Tűz, kő és homok

Tűz, Kő és Homok
Itália – Szicília – Tunézia
Avagy vulkánokon és ókori romokon át a Szaharáig
Élménybeszámoló a 2011. évi, nyári motoros túránkról.

 Preludium (2011. június közepén, az utazás előtt)

Bajban vagyok.

Úgy látszik, ahogyan növekednek a túratávok és egyre messzebb kalandozik tekintetünk a térképen, az élménybeszámoló útleírás is egyre nagyobb kihívást jelent.

Pedig annyi mindenről lehetne és kellene is írnom, hogy minden részletében látható legyen eddigi legterjedelmesebb motoros túránk előkészítése, beteljesülése, utóélete. Persze a „terjedelmes” itt erősen idézőjelben értendő, mert ha netán visszakalandozva a múltba felidézem Sulkovsky és Barta teljesítményét, akkor egy ilyen, 18 naposra tervezett kiruccanás már-már a „főterezés” kategóriáját súrolja. De mivel a szomszéd falun túlra készülünk, ezért mégis belevágok. Ki tudja, csak kikerekedik belőle valami értelmes iromány.

Nagyjából végigjártuk a szokásos, motoros túrázóktól általános módon elvárt létrafokokat. Eleinte csak itthon motoroztunk, esetleg rövid időre kikacsintva valamelyik nyugati határunk mögé. Aztán két alkalommal is elkalandoztunk Korzikáig, akkor éreztünk rá a távolabbi, ismeretlen, ám rendkívül csábító tájak varázsára.

Továbbra is nagyon szívesen megyünk kirándulni a szomszédos Ausztriába és Szlovéniába, de (főleg bennem) kezdett kialakulni egyfajta „ennél már több kell” érzés. Aztán lassacskán, ha néha zökkenőkkel is, de Feleséget is sikerült belerángatnom ebbe, a bennem kialakulófélben lévő új dimenzióba. Persze, hogy ez mennyire igaz vagy csak én képzelem-e így, azt majd hazajövetelünk után megmondhatom.

Következett két Balkán-túra, amelyek során már megtapasztalhattunk valamit abból az életérzésből, amit a kicsit (nagyon?) plasztik Nyugat már nem képes megadni a szolid kalandra vágyók számára.

Annyiból még hasznosabbak voltak ezek az utak, hogy levetkőzhettük a korábban felvett sztereotípiáinkat, az ottani emberekkel, kultúrával, környezettel kapcsolatban. Mivel az előítéletek sorsa a szinte törvényszerű megsemmisülés, ezért a mieink sem kerülhették el a végzetüket. Immáron teljesen más elvárásokkal, gondolatokkal közelítek a nálunk nehezebb sorban élők felé és érzem, tudom, hogy a szigorú sors nem, hogy gonosszá, sokkal inkább nyitottá, nemessé és barátságossá formálja az emberi jellemet. Persze ez csak abban az esetben válik számunkra is láthatóvá, ha magunk is nyíltan és őszinte befogadó készséggel közelítünk feléjük. Még most is vannak, akik óvva intenek és lebeszélnének minket az utazásról. De valahogy hiszek az emberek jóindulatában. Hiszem, hogy egy nép vallásától, politikai stabilitásától és egyéb társadalmi tényezőktől függetlenül nem lehet egységesen „rossz”! Lehetnek ott is gonosz emberek, lehetnek akár rosszakaróink is, de ehhez elég akár csak a szomszéd utcáig átsétálni és ott is megkapható az ilyen élmény. Tehát nincsen bennem semmi félelem és teljes felelősséggel merem itthon hagyni két gyermekünket és magam mögé ültetni a hétpróbás túrázó F-et, hogy megismerve egy számunkra új világot, élményekkel gazdagon megrakodva térhessünk majd meg otthonunkba.

Indulásunkat megelőzően egy héttel ragadtam billentyűt és láttam hozzá, hogy lekopogjam, mi és milyen úton vezetett odáig, hogy erre az útra vállalkozzunk. Lássuk hát:

 Krónika

Minden tekintetben nagy fordulópont lett az életünkben egy ragyogó szeptemberi nap, 2008. őszén. Isteni szerencsével túléltünk egy balesetet, de az a pillanat erősen meghatározó lett egész hátralévő életünk szempontjából. Addig is több túra laza forgatókönyve motoszkált a szürkeállományomban, de a hosszas lábadozás alatt vált igazán világossá számomra, hogy az élet igazán annyit ér, amennyit az álmainkból valóra tudunk benne váltani. Minden más, csak sokadrendű lehet a fontossági listánkon. Így jutottuk el két alkalommal is Montenegróba, belestünk Albánia életébe és egyre bátrabban kezdtem el szövögetni a nagyobb lélegzetvételű terveim fonalát.

Két célpont lebegett előttem már évek óta, amiket nagyon kimondani sem mertem, mert oly elérhetetlennek tűntek: Izland és Afrika. Minden körülményt figyelembe véve a fekete kontinens mellett tettük le voksunkat.

Korábban arról fantáziáltam, hogy megkerülve a Földközi tenger nyugati medencéjét, micsoda remek kirándulást lehetne összehozni egyetlen kompozással Tunisz és Palermo között, de a rideg politikai valóság miatt ez immár csak álom maradhat. Algéria zártságát a magunk puszta erejéből nem tudnánk feltörni, ezért két ország maradt a lehetőségekből: Marokkó és Tunézia. Végül, hogy ne kelljen egész Nyugat-Európát keresztülmotoroznunk, utóbbira esett a választás. Ezen felül csábítottak a benne rejlő ókori hagyatékok, a viszonylagosan épen maradt műemlékek és a sok lelkes beszámoló, amit az ott járt turistáktól lépten-nyomon hallhattam, olvastam. Az is bennem volt, hogy ha a szervezett úton résztvevők, az ilyen programok szokásos sablon-látnivalóitól ennyire eltelve és felcsigázva érkeznek haza, akkor mi várhat minket, akik ha a vezetett turistacsoport jobbra tart, biztosan bal felé keressük az élményeket ?

Így nem volt visszaút, F-et is meggyőzve arról (na nem volt ám olyan nehéz), hogy „most vagy soha”, tavaly ősszel a nyári szabadságunkat követően már úgy indultunk neki a munkás napoknak és hónapoknak, hogy egyértelmű volt a cél: Tunézia.

Megkezdődött számomra a túra első fázisa, a tervezés. Nagyon élvezem ezt a részét, szívesen töltök el sok időt az egyébként lapos téli estéken és éjszakákon azzal, hogy térképeket és útleírásokat böngésszek, útikönyvet vegyek és a világhálón fellelhető írásokat elolvassam. Majd a begyűjtött információkat rendszerezem és térképre viszem, útvonalakat tervezek,… tehát gondolatban mintegy bejárom a teljes túra útvonalát. Ennek számomra igen nagy jelentősége van, nem szeretek sehová felkészületlenül érkezni. Ugyan ennek megvan az a fajta veszélye is, hogy ha túlzott elvárásaim lennének a heves fantáziám miatti elragadtatásomtól, akkor könnyen érhetne csalódás, mikor szembesülök a rideg valósággal. De szerencsére erre még nem került sor (gyorsan le is kopogom az asztal lapján!), lehetőség szerint próbálok a realitásoknál megmaradni, még ha néha oly nehezemre is esik.

 2010. ősz-tél.

Sajnos egy ilyen volumenű vállalkozás nem működik, ha nincsen hozzá stabil pénzügyi alap. Belevetettem magam a munkába bízva abban, hogy eredményes évet zárva úgy szaporodik a bankszámlánkon a rávaló, hogy álmodozásból a tényleges tervezésbe fordulhat a dolog. Ahogyan bővült a költségvetés alapja, úgy került gondolatban egyre közelebb a fejemben lévő térképen a virtuális színes gombostű Tatouinhoz, amit a lehetséges legtávolabbi célpontként kiszemeltem. Végül lezárva az évet látszott, hogy ha szűken is, itt-ott megnyesve a kiadási oldalt, de együtt állnak a csillagok és a számok egy jó kis kalandhoz.

Közben azon is gondolkoztunk eleget, hogy be merjük-e vállalni magányosan az utazást, vagy célszerűbb lenne társakat találni hozzá? Sok emberrel beszélgettünk erről és egyöntetű volt a vélemény, hogy társak nélkül nem szabad belevágni ebbe a vállalkozásba. Ugyan bízom magunkban, de engedve az ésszerű indokoknak, elkezdtem társakat keresni az útra. Akadt jelentkező több is, már érdeklődés szintjén, de aztán csak úgy alakult, hogy a végére magunk maradtunk. A sors galád fintora, hogy akik szívesen jöttek volna, ők sajnos egyéb okok miatt nem tarthatnak velünk.

Aztán akadt még pár vállalkozó, de addigra eldöntöttük, hogy minden ésszerű indok és figyelmeztetés ellenére magányosan kergetjük az álmainkat.

Úgy egy hónap múlva sokkal okosabban tudok nyilatkozni erről, de most úgy vélem, hogy ha már ennyi időt és energiát fektettünk ennek a kalandnak a megvalósításába, akkor ezt csak olyannal osztanánk meg akivel igazán jól ismerjük egymást. Aki kipróbált motorostúrázó, nem okoz neki gondot elszakadni a civilizációs cifraságoktól, rutinosan tudja kezelni a bárhol fellépő problémákat, akiben maradéktalanul megbízunk és minden fenntartás nélkül tudnánk a közel háromhétnyi, szoros egymásra utaltságra gondolni. Ezt a lécet senki sem ugrotta meg, mondom ezt minden bántó szándék nélkül. Fenntartom, hogy lehet ezt nagyképű és önző döntésként is tekinteni, de számunkra ez teljesen lényegtelen. A cél egy lehetőleg tökéletes utazás, amit bármiféle (előre kódolható) konfliktus csak tönkre tenne, bármelyik fél szemszögéből is nézzük a dolgot. Tehát újból magányosan, a már megszokott „két személy – sok csomag” felállásban vágunk neki a kalandnak.

 2011. tél-tavasz-nyárelő.

