előtt közvetlenül az alagútnál jártunk, amikor leszakadt az ég. Innen már csak pár méter a fedett jegyiroda.

A 11 órás komphoz 10 óra körül álltunk be a sorba. Komp van, jegy viszont nincs a kiírás szerint, csak személyjegyet árulnak, teltház van gépjármű szempontjából. Egyre jobban ment el a kedvem Korzikától. Aztán csodák csodájára kinyílt egy újabb jegyárus ablak, mi magyar módra rögtön elsőként ott is teremtünk. A Hölgy pedig rezzenéstelen arccal kiadta a jegyünket a 11 órás kompra. Ezután már az sem zavart, hogy a kapunyitás és a kompba behaladás közötti 10 percet a szakadó esőben ültem végig a motoron.

Ahogy haladtunk ki a nyílt tengerre úgy apadt a nedvesség a felhőkből. Gyorsan ki is mentünk a fedélzetre, hogy az egy órás utat onnan szemléljük végig. Eső már nem volt, szél viszont igen, ami meglepő és látványos bedőlését okozta a hajónak. Aggodalomra semmi ok, két napja ennél hatalmasabb vihart is legyőztünk egy apró motorcsónakkal, bár most nem Laci tekergeti a kormányt. Közelítve Korzika felé, már értettük miért is olvastunk annyi áradozó beszámolót Bonifaccio szépségéről.

A hajó szemből közelíti meg a vízzel alámosott, sziklákra épült várost, hogy aztán a szűk, hátsó, eldugott kikötői öbölhöz hajózzunk. Rövid, mondhatni ingyenes hajótúra volt a város körül, majd kikötés és apró parkolóhely keresése a városban. Egy szobortól pár méterre találtunk is szabad helyet a motoroknak, így gondolom pár turista fotóra is rákerültek a kétkerekűek. Csak a legszükségesebb holmikat vittük magunkkal, ha valakinek szüksége van a ruhánkra, akkor vigye és szagolja nyugodtan.

 
 

Szűk kis utcájú, turistáktól hemzsegő és varázslatosan édes kisvárosban jártunk. Tiki mintha csak erre várt volna az egész nyaralás alatt, a fényképezőgépe a szemére nőtt. Csak akkor láttuk újra mindkét szemét, amikor megebédeltünk egy köpcös, nagy bajszos bácsi barátságos éttermében, illetve amikor a franchise Le Tiki Restaurant előtt pózolt.

 
 
 
 
 

Váratlanul ért minket ez a kis csoda. Ha bárki Szardínián jár, legalább Bonifaccio miatt nézzen át Korzikára. Reggel érkezik, este visszamegy, elég az utas jegy, autó/motor felesleges, ha csak ez a cél. Aki pedig Korzikán nyaral, annak kötelező programnak írnám elő. A tervezett két órás ütemtervet már bőven túlléptük. Mivel kevés időt tudtunk eltölteni Korzikán így legkézenfekvőbbnek tűnt, hogy a sziget közepét vegyük célba bázisnak. Corte városáig viszont még el is kell jutnunk, főleg, hogy szállást sem foglaltunk.

A beszámolókban egekig magasztalt 193-as és 196-os úton akartuk megközelíteni a várost, a sziget nyugati oldalán. Viszont a városból kiérve egyértelmű volt, hogy nyugaton nagy vihar van, kelet felé nyugisabb az égbolt. A nyugati oldalon alapból hosszabb a táv, és az eső miatt szinte kivitelezhetetlennek tűnt, hogy hét óra magasságába oda is érjünk Cortéba a szerpentines úton. Így nem maradt más, mint a nagyrészt egyenes 198-as út a keleti oldalon. Hát Aleriáig, a 200-as út elágazásáig visszasírtam a szardíniai kanyarokat. Solenzara előtti 20-30km-es szakasz a tenger mellett már megdobogtatta a szívem, de közel sem annyira, mint az olasz szigeten.

A 200-as útra ráfordulva végre a hegyek és a mosolygós kanyarok között tudtuk le az utolsó 50 km-t. Itt már nem volt unatkozás, gyorsan ráéreztünk Korzika sajátosságára. Az utak minősége nem olyan tökéletes, mint Szardínián, viszont a táj lenyűgöző, a tempó ezért sokkal szolidabb. A sziget szíve felé tartva pedig egyre több 2000 méter magas heggyel találkoztunk a 70-ből, amely Korzikán található.

