Toszkána túranapló 2009. – Jakab Attila

TOSZKÁNA – 2009.06.26 – 07.04

Toscan Varanus – http://motorosize.info/

 JÚNIUS 26

Attila:
Csütörtök, indulás… teljesen készen még bent a melóban. Elvileg 3-ig dolgozom, gyakorlatilag még 5-kor is bent vagyok. 5 múlt megvolt a megbeszélés a németekkel, a főnököm is elkapott még vmi aktuális kérdéssel, végre vége lehet a napnak! Húzok haza… először persze Olival tali, hogy becsomagoljam magamhoz a vizipipát… örökké hálásak lesznek nekem azért hogy elhoztam az útra… de valszeg sosem ismerik be!:) Aztán beugrottam még hazafele egy naviboltba, hogy a Varát kompatibilissé tegyem a nehezen megszerzett navimhoz. Persze nem sikerült jó megoldást találnom, úgyh dolgom végezetlenül rongyolok haza, hogy csomagoljak és induljak. Alig 8 múlt mire kész lettem.
Oli és Marci már elvileg elindultak… később hívnak, hogy jön vmi Dotti nevű hurrikán (ez a ciklon még többször megcsíp minket asszem utunk során:) és maradjak otthon. Szóval dekkolok vagy fél 10-ig még otthon, nézem az árvíz jelentéseket és reménykedek hogy még ma lejutunk Balcsira.

Végre el tudtam indulni, találkoztunk a budaörsi kútnál (nem az M3 kivezetőnél!:) ez egy egészen más történet, nincsen idő a magyarázkodásra, röviden csak annyit, hogy 2008 augusztásában Ati rossz indulási helyszínre érkezett, persze oda is rendesen elkésve – Marci). Nagy örömködés, aztán go… egészen vagy fél órát haladtunk, mikor eszembe jutott hogy elfelejtettem autópálya-matricát venni sms-ben… no comment! Alig esett kicsit már arrafele akkortájt, úgyh szinte szárazon érkeztünk meg Balatonbizbaszra éjfél előtt nemsokkal. Kaja, sörözés, örömködés, szundi.

Pénteken sikerült indulni időben… na idáig is tartott az hogy tudjuk tartani az időtervet!:)) Először is kiderült hogy nincs Marci navijának bölcsője… az enyémnek meg persze semmije. Vmi noname útvonalrövidítős faluból is visszafordítottak, mert kiáradt a Rába mint állat… bruttó módon durván nézett ki a víz állása, pedig nettóban ugye simán át kellett volna tudnunk rajta kelni;))

Szóval péntek lévén, alig forgalomban, a kamionokat kerülgetve eljutottunk Körmendre és indult a túra… Media Markt, Lidl, Euronics, Varázs Garázs, Gps noname bolt… sikertelen. De hogy ne maradjunk projekt nélkül, elmentünk még Grazba, hogy Marci csimmáját kicseréljük megfelelő méretűre, mert a 44-es tappancsaira kicsi volt a kenut megalázó csizmaméret.
No, utána aztán télleg indula-mandula… fel egészen a Bad Eisenkappel (majdnem olyan szép mint BadSchandau;). Szóval őrület volt! Csak azért nem ért körbe a szám, mert a fülemnél megakadt. Hihetetlen szép út (osztárk szakaszon!), visszafordítók, gyér forgalom… egészen belemelegedtünk!

Még Oli is jól nyomta, pedig idén sikerült eddig vagy 150 km-t teljesítenie éves szinten… hiába no, én haverom, vérében van a kanyarvadászat és a hip-hop bunji tigris jumping… meg az örökkévalóság múzeumában való riszálom ígyis-úgyis… pláne amikor elkap egy zuhé és beázik a seggünk is (no de ezek régi sztorik) 🙂
Az útvonaltervezés és kivitelezés pörfikt volt, a NASA sem tervezhette volna jobban. Nem hiába van tervező vénám, Marci meg ugye a kivitelezésben van a toppon!

Alig ért minket eső, pedig nagyon durva időjárás volt körülöttünk… vagy mögöttünk, vagy előttünk volt mindig villámlás égszakadás, földindulás… de mi mindent megúsztunk vmi egészen hihetetlen módon.
Az Alpok mindig is a szívem csücske, durván zöld rétek, 18%-os emelkedők, amiken békésen legelnek birkák, bocik (nem lilák vazze!) és Marci ijesztgette a nemhalk kipujával szegény csikókat! Havas hegycsúcsok, fenyvesek, fantasztikus kanyarok és a három Amigo… már régóta vártam egy ilyen túrára… ismét egy kívánságom teljesült!:)

Megérkezve a szállásra örömmel konstatáltuk hogy jól választottunk… köszönjük Mr. Kovács!:) Szép szoba, jó felszereltség, szép környezet, csodaszép hegyek, környezet… és leszakadt az ég… ezt is megúsztuk szárazon! Ja, Marcival egy ágyban alszom… megállapodtunk, hogy mindketten szkafanderben alszunk és nem léphetjük át még kisujjunkkal sem a tiltott határzónát… remélem egyikünkben sem merül fel éccaka a kiskifli-nagykifli formáció, mer akkor durva vége lesz az éjszakánknak;))

Este vacsi… brékeltem megint vmi profi időkapcsolásos fényképezős modellel, és egész hihetetlen módon jól sikerül a cizellált módon kitalált alátámasztásos rendszeremmel készített fotó. Két sör, vizipipa… végem van mára, de ez így egy tökéletes nap volt!:) Így indul a nagy kaland, remélem a folytatás is hasonló lesz…

Olivér:
Na persze még el se kezdtem írni a naplót és a túra is csak az elején van, de már Toscanus Varanus van…. Mi van a DLágaszággal? Na mindegy majd a végén lecenzúrázom.

Induláshoz csak a pontosítás végett: Marcival találkozó 19:00-re előirányozva, forgalom stb miatt végül randi 19:30 körülre sikerült. Indulás után beugrottunk Buckóhoz egy csókra a Szabadság térre… itt sikerült abszolválni a túra első esését. Egy pizza futárnak sikerült lábközé venni a járdát szegélyező demszky babákat. Induláskor megbeszéltük, hogy, ahogy elkezd esni az eső megállunk… na ezt Budaörs magasságában sikerült is megejteni. Kiálltunk a kúthoz, hogy gyorsan átvészeljük az esőt. Az átvészelés végül több mint két óráig tartott, aminek nagy „előnye” volt, hogy Attiláról minden piszkos részletet megtudtunk 🙂 22:00 után végül sikerült elindulnunk, minden tiszta víz, körülöttünk mindenhol villámlott, de megúsztuk az iszonyatos zuhét.

Éjfél körül leértünk Balatonra és Attila otthoni elemózsiás csomagjának abszolválása után eltettük magunkat. Attila állítólag le fogja írni, hogy elfelejtett autópálya matricát venni, de ez már csak félúton jutott eszébe, de biztos, ami biztos én is megemlítem.

Marci:
Elhatároztuk, hogy közösen próbálunk on-line naplót vezetni esténként, csak úgy mellékesen, hogy pipázás közben se unatkozzunk…

El sem hiszem, hogy elindultunk… Bár ez az indulás majdnem olyan jól sikerült, mint a tavalyi szlovák kezdés, amikor mindenki máshol volt a megbeszélt időpontban. Borzalmas zivatar volt. A benzinkúton mindenki várta, hogy vége legyen, mint a menekültek, mi pedig Olival kezdtünk aggódni, amikor a kút fémszerkezetén keresztül a tetőből is kezdett zuhogni az eső. Amikor Ati megjött a M1/M7 kútra, még le sem vette a fasza felnyitható sityakját, már láttuk, körbe ér a szája a fején.

Egyszerűen el sem hiszem, hogy sikerült megint otthon hagynom vmit. Legutóbb sieléskor “csak” a síruhám maradt otthon, most meg a navigáció egyik legfontosabb kiegészítője, a bölcső… Persze mindezt csak a péntek reggel sikerült észrevennem, amikor megpróbáltam felapplikálni. Pár sms, és telefon haza és a háttérország (Vicusek) máris ráállt a keresésre, hogy Zalaegerszegen (nem Körmenden, ahogy Ati írta…) találjunk pár boltot, ahol pótolni lehet. Persze nulla eredménnyel. Így viszont marha jó lehetett, amint a bölcső hiánya miatt úgy néztem ki miközben a gps-t néztem, mint az itatós madárka a 80-as évekből.

Valahol Zalában egyik pillanatról a másikra támadt rám az érzés, hogy nyaralunk, és motorozunk, és azt hiszem, legalább annyira körbe ért a szám a fejemen, mint Atinak az induláskor.

Grazig az autópálya uncsi volt, de be kellett vállalnunk, mert egy kicsit több időt töltöttünk el Zalaegerszegben, mint azt eredetileg terveztük… A Lajosban persze a megszokott kedvességgel fogadtak minket, még akkor is, amikor látták, hogy ez egy reklamálós kuncsaft. Mindenesetre a csizmát sikerült kicserélni gond nélkül, és még egy nagyon frankó occsó Lajosos hengert is beszereztem, hogy ne a hátizsák-szatyor kombó legyen mögöttem. Graz után is kénytelenek voltunk a pályán folytatni utunkat, hogy meglépjünk a csúnya esőfelhők elől, amik már kb Fürstenfeld óta üldöznek.

Azt hiszem, az Eisenkappel-hágós kanyargászás az eddigi legjobb hegyi utak egyike volt. Talán még túltesz a kedvenc szlovák szakaszomon is…

Valahogy sikerült mindenütt úgy eljönnünk az iszonyat zuhé mellett, hogy alig kaptunk belőle. Ilyen volt Körmend után, Graz előtt, az Eisenkappel hágó után, és Radovljice felé is. Amikor visszanéztem, hogy hol jöttünk, akkor mindig az ultra sötét felhőket, és a felhőszakadást láttam.

Ez az esti pipázás nagyon jól sikerült…

 JÚNIUS 27

Attila:
Ébredés… hát nem egy kávézással kiegészített reggeli ébresztőke volt:) Az még hagyján hogy Marci ébredt mellettem és még a fél 8-as csengőt is kinyomtuk, de a szomszéd nagyberuházásos többtársasházrendszerének (szép szó!:) kiépítése körül kialakult kisebb zajártalom már kb. 6 óra óta arra sarkallt hogy ébredjünk már és induljunk onnan a P-be. Kontinentális reggeli, nekem bejött, jóllaktam… volt olivabogyó, úgyh bódottá és béke a világban.

Örömmel ismertem fel a korábbi túráról ismerős helyeket, melyeket Kranska Gora, Jesenica, Vrsnic hágó és Bovec felé mentünk. X db számozott macskaköves hajtűkanyar, plussz birkák, bringások, görsíelők (durván sportos kislányok vannak a gőrsíelők kasztjában arrafelé) látványa késztetett minket egy-két félrekanyarodásra, melléváltásra… szép volt a látvány, túraendúrónak tűrhető utak és hát ugye… haverok motoron, mi kell még!:)

Az idő előrehaladtával mi nem haladtunk egyenes arányban km-ben kifejezve, így egy újratervezés felkiáltással módosították a jó kis túratervemet. Kis morgolódás után beadtam a derekam, látva hogy télleg alig haladtunk és még nagyon sok van hátra.

Egyszer csak Marci elindult felfelé a hegynek Olaszo felé… minden bűnét megbocsátottam az elkövetkező óráért és km-ekért!:)) Fantasztikus táj, nagyon jó utak, gyors, váltott, belátható kanyarok. Asszem ez az olasz rész benne van életem top3 legjobb útjában!

A kanyargászást kipihenendő beültünk egy nagyon kellemes étterembe, kedves kiszolgálással és akkor eljött a felismerés pillanata… pottyantós vécéjük volt!!! EU tagok ezek???:) A motorokat vmi nagy kukák mellettük tettük le a parkolóban, úgyh a király pizza, a finom kávé és a kedves cincérlány kiszolgálása után vmi 3 hetes macskaszag mellett öltöztünk újra a ruháinkba és igyekeztünk megint elindulni még a vihar beköszönte előtt. Hát a pizza helyett ez a döglött macskaszag maradt az orromba még jó darabig… szerencsére egy kiadós zivatar elmosott minden szagot és utána már jó volt:)

Az olasz autópálya belőlem vegyes érzéseket váltott ki. Udinetől kb. 200 km-en át marha unalmas, egyhangú, egyenes pályaszakasz volt, utána viszont változott minden. Átmentünk az Alpok vonulatain, alagutak, kanyarok, szóval király volt megint. Kicsit azért veszélyesnek tűnt, lévén olyan, mint kb nálunk az M0-s. Két sáv, két oldalról betonvédők… az egész mintha egy csőrendszer lenne. Ha ott vmi történik akkor kakukk, se előre, se hátra, de még a mentő, rendőr, vagy akármi sem tud a balesethez odajutni. Láttunk is egy óriásdugót, sztem kb. volt vagy 4 km… vmelyik alagútban a szembe oldalon történt egy baleset, úgyh kicsit „feltorlódott” mögötte a forgalom… sztem egy tábortüzes, szalonnasütögetéses barbecue parti is belefért volna, amennyit azoknak a szerencsétleneknek állniuk kellett valszeg a dugóban… nem lettem volna ott szívesen… bár lehetett volna sokkal rosszabb… mondjuk ha esik is!:))

Monteriggioni nagyon szép hely, szép a ház is, viszont belülről elsőre én sokkot kaptam. 3 szoba, 2 franciaágy, egy kicsi szoba ablak nélkül, egyszemélyes gyerekággyal… no ezt majd vetésforgóban fogjuk bevenni:)

Vacsi, pipázás, tri ájrós bor ízlelgetése és napi mesekönyv írása… a többiek hangoskönyvet kértek tőlem, de nem tudok ennyi mindenre koncentrálni. Most abbahagyom, mert a srácok elkezdtek durva témákról beszélgetni… és szeretnék figyelni, bekapcsolódni… folyt köv holnap!:))

Olivér:
Attila után írni mindig jó, mert a csajos részek kivételével mindent leír. Reggel fullos, indulás viszonylag időben. Mivel ma nem volt beütemezve se gps nézegetés, se motoros bolt, ezért viszonylag gyorsan nekivágtunk a kanyaroknak.