Belevetettem magam az útvonalak tervezésébe, a különféle látnivalók összegyűjtésébe, rangsorolásába. Ekkora távon akár hónapokat is el lehetne tölteni úgy, hogy naponként újabb dolgokkal találkoznánk, de a korlátozott időtartam leszűkíti a lehetőségeket. Bármennyire is fáj, bizony keményen kell működni a cenzúrának és nehéz sóhaj mellett sok köztes pont került áthúzásra. Közben kialakult a végleges nyomvonal is, amitől persze el lehet majd térni, de egy stabil gerincet ad a túrának, amivel számolni lehet. Nagy vonalakban a következő vázlat állt fel: Szlovénia – Olaszország (itt a főbb állomások: Pompei, Etna, Szicília belső területei) – Palermo – komppal Tuniszba – 7 nap csavargás Tunéziában, számtalan látnivaló felkeresésével – komppal Genovába – Garda tó – Haza. Először volt olyan tervem, hogy Dubrovnikból kompozzunk át Bariba, de végül ezt elvetettük. Mindjárt azt is leírom, hogy miért.

Korábbi kompozással kiegészített útjainkon eleinte segítséget vettem igénybe a jegyek rendeléséhez, de most már ezt is magam intézem. Neki is álltam nézegetni a hajótársaságok menetrendjeit, egyeztetni az útitervünkkel és a rendelkezésre álló idővel. Mivel a Jadrolinia hetente egy alkalommal indít kedvünkre való éjszakai járatot Dubrovnikból Bariba és Palermóból is csak heti 2 alkalommal megy hajó Tuniszba, ezért ezek szinkronizálása igen lényeges, hogy ne kelljen rohanni a két hajóút között és így elbukni valami betervezett látnivalót, de ne is legyen felesleges üresjárat, mert az idő véges volta miatt azt felesleges luxusnak tartom.

Mikor már hetek óta csak menetrendeket egyeztettem az alakuló itinerrel, eszembe jutott, hogy talán konkrétan a foglalási lehetőségekkel is kellene törődnöm. Így következett be az, hogy 6 hónappal a tervezett utazás előtt már nem kaptam kabinos jegyet a Bariba tartó éjszakai kompra .

A fedélzeten, hálózsákban való alvás pedig nem volt annyira csábító, hogy helyette ne a lábon való közlekedést válasszam, végig az olasz csizmán. Ez a lehetőség egybe vágott azzal a ténnyel is, hogy mivel Firenzénél délebbre még nem jártunk Itáliában, ez alkalmat teremt az ország középső részének szemrevételezésére.

Aztán hamarosan az is kiderült, hogy illene sietni a Tunéziába menő és pláne az onnan Genovába tartó járat foglalásával is, mert hazafelé 24 órás lesz az út és megígértem F-nek, hogy a kényelem érdekében csak kabinban utazunk, a fedélzeti tömegjelenet, vagy a nemek szerinti közös hálóterem helyett!

A járatok telítettsége naponta változott, az elsőre kiszemelt időpontra már nem is kaptam kabinos jegyet. Pedig előtte való este még bőven mutatott szabad helyet. Aztán mikor egy esti böngészés alatt az orrom előtt betelt a második számú hajó is, azonnal írtam egy sms-t a főnökömnek, amiben kikértem a nyári szabadságomat dátum szerint. Hamarosan jött is a jóváhagyó válasz (ezért is megéri jó cégnél, jó csapatban dolgozni J ), de el tudom képzelni miket gondolhatott magában: „Normális ez, hogy egy januári vasárnap a nyári szabadságával foglalkozik, ráadásul óra-perc pontossággal??!” Persze másnap elmondtam neki, hogy mi volt a sietség oka.

Még akkor este a válasza után 15 perccel készen volt a foglalásunk. De nagyon jól tettem, mert két nap múltán már az a járat is teljesen telített volt és csak a 10-20 személyes közös hálótermekben tudtunk volna szálláslehetőséget foglalni. Vagy marad a műbőrfoteles „Pullman” szekció, de annál még a folyosón való hálózsákos alvás is jobban vonzott.

Elégedetten dőltem hátra, minden el van simítva, már csak a napokat kell számolnunk…………..amikor beütött a mennykő! „Tunéziában zavargások kezdődtek, az ország a polgárháború szélén.” „Forrong az arab világ!” Ilyen és ehhez hasonló szalagcímekkel lett tele az írott és az elektronikus sajtó.

Őszintén szólva nem vágott egy nyomba a szám és ez nem a határtalan boldogság miatt volt. Akik csak tudtak a tervünkről, egyöntetűen és szinte kórusban kántálták, hogy „Na, ennek az útnak befellegzett, normális és felelősségteljes ember nem teszi ki ilyen veszélynek sem magát, pláne nem szeretteit!”, stb…stb… Bizonytalankodtam is eleget, hogy mitévők legyünk. De ugyanakkor bíztam benne, hogy a vissza lévő hónapok alatt akár kedvező fordulatot is vehet a történet folyása és mire mi oda kerülünk, már béke és nyugalom honol Afrika felett. Részben (szerencsére) be is jöttek várakozásaim. Most az indulásunk előtti napokban Tunézia már az „utazásra nem javasolt” kategóriából kikerülve sokkal kedvezőbb bírálattal szerepel a Külügyminisztérium honlapján. Hírt sem frissítettek rajta róla az elmúlt 3 hónap során, ezt úgy értékelem, hogy nem történt semmi említésre méltó esemény. Ez akár jó hírként is felfogható, főleg ha a szomszédos Líbiában stabilan beálló háborús cselekményeket tekintjük ellenpéldaként. Minden esetre az utunkba kerülő külképviseletek elérhetőségeit jól elmentettem, utazási biztosításunkat kabalából megkötöttem.

Izgalommal teli várakozással múlatjuk az indulás előtti utolsó napokat.

 2011. június 25. szombat. Indulás előtt egy nappal.

A motor is teljesen felkészítve várja a nagy kalandot. Komplett szerviz végrehajtva, új gumik felszerelve, mindenféle felszerelések, tartalék alkatrészek, szerszámok, túrafelszerelés felpakolva várja a holnap hajnali indulást.


1. számú kép: A felmálházott motor, készen a hosszú útra.

Fiaink a nagyszülőkre bízva, illetve mivel a nagyobbik már jobbára itthon fog tartózkodni, vele megbeszélve minden házkörüli teendő, a virágok öntözésétől a kutyák etetéséig. Megtörtént a búcsú a szülőktől is, ami nem volt könnyű. Hiába, egy anyának a sorsa a szüntelen és feltétlen aggódás. A mamák ebben ráadásul abszolút profik . Mivel soha nem voltunk még ennyi időt távol saját gyermekeinktől, nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy F. miként fogja kezelni ez irányú ösztöneit. De nem aggódom miatta, sok mindenen keresztülmentünk mi már együtt. Ráadásul 17 év házassággal a tarsolyban felfoghatjuk utazásunkat afféle nászútnak is, hiszen arra még nem is került eddig sor.

Mindjárt éjfél, lassan le kellene dőlni, hogy pár órányi alvás után nekivágjunk életünk eddigi legnagyobb kalandjának. De nehezen szánom rá magam. Izgulok…….nem kicsit.

Jól meggondoltuk mi ezt? De miket is beszélek! Persze, hogy meggondoltuk! Hajnalban rajt, aztán ha minden jól megy, majd folytatom valamikor úgy 3 hét múlva.

 Első nap, 2011. 06. 26. vasárnap

Megérkeztünk. Igaz már tegnapelőtt hajnalban, de csak most jutottam el odáig, hogy egyáltalán megkíséreljem a fejemben kavargó-forrongó halmazt kicsit tisztán látni, rendszerezni és értékelni.

Ha útközben nem vezettem volna naplót, ez a feladat szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnne.

Olyan élményekkel és benyomásokkal telve kezdek neki az útleírás összeállításának, ami kétségessé teszi, hogy meg tudok-e birkózni a feladattal.

Gróf Széchenyi Zsigmond világutazó-vadászíró szavait elorozva olyan érzés ez, mint amikor a sebész szikével kezében áll a műtőasztalnál egy rutinműtét előtt és minden úgy megy mint már annyiszor, csak most éppen egy közeli hozzátartozó van a steril lepedő alatt.

Korábbi élménybeszámolóimat szinte kívülállóként, felülnézetből írtam, eme mostani pedig egy olyan élményről kellene szóljon aminek belső, szerves részesei voltunk, amely nagyon megérintett és mély nyomokat hagyott a lelkemben. Olyan új világ engedett magához, amely felülmúlta minden előzetes várakozásomat, amivel kapcsolatban szinte minden előítéletem semmisnek és feleslegesnek bizonyult. Félek, hogy csupán nyomokban tudom érzékeltetni és visszaadni mindazt a szépet és jót, amit ettől az úttól kaptunk.

Nem, ez koránt sem jelenti azt, hogy ne lettek volna ott és akkor átmeneti, negatív töltésű pillanataink! Sok olyan dologgal találkoztunk, amit ha akarnánk sem tudnánk megérteni és elfogadni. De egy motoros túra nem is erről kell szóljon! Ha nincsenek kontrasztok, akkor az egész csak mesterkélt és egy hamis csillogással teli léggömbhöz hasonlíthat. Igenis kellenek kisebb „problémák”, kellenek hullámvölgyek, mert a kimagasló pillanatok csak általuk lesznek teljes valójukban megélhetők, értékelhetők.
Ennek szellemében és naplómat segítségül hívva vágok bele (akkor már a sebész-hasonlatnál maradva) bízva abban, hogy olyan, mindenki számára olvasható és élvezhető irományt adhatok majd ki a kezemből, ami miatt nem kell szégyenkeznem. Pláne nem amiatt, hogy hamis képet festenék arról a 17 napnyi csodáról, amiben részünk lehetett!

A nap elsődleges feladata a „minél gyorsabban-minél távolabbra” célnak való megfelelés volt. Előre kinéztük a Velencétől délre fekvő, pár alkalommal már felkeresett Mare Pineta kempinget Lido di Spina-ban, hogy odáig feltétlen jó volna eljutni.

Természetesen (szokásunk szerint) a kora hajnalra tervezett indulást sikerült bő másfél órával odébb szöszmötölnünk, de ez nem jelentett igazán problémát, hiszen majd’ 3 hétnyi szabadság állt előttünk. Fixen bebetonozott időpontot ismét csak a két előre foglalt kompjegy jelentett, de még az első menetig is van közel egy hetünk, így kapkodásra semmi ok.

Siófokig a felmálházott és kissé túlterhelt motor viselkedésével és az új gumikkal ismerkedtem. Jópofa látvány volt a Siófok-Kiliti grillsütöde kiszolgáló ablakában, félig száradógatya-stílusban kilógva alvó tűzmester. F. szerint úgy nézett ki, mint a paravánon áthajított ördög a Vitéz Lászlóban .