Az utunk felénél találkoztunk az első kőből épült közúti völgyhíddal és az első kóbor malaccal a Tavignano folyó mentén. A parkolóból kijövet a nagy koca útdíjat követelt, a kijárat közepén egy tócsában hűsítette magát. Mi könnyedén kikerültük, az autós turistáknak viszont finom falatokkal kellett onnan elcsalogatni az fix.

 

Corte elvileg alig több mint 6000 lakosú, viszont olyan élettel találkoztunk beérve a városba, hogy alig hittünk a szemünknek. Gyorsan megpróbáltunk szállást keresni a belvároshoz közel: az első olcsóbb hotelnél azt mondták egyetlen szabad szobájuk van, de le van foglalva. Ha nem érkezik meg fél órán belül az ügyfél, akkor kiadják nekünk, de csak és kizárólag arra az éjszakára – mi pedig két éjszakát töltenénk el a városban. Ok, azért tovább kerestünk. Az összes kitáblázott és ki nem táblázott hotelt/motelt végigjártuk és mindenhol teltház volt. Sietősen visszatértünk az első hotelhez, szerencsére a szoba a mienk, 84EUR-ért, reggeli nélkül (http://www.sampierocorso.com). Kétágyas, kiegészítve egy pótággyal, olyan jó hatvanas évekbeli stílusban. A liftben még a szerelő fiú fotója is ki volt téve, tehát biztonságban voltunk, ha még az arcát is vállalja egy 40 éves darabhoz.

A motorok pedig főleg nyugodtak lehettek, zárt garázsban voltak ingyen és bérmentve. Azt tapasztaltuk, hogy a szigeten nagyon fel vannak készülve a motoros, bringás vendégekre. Csak a legszükségesebb cuccokat vittük fel a sokadik emeletre, hiszen a szállásunk átmeneti. És már nagyon éhesek és kíváncsiak voltunk. Este 8 körül a város a kezdeti találkozásunkhoz képest totálisan kihaltnak tűnt, de azért éttermet találtunk. Az étlappal már problémába ütköztünk, csak francia nyelvű volt. Valahogy kiokoskodtuk Lacival, Tiki viszont a legegyszerűbb megoldást választotta. Rámutatott a tőle 30cm-re ülő angol Hölgy tányérjára, hogy olyat kér. És kapott is, omlettet.

Ahogy múlt az idő, úgy teltek meg a főutcán a bárok, éttermek. Mi átültünk egy olcsóbbnak tűnő italozó szabadtéri, közvetlenül a főút melletti részére, hogy szemlélődjünk és megbeszéljük a másnapi útvonalat. Az útvonalat gyorsan letudtuk, aztán jöttek a döbbenetes felismerések, amelyről egyik útikönyv sem mesél. Ez a város egy egyetemváros, és a héten kezdődött a „suli”, azaz most indult a buli szezon. Ahogy visszagondoltunk főiskolás/egyetemi éveinkre, nagyon nem ugrott be, hogy mi új Minikkel, új Fiat 500-asokkal rohangáltunk volna egy hétköznapi estén a csoporttársak után. Budapesten egy nap nem látunk ennyit a trendi kis autókból, mint amit ezen az estén láttunk. Pár sör után a szemünk is elfáradt a nagy nézelődésbe, éjfél előtt már mindenki a saját ágyában horkolt. Hát ez sem volt egy unalmas nap.

 11.nap – szeptember 24. szerda
 Corte – Porto – Cargese – Vico – Corte (kb. 220km)

Reggel korán keltünk, vagyis ez igaz Tikire, ránk annyira nem. Ő hajnalban újra bevetésre indult a fényképezőjével, hogy minél több fotót tudjon készíteni a sziget titkos fővárosáról, mely egykor a genovai uralom elleni harc központja volt. Két idegenvezető is társult hozzá, fekete Labradorok személyében.

 
 
 

Később mi is csatlakoztunk a fotóművészhez, hogy együtt keressük fel a város talán legszebb pontját, a Fellegvárat. Az ébredező és még kihalt Corte utcáin mászkálva, a málladozó vakolatú és golyónyomokkal történelmi hitelességet adó épületeket nézve a kora reggeli fáradtság tova tűnt. Mesés kis macskaköves utcák, igazi kis bodegák, melyek a plázákkal teli világunkban szinte már teljesen eltűntek. Romantikus időutazás. A két blöki sem bírta sokáig ezeket a romantikus pillanatokat, egymásnak is estek. Korzikára párral kell jönni, ez most már számunkra sem kérdéses.