Az eleje a néhány éve már bejárt szakasz. Kranska Gora, Bovec még mindig gyönyörű. A számozott macskaköves kanyarokat néhány birka dobta fel, akik az úton keresztbefekve hűsöltek. Menetközben ittunk egy töröknek mondott kávénak hívott zaccot. A szerpentin tetején beálltunk a „szokásos” helyre. Fotóztuk a motorokat, egymást és a hegyeket és HÓGOLYÓZTUNK… JÚNIUSBAN.

Folytattuk lefele a kanyargászást, tankolás és újabb zivatar. Most már biztos, hogy a németek és a szlovénok nem normálisak. A hegyek között többször keresztezve a Socat és egyéb patakokat átkacskaringóztunk Olaszországba. Az első nagyobb faluban megálltunk kávézni, pizzázni ¬ senki se beszél angolul, pottyantós a wc. Ez már definitely Olaszország… viszont a kávéjuk még mindig jó. Udine után már végig pálya volt ¬ sok alagút, még több idióta sofőr és egy komolyabb baleseten kívül semmi érdekes nem történt. Már nagyon meg akartak érkezni az ülőgumóim. Egy komolyabb 22.5 EUR-os autópálya szakasz után rákanyarodtunk a Siennába vezető autópályára, ami egyenesen Montecapuccinoba hozott minket.

Egy kisebb kör után a „bel”városban megtaláltuk a szállást, egy kisebb kastélyt a város szélén egy komolyabb szőlőültetvény mellett. Van medencénk, mindenféle placcunk, kertibútorunk és mint az este kiderült úgy háromezer meztelencsigánk. Gyors átöltözés elmentünk egy étterembe, ahol egy felejthető lassagne aromájú besamel és egy tiramisuval/püspökkenyérszerű valamivel/sörrel enyhítettük az elmúlt nap viszontagságait. Hazanyargalás után az est hátralévő része egy vizipipa, egy 3 EUR-os az ihatatlanság határát súroló bor, amit a házigazdánk dagadó mellel tukmált ránk és komolyabb csigakolónia társaságában telt el.

Nagyon hosszú, de szép napon vagyunk túl, de holnap nem kíván a hátsó felem már hosszabb utat. Összességében a házunk jó, kíváncsi vagyok, hogy a héten hányszor fogunk elcsúszni a bevezető murvás úton, miért kell még 10 EUR-t fizetnünk, lásd ágynemű, és milyen vadállatokkal találkozunk még ¬tekintettel a folyamatosan fenntartott gázrobbanásokra, ami az utunkat végig követi nagyon fel kell kötni a csápját minden ragadozónak. Mivel a bor elfogyott, a vízipipa kialudt és csigák megszállták a lépcsőt bent folytattuk… volna ha Attila nem kezd el hisztizni a takaró, illetve annak hiánya miatt.

Sajnos a számítógép feltöltése ezeddig nem megoldott, úgyhogy a napló sorsa a továbbiakban kérdéses. Holnap állítólag pihenős napot tartunk… na erre kíváncsi vagyok. Eltettük magunkat aznapra, ¾ 1 magasságában.

Marci:
Ma reggel építkezés zajára sikerült felébrednem. Kovácsék mellett éppen egy ház alapjaiba öntötték a kavicsot, ami nem kis zajjal járt. Persze 7kor kezdtek, nehogy tudjunk aludni… Atival az alvás nem volt egyszerű. A párnámat beraktam kettőnk közé, nehogy véletlenül vmi akcióba kezdjen éjjel tudatán kívül.

A reggeli egyszerű, viszonylag bőséges volt, kértem rántottát, erre kaptam egy borzalmasan száraz tojásos izét, de nem volt olyan rossz, mint amilyennek kinézett, de nem ez a ház specialitása, az tutkó.

Gyorsan összekaptuk magunkat, mert megint fenyegetett minket az eső. A közelben vmi sport reptér lehetett, mert paplanernyősöket dobáltak ránk folyamatosan egy kisrepülőből.

Kranska Gora előtt dél felé fordulva indultunk a Soca völgye felé, hogy először felmenjünk a hágóra, majd leereszkedjünk a raftingosok kedvenc folyója mellett, hogy aztán átmenjünk Olaszországba. A hágó előtt megálltunk egy kávéra, ami vmilyen okból kifolyólag fasza török zaccos izé volt, de a koffein kellett… Közben jópár motoros csapat elhúzott mellettünk. A hágóhoz nagyon keskeny, időnként számozott, és macskakővel kirakott kanyarok vezettek fel. A hágónál birkák vártak, de nem ám az út szélén, neeeeem, a közepén aludtak, heverésztek, és rohadtul nem érdekelte őket, hogy mások is arra járnak. Készítettünk pár képet, hógolyóztunk(!), Ati sikeresen seggreesett, majd indultunk lefelé. Sajnos profin kitöröltem akaratlanul jópár képet az indulásról, mert ki akartam törölni egy rosszul sikerült képet, de a teljes kártyát kezdte el törölni. Még jó, hogy időben kapcsoltam, így csak a Budaörsön készített viharos fotók vesztek el. Lefelé időnként nagyon beszűkült az út, és néhány lakóbuszos úgy gondolta, hogy szembe ne jöjjön már senki…

Kicsit szűkösen voltunk az idővel, ezért az eredeti útvonalon módosítottunk, bár Ati, időérzék, és térképészeti ismeretek híján kicsit panaszkodott, hogy kimarad a fasza kanyargászás. Nem volt jogos a megérzése. Olyan remek útra sikerült rámennünk, hogy mindannyian ezerfogas vigyorral vettük be az összes kanyart. Hamar átértünk a határon, és még jobb minőségű utakon mentünk tovább Udine felé, hogy rámenjünk egy rövid ebéd és végre finom kávé után a borzasztóan unalmas, és hosszú autópályára.

Csekély 420km monoton pálya után megérkeztünk Monteriggioni mellé a szállásra, ami a tulaj szőlője mellett van. Vettünk egy üveg nagyon helyi bort, amit a szőlős vizipipa mellett fogyasztunk el este. Lecuccoltunk, majd a sok csomag nélkül nagyon furcsán könnyű motorokkal elszaladtunk kajálni. Az esti lassan már szokásossá váló pipázás közben meztelen csigák versenyét néztük, amint a lépcsőnkön száguldottak felfelé rettenetes sebességgel

Összességében jó nap volt, bár szétmotoroztuk a seggünket.

 JÚNIUS 28

Attila:
Ma volt a pihenős napunk… én azzal kezdtem hogy f11-ig aludtam… valszeg abban a magzatpózban ébredtem, amiben elaludtam:) Fáradt voltam, ezek a barátnak nevezett motorostársak meg még le is itattak, vizipipáztunk, úgyh én beadtam a kulcsot. Ébredés után gyorsan összeszedtük magunkat és indultunk. Bibbonei strandolás volt a cél, aszittem megyünk A-ból B-be és napozunk… ehelyett… ismét maximal respect Marsellus varatesónak!:)) Gyönyörű utakon vitt az utunk, egyenes szakasz szinte alig, jó minőségű utak, szép táj, már mediterrán növényzet. Megtaláltam a második kedven fa-típusomat! Nem tom mi a neve, vmi fenyőféle, jó magas és csak a tetején van lombja, de az meg széles és lapos, mint vmi ufo vagy tányér… szóval marha jól néz ki amikor egy ilyen tányérszerű vmi áll egy kert közepén és tök jó árnyékot ad mindenhova… a másik nagy kedvencem a Fűzfa, de ez most nem lényeg:) A szerpentines szakaszokat úgy tudnám leírni, mint kb. az Őrség, csak Toscana nem dimbes-dombos, hanem hegyes-völgyes, király visszafordítókkal, szűkülő kanyarokkal, nagy széles ívű gyors váltott lejtőkkel, emelkedőkkel. Szóval motoros léleknek egyszerűen tömör gyönyör, maga a színtiszta élvezet!:)

A kanyargászás és strandolás előtt megnéztük Volterra nevű várost. Várfallal körbevett gyöngyszem egy hegy tetején… mint általában a legtöbb város ezen a vidéken!:)) Sok képet csináltunk, remélem tudjuk csatolni a leírásokhoz. Az azért mindig felmerült bennünk kérdésként, hogy hogyan lehet ez az olasz brigád néha olyan tirpák és eccerű, ha többezer éves történelmük, kultúrájuk van, számos tudomány bölcsője… a maiakból úgy látszik kihalt ez az örökség.

A strandolás király volt! Egyből letelepedtünk egy kellemes leányzó mellé, aki monokinivel invitált minket hogy feküdjünk nyugodtan a közelébe és ne érdekeljen minket a körülöttünk ugráló többszáz kisgyerek, akik átszaladva a fejünkön próbálták tudomásunkra hozni, hogy ez itt az ő területük. A strand másik jellegzetessége a nagyon sötét bőrű bizbaszárusok. Kétpercenként jön egy csóka és el akar neked adni vmi csengőt, sarkantyút, nyakláncot, törölközőt, tetoválást, sárkányt (ami repül is:). Szóval hiába zargatod el az egyiket, lép a helyébe 10 másik… az egyetlen esélyed, hogy vagy a vízben lubickolsz végig, vagy úgy teszel, mintha aludnál… mivel mi végig beszélgettünk, így folyamatosan ostromoltak a hihetetlen exkluzív ajánlataikkal:)

A strandról elindultunk Sienába, amiből sztem az maradt meg mindenkinek hogy én nagyon éhes vagyok és bejártuk az egész óvárost hogy egy igazi jó pizzériát találjuk. Persze végül csak sikerült… hiába no, akaratos egy csávó vagyok. A város egyébként fantasztikus… erről igazán csak tényleg a képek tudnak beszélni. Ami a lényeg, lábfájósak, görkorisok ne menjenek arra és ha elgurul a pöttyös labdád, akkor arra keresztet vethetsz. Az óváros egy dombtetőre épült (mit ad isten, mint az összes többi toszkán város:) és elég meredeken kell felmenni egyik utcából egy párhuzamosan feljebb fekvő másik utcába. A vicces az, amikor csigában elindulsz lefelé és keresel vmit (pl egy éttermet) és ugyanoda jutsz vissza körbe, mint ahonnan elindultál 15 perce… no ezt eljátszottuk egyszer-kétszer, aztán kezdtek rám megharagudni, úgyh inkább nem adtam útmutatást onnantól kezdve. A navi képességeimet ismét sikerült mindenkiben megerősíteni asszem!:))

Most megint sörözés, dumcsizás, élménybeszámoló, pipázás… aztán szundi és készülünk a holnapi napra. Reméljük hasonlóan ragyogóan napsütéses szép időnk lesz, mint ma volt!

Olivér:
… megszokott módon meztelen csigák és félmeztelen rákok társaságában, mert a vagányok, akik nem kenik be magukat fényvédővel kellemes rákvörösre égtek.

Ha már így alakult haladjunk visszafele. Hazafele kanyargászás az alsó úton, miután betoltunk egy „Attila kompatibilis” vacsorát egy pizzériában. A városban ez volt az egyetlen hely, ahol lehetett pizzát kapni, de csak azt, kihagytunk néhány Michelin csillagos éttermet és még párat, amit csak mindenféle ismeretlen útikalauz ajánlott, mint a Routard (a világ egyik talán legelterjedtebb útikalauza a szerk.). Pizza előtt végignéztük Siennát, néhány helyet többször is. Mivel készülnek a július 2.-i lóversenyre (Palio), ezért már fel volt szórva homokkal az egész főtér. Kiültünk a mocsárba, megittunk egy sört.

Sienna érdekes város, utólag egy kicsit olyan mint Verona, a temploma mint Firenze. Siennánál jobban tetszett Volterra. A hely a nevét talán a légiesen könnyű, hegytetején szinte légiesen lebegő várról kaphatta (vol-repül, terra-föld), de az is lehet, hogy ez egy nagy faszság. A városka mindenesetre csodaszép, mivel sikerült visszaérnünk, anélkül, hogy a kilakatolt kabátok és bukók eláztak volna, ezért csak pozitív emlékeink lesznek.