Eszembe jutott, hogy a kamerához csak egy kazettánk van. Sebaj, belépünk a kék-fehér szupermarketbe és pótlom eme hiányosságunkat. De csak szerettem volna, mert kiderült, hogy az általam használt miniDV kazetta a cyber-korban szocializálódott eladó szemében nem több, egy Szilícium-völgyi szakócánál. Lehet, hogy lassan kiöregszem ebből a korból, amibe még igazán bele sem sikerült rázódnom? Hogy demonstráljam modernségemet, azért a fényképezőhöz vettem egy 4GB-os kártyát, hadd lássa az ifjú titán, hogy nem vagyok még teljesen kőbalta!

A GPS-en kilőttem az autópályákat és csak fő- és mellékutakat engedélyezve terveztettem több variációt. Aztán hosszas vívódás után, bevállalva a 60 Km-nyi többletet, a Rédics-B69-Klagenfurt-Tarvisio-Udine-Velence útvonalnál maradtam. Nem tagadom, nagyon szeretem az Eibiswald-Lavamünd közti kanyargós útszakaszt, nem utolsó sorban az utolsó hegytetői kanyarok egyikében található motoros pihenő miatt. Isteni sültkolbászt tolnak az ember orra alá jó csípős tormával, amit kár lenne kihagyni !

Sharm’el lék után szép szolidan elkezdett szotyorogni az eső és erősen hűlni kezdett a hőmérséklet is, ciki ide-június oda, de én biza bekapcsoltam a markolatfűtést. Aztán a rédicsi utolsó kútnál tartott pihenő közben megkaptuk a kútkezelőtől a „Na, erre a motorra többet már nem is lehetne felpakolni” szokásos megjegyzést is. Eddig minden rendben, a megszokott forgatókönyv szerint halad .

A B69 kanyarjai megmutatják, hogy a többek által igen erősen kritizált Bridgestone BW gumiktól nem kell tartani. Kellemes túratempóban a nagy tömeggel együtt szépen peremig lehetett velük döntögetni a motort a tempósabb kanyarokban is, a szép számú motoros nem úgy kerülgetett minket, mint egy pocsolyát. Természetesen a sültkolbászt is kipipáltuk!


2. számú kép: Motorosok találkozó helye a B69-es úton. Itt vizsgálják a maguk, de inkább mások majrécsíkjait.


3. számú kép: A híres, szerpentinezős sültkolbász, Lavamünd felett.

Eztán egy tankolást kivéve legközelebb már Itáliában pihentünk egy rövidet, elhagyva a Júlia-Alpokat. Udine előtt felmentünk a pályára, mert nem volt kedvem a nagyvárosi forgalomhoz. Ott is maradtunk vagy 50 Km-en keresztül, jól esett egy kis suhanás. Aztán Velencéig a tengerparti úton gurultunk, de a nagyváros forgalmát ismét rövid pályázással védtem ki.


4. számú kép: Túl a Júlia Alpokon, valahol Udine előtt.

Ahogy elcsitultak a kedélyek, visszacsúsztunk a parti SS309-es útra és azon maradtunk a kempinghez vezető út elágazásáig. Elég mozgalmas volt a forgalom, rengeteg robogó és nagyobb motor is szlalomozott a sok helyütt feltorlódó kocsisorok között. A széles dobozok miatt hátrányban voltunk, de lehetőség szerint azért mindenhol megpróbáltam megfelelni a helyi szokásoknak és kétkerekű mivoltunkban megpróbáltunk mi is kicsit tolakodni itt-ott. A kempingbe érve azonnal helyet mutattak nekünk, a bejelentkezés is profin, gyorsan zajlott. Kicsit lesétáltunk a tengerhez is, ahonnan már mindenki eltűnt, készülve a szokásos esti, pezsgő életre. Mi inkább a korai pihenőt választottuk, némi vacsorát követően.


5. számú kép: A „Mare Pineta” kempingben, Velecétől 90 Km-re Délre

Jól esett újra sátrat állítani, kempingfelszereléseinkkel molyolni. Ilyenkor érzem meg igazán a szabadság első szelét.

Napi megtett út: 815 Km.

 Második nap, 2011. 06. 27. hétfő

Reggel sem kapkodtunk, ennek eredményeként fél 10 is volt már, amikor útra keltünk. Az összerámolás még kicsit sután megy ilyenkor, majd a sokadik napokra már belejövünk. Úgy, mint a mellettünk pakoló talján házaspár. Bő két és fél órán keresztül bontottak úgy tábort, hogy egyetlen hang nem jött ki egyikük torkán sem! Ezek tutira nem vesznek össze semmin egymással.

Visszaérve a 309-es főútra szembesültünk a hatalmas különbséggel, ami a hétvége és a hétkezdés között van. Hatalmas a kamionforgalom! Jó ideig álldogálunk egy helyben, mert esélyem sincsen balra nagy ívben beilleszkedni a forgalomba. Míg percek múltán egy jobbról érkező hölgy meg nem szán és ránk nem villog, hogy előtte ugorjunk fejest a pici résbe. Biccentek neki és el is indulok jó tempóval, de a mögötte jövő kamion már előzi is őt jobbról a padkán és kicsin múlik, hogy el nem sodor minket. Jól jött a Varadero ereje és nyomatéka, így gyorsan el tudtuk kerülni a bajt.

Ravenna-Forli-Perugia-Terni-Rieti-Avezzano-Cassino volt az útvonalunk. Csodás hegyek között vezetett kisebb-nagyobb, általában hegytetőkre épített települések, várkastélyok között.


6. számú kép: Tipikus közép-olaszországi falu a dombtetőn

Délebbre érve a teherforgalom is alábbhagyott valamelyest. Egy kis vásárlás erejéig letértünk a gyorsforgalmi útról és egy kis falusi boltban nagyon finom sonkákat találtunk. Ott a bolt mellett egy árnyékos helyen meg is ebédeltünk. Kezdett igen meleg lenni, nem is sejtettük, hogy ez még csak a kezdet és később üdítőleg fog ránk hatni a még szokatlan forróságnak ez a foka. Cassino környékén kellemetlen élményben volt részünk. Egy kivilágítatlan alagútban, amelyben ráadásul még erősen kanyarodott is az út, terjedelmes és mély víztócsa foglalta el az út javarészét. A sötétséghez csak lassan alkalmazkodva, mikor észleltem a bajt, már majdnem késő volt. Fékeztem erősen egy rövidet, közben a motort amennyire tudtam, visszaállítottam minél egyenesebb helyzetbe. Aztán felengedtem a féket és már rajta is voltunk a vízen. A nehéz motor elkezdett csúszni, de még viszonylag stabil helyzetben érte el a tócsa túlsó szélét és a száraz aszfaltot. Húúúú ezt megúsztuk! De azt hiszem, hogy F. talán semmi különöset sem vett észre az egészből, hiszen az utak minősége errefelé már nem mondható túl jónak és voltak már korábban is rázós, egyenetlen részek rajta. Én bevallom férfiasan, azért igen csak megijedtem. Elég kellemetlen lett volna a második napon pár liter víz miatt feladni a túrát.

Nápoly felé közelítve feltűnt a távolból a Vezúv kontúrja, majd egyre meghatározóbb része lett a tájnak.


7. számú kép: A Vezúv meghatározza Nápoly környékének tájképét.

Na itt már alakult az igazi, olaszos forgalom. Mindenki nyomul, mindenki dudál. Kihasználjuk a peremvároson át a tengerpartra vezető autópályát és megcélozzuk Pozzuolit, ahol egy motoros barátunk tanácsát követve keressük meg a Kemping Solfatara-t.
Itt szúrnám közbe, hogy nagy köszönettel tartozunk egy csomó motoros barátunknak, ismerős és ismeretlen társunknak. Olyan mennyiségű és ténylegesen hasznos információval lettünk ellátva a felkészülés időszakában, amiért nem lehetek eléggé hálás.
Igazi kuriózumra találunk. Nem csak azért, mert a kemping tulajdonképpen bent van a városban és egy közönséges kapualjon át lehet megközelíteni (igen nagy szerencsével ráakadva, mert a GPS teljesen máshová vezetett és a kitáblázottsága sem valami fényes a helynek), hanem mert egy máig működő vulkán krátere ad helyet a megfáradt vándornak!


8. számú kép: A kemping bejárata nem nevezhető tipikusnak.

Kipakolunk, elrendezkedünk (már sokkal gyorsabban megy minden), tisztába tesszük magunkat is az első osztályú vizesblokkban, majd zacskós leves és konzerv helyett megszavazunk magunknak egy éttermi vacsorát. Nem messze rá is akadunk egy kedvünkre való Ristorantéra, közben egy labradornak látszó kóbor kutya társunkká szegődik a keresésben. Nagyon finom pizzát kapunk és jól esik mellé a harmatos sör is. Beszélünk az otthoniakkal is, szóval nem sietjük el a dolgot. Mikor kijövünk, az utcára vezető lépcső alján ott fekszik az eb és mint ha csak mi hagytuk volna ott, szépen mellénk állva jön velünk a kemping felé. Nagy kutyabarátok vagyunk és otthon talán be is fogadnánk (de legalább is keresnénk neki jó gazdát) de valljuk be, itt semmi realitása sincsen a jótékony viselkedésnek. Megállunk és ízes magyarsággal elmagyarázom neki a helyzetet. Isten bizony megértett! Igaz még tisztes távolból kullogott utánunk a bejáratig, de már lemondott rólunk. Szomorú látvány volt és még most is rossz érzésem támad, ha rá gondolok.

Napi megtett út: 619 Km.

 Harmadik nap, 2011. 06. 28. kedd

A Nappal együtt kelek. Szomszédjaink is mozgolódnak már. Kemények ám, egy régi 1200-as Ladával zörögtek idáig Oroszországból.
A tengeri pára meglepi a krátert és közben erős kénes szag érződik. Körbesétálom a kempinget és felmérem a helyet.


9. számú kép: Kemping a vulkán fenekén.

Nagyjából félkörben megmaradt a valamikori kráter pereme, úgy 40-60 méternyi magasságban. A sziklafalból itt-ott fehéres füst gomolyog, a kövek pedig néhol teljesen sárgák a rájuk rakódott kéntől.

Visszamegyek a sátorhoz és halált megvető bátorsággal megpróbálom F-et felkelteni. Tudni kell róla, hogy korai (de akár kései) ébresztő esetén nem éppen szórakoztató társ, ilyenkor hosszú idő is eltelik mire érdemes vele megpróbálni szót váltani. Mikor mondom neki, hogy egy működő vulkánban vagyunk és az hagyján, de még füstöl is, azonnal kipattan a sátorból, öltözik és már megyünk is vissza a pokoli látványon csodálkozni.

