Szlovénia Galli Péterrel

Egy hosszabb túrára futotta az idén a szabadságomból, de inkább helyesbítek – a túrácska kifejezés pontosabb – mert alig 1.700 kilométer volt az egész. A térkép vizslatása és a rendelkezésre álló idő számolgatása után Szlovénia illetve a szlovén-olasz-osztrák határ környéke mellett döntöttem. Mint fent már említettem, mindössze négy nap állt rendelkezésemre ehhez a magányos guruláshoz, ráadásul ekkoriban voltak ama nagy esőzések ezen a környéken, amelyek bizonytalanná tették a magas-alpesi utak járhatóságát.
 1. nap 
Budapest – Lenti

4 napra szétosztva az utat, az első napon csak a magyar-szlovén határig, Lentibe motoroztam el. Zala megyével és Lentivel kapcsolatban mindössze egyetlen dolgot nem szeretek, és ez pedig az odautazás: Nagyjából 350 km a táv, de pocsék a közlekedés, körülbelül 4 óra az út, még ha motorral megy is az ember. Siófokig van autópálya, aztán a déli part forgalmában kell haladni egészen Balatonszentgyörgy után található körforgalomig. Ezután kevésbé forgalmas (mármint a déli parthoz képest kevésbé forgalmas, amúgy szintén telített) útszakasz következik Nagykanizsáig, gidres-gödrös útburkolattal. Elég kellemetlen dolog, amikor az útburkolat egyenetlenségei megcsavarják a motor kormányát 150-160 km/h-nál. Szerencsére ismerem már eme útvonal “dolgait”, így számítottam az ilyen gonoszságokra.

 2. nap 
Lenti – Villach

Lentibe menet még egész kellemes volt az időjárás: sütött a nap, és kifejezetten meleg volt. Ennek másnapra vége is lett, mert a reggeli közben már a borult eget szemlélhettem. Mivel azonban nem vagyok cukorból, így az eső egyre növekvő valószínűségének fittyet hányva, megindultam a magyar-szlovén határ felé.

Maribor

 Szlovéniában dél felé haladtamban csak átutazni kívántam, így csak egyetlen megállóhelyet terveztem: Maribort, ahol már többször jártam átutazóban, de még eddig nem volt időm kicsit jobban körülnézni. Ennél többet nem is volt célszerű tervezni, mert Rédics felől elég ócska és zsúfolt az országút Maribor felé, majdnem olyan, mint a már említett Balatonszentgyörgy és Nagykanizsa közötti szakasz, csak még hosszabb. 1-2 óra nézelődés után sikerült megállapítanom, hogy Maribor – a szűk belvárosi részt leszámítva, ahol a XX. század eleji polgárosodást őrző házak állnak – emlékezetem szerint ekkor közösködtünk a horvátokkal és jól is ment nekik ezáltal – bizony csak egy kisváros, mely csak a szlovén életszínvonal miatt puccosabb egy kicsivel egy hasonló méretű magyar városnál. Két dombocska közötti úton haladva megtaláltam a maribori “Rózsadombot”, ahol bizony igen komoly villák állnak.

Maribori villanegyed

Két órát megért a Maribor, de annál többet nem, így továbbindultam az osztrák határ felé. Végre megérkeztem a hegyekhez, de sajnos szembe jött velem az eső. Először csak csepergett kissé – gondoskodott arról, hogy a kanyarokban levegyem a gázt – majd az osztrák határ közelében már kissé komolyabban is rázendített, s Klagenfurtig abba sem hagyta. A Gore-Tex ruhámnak hála, a zuhany mindössze kissé több figyelmet követelt vezetés közben, de egyéb kényelmetlenséget nem okozott.

A jó ruházat ellenére nem bántam, hogy este 6 óra körül megérkeztem Villachba, az olasz határ közelébe. Eredetileg innen Cortina d’ Ampezzo felé akartam bevenni magam a hegyi szerpentinekbe, egy kis kanyarvadászatra (itt is a vadászat, látod!), de erről az időjárás-jelentés ismeretében nagyot sóhajtva le kellett mondanom.