Tekintettel az írásokat potenciálisan olvasó ellenkező nemű egyedekre a tengerpartra nem vesztegetnék sok időt, legyen elég annyi, hogy a tenger itt is sós és homok továbbra is olyan kellemetlen ha az ember gatyájába megy, mint ha Attila az ember fia orra alá fingik. A reggeli sok szót nem érdemel, mert érdeklődés hiányában elmaradt tekintettel a fiúk „ma korán kelünk, hogy el tudjuk gyorsan indulni”-jára. Ennek az volt az előnye, hogy el tudtam olvasni néhány száz oldalt a Toscan útikalauzból.

Holnap kirugdosok mindenkit az ágyból kilenckor az kúrvaélet!

Marci:
A reggeli fél9-es kelésnek már akkor lőttek, amikor beállítottam a telefont. Gyorsan kikapcsoltam az ébresztőt, hogy még egy fél órát aludjak, hát sikerült még f11ig alukálni.

Elindultunk, hogy abszolváljuk a pihenős napunkat a strandon, gyors reggeli egy kávézóban, majd irány nyugat. Útközben megláttuk Volterra várát, ami többek között egy máig is működő középkorról ottmaradt börtönt működtet. Lepakoltuk a motorokat az óváros bejáratánál és tettünk egy kis sétát.

Kb 3ra értünk le a partra, gyorsan lepakoltuk a mocikat, átvágtunk egy kempingen, és ledobtuk magunkat a homokba. Ati rövid nézelődés után bevallotta, hogy gyerekkora óta vágyik egy sárkányra, közben Oli mondta, hogy vki inkább nőkről álmodozik. Kb 2 óra fekvés, és kis fürcsi után úgy döntöttünk, hogy elhúzunk Sienába vacsizni, és városnézni. Na most nem egy gyors séta volt! Először megnéztük, hogy júli 2-án hol lesz a Palio, már körbe volt szórva a tér homokkal, vagyis inkább sárral, mert jól bevizezték), majd leültünk egy finom sörre, hogy elkapjuk a hely hangulatát. Ezután nekiláttunk éttermet keresni. Na ez eltartott egy kis ideig! Mire Ati ízlésének megfelelőt találtunk, már sajgott a lábunk, de örülök, hogy Olaszországban Ati végre ehetett egy megfelelő minőségű pizzát.

Hazafelé vaksötétben tettünk meg 12km-t, ami azért nem olyan jó móka, mert a fent említett szuper kanyarok a Vara nem jól beállított világításával kifejezetten kellemetlen élménynek számítanak. Ez még a későbbiek során is okozott problémát, általában sokáig tart úgy beállítani a világítást, hogy a döntött motorral beláss annyit a kanyarból, hogy biztonságosnak érezd, valamint az egyenesen guruló moci ne zavarja az autósokat, akik hajlamosak a nemtetszésüket morze-villogással jelezni. Általában, rosszul, a tá-tá-tá-val kezdik…

Még Ati vadiúj ködfényszórói sem segítettek, mert kikapta belőle a biztosítékot, hiszen direktbe volt kötve, úgyhogy bárki bármikor felkapcsolhatta volna, aki elment a motorka mellett. A kék madzagokról már nem is szeretnék mesélni (arról vannak képek, illetve csak voltak, mert faszán kitöröltem őket a hágó tetején)(ja, meg a szuper kapcsolóról, amit Ati fekete alkoholos filccel(!) próbált Vara-kompatibilissé tenni; persze ez a kép is a digitális adathordozók örök vadászmezején leledzik). Most, hogy Atiról van szó, megemlítem, hogy eddig nem telt el nap, hogy benyögte volna: Fejfájós vagyok!

Az estét már a megszokott módon, alkohol, és pipa megfelelő mennyiségű kombinációjával töltöttük el a meztelen csigák társaságában. Egyébként biztos vagyok benne, hogy vki nagyon elértette a kívánságainkat, mert tuti, hogy nem csigákat szerettünk volna nézni, amint kúsznak, csúsznak felfelé a lépcsőnkön /meztelenül/…

 JÚNIUS 29

Attila:
Ma is sikerült időben kelnünk… én vmi 9 után sikerültem felkelni, Oli már 7 óta fent volt, borotválkozott, fürdött, olvasott… szóval felkészülten várta az indulást. Hüjje ez a gyerök, hogy szabadnapon is 7-kor kel, dehát ugye minél idősebb az ember, annál kevesebb alvás elég neki:)) A „szokásos” módon indult a reggel: elindultunk, megálltunk egy kellemes kis kávézóban, finom, erős olasz kávé, vmi croissont, szendvics, oszt go tovább. A mai nap első feladatai közé tartozott egy bármilyen elektrobizbasz bolt meglátogatása a szokásos navi bölcső kütyű beszerzése végett… persze sikertelenül. A másik nagy projekt Oli hirtelen megnyúlt láncának cseréje volt, vmi helyi szakinál. A lánccserés projektünk sikeresebb volt, mint a navis, de persze nem ment egyszerűen és főleg nem volt olcsó. Én személy szerint elsírtam volna magam az összeg hallatán, de Oli kemény volt… láttam ugyan hogy kicsit bepárásodik a szeme, behorpad a homloka és elkezd remegni a szája széle, de aztán meggyőztük magunkat, hogy az adott helyzetben ez olcsó és hát szükséges (és tényleg így volt!). A motor leadása utána Oli felült mögém… no ez szépen nézhetett ki… 75 kiló elöl, 90 kiló hátul. Majd minden indulásnál emelhettük volna az első kereket, ha nem az egyensúlyozással lettem volna elfoglalva:)) A közös motorozásunkat próbáltuk minél hosszabb időre biztosítani, ezért hagytuk Marcit, had csináljon úgy, mintha olasz lenne és elkavarodtunk. Semmi gond nem volt ezzel, ha nem lett volna minden második úton, útfélen felújítás, terelés, lezárás. Egy negyed órás kóválygás és „na most már biztos irányban vagyunk és ott leszünk, ahol gondoljuk” felkiáltás után ugyanoda jutottunk, ahol elindítottuk a bolyongást. Csak ez nem a „Bolyongás a Wall Streeten” volt, hanem „Bolyongás és küzdelem a túlélésért Firenze utcáin”. Ja, az olasz sofőrök. Nem tudom ki terjeszti róluk azt a tévhitet, hogy jó sofőrök, mert ez így szerintem abszolútli nem igaz! Egyszerűen csak hülyék, figyelmetlenek, ostobák, nem ismerik a kreszt és mindezt nagy lendülettel, bátorsággal próbálják kompenzálni. Örület, röhej, kabaré ami az utcákon megy. Való igaz, ha felveszed ezt az agresszív stílust és megpróbálod visszatolni a sávodba index nélkül „besettenkedő” jófej autóst, akkor akár vissza is vesz a lendületből… de persze azért mi külföldiek vagyunk, messziről jöttünk, úgyh azért nem nagypályáztunk, nehogy vmi nagyobb gond legyen, (annál, mint hogy Marci többször elhagy minket a nagy forgatagban!:) Szóval miután jól eltévedtünk és újra összetalálkoztunk, nagyon örültünk egymásnak és kávéztunk is egyet ennek örömére. Ezután városnézés, nevezetességek megtekintése, fényképezése és adott helyszíneken felolvasás a varázskönyvünkből. Jó így túristáskodniJ A Dómot látva az emberben elindulnak gondolatok… no persze most itt nem akarok erről sokat írni, de azért elgondolkodtató, hogy régen simán épültek 50-100 évig ilyen monumentális épületek. És olyan technikai támogatottsággal, amitől ma egy mindent látott iparos is dobna egy hátast. De 500 évvel ezelőtt megcsinálták, igazi építészmesterekkel, művészek hadával, akik a külső és belső díszítéseket fantasztikusan szére megcsinálták. Hihetetlen művészeti alkotások, építészeti remekek, szemben a mai szürke, funkcionalista építményeinkkel… kiábrándító tud lenni a mai világ.

A Dóm tetejét megmászva csodálatos látvány tárult elénk. Titokban biztos Oli és Marci is örültek hogy feljöttek, de persze kemény csávók lévén nem mutathatnak ki érzelmeket, így csak a lecseszést kaptam folyamatosan, hogy miattam izzadtak le. Pedig sztem csak hormonzavarosak és azért izzadnak… én nem izzadtam annyira… most vagy más a hőérzetünk, vagy én edzettebb vagyok:))

Du-ra kész lett Oli motorja! Ennek örültem, bár azért volt egy kis szivatás ennek a sztorinak a felvezetésével, amit elsőre nem teljesen értettem. Mindegy, a két srác szerencsére kellően egymásra hangolódott és így megfelelően tudják egymás alá adni a lovat, hogy szivassanak. Marci vezette a „rövidebb” utat a szaki felé a belvárostól. A fentebb említett ultradurva szakasz egyébként nagyon mókás lett volna, ha nem úgy indulunk neki hogy Oli mögöttem ül. Így két lábbal tartottam magam, a 250 kilós motort és Oli 90 kilós háccsóját. Szerencsére gyorsan rájöttünk hogy egy 20%-os macskaköves lejtőt nem tudok ilyen feltételek mellett abszolválni, úgyh Oli leszállt és jó utas módjára kocogott mellettem, míg leértem a motorral a dombocska aljára.

Hazafele menet beugrottunk vásárolni pár dolgot a vacsihoz, tészta, felvágott, sajt, meg sör, ásványvíz. Szlovénia óta vágyok már olyan ásványvízre, mint a Za(la?), vagy Jana… a többieket már asszem őrületbe kergetem azzal, hogy én vmi ízesített ásványvizet innék, vmi eper-guava, vagy bármi hasonlót. Olitól kaptam (nagy büszkén hozta:) egy ízesített mineral vassert! Már színre is kicsit furi volt, igaz csak ez volt kapható a boltban. Mivel Oli mondta hogy minden olasz közértben kapható jó minőségű ásványvíz, pont amilyet szeretnék, így bíztam benne. Hát ez a piros színű természetes víz olyan volt kb. mintha a málnaszörpöt a kinley toniccal kevertük volna… nagyon természetes, nagyon finom és kellemesen szar keserű utóérzést keltve az emberben… szuper, pont erre vágytam… Oli, köszi a törődést!:))

Hazaérva konstatáltuk, hogy megint megúsztunk egy égszakadást, óriásvihart… sztem a hőn áhított papírsárkányom tuti megreccsent volna abban a szélben! Olyan szintű zuhé volt, hogy az alacsonyabban fekvő területeken állt a víz és pára, sarat mosott az útra a víz. A ház is beázott, szerencsére nem a mi oldalunkon. A másik házrészben lakókat információink szerint kiöntötte a víz, mint az ürgéket. Mi megúsztuk annyival, hogy csak a biztosítékkapcsolón át folyt a víz. Mondta a tulaj hogy volt „big vóter”… erre mondtam hogy nálunk csak kicsi van, de az viszont annál izgalmasabb helyen van,… de csak annyit válaszolt „no problem”. Ennek tudatában vidáman kezdtünk a vacsinak, közben fürcsi, sörözés, felolvasás, fingoverseny… a srácok még azt is rám fogják, amit ők csinálnak… helyettük is én pirulok, de hát ugye mindig a legfiatalabb, legkisebb viszi el a balhét!:) A vacsi nagyon finom volt, köszi Oli!

Marci, tervezd a holnapi napot… bízom benne, hogy a maihoz hasonló izgalmas, szép, kanyargós és szerencsés kirándulás és városnézés elébe nézünk!

Olivér:
Reggeli indulás. A fiataloknak sikerült felkelni dél előtt… Irány Firenze.

Egyrészt a szokásos programpontok abszolválása: reggeli, kv, Marcinak gps bölcső, de most kiegészült a dolog egy DL láncszereléssel… ez utóbbiból egy komolyabb szám kerekedett ki, amit tekintettel a fiatal olvasókra le sem írok… anyway egy nagyon király láncot kaptam, normál áron, de hát az a lánc tényleg nagyon király…

De egy kicsit előreszaladtam. Motor a garázs-szerelőnél otthagyás (a szerelőt véletlenül találtuk, de határozottan jó választás volt… egy firenzei Sárkány… és beszélt angolul, ezáltal a 3 százaléknyi szuperintelligens olaszok közé tartozik), Attila mögé ülés és indulás a következő gpsbölcső-lelőhely irányába. Mi legalábbis azt hittük, hogy irányába, mert bő 2,5 perc alatt teljesen elvesztettük egymást. Mi Attilával csak azért nem vesztettük el egymást, mert mögötte ültem a motoron. Marcival megbeszéltük, hogy találkozunk a belvárosban és hivatalosan is elváltak útjaink. A belváros megtalálása egy 18 kilométeres kör árán abszolválódott, mivel az utak valahogy soha nem arra akartak menni, amerre mi szerettünk volna. Hosszas kacskaringózás után végül találtunk egy történelminek gondolt épültet, azt kineveztük belvárosnak, leparkoltunk, ittunk egy kv-t, megírtuk Marcinak a koordinátáinkat és vártuk, hogy ne csak a végtelenben fussunk össze.