Be kellene szereznem itthonra is egy ilyen vulkánt J.


10. számú kép: Ráadásul ez a vulkán még nem is hűlt ki teljesen!

Mivel a mai első célpontunk Pompei és nincs is nagyon messze tőlünk ezért úgy döntök, hogy nem megyünk vissza a tegnap igen mozgalmas városi autópályára, hanem végig a parti utat használva közelítjük meg a romvárost. Aztán ezt a döntésemet később igen csak megbánom. A 37 Km-t bő 2 óra alatt teljesítjük, közben megtapasztalva az „igazi” Nápoly lüktetését, forgalmát. A városhoz sajnos hozzátartozik lépten-nyomon egy igen kellemetlen látvány is. Már jó ideje a hírekben lehet hallani a helyi „érdekképviselet” és a városvezetés közötti éles ellentétről, ami leginkább a szemétszállítás körül csúcsosodott ki. Na, ennek az eredménye kézzel fogható, de inkább orral érezhető.


11. számú kép: Nápoly szép város…..lenne, ha nem ez a látvány fogadna minket.

A kommunális hulladék hegyekben áll az utcákon. A bűzlő, levet eresztő dombok között buszmegálló tele utasokkal, kisboltok vevőkkel, lakóépületek csukott ablakokkal, benzinkút. Láthatóan mindenki teljes közönnyel viseltetik az állapotok iránt. Hogy ez most a tényleges beletörődés, vagy csak a tehetetlen félelem következménye, az számunkra nem derült ki. De tippem az van.

Közben történnek jópofa epizódok is azért. A forgalom kellős közepén egyszer csak a következőt hallom: „Szenyor! Biznisz Ájfon!! Inglis, Eszpanyol?” Egy robogós nepper vágódik mellénk és kihasználva a bedugult forgalmat, megpróbál egy kétes eredetű és állapotú készüléket ránk sózni, a továbbiakban olaszul méltatva annak előnyös tulajdonságait. Többszöri elutasító fejrázásomra aztán tova szlalomozik a kocsik között. Később egy szűk utcából próbálunk kikanyarodni, mikor nyomul ám szembe velünk egy busz! Megállok, lassít ő is. Aztán mikor tényleg centikre van tőlünk, megáll. Megdöntöm a motort annyira, hogy ne essünk rá a járdára majd biccentek neki, hogy jöhet. Már tapossa is a gázt, igaz a kisujjamat nem tudtam volna odatenni a baloldali málhazsák és a lökhárítója közé. F. kicsit frusztrált, engem valahogy nem hoz ki a sodromból a szokatlan nyüzsgés.


12. számú kép: Néha jobb megoldás volt a sikátorban bevállalni a csúszós kockakövet, mint a főúton a dugót.

Mondjuk igen fárasztó a nagy dögöt terelgetni ott, ahol igazán egy kis robogó a célszerű közlekedő eszköz. Aztán később meg is beszéltük, hogy nem volt ez olyan veszélyes amilyennek kinézett. Minden látszat ellenére nagyon vigyáznak egymásra, de hát haladni kell. Ahol egy kicsi kihasználható hely kínálkozik, azt ők bizony ki is használják. Még egy igen érdekes tulajdonságukra felfigyeltünk. Ha valaki megáll az út közepén, ezzel megakasztva a forgalmat, semmi bajuk sincsen vele ha ez valami konkrét céllal történik. Lehet ez beszélgetés az út szélén álló ismerőssel, vagy vásárlás. Türelmesen vár mindenki amíg el tudja kerülni, vagy fel nem szabadul az út. Na de próbáljon meg ugyan az az autó egy sarokkal odébb nem azonnal elindulni, ha a lámpa zöldre vált! Azonnali dudakoncert söpör végig a tájon, méghozzá olyan reakcióidővel, hogy egy MotoGP rajtnál megirigyelnék! Szóval a látszólagos káosz helyett öntörvényű rend uralkodik és teszi élhetővé a várost. Ha mindenki szabályosan közlekedne, senki sem érne oda sehová. Egyetlen ténylegesen veszélyes helyzetünk sem volt itt sem és a későbbiekben se, de balesettel sem találkoztunk. Ez is jelent valamit.
Aztán csak elértük Pompeit.

Nem lehet sokat írni róla. Ezt látni kell! Nem akarok idióta közhelyekkel parádézni, de itt tényleg megérint a történelem.


13. számú kép: Pompei utcáin tényleg megérint a történelem.

Órákig elvagyunk a város utcáin, szaporán kattog a fényképezőgép. Igaz nehéz olyan pozíciót választani, vagy kivárni azt a pillanatot, hogy ne legyen legalább 10-15 turista a képen. Rendezett, vagy szétzüllött csoportok követik az ilyen-olyan zászlóval, táblával vagy éppen esernyővel integető és rendkívül hangosan magyarázó idegenvezetőket. Nagyon nagy a meleg, szerencsére gondoltak ránk is, akik víz nélkül vágnak neki a gyalogtúrának és sok helyen szereltek fel ivóvíz csapokat. Ezeket igen sűrűn ki is használjuk.


14. számú kép: Hány év alatt és mennyi kocsi koptatta így ki az utca kövét?

Ide egy egész nap is kevés lenne az alapos szemrevételezéshez, de nekünk mégis csak tovább kell állnunk. Korábban tervben volt a Vezúvra való felmotorozás is, de megelégszünk a közelségével. Sok újat nem hiszem, hogy tudna nyújtani a város után, ez irányú igényünket majd inkább az Etnán elégítjük ki.


15. számú kép: Kocsmahivatal ókori módra. Remélem jó borokat tartottak !

Nekivágunk a part mentén vezető 18-as főútnak, ami csodálatos hegyek között vezet Dél felé. Egy út menti vegyesboltban beszerezzük az ebédre valót, amit egy tengerparti, hangulatos fenyőerdőben el is költünk. Néhol elég tempós szerpentineken haladunk, de sok helyen meg kell állnunk, mert bűn lenne elrohanni a természet ezernyi látnivalója mellett.


16. számú kép: Nagyon hangulatos a kopár hegyek oldalában vezető főút Calabriában.

Úgy döntünk, hogy még jó világosban kempinget keresünk. Meg is találjuk a térképen is jelzett és kiszemelt szálláshelyet Praia a. Mare-nál letérve a főútról. A Camping Internazionale igen kellemes helynek ígérkezik, nagyon kedvesen fogadnak minket és az árak is rendkívül barátiak. Táborverés és tisztálkodás után veszünk némi innivalót és nagyon finom, mézédes szőlőt a helyi boltban és levonulunk a partra a kavicsokon üldögélni egy kicsit.


17. számú kép: Varázslatos Naplemente

Varázslatos a Naplemente, percenként változnak a színek. Kellemes az idő, már érezzük azt a fajta nyugalmat, amiért útra keltünk. Hosszasan szedegetjük a tengerpart köveit, szebbnél szebb rajzolatú darabok után kutatva.


18. számú kép: Nincsen két egyforma, pedig van belőlük pár milliárd.

Napi megtett út: 238 Km.

 Negyedik nap, 2011.06.29. Szerda

Folytatódik utazásunk lefelé a parti 18-as úton. Ahogyan egyre mélyebben hatolunk be Calabria területére, látványosan változik a táj képe. Fogynak a mezőgazdasági területek, egyre több a pálma és a kaktusz, kopárabbá válnak a hegyek.


19. számú kép: Egyre több a pálma, igazi mediterrán vidéken járunk.

Itt már tipikus a lapostetős, vastag domború cseréppel fedett házak látványa. Sajnos a környezettel szembeni közöny és érdektelenség is kézzel foghatóbb. Mindenütt szemét. A csizma orra felé haladva néhol nagyon szépen gondozott, teraszos művelésű szőlőket lehet látni. Igen kemény munkával művelt területek ezek, de legalább szépen gondozzák is őket. Közeledve az átkelés tervezett helyéhez, Villa S, Giovannihoz feltűnik Szicília partja, majd pár pillanatra az égbe magasodó Etna sziluettje is. Hát ide is elértünk.

A kompkikötő bejáratát kicsit elbambulom, de kiigazítom a tévedést. Igaz büszke nem lehetek rá, mert az egyirányú autópálya felhajtón szembe kell haladnom a forgalommal vagy 150 métert, de mentségemre legyen mondva, hogy jól belátható a szakasz és közel ’s távol nincsen rajtunk kívül más az úton.

Elérve a kikötői épületeket, látva bizonytalan keresgető magatartásunkat egy fazon bőszen integet és mutatja az irányt. Ugyan látok egy jegypénztárnak látszó tárgyat, de hát ő biztosan jobban tudja. Hát nem tudta jobban. Mikor megláttuk a kompot és a mellette álló jegykezelőt, vidáman mellé állunk. Erre kéri a jegyet. Puff neki, mehetünk vissza a pénztárhoz. Közben egy sirály egy igen terjedelmes és „illatos” névjegyet küld, ami a nadrágomon gellert kapva még a tankot is bemeszeli. Fogjuk fel szerencse jelnek. Megvásároljuk a jegyet, majd behajózunk. Nincsen nagy tolongás, meg is vártak minket.


20. számú kép: Alig volt utas rajtunk kívül a kompon.

A hajó elindul, lassan magunk mögött hagyjuk a kontinentális Itáliát. Út közben gyorsjáratú szárnyas hajó söpör el mellettünk, halászok munkáját is megfigyelhetjük, aztán lassan kikötünk Messina kikötőjében. A mólóval védett részt egy csodaszép, magasan elhelyezett Mária-szobor őrzi, talapzatán kérve áldást az ide érkezőre és az innen útnak indulóra. Köszönettel elfogadjuk, minden segítségre szükségünk van.


21. számú kép: Messina kikötőjének mennyei őrzője.

A 114-es parti úton vágunk neki Szicíliának. Varázslatos kis városokon át vezet az utunk. Nem egyszer olyan szűk sikátorokba bekanyarogva vezet a főút, hogy már az is kalamajkát okoz, ha két nagyobb autó összetalálkozik. Persze ennek ellenére jön szembe még kamion is.


22. számú kép: Amikor a főút egy kisváros szűk utcáin vezet keresztül.

De minden helyzetet megoldanak az itteniek, nincsen idegeskedés és kiabálás. A helyiek eközben az út két oldalán kipakolják székeiket és élénk társadalmi élet zajlik az utcákon.