 
 

A fellegvárból visszatérve gyorsan összepakoltunk, hogy a mai hosszabb utunk előtt találjunk egy másik szállást a városban. Szerencsére sikerrel jártunk, szobát lefoglaltuk, este lehet birtokba venni, és a csomagjainkat a megőrzőben tudtuk hagyni. (Hotel de la Paix) 70 EUR a két csillagos szoba hármunknak, és a motorok újra garázsban tölthetik majd az éjszakát.

10 körül útra is keltünk, Cortéból kiérve a 18-ason haladtunk, hogy Castirla falu szerpentines utcáin keresztül érjük el a 84-es utat, mely egészen Porto-ig, a sziget nyugati tengerpartjáig vezet. Nem tűnik nagy távolságnak ez a tengerpartig tartó szakasz, talán 70km lehet. Viszont annyira szép és változatos a táj, hogy szinte percenként meg kell állni. Erre tényleg nem számított egyikünk sem. Az út első harmadának csúcspontja az a sok km-es szakasz, mely egyik oldalról magas szurdokkal körülölelt, a másik oldalon pedig szemet vonzó mély szakadékkal nehezített. Nekem kicsit a Jordán Petrát juttatta az eszembe, döbbenet ez is. Főleg, hogy itt közút van. Motoron ülve, és érthető módon nagyon szemlélődős, túrázós tempóban araszolunk a természet szépségéhez igazodó úton, melyen azért van „bokáig” érő kőkorlát, hogyha benézel valamit, akkor dobbantson is egyet rajtad a még szebb szaltó érdekében.

 
 

A 84-es út második harmada a Calacuccia víztározó – mely élőben nem annyira fenséges, mint a képeken – után kezdődik. A sziklarengeteget felváltotta az erdő, a fenyőliget. Már szinte végtelennek tűnt a sok kanyar itt az árnyékban. Az embernek az az érzése, hogy egy természetvédelmi terület kellős közepén motorozik. 60-nál többel nem is lehet, de nem is illik menni. Aztán előkerülnek a kis éhes malacok a pihenőknél, akik jobban hozzá vannak szokva a turistákhoz, mint a turisták hozzájuk. Némelyik pofátlanul erőszakos, némelyik csak hanyatt dobja magát egy simogató kéznek. Meg kell őket zabálni! (Vega vagyok, nem úgy értettem.)

 

A röfiket hátrahagyva, Evissa környékén az útelágazásnál kezdődik a 84-es út utolsó harmada. Itt már a fenyők nem takarták a természeti szépséget, messze ellátni a Portói öbölig a magas hegyek között. No meg az irigylésre méltó helyen fekvő Ota kis faluja is tökéletes fotó téma. Ennyire változatos helyen nem motoroztam még. Külön-külön is élményszám mindegyik szakasz, de így a három együtt talán túl sok a jóból. Főleg, ha azt nézzük, hogy kb. 70km-ről beszélünk, amit majdnem 3 óra alatt teljesítettük. A szemünk ebben a tempóban tudta felfogni és talán elraktározni a látottakat.

 

Portoba érve nem csodálkoztunk, hogy az öblöt az UNESCO felvette a természeti világörökség listájára. Külön, motorosoknak szóló parkoló várt minket a nyaralóvárosban, igaz zsúfolásig tele volt szebbnél szebb motorokkal. Egy német rendszámú 125-ös robogót látva pedig már nem is tartottuk annyira őrültnek Lacit, hogy a Vespával kelt útra.

 
 

Az öblöt elhagyva dél felé indultunk, hogy ne a teljes szakaszt tegyük meg újra visszafelé a 84-esen. Jó irányba indultunk, Porto és Piana közötti 12km-es út volt eddigi motoros útvonalaim legszebb szakasza, még a nagy forgalom (autós, motoros, bringás, gyalogos) és a meglehetősen szűk aszfaltréteg ellenére is. Calanches de Piana a neve, mely a régió egyik legnagyobb látványossága. A különleges alakú, vörös porfírszirtek és a mély, néhol zöldellő szakadékok között vezető út hihetetlen. Főleg, hogy még tenger mélyebb kék színe is nagyon jól látszik innen. Tökéletes szín kavalkád, kényeztetés a szemnek és a memóriának.