Valamilyen megmagyarázhatatlan véletlen folytán nem voltunk messze a belvárostól és egymást is megtaláltuk. Elindultunk a belvárosba, végignéztük a fontosabb dolgokat… ezekre sok szót nem vesztegetnék, mert remélem az előzőekben már le lett írva. Felmentünk a Dóm kupolájába, ezt a részt még nem láttam. Leszámítva a 463 lépcsőfokot, az iszonyatos meleget és egymás testszagát kellemesen mély áhítatba kerülhetett (volna) az, aki el tud vonatkoztatni az elsőktől. A Dóm után elrohantunk kajálni és a motorért.

Ez így leírva viszonylag egyszerűnek tűnik, különösen a XI. században, de a gps valószínűleg sokkot kapott az őrült közlekedéstől és gyorsan elnavigált minket Firenze legeldugottabb utcáiba… az eldugott szó szerint értendő: olyan kicsit utca, ahol a motor is csak éppen elfért, amikor pedig már kezdtük megszokni, hogy beszorul a két tükör a betonfal és a házfal közé, akkor vált macskakövessé az út, ami randomszerűen letörésekben és gödrökben csúcsosodott, illetve árkosodott be.

A rengeteg gátló tényező ellenére sikerült élve megérkeznünk a szerelőhöz és onnan már mindenki saját motoron folytathatta a harcot az elemek, az idióta autósok és a még őrültebb robogósok(k) között egészen a Michelangelo térig, ahonnan egy utolsó pillantást vetettünk a városkára mielőtt elragadott minket a baromarcú robogósok és autósok serege. Bevásároltunk, hazamentünk, konstatáltuk, hogy kockásra ázott a kis falunk, az amúgy is könnyen járható sóderutat elmosta a víz, kajáltunk, pipa, írás.
Holnap állítólag korán kelünk… Ha 10 előtt elindulunk, holnap jigg-et járok.

Marci:
Ma reggel sem sikerült időben felkelni, pedig nagyon el voltam határozva…

Kb 10kor sikerült startolni. Mára az volt betervezve, hogy beadjuk Oli motorját egy lánccserére, keresünk pda tartót, és jól megnézzük Firenzét.
Nagyon kellemes reggelit ettünk egy helyen Firenzében, miközben több helyi nyugdíjassal diskuráltunk. Az egyik felrakta az unokáját Ati foszforeszkáló Varájára (nem féltette a gyereket, hogy kiég a szeme), míg egy másik eldicsekedett azzal, hogy egyből meghallja, ha vki nem olaszul beszél…

Elmentünk egy Media Worldbe, ahol persze nem kaptunk pda tartót, viszont vettünk átalakítót, mert itt minden konnektor olyan béna, hogy az eu-s földelt dugalj nem fér bele… Ezek után már nem kell spórolnunk a naplóidővel, nem fog lemerülni a laptop.
Irány a lánckeresés! Vicusek otthonról segített nekünk, keresett vmi motoros boltot, vagy üzletet, ahol megkérdezhetjük, hol keressünk motorszervizt, és persze a pda tartó boltok keresése is Őt dícséri.

Útban a motoros izé felé (soha nem derül ki, mi volt az, mert nem értünk oda) találtunk egy kis garázst, ahol otthagytuk a DL-t, elsőre azt ígérte a szaki, hogy holnap lesz meg, vmikor du felé. Sebaj, ezt a napot úgyis Firenzére szántuk, de mit csinálunk holnap?
Elindultunk a következő uticél felé (Mio pda bolt), egy körforgalom segítségével végre sikerült leráznom Atit, a mögötte csücsülő Olival egyetemben (ezt a mai nap folyamán többször sikerült megcsinálnom, de később már nem akartam otthagyni őket a forgatagnak, úgyhogy mindig vártam; nem tehetek róla, amikor elváltunk, vhogy rámragadt ez a helyi kisség agresszív, de sztem inkább extrém lendületesnek mondott motorozás). Rövid várakozás, és néhány telefon után úgy döntöttünk, hogy ki-kik mennek a maguk útján. Én a Mio keresőbe, ők meg egy kávézóba vhol a belvárosban. Elmentem a betáplált címekre (kettő egymás mellett kellett volna, hogy legyen), és annyit sikerült a 3 boltból beazonosítani, hogy egy nem is volt ott, egy talán már bolt volt, de pda soha nem volt benne, csak ha a vevők vittek, egy pedig egy Euronics volt, ahol szintén kevés esély volt bármire is, ami nem hajszárító, vagy lcd tv, pláne, hogy sziesztakor értem oda.
Ekkor feladtam ezt az egészet, és elindultam a belváros felé. Kinéztem egy teret a nagy könyvtár mellett (ezt a helyet már ismertem tavalyról), és mentem, mint a helyiek.

Mikor odaértem, már várt egy sms Olitól, amiben megadta a koordinátáikat. Kb. 2 utcával odébb tették le a foszfor Varát… Gyorsan ittam én is egy capuccinot, és indult a városnézés.

Ati javaslatára felmentünk a Dóm kupolájába, hogy lenézzünk a 463 lépcső után a városra. Már a talajszinten ömlött rólam a víz, mert borzasztó meleg volt, de a lépcsőzés megtette hatását. Elképzeltem, amint szép kis patakok indulnak meg a nyakamról, és festik csíkosra, avagy batikoltra a pólómat. A kilátás odafent lélegzetelállító volt, már-már majdnem megérte 8 ajrót. Amíg fent voltunk, Olival közölte telefonon a szaki, hogy elkészült a motorja, mehetünk érte f7ig. Amikor mentünk lefelé a lépcsőkön (szintén annyi levegő volt, hogy éppen jutott a tüdőbe, szellőzésre nem sikerült hasznosítani), egyszer csak harangoztak, mondtuk is Atinak, hogy a mester mondta, harangzúgással üzen, amint elkészül a motor (mondanom sem kell, már-már morcos arccal, de inkább enyhe kétkedéssel fogadta ezt az információt)
A dóm után kerestünk egy helyet, ahol ehetünk gyorsan, hogy időben elérjük láncos Dzsordzsót. Mivel 5 körül volt, szinte minden üresen állt, hiszen ebédhez késő volt, a vacsihoz meg nagyon korán (vmikor 9 f10 felé vacsiznak az olaszok) Beültünk egy kellemes helyre, ettünk házi készítésű tésztákat, és finom tiramísut, de nem is ez a lényeg, mert ma is kiderült vmi Atival kapcsolatban. Ugye azt már tudjuk, hogy: 1, Ati fejfájós; 2, egy sárkány minden vágya; 3, és most figyeljen mindenki, aki Atival szeretne hosszabb-rövidebb időt eltölteni, ha úgy kezded a mondatodat, hogy „harangoznak”, akkor Ati automatikusan viccnek/komolytalan ugratásnak veszi az utána következő szavakat. Szóval így derült ki, hogy habár Ati hallotta, hogy készen van Oli motorja, de nem hitte el. És ezért nézett értetlenül ránk, hogy mi a fészkes fenevadért kell sietve enni, és hova is tartunk ezután, és egyáltalán, mi ez a fene nagy izgalom.

Elindultunk a szerelő irányába, és hála Moha bá’nak, olyan zergekergető úton jutottunk el a célponthoz a városon belül(!), hogy biciklivel se igazán mertem volna legurulni, amíg felfelé menet csak szűkült az út, addig vigyorogtam, de amikor lefelé menet megláttam az „utat” (persze mindez macskaköves, és durván kopott volt), már inkább sírtam volna. Szinte vártam, hogy mikor lesz a végén lépcső!! Így maradt a két talp a föld fölött, és a gyök kettes sebesség.

Az akadályok ellenére elcsíptük a szakit, és elhoztuk a mocit. Oli otthagyta Kambodzsa fél éves költségvetését, de legalább nagyon jó minőségű láncot, és profi, gyors munkát kapott. Kedd révén Dzsordzsó nem volt sem hétfői beteg, sem pedig pénteki sz@runk a világra hangulatban. Sőt, többször elmondta, hogy hogyan kell a lánccal bánni ahhoz, hogy jó hosszú ideig használni lehessen, és ne kelljen túra közben az államháztartási hiányt megszégyenítő munkadíjra kiadni pénzt (jó, Dzsordzsó készsége végtelen, szakértelme hatalmas volt). Szóval az x, o, z gyűrűs láncok majdnem állandó kenést igényelnek, és aki azt gondolja, hogy elég 1000km-enként ezt a kenést biztosítani, tévednek. Szakértő(!) szerint minden megtett 500km után kötelező fújkálni, sőt, ha az 500km-es távon belül víz érte a láncot, akkor a megálláskor rögtön. Dzsordzsó hangjátékkal, és finoman cizellált kézszínházzal demonstrálta, hogy milyen hatásoknak van kitéve a lánc, különösen Oli lánca, és többször biztosított róla, hogy nem az autpálya Oli ellensége, hanem a lustaság.

Hazafelé boltot vadásztunk, hogy vki végre bemutathassa konyhatündéri tudását (kösz Oli), és feltankoljuk a sörkészletet.
Monteriggioni közelében szinte meg sem lepődtünk, hogy iszonyatos zivatar nyomait véljük felfedezni mindenütt (ködszerű pára, sár, és víz). Otthon a házigazda fogadott, hogy a szomszédoknál ürgeöntés volt, mert cca fél méteres víz volt a lakásban… Nálunk csak a biztosítékok közül folyt a víz, meg a fürdő úszott egy kicsit, de az Ati után mondjuk mindig.

Most éppen vacsizunk, zenét hallgatunk, sörözünk, szóval elkezdtük az esti programunkat.

Ma is megszabadultam a zoknimtól a nap végén… Már alig van néhány pár, és csak reménykedem, hogy kitart az út végéig, de muszáj kidobálnom, mert Vicusek azt mondta, hogy ezeket a harisnyákat ne vigyem haza.

 JÚNIUS 30

Attila:
A mai nap mottója: Zergebaszta utakon Moha bá ajánlásával

A ma reggel is úgy indult mint az előző… éjjel 2-kor feküdtünk le és megbeszéltük hogy kelünk 8-kor, hogy 9-kor el tudjunk indulni a mára lebeszélt nagyobb túránk miatt. Reggel esett, mi sem ébredtünk fel, úgyh 10 fele kezdtünk is feléledni és nekiálltunk reggelizni. 11 fele elmúlt a borús idő és kitaláltuk hogy akkor mégiscsak csináljuk meg a mai napra tervezett nagyobb túrát, ami már km-ben is jelezte hogy ehhez bizony 9-kor el kell indulni, hogy aztán emberi időben haza is érjünk. De gondoltuk, kemények vagyunk, meg 350-400 km nem gáz, ilyen túránk máskor is volt már… csakhogy nem Toszkánában, nem ilyen tájon, nem ilyen városokon át. Szóval a tudatlanság erejével összeszedtük magunkat és nekivágtunk a nagy „toszkán kurflinak”. Ez tulajdonképpen egy nagy kör volt Monteriggioniból kiindulva, Arezzot érintve és aztán tovább xxx –ig, majd Firenze felé vissza. A lényeg hogy sok-sok kanyar, kisforgalmú utak, szép táj, szép városok, falvak. No ez mind megvolt, olyan tömény szinten, hogy itthon most mindegyikünk remeg a fáradtságtól és izgalomtól és veregetjük egymás vállát és mondjuk egymásnak hogy „húbazzeg, ilyen gyönyörű hely nincs is… ilyen utak csak a mesében… azt a durva rázós szakaszokat…” Szóval nagy királyság volt a mai nap, minden volt benne, amit ember csak elképzelhet egy jó túrás napról… és akkor még nem is említettem a vicces morcos közös képeket:) Kezdjük az elején: délben indultunk Arezzo felé. A Chianti vidéken át vezetett az utunk ezernyi kanyaron át, gyönyörű kis olasz falvakon át. Nagyon tetszik nekem ez a mediterrán, dél olasz építészet, a városok kialakítása, a színek, az illatok… minden! Arezzo a toszkán városállamok egyik gyöngyszeme Firenze és Siena mellett, nekem egy kicsit csalódás volt, valahogy többet vártam tőle. Egy álmos kisvárost láttam csodaszép többszázéves épületekkel, templommal, dómmal, meg mindennel, ami van Sienában és Firenzében, de vhogy üres és élettelennek tűnt az egész. Lehet, hogy csak sokat vártam tőle, látva az előző városokat. A 100 km-es szakaszt több mint 2 óra alatt tettük meg, ami akár lassúnak is mondható, de kb. úgy kell ezt az utat elképzelni, mintha a 100 km-es táv teljes egészében olyan, mint az út Lillafürednél. Kanyar kanyar hátán, egyszerűen nincs egyenes szakasz… fantasztikus volt. Mire a városba értünk meg is éheztünk, úgyh finom olasz pásztá-k után elindultunk bevenni a várost… fél óra múlva végére is értünk és mivel tudtuk hogy még az út nagy része hátra van, motorra is pattantunk és indultunk tova. Ami ezután következett az túlment minden határon, álmainkon, vágyainkon. Az előző napi kanyargászásainktól eltérően ma olyan vidékre „tévedtünk” ami olyan volt kb. mint az Alpok. Erdőkön át vezetett az utunk, ami a 32 fokos hőmérsékletben üdítőként hatott. Egy nemzeti parkon át vezett az utunk az Appennínek csúcsait ostromoltuk. Aki igazi hegyi utakat már látott, az tudja miről beszélek. Kanyar, kanyar hátán, gyors váltott S-kanyarok, szűk visszafordítók és feljebb, egyre feljebb. Aztán már csak fentről látjuk a világot, minden hegycsúcs alattunk, látjuk a keskeny aszfaltcsíkot, amin jöttünk fel. Az út jó minőségű aszfalton, zergebaszta kis utakon át vezetett. Voltunk olyan úton, ami egyszerűen szerintünk amióta megépült a gyorsforgalmi, azóta elfeledkeztek róla. A leggyönyörűbb helyen vezetett végig az erdőben, néhol egy autónyi volt az útszélesség, néha még annál is szűkebb. Mindezt még megspékelve félig leomlott, beomlott útszakasz, vízmosás, kőomlásos törmelékekkel, melyeket kerülgetni kell. A hegyek is egyre más formájukat, arcukat mutatják. Egyszer buja növényzettel, mint egy őserdő, máskor lepusztított, köves, homokos szélfútta kopár vidék, mintha vmi marsbéli tájon járnánk. Egészen hihetetlen volt! Szerencsénkre Oli biztosította számunkra mindig a pihenőt, amit egyébként is beiktattunk magunknak. Egyrészt minden második sarkon megálltunk volna, hogy a semmi közepén egy szép házat lefényképezzünk, másrészt Olit megpisiltettük óránként. Ami nekünk mindig kapóra is jött, hogy fényképezzünk mindent ami éppen akkor a környezetünkben látható volt. Házat, utat, bokrot, fát, motorokat, egymást. Így készült egy olyan közös képünk, aminek az lehetne a címe, hogy „Atti néz morcosan”…:)) Ezen a képen még órákkal később is sírva röhögtük szét magunkat. Aki meglátja a képet, ígérje meg, hogy utána nem szakít meg velem minden kapcsolatot és nem törli a számomat a telefonkönyvéből. A kép onnan indult, hogy csináljunk magunkról egy közös képet, háttérben a szép hegyekkel. Marci, mint leghosszabb kezű, lábú, stb. srác, kitartja a kezével a gépet, én beállítom hogy jó legyen az irányzék, aztán beszaladok kettejük közé és az időzítő elsül. Ez jól is működött, egészen odáig, míg nem jött a javaslat, hogy háromra vágjunk nagyon morcos képet. Fáradt agyam összekeverte az információkat és a kérés képi megjelenítését, úgyh a morcos képem egy óriás világra csodálkozós szemöldök felhúzós témává kuszálódott össze, miközben Oli és Marci valóban nagyon morcos képet vágtak. Kb. úgy nézek ki, mint Moncsicsi, akinek most mondták meg hogy 20 éve kiment a divatból még Botswanaban is. 10 percig sírtunk a röhögéstől a képet újra és újra megnézvén… köszi srácok, érzem hogy szerettek!:))