A Taorminát jelző tábla mellett elhajtunk. Sajnos nem fér bele minden a kötöttre szabott időkeretbe, fél órás rohanásnak pedig semmi értelmét nem látjuk.

Egyre gyakrabban pillantjuk meg a nagy tűzhányót, majd állandó társunkká szegődik a jobbunkon. Szépen gomolygó füstje messziről is feltűnő. Indulásunk előtt pár héttel igen aktív volt, reménykedünk benne, hogy nem fog aludni a látogatásunk idején sem.


23. számú kép: Egyre gyakrabban feltűnik az Etna is.

Stazzo-ig jutunk, amikor eljön az ideje a szálláskeresésnek. nem egyszerű a feladat, találunk ugyan egy kempinget amit a GPS is jelez, de nem túl megnyerő. Okoska mutat még egy sátorozó helyet, de oda egyszerűen nem lehet eljutni. Mindenütt vaskapukkal elzárt magánutakba ütközünk. Aztán F. lát egy táblát, annak nyomán nehezen, de megtaláljuk az eddig általunk legeldugottabbnak kikiáltott európai kempinget. Mint ha direkt nem akarnák, hogy a kundsaft rájuk találjon. Némi ferdítéssel olyan, mint a „Magyar narancs”. Kicsit koszos, kicsit büdös, de a mienk .

Igaz már maga a narancs igen komoly képzavar forrása, mert egy nagy szépsége és számunkra különlegessége azért akad a helynek. hatalmas citromliget mellett terül el, de a területén is szép számmal van a gyümölcstől roskadó fákból.


24. számú kép: Kemping Stazzoban, benne és körülötte számtalan citromfa.

Mivel a környékén gyakorlatilag nincsen semmi civilizáció, ezért konzervezünk egyet, utána a tengerpart nagy köveire telepedve kicsit elsörözgetünk, majd felkeressük a vizesblokkokat. Hááát mit mondjak?! Nagyon reménykedtünk benne, hogy ebből a szempontból ez volt utunk mélypontja. Ezzel mindent el is mondtam róla.

Lefekvés után érdekes hangokat hallottunk. Erős, tompa puffanások hallatszottak néha innen is, onnan is. Eltelt kis idő mire rájöttünk, hogy a túlérett és meghízott citromok hullanak a fákról.

Aztán már majdnem elaludtunk, amikor egészen más jellegű hangra lettünk figyelmesek. Olyan volt, mint ha valahol nagyon távol tőlünk, óriási bowling pálya üzemelne, csak igen ritkán gurítanának rajta több tonnás kőgolyóval. Az Etna jelezte, hogy él és kikövetelt magának némi félelemmel vegyes tiszteletet. Borzongató érzés volt a sátorban a föld közelében fekve érezni azt a hatalmas erőt, ami képes bolygónk felszínében maradandó nyomokat, de akár végzetes pusztítást is okozni. Tisztelet ébredt bennem az itteniekkel szemben, hogy évezredek óta el tudják fogadni ennek a bestiának a közelségét és képesek vele együtt élni. Izgatottan aludtam el, nagyon várva a másnapi találkozást.

Napi megtett út: 328 Km.

 Ötödik nap, 2011.06.30. Csütörtök

Jó korán talpon vagyunk. Tempósan szedelőzködünk, közben kicsit átalakítjuk a poggyászunkat is. Tegnap vettünk kukászsákot és erős-széles ragasztószalagot, aminek segítségével a motoros ruházatból egy kezelhető hurkát gyártunk és az innentől a legközelebbi felhasználásig az oldaldoboz tetején fog velünk utazni. Tudom, hogy nem ésszerű a farmeres-pólós motorozás és hordoz magában komoly veszélyeket is, de a lassan kialakuló hőmérsékleti viszonyok között képtelenek vagyunk teljesen beöltözve tovább haladni.

Búcsúzóul szedek pár citromot és az ivós kulacsba keverek is friss gyümölcsből natúr limonádét. Később még két napon át kitartott a készlet és nagyon üdítő volt a hűvös, savanyú itóka menet közben a meleg órákban. Egy tipp azoknak, akik nem ismerik a menet közbeni hűtés módszerét: azt a kulacsot, amiből ittam, belehúztam két vastag zokniba és a másik kulacs segítségével folyamatosan nedvesen tartottam. A felszíni párolgás miatt a tartalma így mindig kellemes hőmérsékletű marad annak ellenére, hogy a blokk hője miatt igen csak melegszik az a része a motornak.

Zafferana felől „támadjuk” meg a hegyet. Minél feljebb érünk, annál látványosabban alakul át a táj. Megkapó látvány a közelmúlt kitöréseinek fekete hamurétegén fejlődő új növényzet, amelynek első képviselői éppen most virágoznak.


25. számú kép: A néhány évvel ezelőtti kiömlésen és hamurétegen már ott az új élet.

Néhol fantasztikus, már-már túlzó és bódító illatfelhőben haladunk. Mindenhol élénksárgán virágzó fák, amelyek mézét árulják is úton-útfélen a helyiek.


26. számú kép: A sárgán virágzó ligetek között haladva szinte kábító volt az illat.

Felfelé haladva egyre-másra érjük utol a tömött turistabuszokat. Sokan érdeklődnek Európa legnagyobb vulkánja iránt.

Elérve a kb. 1.900 méteren lévő látogatói központot, egy parkolóba érünk. Egy mókás kinézetű idősödő figura színpadias jelenetekkel tarkítva rendezgeti a beparkolási ceremóniát. Még kitámasztó alátétet is hoz, hogy a Nap hevétől fellágyuló aszfaltba be ne süppedjen az oldaltámasz. Érdeklődik, hogy milyen nyelven kommunikálunk, majd válaszomra átad egy kis kártyát, amin a következő szöveg áll németül, nem szó szerinti idézésben: „Önkéntes parkoló felügyelő vagyok. Kérem ha úgy gondolja, honorálja egy kevés pénzzel a munkámat.” Természetesen kap pár Eurót, ami után biztosít róla, hogy oda fog figyelni a motorra.

Innen már csak gyalogosan lehet tovább haladni.


27. számú kép: A látogató központtól nem lehet járművel tovább haladni.

Van lehetőség a tényleges hegymászásra, ami egy igen kemény hegyi sétát jelent a felfelé vezető szerpentinúton, de adott a lehetőség arra is, hogy drótkötélpályás kabinnal vitessük fel magunkat a mintegy 2.500 méteres magasságban lévő felső állomásra. Mi ez utóbbit választjuk. Egy idős francia házaspárral osztozunk a kabinon és az élményben, ők is, mi is végig fotózzuk a felfelé tartó szakaszt. Nem olcsó a feljutás, kettőnk jegye majd’ 60 Euró volt (szívtuk is a fogunkat, hogy ebből megélnénk egy napig, benzinnel-kempinggel együtt), de bűn lett volna kihagyni!


28. számú kép: Libegünk fel 2500 méterre.

Felérve igen komisz szél fogadott minket. Innen is kétféle módon lehet tovább jutni, egészen közel a most is aktív kráterhez. Vagy gyalogosan, ami még további bő 800 méteres szintmászást jelent a morzsalékos terepen, vagy további pénzösszeg leszurkolása után, terepjáró kisbuszokkal.


29. számú kép: Unimog kisbuszok szállítják tovább a vállalkozó nagyérdeműt.

Közös megegyezéssel rövid sétát szavazunk meg magunknak egy olyan pontig, ahol kicsodálkozhatjuk magunkat az elénk táruló látványban. Rajtunk kívül még sokan gondolják így, mindenütt bámészkodó és fényképező kirándulók láthatók.


30. számú kép: A 2005. évi nagy kitörés helyszínén. Minden épület és ingóság nyomtalanul elégett a kiömlő lávában.

A 2005. évi lávafolyamos kitörés helyszínén vagyunk. Mindenütt fekete, habos-lukacsos kiömlési kőzet látható. Amolyan igazi Holdbéli táj benyomását kelti. Közben mellettünk jönnek-mennek a kráterhez turistákat szállító buszok. Elég meredek a laza talajú út, ha én kezelhetném a kormányt talán bevállalnám a terepes szakaszt, de így másra bízva az életünket…. ?


31. számú kép: 2005-ben nem vigyorogtam volna.

Majd kellően átfagyva a hideg szélben, visszasétálunk az állomáshoz, ahol fotókiállítást láthatunk a korábbi kitörésekről és folyamatos filmvetítés is folyik a témában.

Visszalanovkázunk az alsó szintre, ahol betérünk a számtalan ajándékbolt egyikébe, beszerzendő a kötelező matrica-hűtőmágnes készletet. De még mielőtt elérnénk a boltot, kiabál ám önkéntes parkoló őrünk, hogy várjunk egy kicsit! Tanácstalanul állunk, hogy vajon mit akarhat? Aztán megjelenik és kezében lóbálja a motorkulcsot! El nem tudom képzelni, hogy miként hagytam el. De hát valahogyan csak sikerült, mert másként nem kerülhetett volna hozzá. Elég bambán és kérdőn nézhettem rá, mert egyből mutatta, hogy amikor elmentünk, utána találta a földön a parkoló placc közepén.

Bevásárolunk egy-két apróságot, majd mikor indulunk, F. ad az őr bácsinak egy világítós kulcstartót ajándékba. Mutatom neki azért, nehogy elhagyja a kulcsait. Jót kacag rajta és vigyorogva integet.


32. számú kép: Búcsú az Etnától, lefelé ereszkedés közben.

Másik úton, Paterno irányába ereszkedünk lefelé, újból átélve a táj teljes átalakulását. Elég ramaty utakat találunk, mindenütt a közelmúlt mostoha időjárásának következményei. Elmosott és leszakadt utak, de számtalan helyen javítás is zajlik. Folyik a verseny a természettel. De ha a természet egyszer komolyan gondolná a versenyt, akkor nekünk már a rajtvonalon sem lenne sok esélyünk.
A sziget belsejében haladunk Nyugatnak, megejtjük első kalandunkat az errefelé szokásos automata benzinkutak egyikével és mivel kellemes padot-asztalt találunk, ott mindjárt meg is ebédelünk. Nehezemre esik tovább indulni, el tudnék képzelni egy jó sziesztát, a helyiekhez hasonlóan. De mára Corleone-ig van tervezve az út, szeretnénk nem nagyon elmaradni az elképzeléseinktől, mert később nehezen behozható hátrányba csaphat át a sok kis lazaság.


33. számú kép: A tavalyi természeti katasztrófa nyomai mindenütt.