 
 

Utunkat tovább folytatva, a Piana és Cargese közötti szakasz a 81-esen végre lehetőséget ad egy Szardínián megtapasztalt, tempósabb kis kergetőzésre Korzikán is. Már kezdtem azt hinni, hogy itt nincs is ilyen, így annál nagyobb az öröm. És hogy mindez folytatódott a tenger mellett a Sagone-i elágazásunkig az külön kis piros ötöst érdemel, a legjobb fajtából – ahogy anno magyar tanárom vezette a kis kockás füzetében.

Itt kell megemlítenem, hogy a francia szigeten utazva valahol a 81-esen, egy benzinkútnál találkoztunk a legbarátságosabb gallokkal egy fiatal pár személyében. A nagy többség távolságtartó és még az éttermekben sem hajlandóak angolul társalogni. Kölcsönös turistás érdeklődéssel tekintettünk egymásra a kúton az ifjakkal, akik a terrorista, boxer motoros, lakóbusszá átalakított VW Transporterükkel járták a szigetet, persze az akusztikus gitár sem hiányzott a csomagtartóból. A srác a magyar rendszámú motorok, de legfőképpen a Vespa miatt csóválta mosolyogva a fejét. Végre egy szimpatikus francia, aki hajlandó és akar is angolul csevegni.

Újabb pozitív élményekkel tovább haladva, letértünk a 70-es útra, mely a nap eleji 84-es szakaszba torkoll kb. 40 km múlva, valahol ott, ahol a fenyőligetes rész kezdődik. A 81-es tempós lendülete volt bennem, az útvonal is erre csábított, forgalom semmi. Micsoda szerpentin! Azt hittem Szardínia után jó ideig nem fogok megtapasztalni hasonlót. Egy rövidebb egyenes szakasz után, már készülök az újabb bal-jobb kanyarkombinációra, a motor bedöntve és… egy turistabusz jön szemből az addig beláthatatlan kanyarban, nagyon átlógva a sávomba, totálisan a betervezett ívemben. A sisakom és a hűtőrács között nem nagy a távolság.

Gyors kiegyenesedés, a busz már mellettem, az ütközést elkerültem, viszont vissza már nem tudtam dönteni az ívre, hogy az úton maradjak. Talán ha 20-szal mentem volna, sikerült volna. Hihetetlen mennyi információ fut át az agyon a másodperc töredéke alatt vészhelyzetben. Már tapasztaltam hasonlót a MERSZ-es pályázások alkalmával. Igaz akkor nem egy busz térített el az ívről, hanem egy jóbarát, aki még az legutolsó körben durván beszúrt a Mansell-ben belső íven. Akkor is pálya elhagyás volt az egyetlen megoldás, most is.
De most valahogy minden sokkal gyorsabban történt: az események, a gondolataim, a reakcióim. Sokkal több minden járt a fejemben az alatt a max. 3 mp alatt. Az útról lekeveredtem a kiegyenesedett motorral és csak az láttam, hogy előttem pár méterrel fa és szikla, ami előtt feltétlenül meg kell állnom és lehetőleg talpon is kell maradnom. Sikerült megállnom a szikla előtt 10 cm-rel.

Alsógatya cserére nem volt idő, így gyorsan visszatértem az útra. Hátra nézve láttam, hogy a buszos lelassított és a visszapillantóból szemlélte az eseményeket. Inkább előre mentem, mint hogy megbeszéljük közösen, mi is történt. Az biztos, hogy piszok nagy mázlim volt. A kanyarból ki tudtam pár métert gurulni, mert nem volt szalagkorlát vagy szakadék. És biztos segített a Hungaroringes főpróba is… szóval köszi Csabi! És hülye voltam, hogy nem olvastam végig az útikönyvet, az utolsó oldalon van: kanyarban mindig a lehető legjobbra tartson a szigeten közlekedő.

A 84-es útra visszatérve újra a hűvösebb, de látványos fenyőerdőben találtuk magunkat. Majd a szűkös, sziklákkal és szakadékokkal nehezített kanyarrengeteg következett így a nap végére. Másodszorra végigmenve az úton sem lett kevesebb az egy kilométerre jutó csodálkozások száma. Fárasztó és felemelő nap volt a mai. Korzika ezen a rövid szakaszon megmutatta, hogy nem véletlenül adták neki az ókorban a görögök a kalliste (legszebb) nevet. A hátsó fékmentes Lacink az esti sörözésnél azért bevallotta, hogy már egyenes útról álmodik.