Az út felénél jött a nagy dilemma. Fél 8 volt már és még hátra volt vagy 170 kanyargós km az eredeti utiterv szerint, úgy hogy még egy vacsinak és kávézásnak is bele kell férnie. Teljességgel kivitelezhetetlen ugye!;) Marci jelezte is, hogy sajnos ennek „újratervezés” lesz a vége és már kezdtem volna morcos lenni, de végülis meggyőztem magam, hogy hasonlóan az eddigi kreatív megoldásaihoz, bízzam Marci „tudok erre egy rövidebb utat” megérzéseiben. Hát bejött megint! Ugyan rövidítette az utat (szerencsére), de hasonlóan kanyargós és zergebaszta utakon vitt, aminek a végén már gondoltuk, hogy vagy vmi erdő közepére visz fel minket, ahol a nagy macik tartanak naggyűlést, vagy a tegnapi naphoz hasonló kis vékony aszfaltcsík 18%-os lejtőjén kell macskakövön leszánkáznunk sötétben… de nem volt ilyen. Helyette továbbra is tömény, minden érzékszervre ható élmény volt, míg végül teljesen ránk nem esteledett a nagy hegyek-völgyek közepén, még jó 100km-re Monteriggionitól. Ekkor gyorsan betértünk egy helyi vendéglátó egységbe, kajáltunk egy jót, ittunk még egy kávét és indultunk az utolsó megmérettetésre. Jómagam nem szeretem az éjszakai vezetést, mert már szinte semmit nem lehet látni, az ember mindig eltéved… de nem Moha bá-val (Igo 8.0-s navi!:). Kifejezetten élmény volt az éjszakai motorozás annak biztos tudatában, hogy jó fele megyünk és Marci megy elöl. Láttam az utat, kényelmesen, óvatosan döntögettünk és akárcsak fényes nappal, most is bevitt minket olyan utakra, hogy csak lestem 20%-os emelkedő, majd lejtő, noname kis utakon, mellettünk, körülöttünk szőlőültetvények több hektáron… nagyon hangulatos volt! Az utolsó 50 km-t autópályán tettük meg, de ez már felüdülés volt… éjfél után nemsokkal meg is érkeztünk, sűrű húbazzegolások és asztakurvadejóvolt felkiáltások mellett szépen kezdjük kibontani magunkat a motoros cuccokból és kezdjük a sztorizásokat a napról.

Most Chianti szürcsölgetve, vizipipázgatva, meztelen csigák társaságában idézzük fel a mai nap eseményeit és tervezgetjük a holnapi ejtőzős, pihenős, relaxálós proginkat. A sok kaland mellett felmerül bennünk a kétely és gondolkodunk, hogy vajon hova tűnhetett a házból az asztal mellől a 6. szék???;)

Olivér:
Elindultunk, kivételesen a prímadonnák elaludtak. Addig a szállást elhagyta az összes ürge szomszéd, akiket kiöntött az előző napi eső. Szállásadónk gumicsizmában rohangált egész reggel és mindenféle bútorokat hurcolászott ki a napra száradni. Tekintettel az egész napos nyirkos időre – legalábbis visszaérve a nyomok ezt mutatták – igen kétséges, hogy bármit sikerült elérnie. A medencét még nem láttuk, de gondolom ez most igazán senkinek sem hiányzott. Nálunk már megszáradt az elektromos szekrény és nincsenek sistergések.
Gyors reggeli Attila prezentációjában és elindultunk Arezzo fele. Néhány százezer kanyar után megálltunk kávézni, akkor még nem sejtettem, hogy ez volt a nap legegyenesebb szakasza.

Arezzot valamikor 2 és 3 között értük el, ami még nem lett volna gond, ha az előző napi „fordítsuk meg az eredetileg kitűzött útirányt” program miatt ez nem lett volna még csak a túra első harmada. Mivel mindenhol megálltunk, fényképezkedtünk, ezért sem az ottlét, sem a további út nem gyorsult fel igazán.

Arezzo szép, régi város egy komolyabb mozgólépcső-rendszerrel. Némi gyereksírással fűszerezett ebéd és további 300 fénykép után továbbindultunk.

Ezen a részen kissé összemosódik a következő 145.872 kanyar, de valamikor elértünk a korábbi utazások során az erdő közepén megtalált eldugott kis kávézót és egy régi pályaszakaszra, ami pont az autópálya alatt volt. Kálváriám innen kezdődött… na jó ez nem igaz nagyon jó volt az egész túra 🙂 de ez a szakasz tényleg hihhhetettlenül vicces volt.

Az utat félig a kőfogó háló alól kieső leomlott fal szegélyezte, másik oldalon a tavaly ősszel lehullott levelek és egyéb termények szőnyegétől volt hihetetlenül csodálatos, már persze, ahol volt mit szegélyezni, mert nem omlott le éppen az útszakasz. Menetközben elmentünk egy azóta „Marsbéli tájnak” elnevezett szakasznál, ahol a hullámzó tufahegyek között kanyargászott az út. Az egyik ilyen helyen megálltunk fotózni, én a részemről, az addigra már szokásossá vált 1,5 liter folyadékot kipréseltem magamból, Attila a szokásos módon elcsúszott, de most nem zakózott akkorát, mint Szlovéniában a hóban.

Továbbmenve tettünk egy állítólagos rövidítést… Itt utolértünk egy kisebb kamionsort. Az első három megelőzése után láttuk csak meg, hogy a szerpentinen további öt megy még egymás után, úgyhogy feladtuk és izzadó homlokkal csorogtunk tovább a sorban. Amikor a kamionok felhajtottak az autópályára azt gondoltuk, hogy már egyenes út vezet – ez így leírva a mai nap tükrében enyhén eufemisztikusnak tűnik lévén, hogy a leghosszabb egyenes szakasz az út és a házunk közötti 100 m-es útszakasz volt, az viszont szétázott földút… szóval annak is megvolt a maga baja – hazáig. Azonban amíg az előző szakaszon az azonos kamionokat kellett kerülni, addig a következő szakaszon a szembe jövő kamionok elől kellett kitérni. Az egésznek olyan feelingje volt, mintha a belvárosban settenkednék be a munkahelyemre biciklivel – hol a járdáról ugrálok fel-le, hol a meg a parkoló autók közé ugrok a szembe jövő autó elől. Gond nélkül leértünk, majd tovább kanyargásztunk egy a bazaltfalba ékelt hegyi úton. Itt további néhány százezer kanyar után fotózkodtunk néhányat. Itt készült a mai napot meghatározó „nézz szigorúan” fénykép, amit én csak a „fiúk elvitték a moncsicsit kirándulni”-nak aposztrofáltam.

Ezután újabb kanyarok következtek végül sötétedéskör megálltunk „vakondéknál” vacsorázni. Ezután valami megmagyarázhatatlan módon és úton hazakeveredtünk hol a szőlők között zergebaszta úton, hol meg „már jártunk erre hatszor” különböző kis falvakon keresztül, ahol a helyi fiatalok robogókkal körbemotoroztak minket. Több százezer kanyar után végül csont sötétben, full párában, nagyon fáradtan, de azzal a tudattal értünk haza, hogy eddigi csökevényes életünk legjobb motorozásán vettünk részt.

Néhány tízezer hűűűbazzeg társaságában elpipáztunk egy órát, majd fáradtan és kikészített ülőgumókkal elraktuk magunkat a mai napnak azzal a tudattal amivel már egy ideje életben tartjuk magunkat, hogy „holnap egy könnyű napot tartunk”. Így legyen… elmentem zuhanyozni.

Folyt. köv reggel Marci ugyanis nem írt és Attila megfenyegette, hogyha nem ír, akkor ő többet nem fog a naplóba írni…

Marci:
Ez a nap a fáradtság hiányában másnap került megírásra, de hogy ne hulljon szét a koncepció, ide teszem (ja, és meg is lettem fenyegetve):
Reggel, a tegnapról…

Gyorsan leírom, hogy mi volt tegnap, mert abbamarad ez az egész naplózás, pedig sztem az a lényege, hogy akkor írjunk, ha van mit mondani. Van mit mondanom, de annyira sok volt a tegnap, hogy nem tudom, sorba rakni, és különben is, már indulnunk kellene Saturniába, fürdőzni.

Szóval, egy gyors sienai tankolás után azt hiszem, az eddigi legszebb tájakon mentünk. Minden csupa Chianti volt, ennek megfelelően, mindenütt szőlő, olajfa, szőlő, szőlő, domb, völgy, domb, szőlő, olajfa. Ezután (kb másfél óra kanyargászás) eljutottunk Arezzoba, ahol ettünk-ittunk, pihegtünk, vártuk az esőt. Az eső nem jött, így nekünk kellett elé menni, ami sikerült is, de ismét csak 1 perces zuhé jutott nekünk. Este beszéltük, hogy cserébe a túrán kapott szép időért, valszeg hazafelé kapunk majd egy akkora esőt, hogy mindenünk szarrá ázik. Folytattuk Ati túráját, nagyon szép helyeken voltunk, folyamatosan csak bámultam, csodálkoztam, szívtam magamba a szépet. Viszont nem nagyon fogyott a hátralévő km-ek száma. Egyrészt azért, mert haladni nem is nagyon lehetett, másrészt meg sztem mindannyian inkább mentünk lassan, hogy minnél többet lássunk, de még azért tudjunk kanyargászni is. Na ebben nem volt hiba. Amikor már túl voltunk a kamionos részen, jeleztem a többieknek, hogy mivel elég késő van (7-8 felé járt már), lehet, hogy jobb lenne egy kicsit rövidíteni, és kihasználni az autópályát. Mint Szlovéniában, Ati szája ismét görbületre állt. Persze, mert nem sejtette, hogy az egyik legjobb szakaszra tévedünk. Olyan fantasztikusak voltak a kanyarok, hogy bármikor visszamennék, hogy élvezkedjek rajta! A kitérő kezdete után 20 perccel megálltam egy élesebb kanyarban, egy házikó mellett, bevallom azért, hogy bezsebeljem a sok szépet, amit az út “feltalálásáért” kapok. Itt készült az ominózus MorcAti kép is (egyébként Ati ma nem a legjobb fényképarcát hozta magával, ez meg is látszik a galériában; ha nem a moncsicsit hiányolja, akkor a nyelvét dugja ki, meg ki tudja, még mit művel), majd mentünk tovább, hiszen, még 120km állt előttünk, és az aznapi átlagsebességünket figyelembe véve, éjfélnél hamarabb nem volt prognosztizálva az érkezésünk. Megbeszéltük, hogy a lehetőségekhez képest belehúzunk, amíg világos van, aztán eszünk, és végül a sötétben hazabotorkálunk. Azt hiszem, ránk jellemző, hogy a 359km-es terv túrát sikeresen “lerövidítettük” 342km-re. Abszolute no comment.