Hatalmas a hőség, egyre rosszabbak az utak. Itt már sok helyen, akár több száz méter hosszan egyszerűen hiányzik az út. Jobb esetben zúzott kővel kipótolták a hiányzó, elmosott szakaszokat, de sok út le is van zárva. Táblák tiltják a továbbhaladást, amit célszerű megfogadni. Sivár, kopár, sziklás területeken és keskeny mellékutakon döcögünk. Alia települést elérve át kell gondolnunk a továbbiakat. Ha mindenképp erőltetjük a mai, „Keresztapás” városba való jutást, akkor is csak késő este érkezünk oda. Kérdés, hogy milyen szállást találunk, de a sötétben való motorozás sem túl vonzó ilyen körülmények között. Északnak vesszük az irányt, a térkép jelez pár kempinget, ezt a szakaszt célozzuk be. Már távolról szembe ötlik egy tengerparti fenyves, ami alá igen könnyen el tudok egy kempinget képzelni. De a GPS által jelölt helyen semmit sem találunk. Menet közben mint ha lett volna valami utalás sátorozási lehetőségre, de ebben egyikünk sem volt teljesen biztos. Visszafordulunk és nehezen, de megtaláljuk a táblát, jól eldugva sok másik közé. Elindulunk a jelzett irányba, de a környezet egyre jobban hasonlít egy reorganizált, kaktusszal teli szeméttelephez és mezőgazdasági makadám úthoz, mint sem turisztikai objektumhoz vezető útra. Egy apró kereszteződésbe érve már azon tanakodunk, hogy meg kellene fordulni, mikor a távolból, egy kapuval babráló ember széles mozdulatokkal integet, hogy a baloldali úton menjünk tova. Hallgatunk rá és nem is bánjuk meg. Pár száz méterre rá is akadunk a kempingre. Kis kellemetlenségünk akad ugyan, mert a terminál egyik kártyánkat sem hajlandó elfogadni és ezért már igen sandán néznek minket. Fizetek készpénzzel és már mutatja is egy fiatal hölgy a sátorhelyet.


34. számú kép: Minden sátorhelyhez saját fürdőépület tartozott. De nagyon igénytelen volt és még annál is koszosabb.

Érdekessége a kempingnek, hogy a számozott helyek utcákba vannak rendezve, azok végén pedig lánc zárja el a forgalmat. További kuriózum, hogy minden helyhez saját, komplett vizesblokk tartozik. Takarítás szempontjából ugyan nincsenek a helyzet magaslatán, de ezzel most nem foglalkoztunk.

Elmondja még, hogy reggel szólni kell a lánc nyitása miatt, de lehetőleg 9 előtt erre ne kerüljön sor. Emleget még egy éttermet is, ahol vacsorázhatunk is akár. Itt már villámgyorsan elvégezzük a tábor építését, még egy kis mosásra is sor kerül, aztán felderítjük a vacsorázó lehetőséget. Találunk is egy kis parti kerthelységet, ami elég hangulatos, ugyan kicsit rendetlen. De a tulaj kedvesen invitál minket és kérdésünkre a „pásztát” ajánlja. Addig megy a diskurzus arról, hogy mi kerüljön rá, míg teljesen belezavarodunk a több nyelven folyó társalgásba. Ekkor rámutatok, hogy legyen úgy, ahogyan ő akarja. Ettől felvidul és már robog is a konyhába. Előételnek kazalnyi sültkrumplit kapunk valamiféle bundázott sajttal, de sajnos F. adagjának javát is én eszem meg. Valami gondja van, nincsen étvágya szegénykémnek. Utána hozzák a főfogást, paradicsomos-kagylós tésztát, jó pikánsan. Isteni volt, pedig nem is vagyok nagy barátja a tengeri herkentyűknek! A végére még egy fagyi zárta a programot. Igaz a tulaj még ajánlott egy záró fogást, de arra már nem volt szabad kapacitásunk.

Engem nem kell altatni, úgy zuhanok álomba, mint akit fejbe vágtak. Szegény F. még küzd kicsit a vacakoló gyomrával, de aztán csak ő is elpihen.

Napi megtett út: 273 Km.

 Hatodik nap, 2011. 07.01. Péntek

Kora hajnalban már talpon vagyok, lemegyek a partra kicsit guberálni. Nagyon szép kagylóházakat szedek és remekül elbeszélgetek egy helyi horgásszal annak ellenére, hogy én olaszul, ő pedig azon kívül semmilyen nyelven nem beszél egy kukkot sem .


35. számú kép: Nagyon szemetes a partszakasz, de mégis megérte a korai kelést.

Visszaérve a sátorhoz örömmel látom, hogy F-nek semmi baja, az esti kellemetlenségek nyomtalanul tovatűntek.

Felgyorsítva a napi programot, rövidet pályázunk Palermóig, majd mielőtt elérnénk a várost, rátérünk a 189-es főútra. Ezen útépítés miatt hatalmas a dugó, de az itteniek nem kapnak agyvérzést ha a motoros kihasználva adottságait, lehetőség szerint megpróbál folyamatosan haladni. Ha meglátnak a tükörben, azonnal adják a helyet és ha nem vesznek azonnal észre, nem számít Isten ellen való véteknek egy rövid duda, vagy gázfröccs. Persze csak úgy, mint itthon, itt is kijár a gesztusért cserében egy bólintás, intés, vagy láblendítés.


36. számú kép: Jellemző szicíliai táj. Némi gabonával és legelőkkel, de jobbára sziklás kopárok mindenütt.

Corleone környékén ismét változik a táj képe, az eddigi „legvadabb” Szicília tárul a szemünk elé. Kopár sziklavilág, némi birkalegelővel és elképesztően rossz állapotú utakkal. Maga a város nagyon megkapó látvány. Leparkolás után teszünk egy nagy sétát, megcsodáljuk a szűk sikátorokban zajló életet, a kis piacot. Betérünk egy kávézóba, ahol némi nyelvi zavar után csak kapunk két nagy adag „latte de machiatto”-t. Elnézzük a helybelieket, akik közül a férfiak, kortól függetlenül ülnek az árnyékban és beszélgetnek, vagy csak néznek ki a fejükből. Jogosan merül fel a kérdés, hogy akkor itt ki dolgozik?


37. számú kép: Akár egy Coppola-film helyszíne is lehetne.

Tervem volt, hogy Corleonéban beülök egy rendes borbélyhoz és klasszikus módon levágatom az egy hete rakoncátlanul burjánzó arcszőrzetemet. Sajnos erre nem került sor, mert egyetlen modern fodrászaton kívül nem találtunk hasonló tevékenységgel foglalkozó helyet.

Ennek a napnak is megvolt a maga, feledhetetlen közjátéka. Út közben vissza Palermo felé bevásároltunk némi elemózsiát és csak úgy az út mentén megebédeltünk. F. karácsonyra kapott Jézuskától egy Schuberth C3-as sisakot, amivel kapcsolatban már szóvá tette, hogy nem tetszik neki a plexi átláthatósága. Én elintéztem a dolgot annyival, hogy biztosan a pin-lock fóliát kell megszoknia, ne nyafogjon. Ennyiben is maradt a dolog egészen eddig a napig. Ebéd közben szóba került a téma és mondja ám, hogy „de most már valami fólia is pöndörödik fel a szélén!” Én ökör, ha hónapokkal ezelőtt megnézem rendesen akkor láthattam volna, hogy a páravédő fólián van még egy védőréteg, amit használat előtt nyilván el kell távolítani. Na ezt ott az út mellett meg is ejtettük és érdekes módon F. azóta lát a sisakban !

Kis kerülővel Terrasinin át értünk Palermo elővárosába, Isola de Femmine-be. A parti sétányon okoska oda is vezetett minket a Camping Playa bejáratához. Lazák voltak a tulajok, szieszta idő lévén megkértek, hogy foglaljuk el a helyet, aztán 5 körül nézzünk vissza bejelentkezni és fizetni.


38. számú kép: Camping Playa, utunk legszebb és legjobban felszerelt kempingje volt.

Nagyon szép, tiszta, rendezett és modern helyre akadtunk, bátran ajánlom mindenkinek! Olyan fokon lett eddigre hőség, hogy élvezettel álltam a hideg víz alatt percekig, amire egyébként terveim szerint a katonakori élmények miatt többé nem kerítettem volna sort. Aztán a recepció nyitásáig megkóstoltuk a tengert is. Igaz sziklás volt a part és az erős szélben akkora a hullámverés, hogy a sors kísértése lett volna bele merészkedni. Ezért csak egy kőpadkán állva verettem magam kicsit a tajtékos hullámzásban a vízzel. Többször kishíján ledöntött a lábamról. Csak remélni tudtuk, hogy a másnapi átkelésre lecsillapodik valamelyest.

5-kor megjelentünk az irodánál és rendben megtörtént a bejelentkezés. Sajnos kártyát nem fogadtak el, ahhoz kevés volt az összeg. Igénybe véve a helyi szolgáltatásokat, megtöltöttünk egy mosógépet az eddigre igen csak felszaporodott szennyesünkkel és még egy egyórás internet-hozzáférésre is beruháztam, hogy kedvenc motoros fórumomon kicsit fel tudjam venni a kapcsolatot az otthon maradtakkal, akiket talán érdekel merre járunk, élünk-halunk-e? Vacsora után sétálunk egyet a hangulatos tengerparti úton, ahonnan látszik a fényárban úszó, feldíszített város. Egyházi Mária ünnepre készülnek, a kempinges hölgy figyelmeztet is minket, hogy reggel 5 órától több alkalommal ágyúlövésekkel adóznak a Szent Anyának, ne ijedjünk meg. Biztos, ami biztos alapon altató gyanánt sörözünk is egyet, aztán már akár lődözhetnek is !

Kicsit izgulunk, hiszen holnap új fejezet kezdődik motoros életünkben. Másik földrészre lépni amúgy sem egy mindennapos dolog, de mindezt motorral tenni, az már egy egészen más dimenzió.

Napi megtett út: 173 Km

 Hetedik nap, 2011.07.02. Szombat

Az esti információ helyes volt, hajnalok hajnalán eget rázó mennydörgések kíséretében megkezdődött az ünneplés. Nincsen az a mennyiségű altató sör, amivel ez ellen védekezni lehetne! Ráadásul fél 7-kor még tűzijátékkal is kedveskednek az ünnepeltnek. Fényes nappal. Igaz, a hangja ugyan olyan, mint sötétben.