Villach szintén túrabázisként működött számomra; 2 éve egy népesebb társasággal már megszálltunk ebben a városban, és innen folytattuk utunkat a Garda-tó felé. Most egyedül szálltam meg ugyanott. A fogadós hölgy készségesen mondta el, hogy milyen időjárási prognózisokat mondtak be a TV-ben, és még tippet is adott a túraútvonal folytatására. Eredetileg a Villachból a Wurzenpass nevű hágón akartam átkelni a szlovén oldalra, de a fogadós hölgy azt javasolta, hogy inkább válasszam a Tarvisioból induló keskeny hegyi utat.

 3. nap 
Villach – Lenti

Másnap kellemes napsütés mellett olasz területre léptem. Tarvisioban (ezt a falucskát is most láttam először, pedig hányszor mentem már el mellette az autópályán) hamarosan meg is találtam az utat a szlovén határ felé. A fogadós hölgy nem hazudott, tényleg elég cirkalmas vonalvezetésű út volt, de fogamra való. Harapósan szabdaltam a kanyarokat, és a forgalom többi résztvevőit szinte csak útjelző bója-számba vettem.

A határ felé félúton egyszer csak elágazott az út: A főútvonal (a szlovén határ) jól láthatóan balra volt, de a jobb felől felsejlő úttorkolat ígéretes hegyi utat sejtetett. Mondanom sem kell, hogy természetesen jobbra fordultam, és nekieresztettem a fekete vasat az aszfaltnak.

Az elágazás után nem sokkal gyönyörű tengerszem mellett vitt el az út. A partján megállva és alaposabban körülnézve aztán kiderült, hogy eme tengerszemre némileg rásegítettek egy kis duzzasztógáttal, ettől függetlenül szépen illeszkedett a tájba. A háttérben húzódó hegyek felhőkbe rejtőző csúcsai tükröződtek a vízen.

Érdekes dolog úgy motorozni, hogy az ember megállás nélkül tekergeti a nyakát a látnivalók után. Szinte százméterenként álltam meg, kaptam le a sisakot és elő a fényképezőgépet, ahogy minden útkanyarulat után újabb fényképeznivaló látnivaló bomlott ki előttem.

Hát persze hogy végiggurultam ezen az aszfaltozott öszvércsapáson! Az út hamarosan lejteni kezdett, és pár kilométer után lent találtam magam a völgyben, egy Saletto nevű igazi olasz hegyi faluban (a templomtornya a korai Clint Eastwood spagetti westernekben láthatóakra emlékeztetett), újabb völgybéli kanyarok után pedig már a Tarvisio felé vezető országúton feszítettem neki magam a menetszélnek.

Aznap másodszorra is Tarvisioban kötöttem ki, s ismét nekivágtam a már ismerős kanyaroknak. Ezúttal persze a főúton haladtam tovább, amely igazi magashegyi hajtűkanyarokkal vezetett a hágó, és egyben a szlovén határ felé.

A hágó alá érve kísértett a háború: Egy málladozó bunker tűnt elő az utolsó kanyarban. Képzelem, mennyire meglepődhettek az erre vonuló hadseregek, amikor végre felérve a hegyre, váratlanul lemészárolták őket. A bunker lőállásaiból mindenesetre szép kilátás volt a völgyre. Persze, még annál is jobb a völgyből felvezető szerpentinre.

A hágón átbukva ismét Szlovéniában találtam magam. Érdekes módon nem szüntették meg a határátkelőt. Ugyan nem kérték el az útlevelet, de vámosok voltak az épületben.

Az út a szlovén oldalon is bőven mérte a hajtűkanyarokat. Elégedett voltam, hogy keskenyedik a hátsó gumi szélén az aszfalttal még a kanyarban sem érintkező “majrécsík”.

A két és fél mázsás lóerőgyár méltóságteljes dőlésekkel falta a kanyarokat, s hamarosan vagy ezer méterrel lejjebb jártam, s a Soca nevű hegyi patak jobb partján Nova Gorica felé vettem az irányt. A völgybéli út szerencsére igen élvezetes és lényegesen gyorsabb haladást tett lehetővé, mint az öszvércsapás, így nem unatkoztam. Ugyan számos helyen szép látványt nyújtott a táj, fényképezni már csak egy Kanal nevű helyen álltam meg, itt az út egy hídon keresztül átváltott a Soca bal partjára. Kanal község építészete szinte pontosan megegyezett az észak-olasz falvakéval, hiába, érezni lehetett, hogy egy heggyel arrébb már taljánok laknak.