 12.nap – szeptember 25. csütörtök
 Corte – Cap Corse – Bastia – Livorno – Volterra (kb. 200 km)

 Még kaptunk ajándékba fél napot Korzikából, mielőtt a délutáni fél kettes komppal átkeltünk a szárazföldre. Corte városát 10 óra előtt hagytuk el, hogy a 193-ason elérjük Bastiát. Azt hittem kisebb város, hiszen csak 34ezer lakosú, de fél óra biztosan kellett, míg a városhatártól eljutottunk egy integetés erejéig a kompunkhoz. Innen gyorsan észak felé mentünk, hogy a sziget újabb nevezetességét is lássuk, a Cap Corse-t, azaz Korzika ujját. Bastia táblát elhagyva a 80-as út gyorsan vidékies hangulattá vált.

 
 

Az út a part mellett haladt, amit először a közvetlenül víz mellé épült villák sora színezett. Lottózásra serkenti az utazót ez a látvány. Egy-két faluban pedig a temetőket is erre a csodaszép partszakaszra helyezték. A fehér sírok ebben a sokszínű környezetben, a tenger hullámai mellett kicsit más megvilágításba helyezik az elmúlás, elbúcsúzás fájdalmát. Porticiollo falujában a kikötőben meg is pihentünk, hogy a helyiek életébe is belessünk egy capuccino mellett. Úgy érzi magát az ember itt, mintha legalább 20 évvel ezelőtt megállt volna az idő.

 

Macinaggiu-nál nem az ujj túloldala felé mentünk, hanem visszafelé, ahol jöttünk, a keleti oldalon. Szinte már kezdtük megszokni a csodálkozásokat, amit a táj látványa okozott. Elhatalmasodik az emberen a boldog nyugalom, jó helyen van itt. Önkéntelenül is hátra nyúlok, hogy menet közben megsimogassam az utasom combját, de csak az oldaltáskát találom. Korzika a lassabb tempó, a sokszínű és hihetetlenül változatos vidék miatt tökéletes helyszín párkapcsolat építő terápiára.

A komp előtt még Bastia utcáin csavarogtunk kicsit a motorokkal és enyhítettük éhínségünket. A hajóhoz időben érkeztünk, hatalmas sor állt, de két kerékkel előre trükköztünk a sorompóhoz, hogy árnyékos helyet is találjunk. Elsőként mentünk így be a hajóba, a harmadik parkoló szinten kötötték ki a motorjainkat.

Mivel eredeti kompjegyünket – mely még csak Szardíniára szólt – éjszakai, kabinos szállással foglaltuk le, ezért a módosítást csak úgy tudtuk megoldani Korzikára, hogy a visszaútra is kabint kellett foglalnunk. A vendégmunkás kulcsos fiút is annyira meglepte a tény, hogy valaki a 4-5 órás nappali átkelésre kabint foglalt (mi voltunk az egyetlenek), hogy anyanyelvén, spanyolul köszönt nekünk. Lepakolás után a fedélzetre indultunk, amikor Tiki észrevette, hogy nincs meg a fényképezője. Kerestük mindenhol a kabinban és a csomagjaink között, de nem találtuk. Egyetlen lehetőség maradt… otthagyhatta a motor ülésén, kb. 15 perccel korábban. Sprintelt két szintet és egy teljes hajóhosszt a motorokig, és ott is volt. Ő is és a fényképező is.

A nagy izgalomra való tekintettel, három nyugággyal és három kis Heinekennel oldottuk a feszültséget a fedélzeten. A nap sütött, 30 fok lehetett, felhő sehol, mi pedig közvetlenül a korlát mellett napoztunk és néztük az alattunk 7 szinttel lejjebb hullámzó tengert, no meg Bastia, tenger felől is megkapó látványát.

 

Szép időben megvan a varázsa a nappali átkelésnek, szerencsére a nagy tömeg sem zavarta a tökéletes helyen lévő kis napozó helyünket, így ez a pár óra alkalmas volt arra, hogy mindenki elmerüljön a saját gondolataiban, rendszerezve, hogy mennyi minden történt velünk mióta útra keltünk Budapestről. Johnny Cash szólt a fülhallgatómban, a hangulathoz is ez passzolt. Bármennyire is jó a Földközi tengeren hajózni, rossz volt búcsút venni ettől a két szigettől. Kevés volt, de mégis rengeteget nyújtott.