Moha bá’nak hála, megint olyan utakon voltunk, ahova biztosan nem tévedtünk volna, ha az eredeti tervet követjük. Én egy ilyenen vettem már részt, hogy egy rosszul beállított navi miatt 3-4m-rel rövidebb szakaszok miatt pókhálószerűen mentünk át Burgenlandon. Na itt is ez volt, csak az itteni utak inkább É-D-i irányú, mintsem K-Ny. Persze mi keletről mentünk nyugatra… Azt már le se merem írni, hogy amikor Firenze közelében ráhajtottunk a gyorsforgalmira, és vitt volna a Firenze-gyűrűre, akkor a fizető kapukat meglátva, és a Roma feliratot elolvasva, gyorsan a lehajtó felé mentem. Ennek volt köszönhető, hogy megint olyan úton mentünk hazafelé, ami csak akkor lát forgalmat, amikor szüret van. Egy autó nem fért el rajta rendesen, és felfestésről, útjelző karókról, patkáról, közlekedési táblákról nem is álmodhattunk.
A nap folyamán a srácok többször is megkérdőjelezték Moha bá’ tudását azzal, hogy egy-egy körforgalomnál, vagy elágazásnál dudálással, vagy vészvillogóval adják tudtomra, SZERINTÜK nem jó az irány. Megjegyzem, már amikor a tengerpartra mentünk, akkor is csináltak ilyet. Pisa felé akartak kanyarodni, de az utunk nem arra vezetett, és Pisat csak említettük, mint lehetséges uticélt a későbbiekre.
Most mennem kell, mert Oli már fürdeni szeretne, sztem rá is fér.

Azt már csak nagyon utólag merem leírni, hogy már szürkült az ég, és kifelé tartottunk egy is falucskából, amikor megálltam, hogy ellenőrizzem az útvonalat a rövidítésünk után. Valószínüleg a két kolléga annyira elbámészkodott mögöttem, hogy a gyors fékezésnek, no meg a Vara magas építésének köszönhetően, Ati sikeresen letámasztotta a bringát a padkára, és Oli satufék és némi csúszás után állt meg, majd a lába között fogta az ultrakönnyű, feküdni vágyó dl-t, és csendes elhaló hangon “üzent” Atinak, hogy legyen olyan kedves, megtartani az övét, hiszen a vara már úgyis stabil oldalfekvésben van…

 JÚLIUS 1

Attila
Az ébredés a szokásos módon történt. Megbeszéltük előző „este” (éjjal 2-kor), hogy időben kelünk 9-kor és nekiindulunk Saturniának. Hát ebből megint vmi 10 órás kelés lett, úgyh dél fele már el is tudtunk indulni. Mi ebből a tanulság? Ki korán kel, semmit nem ér vele, ill. ha indulni akarsz és már full szerkóban vagy, nézz vissza, mert Marci még valszeg Mosó Masát jáccik és a fürdést már elkezdheted a ruhában… szuper érzés, elhihetitek!;)

A mai nap a fürdés jegyében történt… amit önszántunkból szerettünk volna azt megvalósítottuk, a természeti csapást meg vmi hihetetlen mákkal (ami eddig elkísért utunkon:) elkerültük… no de mindent a maga idejében.

Mára fürdést, pihizést, relaxálást tűztük ki célul, ehhez a legmegfelelőbb helynek Saturnia bizonyult, melegvizes fürdőjével. Az odavezető majd 150 km-es út mondhatni csak a szokásos volt, kanyar-kanyar hátán, gyönyörű vidék, dombtetőn szép olasz villa, vagy éppen hegycsúcsra épült tipikus kis zsúfolt falu. Mindegyik kis ház, mintha vmi téglalap alakú erőd lenne, de a színei, a zöld zsalugáterei, a teraszok, lapos tetők nagyon barátságossá teszik az egészet. Én nagyon szeretem ezt a minden cicoma nélküli, szép mediterrán építészeti stílust… ha egyszer házam lesz, tuti vmi ilyesmit rakok össze legóból:) Egyik-másik ilyen településre úgy tévedtünk be, mintha csak Mari néni hátsó udvarába fordultunk volna be. Az utca nem állt másból csak az úttestből, a faluba szinte egy várfalon és szűk várkapunk jutottunk be és egy kereszteződésben 4 utcából 5-ben behajtani tilos volt, egyedül a lépcsőn felfelé mehettünk, hogy kijussunk a normál útra… közben persze labdáztak a gyerekek, Gizi néni traccspartizott a többi templomba járó barinőjével és nézték, hogy kik ezek az idióták akik be mernek ilyen helyre menni és hangos brümmögéssel megzavarják a szokásos hétköznapi ritmusukat:)

A termálfürdő megtalálása nem ment egyszerűen, kb. fél óra keresgélésbe telt. Volt olyan helyi bácsika aki még életében nem hallott a tőle 2 km-re fekvő új komplexumról és elhajtott minket a csába… aztán szerencsére találtunk a tájékozottabb helyi lakost, aki elirányított a megfelelő irányba a falu végén túlra. A termálfürdő nagyon jó volt, már nagyon ránk fért! Vállmasszázs, hátmasszázs, talpmasszázs, alsó vízbuzgárok… fincsi mi?;)) Aludtunk is egy jót a szép füves részén, úgyh egész kipihenten vágtunk neki 7 után a hazafele vezető útnak. A hazaút mondhatni csak a szokásos volt, gyönyörű tájak Marci „rövidített” útján és elkerültünk egy ultragigamega ordenáré vihart. Amerre csak kanyarogtunk a hegyen, jöttünk le, mentünk fel a következőre, mindig mellettünk, előttünk, mögöttünk volt. Iszonyú sötét, villámlott elejétől a végéig, mintha vmi istenítéletidő lenne, ami most már csak ránk vár, mert eddig pofátlanul megúsztunk minden nagyon zuhét az elmúlt hétben. Olyanokat villámlott, hogy utána pislogtam nagyokat, hogy lássam merre is van az előre és csak reménykedtem, hogy nem kap csíp meg minket minket Dotti:) Megúsztuk szerencsésen, megint 11 múlt mire hazaértünk, előttünk minden csurom víz, a ház is úszik majdnem, annyi eső eshetett errefelé is. Gyors vacsi, tonhalas penne parmezánnal, jófajta sör, vizpipa és szundi… reméljük holnap végre tényleg sikerül időben felkelni!;)

Olivér:
A tegnapi nap után „ma korán fogunk kelni, hogy el tudjunk korán indulni” mondással lett vége a tegnap hajnalnak… ebből a szokásos módon nem sikerült semmi, bár az egyik Primadonna felébredt valamilyen véletlen folytán, azonban mivel a másikból kitörtek a női ösztönök és kimosott néhány ruhadarabot… na ma este sem járok jigget.

Indulás után egy órát mentünk kb. és megálltunk reggelizni egy kvzó / lottózóban. Saturnia nem volt messze, de ahogy vezetni, úgy utat építeni sem tudnak az olaszok… de ez persze nekünk kifejezetten jó volt. Elindultunk fürdeni, de megint nem sikerült egy egyenes utat sem találni – valószínűleg az útépítő iskolában bombariadó volt az egyenes útszakasznál. Csillió kanyar után megérkeztünk Saturniába, ami egyrészt a fürdőjéről, másrészt a vízeséséről híres… az útikönyv szerint, de mint ez egy szállodában kiderült a helyiek sem tudják, hogy a 3 km2-es faluban melyik hol van. Valahogy sikerült végre megtalálnunk a fürdőt, lehet, ha az orrunk után mentünk volna gyorsabban meg lett volna. A fürdő EUR 17 + EUR 2 a parkolás. Több melegvizes medence, néhány hátdagonyázó, alulról befújós miazmás környezetében töltöttük az egész délutánt. Záráskor indultunk hazafele, de még előtte megnéztük a vízesést is. Ez is kénes és 37 fokos, legalábbis lonely planet szerint.
Mivel végig lógott az eső lába nagy lendülettel hazaindultunk. Menetközben néhány százezer kanyar után megálltunk ozsonnázni. A hazaút innentől az ima és a káromkodás társaságában telt. Mivel előttünk / mellettünk folyamatosan villámlott, ezért biztosra vettük, hogy megbűnhődünk az elmúlt napok elmaradt esői miatt. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva ez ma is elmaradt. Bár többször is kérdeztem Don Gps Marcit, hogy van-e rövidebb út, valahogy véletlenül sikerült három szőlő tábla között megtalálni Toscana egyetlen egyenes útját, ami viszonylag gyorsan, esőmentesen hazavitt minket.

Otthon egy gyors kaja, egy gyors pipa, megöltük a szokásos néhányszáz csigát és lepkét és eltettük magunkat mára… Elbára… Ma is korán fogunk felkelni.

Marci:
A mai nap nagyon fincsi volt. Az odaút már-már a szokásos, de semmiképpen nem unalmas, kanyargászás volt. Út közben egy kezdtem aggódni, amikor már kb. 50km óta világított az üzemanyagjelzőm, és benzinkút csak nem akart jönni. Amikor végre felbukkant egy, és láttam az aperto feliratot, megörültem, majd rögtön koppantam is, mert el volt kerítve a kedves vendégektől. Csak nem értettem, hogy akkor kinek szólt a nyitva tábla…

Szerencsére közeledtünk egy nagyobb város felé, ami persze egy dombocska tetejére épült, és volt is benzinkút a közelben. Persze személyzet itt sem volt, úgyhogy maradt a tippelős, vajon mennyiért fogok tankolni játék. Marha jó, becsúsztatsz, mondjuk 5-10-20 ajrót, és letankolod. Ez autóval nem olyan nagy gond, de motorral már inkább vicces, hogy vajon keveset fogsz tankolni, vagy benne hagyod a pénzed, ha túllőttél a célon.

A fürdő környékén kellemes záptojás szag jelezte, hogy lassan célhoz érünk.
Kellemeset fürödtünk, lazultunk, masszíroztattuk a golyó öööö vállunkat a csobogó harmincikszfokos vízzel, aludtunk a fűben, és természetesen az utolsó 5 percben fedeztük fel a legjobban masszírozó részleget…

Szinte elhanyagolható tény, hogy amíg lógattuk a lábunkat, az ég körülöttünk kezdett egyre sötétebb felhőkbe burkolózni, úgyhogy, mire elindultunk már csak azt tippeltük, hogy rommá, vagy szarrá fogunk ázni… Végül egyik sem valósult meg, pár cseppet kaptunk csak egy alagút előtti piros lámpánál, amit éppen felújítottak, és csak egy sáv volt járható. Egyébként gyönyörű látvány volt, hogy ahogy haladunk, a vihar, és a villámok tisztes távolságban tisztítják meg előttünk az utat.

Az esti sörözésnél egy szemét meztelen csiga a társai ledobálását úgy bosszulta meg, hogy sunyi módon gyorsan belemászott a sörömbe, míg ezt a szar naplót írtam… Hát köszönöm, többet nem kérek ebből…
Ja, ma is készült egy fénykép az Ati féle rácsodálkozásról, ezúttal a saturniai forrást nézi naagy csillogó szemekkel.