Kanal és a Soca

Hamarosan Nova Goricába értem. Kanal után már sűrűbb volt a forgalom, így már nem tudtam annyira nekiereszteni a lóerőket az aszfaltnak, mint amennyire szerettem volna. Nova Goricában megálltunk (mármint én és a masina) inni, mindketten kitikkadtunk kissé. Villachhoz képest már jóval délebben jártam, így már érezni lehetett a mediterrán klímát. Amennyiben figyelmen kívül hagytam a feliratokat, olasz földön érezhettem magam. Persze, Nova Gorica határváros is. Aznap már harmadszor léptem határt, mikor az olasz oldalra váltottam, és továbbhaladtam délnek, ki az Adria partjára.

A Nova Goricából délnek vezető, mediterrán növényzettel övezett országút az I. világháborúban elhíresült Doberdo mellett vezetett el. A táj ugyan békés volt, fegyveres testületet azonban most is rejtett a bozót: Az olasz carabinierik igyekeztek feljavítani keresetüket egy kézi radar segítségével. Szerencsére Olaszhonban is működik a szemből villogás, mint figyelmeztető jelzés, így fiskális érvágás nélkül úsztam meg a találkozást.

Nova Goricából már tényleg csak egy ugrásra van a tenger: Monfalconét alig 20 kilométer után elértem, majd balra, Triesztnek vettem az útirányt. Útközben újabb nevezetesség akadt utamba, Duino. A Trieszt felé vezető gyorsforgalmi út felett, a sziklán magasodott is egy régi torony, törtem is a fejem, hogy vajon ez ama nevezetes kilátó, ami Rainer Maria Rilke életrajzában oly jelentős szerepet játszik, de sajnos megállni nem volt lehetőség a gyorsforgalmi úton, így ez a legközelebbi látogatásomig titok marad.

Igazából Triesztre voltam kíváncsi. Gyermekkoromban sokat olvastam Dékány András-regényeket, így nagyon megfogott az adriai tengerpart eme kikötővárosa.

Trieszt látképe

A Triesztbe bevezető gyorsforgalmi úton sűrű olaszos forgalom fogadott: rengeteg kétkerekű és még annál is több szabálytalankodó. Óvatosan kellett lavíroznom a mély hangon dohogó négyhengeressel – a talján népség nem tisztelte a Honda Blackbird fenyegető sziluettjét. A sivító két- és háromkerekű robogók sisere hadától eltekintve a trieszti forgalom semmiben nem különbözött egy átlagos nyári délután pesti közúti tumultusától.

Olasz őseim dacára nem beszélem az olasz nyelvet, s minden latin és egyéb nyelvi tudásomat összeszedve a “régi kikötő” feliratú táblák felé vettem az útirányt. Szerencsére jól találgattam, mert hamarosan bent találtam magam Trieszt múlt századi kikötőjében, és ezzel együtt a régi városközpontban.

Délután négy óra is elmúlt már, amikor megérkeztem, így számításaim szerint maximum 1,5 órám volt a város megnézésére. Ezért a motor leláncolása után hamar bevetettem magam a házak közé.

Trieszt gazdagsága a főtéren vált igazán érezhetővé, ahol a városháza melletti legnagyobb és legdíszesebb épület a Generali Biztosítóé volt. A térről szabad kilátás nyílt a régi kikötő öblére, hogy a magisztrátus állandóan a kereskedelem ütőerén tarthassa kezét.

Sajnos a rendelkezésre álló másfél óra rémesen kevésnek bizonyult a város megismerésére: Szinte csak a régi kikötő közvetlen közelségében lévő negyedre futotta. A város többi részét kénytelen voltam kifelé menet megszemlélni. A város másik felén kifelé haladva aztán megláttam, hogy miért volt olyan festői nyugalom a régi kikötőben: néhány utcányira elém tárult egy másik öböl, mely egy a régi kikötőnél legalább ötször nagyobb kikötőt, s közvetlenül a partra telepített egész feldolgozóüzem-városrészt rejtett. A hatalmas olaj- és gáztartályokat (volt belőlük vagy száz a part közelében) meglátva vált világossá Trieszt igazi jelentősége.