 

Délután 6-kor kötöttünk ki Livornoban, viszont a FILO elv érvényesült: first in, last out. Legalább fél órát szobroztunk és lestük, ahogy minden jármű elhagyta a kompot és végül utolsóként mi is távoztunk. Cél: Volterra. Az egyetlen probléma, hogy a részletes olaszországi térképet elhagytuk, és csak egy Európa térkép állt rendelkezésünkre, amelyen csak minden 50 km-re lévő város volt feltűntetve, az utak számozásának nyomtatásakor pedig csak az autópályákra jutott festék. Érzésre próbáltunk kikeveredni a kikötővárosból, fél óra alatt sikerült is. Este 7 óra, már lassan ment le a nap, ami tényleg szép volt, mikor már rátaláltunk a városból kivezető, déli irányba tartó útra, mely egyes szakaszán közvetlenül a tengerpart mellett haladt.

 

Szerencsére eltévedni már nem volt időnk, fél 9-kor sötétedésre Volterrába is értünk. Amiről azt hittük, hogy Toscana egyik fellegvára, legalább akkora élettel, mint Trevisoban. Tévedtünk. Szállást természetesen most sem foglaltunk, így a kaland sem maradt el. Bárhova is csengettünk be, ahol szobát kínáltak a táblák szerint, csak rémült tekinteteket láttunk viszont. Persze sehol sincs szabad szoba. Miért is lenne, hiszen a város totálisan kihalt… A temető mellett elhaladva több száz gyertya világítását láttuk a sírokon, ami már tényleg kezdett félelemmel eltölteni minket. Jó nagy kontraszt az eddig élményeinkhez képest.

Végül nagy nehezen rátaláltunk egy felújított kolostorra (http://www.ostellovolterra.it) a városközponttól kicsit távolabb, 70EUR-ért hármunknak, reggelivel. A színes bőrű pultos srác túlontúl kedves volt, az ár is nagyon megfelelő volt, és minden vadonatújnak tűnt. Bár kicsit furcsálltuk, hogy miért a legtávolabbi szárnyban lévő szobát adja nekünk, de legalább örültünk, hogy tudtunk hol aludni. Gyors lepakolás után elindultunk gyalog élelmet találni – a pultos 5 percnyi távolságra saccolta a pizzériát.

20 perce kavarogtunk már a sötét és ijesztően kihalt éjszakában, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy egy nagy területen elhelyezkedő kórház épületei között mászkáltunk. Autóforgalom semmi, gyalogosok sehol, fények az ablakokban sehol… majd amikor egy ütött kopott, totálisan elhagyatott épület mellett mentünk el, a szél pedig a nyitott ablakokat csapkodta, csak fogtam a fejem, hogy miért is kellett megnéznem a Hotel című horrorfilmet… gyors léptekkel visszamentünk a szállásunkhoz, hogy motorral keressünk éttermet.

Ma már másodszorra hallottuk Volterra városában, hogy a belváros utcáiba ne menjünk motorral, mert súlyos büntetés várhat ránk. 300 EUR-ról beszélt a pultos gyerek. Sebaj, bármennyire is el akartuk kerülni a szűk kis utcákat, nem találtunk a központon kívül éttermet. Egészen a főtérig osontunk – Laci mély hangon ordító rossz kipufogója tökéletes segítségünkre volt az észrevétlenségben, az alig 3-4 méter széles, házakkal körülvett sikátorokban –, hogy nyitott vendéglőt találjunk. Ami éppen zárt, fél 10-kor. Olaszországban, Toscanában, egy híres város főterén. Szerencsénkre a kemence még meleg volt, és akadt egy-két adagnyi pizza tészta is, így nem zavartak el, bár egyértelmű volt, hogy nem is örültek nekünk. A pizza olcsó volt, mi meg nagyon éhesek. Viszont a nagy izgalomtól kiszáradt torkomon lecsúszott egy liter kóla, ami dupla annyiba került, mint maga az étel. Látszik mire van itt igazából kereslet.

Jól lakva, újra motoron próbáltunk minél gyorsabban eltűnni a tiltott zónából, bár a Vespa mindent megtett azért, hogyha 10 km-re van egy rendőrőrs, az is hallja, hogy hol járunk. De úgy tűnt rendőrök sem voltak a városban. Ácsi, ez most jó vagy rossz hír?… Még bejártuk kicsit a kolostorunkat, menekülő útvonalak után nézve, és egy kis bömhecceléssel elütve az időt, majd lefekvéskor vettük észre, a plafonra tekintve, hogy egy padlásfeljárót (vagy lejáratot) is találtunk ott… jó éjt.