Egyszerűsítve a dolgunkat kihagyjuk a városi utcákat és a lehető legközelebb a kikötőhöz hagyjuk csak el az autópályát. Érdekes, hogy míg az ország kontinentális részén az állam igen jól profitál az útdíjakból, addig Szicíliában nem szednek pénzt a pályahasználatért. Csak sejtem, hogy ebben is az „érdekképviselet” keze lehet.


39. számú kép: Hajónk, a „Zeus Palace” mellett várva a berakodást.

Könnyen megtaláljuk a hajónkat, már messziről látszik a kikötőben magas, fehér oldala és a rajta virító Zeus Palace felirat. 10 órára van írva az indulás, mi a kinyomtatott jegyen leírtak szerint bő 2 órával korábban már ott toporgunk. Közben, mivel időnek bővében vagyunk, elindulok valami nyitva tartó élelmiszer üzletet keresni a kikötő menti városrészbe. Bele is csöppenek a filmekből ismert kikötői életbe. Autó(szét?)szerelő műhelyek és motorbontók, elégett autó és robogó roncsok a melléksikátorokban, betört ablakok szilánkjai mindenütt, levágott lánc-lakat a korláton és hangos kocsmák. Mindez igen gyanúsan méregető, bizalmatlan pillantásokkal vegyítve. Felfüggesztem a kutatást és a lehető leggyorsabban visszatérek a motorhoz.

Később kiderül, hogy sajnos nem mindent olvastunk el figyelmesen a jegyen. Nagy nehezen sorra kerülünk az útlevél ellenőrzésnél, amikor is mondják, hogy először a kinyomtatott internetes jegyeinket rendes beszállókártyára kellett volna váltanunk a Grandi Navi Veloci hajótársaság irodájában, csak aztán mehetünk fel a hajóra. Motorra pattanunk és irány vissza a kikötői sorra! Izzadt, tolongó és kiabáló tömegen keresztül vezet az út az illetékes ügyintézőhöz, aki udvariasan és viszonylag gyorsan végez a munkával. Amúgy az egész határrendészetre igaz, hogy a káosz ellenére megpróbálnak a lehető legudvariasabban és minden segítséget megadva úrrá lenni a pokoli helyzeten, amit egy ilyen behajózás generálni képes. Szemmel látható, hogy útitársaink zöme tunéziai, de Európában dolgozó vendégmunkásokból fog állni, akik alkalmasint nyári szabadságra érkeznek haza, embertelen módon megpakolt gépjárműveikkel egyetemben.


40. számú kép: A hazalátogató tunéziai vendégmunkások autóinak tetején szinte minden előfordult.

Láttunk itt autó tetején karosszéria elemeket, bútorokat, nyílászárókat, de nem egy motort is. Na meg bőröndök, batyuk, zsákok minden mennyiségben olyan magasba felpakolva, hogy elgondolkodtató, miként fognak beférni a hajóba?
A jegyeinket elrendezve gyorsan átjutunk az ellenőrzésen, igaz mindenhol előre is intettek minket, addig leállítva az aktuális sor autóforgalmát. Szóval kivételezett helyzetben érezhettük magunkat.

A komp gyomrában egy emeletnyit kellett lefelé mennünk és ott egy kis folyosóba irányított a rakodást vezénylő matróz. Mivel nem mutatott hajlandóságot a motor rögzítésére és azonnal ott is hagyott minket egy legyintés kíséretében, az első kereket nekivezettem a falnak és egyes sebességbe rakva lefullasztottam a motort. Ezután egy tartalék spaniferrel bekötöttem az első fékkart. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy az esetleges dülöngélés közben ne boruljon fel. Igaz erre az alsóbb szinteken nincsen annyira szükség, a hajó kilengése a felsőbb fedélzetek felé erősödik fel annyira, hogy ilyen következménnyel járjon.

Úgynevezett „Pullmannsessel” jegyünk volt ugyan, de inkább kint maradtunk a nyitott fedélzeti bár mellett, ahol találtunk szabad asztalt és két széket. Útitársaink pillanatok alatt otthonosan berendezkedtek a hajón.


41. számú kép: Társasági élet a fedélzeten, vizipipákkal és kávézással egybekötve.

Nagy és hangos társaságok verődtek össze, előkerültek a vízipipák és beindult a társadalmi élet. Olyan ipari méretű szemetelés kezdődött meg, amilyenre én még életemben nem láttam példát. Láttam már felvételeket, amik egyes rockfesztiválok másnapjairól származnak, na akik azt a pár műanyag poharat és üveget szerte hagyták, azok gyenge ipari tanulók ezekhez képest! A hajó olasz legénysége beletörődő nyugalommal szemléli a történetet, Nyilván megszokták már és/vagy őket ez már nem hozza lázba.
Végül 10 óra helyett délután egykor csak megkavarja a hajócsavar a kikötő szutykos levét és megindulunk életünk legújabb kalandja felé. Az előttünk álló közel 340 Km-t előre láthatólag 7 óra alatt tesszük meg, amit igazol az is, hogy a bekapcsolt GPS 46-48 Km/h sebességet mutat.

Az információs pultoknál nyomtatványokat osztanak, amik a tunéziai belépéshez kellenek majd. Egy apró gondunk akad ezekkel. Kizárólag arabul és franciául tartalmaznak írott szöveget, még angolul sem, egy szót sem. Megpróbálkozunk vele, de nem jutunk dűlőre. Mivel még közel a szicíliai part és térerő is van, gyors telefon a nagy fiunknak, hogy hamar keressen egy számítógépet és már megy is neki sms-ben a fordítani való. Hiába, modern világ, modern megoldások !


42. számú kép: Jó tempóban közelítünk Tunisz kikötője felé.

Feltűnően sok a gyerek az arabokkal. A felnőttek próbálnak úrrá lenni a kis gengszterek által egyre fokozódó káoszon, de ez csak átmenetileg sikerül, több-kevesebb eredménnyel. A lurkók egyvégtében rohangálnak, ami a csúszós padlóval kombinálva azt eredményezi, hogy úgy 10 percenként vagyunk tanúi egy-egy talajtornába illő esés-ugrás kombinációnak. De komolyabb baja szerencsére egynek sem történik. Egy idő után a nők eltűnnek, a férfiak pedig szemmel láthatóan politizálnak, vitatkoznak. Hazájuk éppen átalakulóban van, a ’90-es évek jutnak róluk eszembe, amikor tulajdonképpen fogalmam sem volt róla, hogy mi történik körülöttem, de fenekestől fordult fel az addig megszokott világ.

Beszédbe elegyedem egy arab fiúból és (talán) francia lányból álló párossal. Érdeklődnek utazásunk célja felől. Tetszik nekik, hogy motorral szeretnénk beutazni a fiú hazáját. Rákérdezek, hogy mi a véleménye az országában zajló eseményekről, közbiztonságról. Válasza alátámasztja azt, amilyen gondolatokkal útnak indultunk és egyben megnyugtat. Azt mondja, hogy az európai híradások eléggé felfújva és részleteket kiragadva tájékoztattak a Tunéziában télen történtekről. Szerinte az emberek semmivel sem rosszabbak, mint bárhol másutt a világon. Jó utazást kíván és biztosít róla, hogy kellemes élményeink lesznek hazájában. Bízok benne és hiszem, hogy igazat szól.


43. számú kép: A motor gond nélkül állta végig az utat, igaz a tenger is nagyon nyugodtan viselkedett.

Még világosban megpillantjuk Afrika partjait, de aztán lassulunk és végül jó órányit veszteglünk a kikötő előtt nyílt vízen. Tíz óra is elmúlik, mire beengednek a kikötőbe.

A kihajózás gyorsan zajlik, eltekintve attól, hogy néhány csoport fel és alá bolyong a garázsszintek között, mert elfelejtették, hol hagyták autóikat.


44. számú kép: Első, vizuális randevúnk Tunézia partjaival.

A különböző határrendészeti és vámhivatalnokok ablakai közötti vándorlás kísértetiesen hasonlít az „Asterix 12 próbájából” a hivatali épületben végrehajtandó próbatételhez. Mindenhol adnak valami papírt, pecsételnek egyet-kettőt, aztán másik ablak, új arc. Újabb kérdések és gyors vizsga: Miért jöttünk, hová megyünk, milyen céllal, városaik nevének ismerete, stb…..

Éjfél is elmúlik, mire végül kinyitják előttünk a magas vaskapukat és begurulunk egyenesen a tuniszi éjszakába.

Pezsgő élet, tömött éttermek, emberek ezrei a tereken és parkokban, nyitva tartó üzletek, szóval minden rendjén, igazi Mediterrán kavalkád. Mivel a GPS itt már nem navigál, csakis iránytűként használható. De segítségével csak kinavigálunk a városból és elindulunk tovább a parti úton Északkelet felé abban a reményben, hogy csak találunk valami kedvünkre és pénztárcánkhoz való szállást. Meg is teszünk egy bő 50 Km-es kört, közben elmegyünk az elnöki és több külképviseleti rezidencia előtt. Mindenhol erős rendőri jelenét, de nem foglalkoznak velünk.

Aztán kiderül, hogy nem jó felé keresgélünk szállás ügyben. La Marsa és Sidi Bou Said a kaszinók és luxusszállók világa, afféle gazdag emberek játszótere. Próbálkozunk pár hotelben, de 260-400 dináros ajánlataikat nem fogadhatjuk el. Ahogy távolodunk a főváros vonzáskörzetétől, egyre ramatyabb utakkal találkozunk, tele fekvőrendőrrel. Mivel felesleges lenne egy éjszakai balesetet kockáztatnunk, egy úttal nyugatabbra visszakanyarodunk Tunisz felé. Alig érünk be a városba, belebotlunk a Hotel Ambassadorba, ahol alig állítom le a motort az út szélén egy kis gondolkodásra, már mellettünk is terem az éjszakás ember és ajánlja a szállásukat. 140 dinárt kérnek és még 15-öt a motortárolásért. F. bepróbálkozik egy százas ajánlattal, de a recepciós ettől elveszíti a humorérzékét. Végül marad a 140, de garázsbérlettel együtt. Hajnali 3-kor már nem vagyunk túl jó alkupozícióban. Hosszú nap van mögöttünk, villámgyors zuhany után alig ér a fejem a párnához, már alszom is.

Napi megtett út: 73 Km

 Nyolcadik nap, 2011.07.03. Vasárnap

Mivel a szállodát 10-ig kell elhagynunk, 8-ra állítom a telefont ébresztőre, így reggelizni is marad elég időnk. Alig nyitom ki a szememet, zebracsődör nyerítését hallom. Itt valami nagyon nem stimmel, Afrika ezen részén a zebra már rég nem él szabadon. Ott nem is, de a szállodával szemben lévő állatkertben nagyon is aktívak így korán reggel. Hatalmas, parkosított területre néz az erkély. Valamikor igen szép lehetett a létesítmény, most madártávlatból igen csak lepukkant képet fest.