Mivel a város a tengerpart szűk földnyelvére települt, s e földnyelv mögött már hegyek magasodtak, így a város végét jelző tábla már a hegyoldalban felfelé haladó útszakaszra került. A gyorsforgalmi út csodálatos panorámát nyújtott a késő délutáni Adriára, de tartogatott egy meglepetést is: Olyan, a hegyoldalba telepített lakótelepet láttam, amelynek látványát máig emésztem, s utólag sajnálom nagyon, hogy nem volt lehetőségem lefényképezni. A lakótelep ugyanis hatalmas fordított “V” alakú betonlábakra települt, a legalsó szint is nagyjából 20 méterre volt a föld felett. Ez a nyomasztó betonszörny ráadásul nem is volt kicsi, elhaladtomban kb. 100×100 méter alapterületűnek becsültem. A betonlábakra előre gyártott elemekből épültek 6-8 szintes panelházak, egymás után több sorban. Az egész olyan benyomást keltett, mintha a budapesti Havanna lakótelep több lépcsőházas sorait rendezgették volna szorosan 20-30 méteres távközökben egymás mögé, majd az egészet egy állványzattal a föld szintje fölé emelték volna. Nem tudom, hogy miféle népek lakhattak ott (lehet, hogy a kikötői munkások szállása volt), de a tengerparti panorámán kívül semmi vonzó nem volt ebben a meredező panelkolosszusban.

A hegyoldal tetejére érve az út északnak fordult, s magam mögött hagytam az Adriát. Pár kilométer után ismét határt léptem – aznap negyedszerre. Mivel esteledett, s a 9 óra körül tervezett vacsorámra ismét Lentiben akartam lenni, nekieresztettem a masinát a Ljubjana felé vezető autópályának.

180 km/h utazósebesség mellett gyorsan fogy az út, de – ahogy az órára nézve bosszankodva állapítottam meg – mégsem elég gyorsan. A haza utat illetően bizony alaposan elszámítottam magam. Három órát szántam az általam 250 km-re becsült távra, s nem néztem meg alaposabban, hogy csak Mariborig van autópálya – utána pedig van még az utazás elején megismert 90 kilométer nyomvályús országút kamionokkal és rengeteg faluval.

A bosszúságok itt még csak ezután kezdődtek meg igazán. A szlovén autópálya ugyanis fizetős, ráadásul olasz rendszerű, azaz bizonyos időközönként fizető kapu-sorok állják el az utat. Ezek néha meglehetősen közel (20-30 km, ez a Hondával pár perc, így nekem nagyon közelinek tűnt) is állnak egymáshoz. A szlovén autópálya másik fontos tulajdonsága az, hogy drága: Amikor a Ljubjanáig tartó nem egészen 100 kilométeres szakaszon három vagy négy részletben bedobáltam 10 eurót, kezdett lefagyni rólam a mosoly. Egészen pedig akkor fagyott le, amikor Ljubjana alatt eleredt az eső, és még be is sötétedett.

Cudar éjszakának néztem elébe. Az autópályán “zuhanyozni” még csak elmegy valahogy, hiszen a ruházatom megfelelően megvéd a viszontagságok ellen – a Maribor utáni kijárt, keskeny és forgalmas útszakasz ellen viszont nincs orvosság. Pláne zuhogó esőben. Hirtelen nagy ország lett Szlovéniából, mely sehogy sem akart elfogyni.

Nem részletezem a kínlódásomat. Este 9 helyett éjfélre értem Lentibe – épségben ugyan, de csuromvizesen és iszonyú fáradtan. A vacsorámnak lőttek, de szerencsére tiszta ágy még jutott.

 4. nap 
Lenti – Budapest

A negyedik, utolsó nap már gyorsan telt: Délelőtt kimentem a strandra Lentiben, de a borult ég nem sok jót ígért, így pár hossz úszás (az idén ekkor úsztam először) után inkább elindultam haza, Budapestre. Egész úton lógott az eső lába, de az időjárás aznap kegyesebb volt hozzám, mint előző nap. A rossz utak iránti undorom miatt (Maribor körül kijutott belőle) inkább a zalai dombságon vágtam át Keszthelyig, majd bevettem magam a Balaton-felvidék dombjai közé, és Nagyvázsonyon át egészen Veszprémig élveztem ezt az igazán szép útszakaszt. Innen már a rutin útvonalon (Litér – Balatonfûzfő – Balatonkenese – M7) hamar felértem Budapestre.

Galli Péter, 2005. november

Tags:

Még nincs komment.

Vélemény, hozzászólás?