 13.nap – szeptember 26. péntek
 Volterra – San Gimignano – Firenze – Treviso (kb. 350 km)

 Élünk, akkor irány reggelizni. Nappal már sokkal barátságosabb a valóban szépen felújított kolostor épülete és a kertje. A tegnap esti „élmény” után nem volt nagy kedvem bemenni a városközpontba, de ha már itt voltunk, világosban is megnéztük. Szerencsére. A szállásunkat elhagyva, mintha más világba csöppentünk volna, a kórház területe megtelt élettel, csakúgy, mint a várfallal körülvett óváros. Ennyit számítana itt, hogy a Nap vagy a Hold van felül?

Motorjainkat rafináltan a demilitarizált zónába helyeztük el, a fizetős parkoló és a várfal között, a széles járdán, egy idős Hölgy tanácsára. Ő is felhívta a figyelmet a súlyos bírságokra. Olasz földön mindig kedvesek, figyelmesek és érdeklődőek a turistákkal szemben, igazából csak ez hiányzott Korzikán. És jó volt újra megélni ezt itt. Volterra pedig most olyan arcát mutatta, amilyennek egy Toscán ékszerdobozt elképzeltünk. Újra hatalmas és csodálkozó mosoly az arcunk, a fényképező pedig ismét Tiki szemén, ahogy jártuk az utcákat.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Újra túlléptük az időkeretet, pedig ma még Trevisoba akarunk elérni. Persze akkor kapod a finom falatokat, amikor csak kóstolóra vagy hivatalos. Búcsút vettünk Volterrától, hogy a dimbes-dombos tájon, kanyargós úton, kőből rakott tanyaházak mellett, szőlőligetes, bortermelő vidéken motorozzunk, további élményeket gyűjtve Toscanában. Erre mondják azt, hogy festői környezet.

  

San Gimignano (neve egyet jelent a „toscanai hegyi város”-sal) táblát elérve már szinte elviselhetetlen volt a hőség, pedig szeptember vége felé jártunk. Simán 30 fok felett volt és gyorsan le is tettük a motorokat a zsúfolt motorparkolóban. Még egy kis robogót is odébb tettünk, hogy beférjünk. Mivel a város már évszázadok óta vonzza a látogatókat, így most sem volt hiány turistákból. Ahogy beléptünk az óváros kapuján, újra felvettük a majdnem két órája abbahagyott pózt: mosoly, forgolódó fejek, csodálkozó tekintetek, no meg Tiki és a fényképező újra összebújtak. Mi Lacival pedig egy-egy pizza szeletet választottunk, hogy megosszuk velük ezeket a meghitt pillanatokat.

 
 
 
 

A dombtetőre épült Tornyok városa a középkorban és a reneszánsz időkben a Rómába vezető zarándokút egyik fontos megállója volt. Gazdasága az 1300-as évek közepéig virágzott, mikor a pestisjárvány következtében szinte teljesen elnéptelenedett. Később pedig Firenze vette át a Toscán központ szerepét, így a város fejlődésének megtorpanásának köszönhetően napjainkig fennmaradtak a középkori vár maradványai, a több száz éves templomok, lakóházak és lakótornyok.

  

San Gimignanot elhagyva megkezdtük haza utunkat. Az esti órában akartunk Trevisoba érkezni, lehetőleg autópálya-mentes útvonalon. Firenzéig csak egyszer tévedtünk el, Firenzében pedig megtapasztaltuk a péntek délutáni csúcsforgalom minden élményét. Káosz, kétkerekű erőszakosság, kemény koncentráció és nagy csodálkozások, hogy az oldaltáskákkal is milyen szűk helyekre be lehet férni. Pesti motorosfutár-képző, másoknak nem javasolnám. Jó két órát elvesztegettük a városban és környékén, így nem maradt más hátra, mint autópályán letudni a mai etapot.