 JÚLIUS 2

Attila
Ez a nap is időben indult. 8-kor kellett volna kelnünk, hogy 9-kor tudjunk indulni. De mi bátrak és vakmerőek voltunk, úgyh a 9-es kelést sem találtuk tulzónak. 10 után sikerült is elindulnunk, de sztem már majdnem 11 is volt:) Szokásos módon megálltunk egy szép kis olasz faluban útközben valahol egy kis reggeli pirítósra, melegszenyára… itt az olaszoknál mondjuk vmi hangzatosabb nevei vannak, amitől jobban is esik az elfogyasztásuk. A kikőtőig tartó utunk a már szokásosnak mondható kanyargós utakon vezetett szerencsére végig, így kellően rákészültem arra, hogy mi van ha Elbán nem lesz kanyar és unatkozni fogunk:)) A kompolás dolog nem a kedvencem, lévén hogy víz, tenger, hullámzik… ez nekem mindig egy mumus, ami be is tette a kiskaput nekem aznap estére… de ezt majd később. A kompozás egyébként nagy élmény egy komp gyomrába menni, hihetetlenek ezek a hatalmas szállítóhajók! 6 sávban álltak a kocsik, plussz a két szélén még egy lifttel felemeltek még két sor utót. A motorjainkkal mi voltunk a legkisebb résztvevői a szállítmánynak:) Az út nagyon szép volt, bár fényképet lehetetlenség volt csinálni, olyan párás volt a levegő. A megérkezés nagy ámuldozások közepette történt. Mindnyájunknak voltak elképzelései a szigetről, de koránt sem hittük hogy ekkora. No nem egy Korzika, de 20 km hosszú, 11 km széles (ha jól emlékszem), úgyh egy laza 60 km-t simán elkanyargásztunk a „kicsitsemegyenes” hegyi útjain, városait körbejárva. Elba szigete a turizmusra épül, gyönyörű vidék, szép táj, süt a nap, gyönyörű kék a tenger… ja, és ide száműzték először Napóleont. Ez a megkattant kis törpe ezen a szigeten tette a legtöbb jót az emberiséggel. Rendbe tette a közigazgatást, a bányászatot, a gazdaságot, a közműveket…aztán jól megszökött és 100 napig újra hatalomra került, majd végül Szent Ilona szigetére deportálták, hogy minél messzebb legyen mindentől, ami nagyravágyó terveihez emberéletet követel. Maga a Napóleon rezidencia számomra csalódás volt. Egyrészt mivel nem egy szépen karbantartott villa volt, másrészt, meg fél órát keresgéltük, mire megtaláltuk egyik ill. másik házát. Kicsit másra számítottam. A sziget egyébként tényleg gyönyörű, kicsit olaszos, de kicsit másabb is… nem tudom megfogalmazni, más, de mégis legalább olyan szép, mint egy toszkán vidék, falu. A sziget körbejárása, sok-sok fénykép után rájöttünk, hogy mit ad isten, megint kicsúsztunk az időből. ¾ 6-kor beestük a jegyirodába hogy elérjük még a 6-os kompot… kaptunk is jegyet a fél 8-as hazaútra:) A köztes időben beugrottunk egy helyi „csehóba” és ettünk nagyon finom tenger gyömölcsös spagettis cuccot… no ez a kompon nem volt nálam hosszúéletű, de azért finom volt:)) A f8-as vissszaút jelezte, hogy megint éjfél fel érünk haza. Nekem ez azért is volt az eddiginél nehezebb út, mert a hajóút és a tenger gyümölcse miatt nagyon rosszul voltam. Nem 10 km-enként, hanem km-enként számoltam a hazautat! Nem volt olyan kanyar, amit vmilyen módon ne toltam volna el… no nem volt gáz egy esetben sem, csak nem úgy ment mint a szokásos. Mikor hazaértünk az első utam a hűtőhöz vezetett, egy fél liter tejet lenyomtam, lefürödtem, bevettem egy quarellint (mert olyan fejfájós vagyok:) és lefeküdtem aludni. Marci és Oli a szokásos módon még beszélgettek, iszogattak, vizipipáztak, nekem viszont véget ért a mai napom akkor. Végre kialudtam magam!:))

Olivér:
Elindulni Elbára és meghalni… nagyjából hasonló érzésekkel indult a reggel. De valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva sikerült végre elindulnunk. Menetközben a szokásos kv + reggeli és néhány telefon, majd tovább a komphoz. Valamiért az emberek, valószínűleg, mert lusták, hajlandóak ugyanazért a szolgáltatásért kétszer annyit fizetni… na ezek nem mi vagyunk.

Megtaláltuk a legolcsóbb kompot, amivel át tudtunk menni Elbára… és a várakozásainkkal ellentétben nem is nekünk kellett evezni. Az odaút egy óra. Ezalatt többször lefotóztuk Montecristo szigetét – Vencel teres megoldással (ez egy másik történet, ami eleddig még nem jelent meg írásban) – mire este megtudtuk, hogy még irányban sem voltunk jók. Mindenestre van néhány nagyon jó képünk mindenféle szigetről, majd be kell helyettesítenünk az országot. Elbára megérkezve megúsztuk élve a kompból kihajtást, ami egyrészt az iszonyatos meleg, másrészt a kifele igyekvő őrült turisták miatt volt némiképp kérdéses.

A szigetre megérkezve újfent étkeztünk, kvztunk. Majd a nyakunkba vettük… vajon ilyenkor mit kell írni? A motorunkat? Anyway a nyakunkban valamivel, keresztbe-kasul átjártuk a szigetet, ami csak 15 és 25 km körüli dimenziókkal rendelkezik, de mégis több órát el lehet tölteni a kicsit csúszós(nak látszó), többnyire félszar utakon.

Megpróbáltunk felmenni a kilátóhoz, ami folyamatosan esőfelhőkbe burkolózott, így végül letettünk róla, de megnéztük Napoleon összes vélt és valós rezidenciáját. Azt gondolná az avatatlan szemlélő, hogy a Napoleonról elnevezet szálloda, a róla elnevezett téren valahogyan köthető hozzá… de nem. Napoleon első rezidenciája, amit szokásos módon a helyiek elsőre nem tudtak, egy félig lepukkant házikó volt, nem sokkal nagyobb, mint amiben mi alszunk Monteespressoban (lehet, hogy még mi is visszük valamire?). a ház felújítás alatt, szóval az állványok között tudtuk csak megcsodálni, hogy mennyire igénytelenek is az olaszok vagy az elbaiak legalábbis a kulturális kincsek megtartása terén, pedig a könyvek szerint Napoleon unalmában bár felforgatta a sziget sorsát, de sok szempontból a fejlődés rögös útjának sínére tette.

Az első rezidencia után következett a hasonlóan karbantartott második rezidencia. Igazságtalan voltam, például a Napoleonról szóló képregényeket bemutató tárlat épülete egészen rendben volt. A második rezidenciához már a városban kellett leparkolnunk. A város szép, kicsi és mint ez a vacsorakor kiderült iszonyatosan drága. Mindenkinek megvolt a hasonlata: kicsit olyan mint Görög-, Horvátország és Ciprus… Napoleont leszámítva, minden tekintetben. Ezután megvettük a jegyet a következő kompra, ami sajnos csak 1,5 óra múlva indult. Addig egy kisebb hiszti után, szentbékében elmentünk vásárolni, majd vacsorázni. Majd az utolsó utáni percben megérkeztünk a kompra. Ez volt aznap az utolsó komp. Hazafele fotózás, szunya, hasmenés.

Kompról leszállás után a hazaút kifejezetten szenvedés volt. Az odafele vicces szerpentinek, hazafele már kifejezetten fárasztóak voltak. Hazaérve Marcival még elszívtuk a szokásos pipánkat, de Attila tengeribetegségre hivatkozva, igazoltan, távolmaradt. Holnap pihenünk!

Marci:
Azt hiszem, ez volt az a nap, amit a legjobban vártam.

Valahogy sikerült korán felkelnünk, és időben elindulni. Az út kevésbé volt kanyargós, és a legtöbb egyenest tartalmazta Piombio-ig.
Átkompoltunk a Melinda távsegítségével talált legolcsóbb járattal, és nekiláttunk, hogy felfedezzük a gonosz törpe szigetét. Indulás előtt megvártuk az utolsó, és az utolsó utáni utasokat is, de a negyedik utolsó utáni utáni utáni után meguntam számolni a későket.

Elsőnek egy kis kanyargászás után fel szerettünk volna menni a legmagasabb pontjára a szigetnek, de látván a felhőbe burkolózott csúcsot, letettünk a „csodás” kilátásról, és mentünk tovább San Martinoba, hogy megcsodáljuk Napoleon nyári rezidenciáját, ahol állítólag egy éjszakát sem töltött el, de még állítólagabb nagyon sok ledér nőcske volt ott (ki érti a diktátorokat?). A villa nagyon szép lehetett volna, ha nem tartana még mindig a renoválás, ami a magniana jegyében telik immár legalább tizeniksz éve.

Végignéztük az állványkiállítást, és a nagyon jó korabeli karikatúrákat Napoleon első száműzetéséről, majd mentünk megkeresni Napoleon valódi rezidenciáját Portoferraioban.

Nem volt egyszerű megtalálnunk, mert az olaszok jó szokás szerint eléggé hiányosan írnak ki mindent, néha el-elvész egy-egy közbenső útjelző. Valszeg ezért fényképeztük rommá a hotel Napoleont San Martinoban, amikor a nyári rezidenciát kerestük.

Megvettük a jegyünket hazafelé, majd elmentünk vacsizni, hiszen még volt kb másfél óránk hátra. Ati strandolni óhajtott, ezért adtunk neki egy sanszot, hogy kérdezősködjön, és elvezessen minket a paradicsomba, hogy megfürödjünk. Ati azzal jött vissza, hogy két sarokra van egy szupi strand, ami azért hallatszott elég furán, mert a kikötőben voltunk, és elég ritkán szokott 2 sarok távolságra paradicsomi fürdő leledzni…

Az egész pancsolásból verejtékben fürdés lett, és egy kis bevásárlás, ahol a Atiból, és Oliból előbukkant az egész heti feszültség, amikor a zöldséges pult, és az akciós sörök mellett hirtelen szócsörte alakult ki. Persze 5 perc elteltével már csak röhögés volt a borok környékén, majd öröm, bódottá’.

A kis intermezzo után elindultunk, hogy keressünk egy ristorantet, hogy elbai napunkat megkoronázzuk egy vacsorával. Találtunk egy borzalmasan antipatikus cincérrel megáldott helyet, ahol az eddigi leglassabb kiszolgálást kaptuk. Jellemző, Oli, Ati kis adag tésztát evett, és meg birkózhattam a pizzával. A komp indulása előtt kb 7-8 perccel elhagytuk az egységet, és siettünk, nehogy Elba… még egy egész napot ezen a szigeten.

Sikeresen behajóztunk, a matrózok segítségével rögzítettük a mocikat (elég akadozva ment a kommunikáció, nem sikerült megértenem, hogy mit akaranak mondani (inkább mutogatni), majd Oli mondta, hogy tegyem sebességbe), majd kényelmesen elhelyezkedtünk a fedélzeten, hogy aludjunk egy órácskát.

Ati vmikor félúton eltűnt, én meg a sirályokat bámultam, és fényképeztem a giccses naplementét, majd a frankó tengeri szellő segítségével megpróbáltam kiszárítani a kabátom belsejét.

Amikor átértünk, már sötét volt, és várt még ránk kb. 120 km. Viszonylag hamar hazaértünk, az eddigre már a szokásosnak mondható 11-éjfél tájékán, és eléggé fáradtan, Ati nélkül pipáztunk, majd lefeküdtünk, hogy az utolsó pihenős napunkat is el tudjuk tölteni.

 JÚLIUS 3

Attila:
Ma a megbeszélteknek megfelelően fél 11-kor keltünk:) Végre megnéztük Monteriggionit, a helyet, ahol lakunk. Gyönyörű kis falu, várfallal körbevett kis gyöngyszem, mely Sienának épült anno előretolt helyőrségként. 14 toronnyal (remélem ide nem dobáltak be kőhajító géppel semmilyen csatában szamarakat, mint Volterránál tették:). Pont egy helyi várjáték készületeibe futottunk bele, úgyh jókat bohóckodtunk a páncélokkal, kardokkal, krossz sisakokkal… durván nyomták ezek anno, télleg kemények voltak azok a srácok… maximal respect in memoriam! Monteriggioniban ebédeltünk is a reggeli kávéval egybekötve és egyöntetű megállapításunk volt, hogy itt tartózkodásunk alatt most ettünk a legdrágábban:) Csináltunk pár szép képet a várfalról, meg bohóckodtunk egy sort, aztán visszatértünk a rezidenciánkra, hogy felavassuk a medencénket és csináljunk végre egy tényleg pihenős napot, pancsizással, napozással. A srácok nem kímélve magukat minden apache és mohikán indiánt meghazudtolva, negyed óráig lopakodtak hangtalanul a napozóágyamig, hogy aztán hangos csatakiáltással letámadjanak és bevágjanak a vízbe. Nem akartam rajtuk végigvezetni a 3 halálos szúrás, rúgás, ütés kombinációt, úgyh hagytam h bevágjanak a medencébe… hideg volt, de faszán lehűtött!:) Végiggondolva nagy királyság volt ez a bő hetünk és ez idő alatt mi voltunk az élet császárai! Bejártunk minden hegyet-völgyet, mit csak szerettünk volna, láttuk Toszkána legszebb tájait, városait, ettünk-ittunk jókat, végül a a saját kis villánk medencéjénél ejtőztünk ugrabugráltunk, olvasgattunk, napoztunk, pihiztünk… hogy utána kellő erőt merítsünk és utolsó vacsihoz Sienában. Belefutottunk a Palio utáni vmi zenés, dobos, zászlós felvonulásba. Még filmet is készítettünk róla, ahogy a Siena különböző negyedeinek lobogóit lengetve felvonulnak a helyi erők. Finom vacsi, pár szuvenír, aztán go home. Itthon gyors összepakolás, aztán a szokásos… fincsi chianti, vizipipa és beszélgetés az élet nagy dolgairól. Tényleg az élet császárai voltunk ebben a bő hétben, köszönöm Srácok, köszi Időjárás, thanks to India, köszi Toscana… I love this game!;))

Olivér:
Ez még nem az utolsó nap, ez csak egy pihenőnap… legalábbis én nem akartam igazán belegondolni, hogy vége a túrának. Egész nap fürödtünk a „saját” medencénkben, döglöttünk a partján és csináltunk közel 143 időzített fotót, ahogy ugrálunk be a vízbe. Kivételesen megint kockára égtünk, mi mindent 110 százalékon csináltunk ezen a héten és ami szintén fontos esemény megnéztük szállásadó falunkat Montecappucinot.