Tikivel kicsit kiengedtük a gőzt a pályán, Laci pedig a jobb kezes tempomatot használta. A kényelmi komfortját „csak” az zavarta, hogy max. hangerőn hallgatva az mp3 lejátszóját nem a zene jutott a füleibe, hanem a kipufogójának ordító hangja. Az autópályás szakasz egyetlen örömteli pillanata az volt, amikor kb. 50 hőlégballont láttunk felszállni, köztük több vicces formát is – a Jager üveges ballon még a szomjúságomat is oltotta.

Velence környékén már kora este tértünk le az autópályáról. Innen már alig 30-40km Treviso, de persze most is szállást kell még találnunk, mert napközben Laci nem tudta elérni Lucát. A főúton egy baleset miatt letereltek minket egy mellékútra, majd a Vespa és a GSR már nem bírta tovább a várakozást a sorban, így a bringás úton rövidítettünk. Nyertünk vagy 30 autónyi előnyt, Tiki viszont nem akart részt venni a partizánakciónkban, így később előzgette egyenként ezeket az autókat.

Legalábbis a tükörben ezt láttam a sötétben. Végül Treviso előtt kb. 10km-rel kiderült, hogy nem ő volt az, hiszen megelőzött minket az a motoros… Gyors félreállás, telefon, de nem tudtuk elérni, ami azt jelenti, hogy motoron ül remélhetőleg és halad ő is. Mint kiderült haladt ő is, de nem Treviso, hanem Trento irányába. A lényeg, hogy végül mindenki elért a cél városba, szállást is találtunk, motorok garázsban, pizza és sör pedig a gyomorban. Kaland mindig akad.

 14.nap – szeptember 27. szombat
 Treviso – Budapest (kb. 700km)

A hotel eklektikus reggeliző termét elhagyva motorjainkat kitoltuk a garázsból és a közel harminc fokban útra is keltünk. Az olaszországi szakaszon újra a főutakon, majd Szlovéniában az autópályán haladva közelítettünk Magyarország felé. Szomorkás hangulat, nyugodt tempó Itáliában, szélvihar Ljubljana előtt. A pályán 40 km/h-s maximális sebességre hívták fel a figyelmet a jelzőtáblák, többel nem is tudtunk és nem is mertünk menni. Laci szinte szó szerint vitorlázott a nagy plexi miatt, mi „csak” a szélcsatornás oldalbedőlés gyakoroltuk a duplasávos úton. Más izgalom nem adódott az azt követő szakaszokon, délután otthon is voltunk. Fáradtan és hirtelen felfoghatatlan mennyiségű emlékképekkel a fejünkben.

Végeredmény: 

  • 4100 km két hét alatt, nyaralva, bámészkodva
  • Két csodaszép sziget és három varázslatos olasz város
  • 2000 fotó
  • Kompozás éjjel, kompozás nappal
  • 7 különböző szállás
  • Motorozás szinte minden időjárási körülmények között, csak a havazás maradt ki
  • Pár vesztes csata és csalódottság az eső miatt
  • Felejthetetlen élmények
  • Hatalmas hiányérzet… vissza kell még menni… ide is és még mennyi más szép helyre

Szardínia vagy Korzika?

Életemben nem motoroztam olyan jókat se utcán, se pályán, mint Szardínián. Most is bizsergető visszaemlékezni, amikor elhatalmasodik az emberen az élet, a koncentráció és a boldogság tömény megtapasztalása, ahogy más dimenzióba kerül a motoros az ottani tökéletes minőségű utaknak és szűnni nem akaró kanyaroknak köszönhetően. Az utakhoz párosuló háttérképről és az álom tengerpartokról nem is beszélve. És soha nem motoroztam (de még autóztam se) olyan szép és változatos tájakon, mint Korzikán, ahol a motoros inkább araszol vagy megáll az úton, hogy minél többet láthasson a körülötte lévő természeti szépségből. Nincs jó válasz arra, hogy melyik a jobb hely, mert akkor a negatív dolgokat is számba kellene venni. Ők pedig így tökéletesek, ahogy vannak. Na jó, csak az eső ne essen.

Pónus Tamás, 2009. december.

Tags: ,

No Responses to “Szardínia, Korzika, Toscana 2/2”

  1. Anita augusztus 29, 2010 at 5:14 du. #

    Szia!
    Minél tovább olvastam ezt az élmény beszámolót annál jobban éreztem,hogy egyszer nekünk is meg kellene ezt az utat ejtenünk.Hihetetlenül szép képeket csináltatok!! A szállás körülbelül mennyire jött ki a végén?és a benzin? Köszi!

Vélemény, hozzászólás?