A város és a vár a maga 14 tornyával és uszkve 0,5 m2 területével nagyon szép, mint egy kicsinyített vár vagy inkább egy makett. Mivel valamilyen középkori mulatságra készültek, ezért mindenhol árusok voltak kint középkorinak látszó portékákkal (kardok, pajzsok, sisakok stb.). életünk legdrágább reggelijének elfogyasztása után vásároltunk némi vásárfiát otthon maradt szerelemeinknek / szeretteinknek és megmásztuk a városfalat, illetve annak azt a részét, ahova addigra már iszonyatosan tűzött a nap. Ami még érdekes volt, hogy megnéztük a városi „középkori fegyver múzeumot”, ami kezdésre elbásnak tűnt (tucat viaszbábú, tucat középkori fegyverekkel). De ami, számomra legalábbis, új volt, hogy minden fegyvert vagy ahhoz kapcsolódó dolgot fel lehetett venni – most már értem miért nem járt mindenki páncélingben. Miután kibohóckodtuk magunkat következett a fent említett medence-party.

Este bementünk Siennába egyrészt folytatni a már megkezdett vásárlást, másrészt a városban venni némi bizbaszokat. Mivel nekem addigra már több napja fájt a vállam, ezért én taxiztam. Közben viszont tudtam jó menetközbeni képeket csinálni a primadonnákról.
A városba beesésünk után leültünk az első helyre vacsorázni, ami nemcsak azért volt jó választás, mert a kaja olcsó és jó volt, Attila visszatalált egyedül ugyanoda, hanem azét is,mert a tőlünk 3 méterre lévő templomba vándoroltak be az egyik (vagy talán több) kerület zászlói nagy csinnadratta közepette. Emelkedett hangulatban és a sisak alatt énekelve érkeztünk haza, ahol már a rideg valóság várt minket: össze kell rámolni, meg kell inni az utolsó üveg bort / sört és írni kell néhány oldalt az elmúlt napokról. Miután a fentieket többé kevésbé abszolváltuk, és elszívtuk az utolsó pipánkat, eltettük magunkat mára.

Sajnos ez a hét is elment… de ez több volt mint egy sima túra, egy hétig valaki más életét éltük… a legnagyobb KIRÁLYOKÉT!!!

Marci:
Eljött ez a nap is. Délben ébredéssel köszöntöttem a pénteket, majd beszaladtunk végre Monteriggioniba, hogy megnézzük, mi mellett is töltöttünk el egy egész hetet.

Szerencsénk volt, mert éppen egy középkori hétvége kezdetébe csöppentünk, és lehetőségünk volt kipróbálni az árusok középkori sisakjait, és fegyvereit, bár ekkor még nem tudtuk, hogy a múzeum egy hasonló interaktív helyszín, és ott is lesz lehetőségünk páncélba bújni. (igen, egy múzeumban meg lehetett érinteni, mit érinteni, kipróbálni elég sok középkori izét!)

Reggeliztünk, és kávéztunk az eddigi legdrágább helyen, majd hazahúztunk, hogy kipihenjük eme fárasztó, és borzalmasan meleg napot. Pár óra a medence mellett helyretett minket, és mehettünk be Sienába, hogy elköltsük a búcsúvacsoránkat.

A vacsora mellé kaptunk egy kis helyi látványosságot, ugyanis pont belefutottunk, na jó nem, futottunk, hanem ültünk a ristoranteben, egy zászlóünnepbe. A helyi kerület büszkén, hatalmas dobolás közepette, legalább 50 emberrel vonultatta fel a zászlóit a mellettünk lévő kis templomba.

Otthon a pakolás után, már szokásosnak mondható esti levezető borozás, sörözés volt a program.
Sajnálom, hogy ilyen hamar véget ért, nagyon jó volt itt nekünk! Csak annyit tudok még mondani, hogy viszlát, és kösz a halakat!

 JÚLIUS 4-5

Attila
07.04.– zárszó, utolsó este
Mit is mondhatnék még… igazából mindent leírtak előttem:) A mai 400 km-es autópályánál unalmasabb dolog ritkán történhet az emberrel. Ennél már csak az volt izgalmasabb, hogy mikor szédülünk le a motorról a 35 fokos hőségben! Ilyen hőséget és nyomasztó unalmat én még talán nem is éreztem. Felüdülés volt, hogy Marci megint „rövidített” egy utat és hirtelen ott teremtünk Maranelloban, a Ferrari őshazájában… akarom mondani szülőfalujában:) Gyönyörű gépek voltak kiállítva! Nem vagyok egy Ferrari vagy F1 fan, de amit ott láttam az engem is megfogott és azon gondolkoztam hány fotót csinálhatok még, míg le nem merül a telcsim akksija… sajnos a szép piros ruhás eladó kislányokra nem maradt energia, úgyh egy mucchas gracias, meg mille gracie felkiáltások mellett megelégedtünk a nagy mosolygásokkal:) Kisebb-nagyobb szokásos eltévedések után megtaláltuk a szállodát. No ehhez még egy kis mellékes. Mikor Oli elindult a zsákutca felé Marci mellett párhuzamosan, egy ezredmásodperc alatt végigfutott egy gyors fejszámítás bennem, hogy melyiküket is kövessem. Marcinál ugye ott van a gps, tehát ő nagyon nem tévedhet el, meg hát ő nem is szeret sátrazni, ha a kék ég alatt ér az este. Oli ellenben simán eltévedhet és hogyha magára hagyom, szegény egyedül pityereg majd és nem találva a hazautat, egyedül megy neki az esti pizzázós proginak. Így döntöttem és Olit követtem… kanyarogtunk egy picit, vmi Osanos vagy Tescós parkolóban a bokrok, meg otthagyott autók között, mire kikeveredtünk újra a főútra, ahonnan aztán végül megtaláltuk Marci feltünően kék-piros-fehér színű szép kis ante-retró tejfölösdoboz motorkáját, amint ránk vár a célnál:) A szállás korrekt, végre külön ágyak, nem franciaágy… kiélveztük a pillanat varázsát és 5 percen belül csatatérré változtattuk a szép szobát. Mindenhol büdös zoknik, aláöltözőszettek és csizmák, gatyák, kabátok lógtak. Fürcsi, tiszta ruha és felfedezni a helyi nevezetességet, a legközelebbi pizzeriát. Az nyaralásunk egyik legjobb pizzáját ettük, pedig szinte azt sem tudtam mit választok! Vacsi, go home, vizipipa, sör, dumcsi, röhögések… persze előtte kértem a recepciós hölgytől egy kis alufóliát, ő meg adott egy lepedőnyit. Kedves volt tőle, de nem gondoltam hogy ilyen rosszul beszélek angolul és a „kis darabot” félreértik lepedőnek… vagy azt hitték vmimet be akarom vele takarni?,)) Szól a Tankcsapda, a TV-ben vmi olasz talkshow… mi kell még… vmi zárszó jó lenne, de most nem jut eszembe semmi. Kicsit tompa vagyok hozzá, meg annyi élmény kavarog bennem, hogy nem lehetne egy tömény mondatba összesűríteni.
Jó volt, ide még vissza kell jönni, ezt át kell élni minden évben!;)

Olivér:
Papirkutya – valami ráadás, kerekítési hiba
Tegnap már reménykedtem, hogy nem kell írni, de előparancsolták a doboz aljáról a gépet. Ma nem történt sok dolog: brummogtam és énekeltem több órán keresztül, mert az ipodot még mindig nem hallom. Egy félrenézett útvonal miatt, úgy 30 kilométerrel túlmentünk, meglátogattuk Maranelloban a Ferrari múzeumot.

Az egész város Ferrari, még a szőlő is Ferrari. A kiállítás csodálatos volt, nem szerettem igazán a Ferrarikat, de így együtt látva az F50, Dino, Testarossákat… és a régi versenyautókat megváltoztattam a véleményemet – vajon, hogy fogom megideologizálni ezt céges autó kiválasztásánál. Ott volt a tavalyig bezárólag az összes fontos F1-es autó is. Ittunk egy SchueMaker kv-t és húztunk tovább a szállásra. Soha ennél unalmasabb autópályát nem láttam még.

Megérkeztünk, beköltöztünk, előtte eltévedtünk egy bevásárlóközpont parkolójában.

Este Pizza, pipa, sör.

Ez már nem a túra része, ezt csak úgy… abszolváltuk. Majd írok ide egy zárszót, de a mai nap gyilkosan unalmas utazás volt.
Holnapi útvonal még kérdéses, talán még írok.

Marci:
07.04.
Hehe, azt hittétek, hogy vége, nem lesz több baromság! De ugye nekünk van még két napunk hazafelé…
Az úgy volt, hogy könnyes búcsút vettem a csizmámtól, ami az egyetlen darab volt a motoros kollekciómban, amiből a legeleje óta kitartott fél éven túl (3nál is több évig). Remélem, jól fognak bánni vele a szőlőben, és hasznos tagja lesz a társadalomnak. Mint azt Vicus húga, Kriszti megjegyezte, a csizma a legjobb helyen, a CSIZMÁBAN kezdett új életet.

Az út Modenaig érdektelen volt (leszámítva az iszonyatos hőséget) és igen Modenaig, mivel akkor eszméltem fel, hogy elnéztem nagyon csúnyán Bolognánál a padovai leágazást, de így a sors akarta, hogy mégiscsak bemenjünk Maranelloba, ami még az eredeti tervben szerepelt, csak itt már nem beszéltünk róla.

Pár fotó a bejáratnál, és a jegyek megvétele után betettük a szerverszobába(!) a cuccunkat a Ferrari múzeumban egy nagyon kedves hölgy segítségével. (bár a kolléganője nagyon mondogatta, hogy mond meg nekik, hogy semmi felelősséget nem vállalunk a cuccokért; az eszükbe sem jutott, hogy mi bármi galádságot csinálunk ott a sok kütyü között, és esetleg meghekkeljük Raikkönnen vagy Massa következő heti edzéstervét)

Végignéztük a Forma1-es autókat, meg a „hétköznapi” vackokat, majd mentünk tovább.

Kb 5 körül értünk Goriziaba a Best Westernbe, de előtte még volt egy vicces kis intermezzo. Kerestük a szállást, és egy lehajtó kétfelé ágazott, volt egy zsákutca (bevásárló központ), és egy rendes utca a hotel táblájával. Oli ment elől a zsákutca felé, én a szálloda felé, majd Ati harmadikként, vak bizalommal követte Olit. Én integettem a virágágyás túloldaláról Olinak, hogy viszlát, és majd találkozunk a hotelben.
Egy gyors fürdés után elmentünk még pizzázni, és limonciellozni, majd a szokásos pipás irkálás maradt, mint esti program… Még a holnapi napot kell megbeszélnünk, és tényleg véget ér ez az egész idilli nyaralás…
Találkozunk vmelyik európai nagyvárosban ősszel??????

07.05.
Reggel nem sikerült időben kelnünk, így késve indultunk útnak. A terv az volt, hogy átvágunk a hegyeken, és Bled környékén, vagy keletebbre vesszük igénybe az autópályát. A megvalósítás, csodák-csodájára, nem így sikerült. Az eleje marha klassz volt, megnéztünk egy kis várat Grgar mellett, majd egy varázslatosan szép völgybe vitt Moha bá. Volt öröm, bódottá’, fülig érő száj, fényképek, napsütés, csak sajnos a folytatás földútba ütközött. Mivel Moha bá’ már nem először tévedett az út minőségével kapcsolatban, ezért inkább a visszaforulás mellett döntöttünk. Utólag egy kicsit bánom már, hogy nem vágtunk neki, de így is jó volt.

A továbbiakban, pár rövid elázáson kívül, nem sok minden történt velünk, untuk az autópályát, brümmögtünk magunkban, zenét hallgattunk, próbáltuk feldolgozni az elmúlt pár nap eseményeit. Pest közelében már nem bírtunk magunkkal, és formációt bontva ki-ki ment hazafelé a maga útján. Ez részben annak volt köszönhető, hogy a legbénább, leghülyébb sofőrök Magyarországon vannak, és az össze ott volt az M7-esen vasárnap délután révén, részben pedig annak, hogy valamiért úgy gondoltuk, 3 motornak teljesen zárt formációt felvéve kell mennie a pályán, és csak együtt tudunk sávot váltani, mocorogni…

Otthon nagy volt a viszontlátás öröme, már szinte csak ezért érdemes elmenni itthonról, de tudtam, hogy a nagy szabadság, a szép tájak, és a kanyarok (no meg a srácok!) már másnap hiányozni fognak.

Ui: Még pár szemelvény:
• Villogó rendőrautó előtt menni több percen keresztül az álmoskönyv szerint nem jelent jót, kivéve Olaszországban. Oli legalább 5 percig ment az autópályán egy rendőr előtt, ami villogva ugyan, de birkatürelemmel követte…
• Az ország tele van trafival. Mindenütt, mindenhol…
• A kanyarok élessége nincsen összefüggésben a kirakott táblák mennyiségével… 3 kanyart jelző fekete-fehér csík is jelenthet egy ultradurva visszafordítót, de egy 50 m-en keresztül végigvezetett villogó kanyarvezető is jelenthet csak egy finom kis kanyarvételt… Tényleg, valaki legyen már szíves, és világosítson fel ezekről a táblákról.
• A Ponte Vecchió ötvöseinél semmit sem lehet kapni
• Atival két dologról nem érdemes vitázni:
– Hogyan haladjunk autópályán:)
– Hogyan készítsünk fekete-fehér képet:)

Jakab Attila, Kerti Marcell és Gulyás Olivér, 2009.

Tags: ,

Még nincs komment.

Vélemény, hozzászólás?