45. számú kép: Első Tuniszi reggelünk látképe. Az állatkert.

A reggeliző teremben halk amerikai jazz és bigband zene szól, ami valahogy nem illik a képbe. Még úgy is idegenül hat, hogy később megtudom, ez volt valamikor az USA tunéziai nagykövetsége.

Neki vágunk a tulajdonképpeni nagy kalandunk második felvonásának. Észak felé hagyjuk el a várost egy 2×2 sávos úton, ami állítólag autópálya. Nem mondom, a forgalomban rohangáló gyalogos még csak határeset, de a saját sávunkban szemben közlekedő szamaras kordé már erősen felülírja az út titulusát.


46. számú kép: Északra tartunk Tuniszból.

Aztán elhagyva a városi szakaszt elég jó autópályán haladunk Bizerte felé. Egyszer csak ki van írva, hogy útdíjas a szakasz. Ez alaphelyzetben nem okozna problémát, csak elfelejtettünk pénzt váltani. Azt meg mégsem gondolnám, hogy a fizető kapunál respektálják a bankkártyát. Megállunk egy (igazából az egyetlen) pihenőnél és benézünk a benzinkúthoz tartozó kávézóba. Megkörnyékezem a pultnál dolgozókat, de igen határozottan elutasítanak, mikor felajánlom a tízeuróst eladásra.
Tudni kell hozzá, hogy a valutaváltás Tunéziában még mindig elég kényes téma. Büntetőjogi kategória az üzérkedés, nemzeti valutájukat az országhatáron átvinni szigorúan tilos és váltani is csak hivatalos helyen szabad. Ráadásul visszaváltani még macerásabb a megmaradt dinárt. Csak hivatalos igazolással vesznek vissza és csak korlátozott mennyiségben. Tehát nem érdemes sokat váltani, mert ha az ember nyakán marad, akkor elköltheti a bazárban hűtőmágnesre és plüsstevére a hazautazás előtti órákban. Az elutasítás ellenére nem tágítunk, előbb-utóbb csak megunják és kitalálnak valamit. Jön is ám egy füstösképű csóka, hogy majd ő beváltja és akar érte adni 10 dinárt. Hinnye, nem ejtették a fejére, egy az egyben én is vennék eurót, mikor a hivatalos árfolyam ennek majd a duplája! Nagyon erőlteti az üzletet, de nem állok kötélnek. Aztán az egyik cimborája kiveszi a kezemből a pénzt és int, hogy kövessem a parkolóba. Megyek is utána, benyúl a kocsijába és előhúz egy húszast, majd a kezembe nyomja. Na így mindjárt más, megköszönöm neki szépen a segítséget, ő is mosolyog, minden rendben.


47. számú kép: Autópálya pihenőben frissítettük magunkat. A kávé mint a méreg, a doboz feliratán jót mosolyogtunk. A tartalma rendben volt.

Iszunk egyet a nagy ijedtségre és a sok tátott száj és kikerekedett szem kíséretében elhúzunk a parkolóból. A fizetőkapunál komoly két dinárt gombolnak le rólunk.

Bizerte hídján egy nem sokkal előttünk haladó járműről leesik egy láda őszibarack és szétszóródva gurigáznak mindenfelé. Egy autó megáll a híd közepén és nagy nyugalomban elkezdi szedegetni az ingyen gyümölcsöt. Itt sem ideges miatta senki. Ez máris előrevetíti, hogy milyen közlekedési morálra számíthatunk. A várost elhagyva már kevesebb, mint félig vagyunk benzinnel. Azt a tanácsot kaptam sokat látott, világjáró motorosoktól, hogy akkor tankoljak, amikor lehet és ha fele alá csökken a készlet, soha ne menjek el egy nyitva tartó kút mellett. Meg is fogadom (ugyan egy 2 literes kannában az egyik dobozra szerelve viszünk magunkkal aranytartalékot) és beállok egy jobb kinézetű kúthoz. Kérdem a kártyás fizetést, de a kutas rázza a fejét. Az euróra már bólogat. Sajnos még nem tudtunk váltani és pénzautomata sem volt eddig az út mellett. Tele is nyomja, majd ugyan azt megpróbálja eljátszani, mint a kávézós csibész. Kétszer is le kell neki vezetni általános iskolai alapossággal, hogy miért nem elfogadható az ajánlata, aztán nagy durcásan csak visszaad még húsz dinárt. Úgy látom, itt résen kell lenni, mert ha átvágásról van szó, ezek nem ipari tanulók.
Tabarkát vesszük célba, de nem a főúton, hanem a tengerparthoz közelebbi nyomvonalat használva. Egyszerű környék, egyszerű emberekkel. Mindenhol integetnek, kiabálnak, megbámulnak.

Látványosság lettünk, ezt is megértük!

Teskaraia piacán szőlőt és sárgadinnyét veszek, majd nem sokkal távolabb egy árnyat adó fa tövében jóízűen el is fogyasztom.


48. számú kép: Árnyékos pihenő az út mentén.

F. nem eszik gyümölcsöt, ő csak az ásványvizes palackot és az útikönyvet foglalkoztatja. Késő délelőttben járunk, de a meleg igazi kánikulát idéz.

Tabarkát elérve bekanyarodok a benzinkútra érdeklődni. A kutas igen értetlenül néz rám és talán még a kemping fogalmát sem sikerül benne igazán elültetni. Annyit tud segíteni, hogy „Hotel, zone touristique”. Igen ezt láttuk már több helyen, hogy a látogatóknak külön üdülő zónák vannak kijelölve. Le is motorozunk a parti útra, ahol egyszer csak meglátunk egy idegenforgalmi iroda tábla alatt üzemelő quad-kölcsönzőt. Nagyon barátian fogadnak minket, egyikük angolul, a másik németül beszél ragyogó társalgási szinten. Elsorolják a szállás lehetőségeket, majd heves telefonálásba kezdenek immár hárman, hogy nekünk helyet találjanak. Akad is szerintük jó magánszállás, ahol az udvarban sátorozni lehet és garázs is van a motornak. Több hely volt ahol a garázs hiánya miatt hiúsult meg a tárgyalás. Úgy éreztem ennek fontossága nem első sorban nekünk szólt, hanem a kíváncsi szemek elől kellett volna elrejteni a feltűnő motort. Tunéziában a magánszállás sem lehet törvényes. Az utazónak mindenhol be kell jelentkeznie, a kempingben és szállodában ezt a recepciónál elvégzik. Az útlevél száma alapján (ezt mindenhol szigorúan kérték) jól nyomon követhető, hogy ki merre jár az országban.

Ketten felpattannak egy négykerekűre és mi követjük őket. Felkacskaringózunk a város hegyoldalba épült negyedébe, majd egy tényleg takaros, több szintes háznál megállunk. A tulajok megmutatják a teljes alsó szintet. Kiderül, hogy nem sátorozás lesz, hanem a teljes lakrészt adnák ki 80 dinárért. Tetszik is meg nem is a dolog, ugyan szép tiszta a ház, de még volt bennünk némi bizalmatlanság. Lássuk a garázst. Aztán itt meg is bukik az ügy. A garázs létezik, de egyrészt max. egy robogónyi hely van benne a sok építkezési állvány és alapanyag miatt, de az is problémás, hogy előtte egy másfél méter magas sóderkupac van. Azon át kellene betolni a 3 és fél mázsás gépet, ami élből lehetetlen küldetésnek tűnik. Mondom kalauzunknak, hogy nagyon köszönjük a segítséget, de itt valami törne biztosan, ez így nem vállalható. Motoros ember, megérti. Visszavezetnek a városba és mivel beszéltünk a készpénz gondunkról is, egyszer csak megállnak egy ATM előtt. Rámutat, hogy ott tudunk pénzt kivenni. Tényleg foglalkoztak velünk, hogy lehetőleg jól érezzük magunkat. Ők elmondták, hogy kevés a turista és ennek okát a túlzó hírekben és a Líbiában zajló eseményekben látták. Szerintük is egészen nyugodtak lehetünk, nem fog velünk semmi rossz dolog történni amíg az országukban leszünk.

Végül megállnak egy nagyon szép szálloda kapujánál, Hotel Mahari. Kérdik, hogy megfelel-e? Az ára 160 dinár félpanzióval. Ez így már nem is tűnik olyan vadnak, úgy döntünk maradunk. Adok egy kis pénzt a fáradozásukért (telefon, benzin, futkosás), mosolyogva válunk el egymástól. Annyit mond még, hogy ha bármi lenne, megtaláljuk az irodában és odaszól a portásnak, hogy figyeljen ránk. Az szinte tiszteleg, amikor behajtunk a kapun!

A recepción meglepetésre csak két burkás nő volt, de beszéltek szinte minden világnyelven. Az országot járva igen feltűnő a különbség a nők helyzetében. A turizmus által fellendített régiókban ha bikinit még nem is, de kivillanó vállat és térdet lehet látni. A belső területeken nem ritka a teljes csador, amin csak egy keskeny rés van a szemek előtt.


49. számú kép: Nagyon szép a panoráma a szoba erkélyéről.

Nagyon finom mentalikőrös üdvözlő italt kaptunk, majd csodaszép panorámás szobát. Az erkélyről előttünk a tenger és a genovai erőd. Nagyon jót fürdök a hullámok között és tovább bővítem fésűskagyló gyűjteményünket.
Vacsorakor derül ki, hogy egy fontos dolog elkerülte a figyelmünket. Rátartva a terem nyitására jó fél órát lemegyünk vacsorázni, de értetlen arcok fogadnak. Aztán a főpincér mutatja a nyitvatartást. Mondom, hogy bien, de már fél órája megy a vacsoraidő. Kiderül, hogy egy frászt, náluk nincsen nyári óraállítás. Így mi egy órával el voltunk csúszva. Szabadkozva meghátrálunk és sétálunk egy kicsit a tényleges vacsoraidőig, illetve a recepción váltok még valamennyi pénzt. Több napra belevetjük magunkat az ország belső, turisták által nem annyira látogatott területeibe, jobb felkészülni a várható kiadásokra, kártyás fizetési lehetőségre nem számítok. Mint később kiderült, ezt jól is tettem.

Hatalmas étterem, meglepően nagy választékkal, ugyan túl sok vendég nincsen. De a látványra kellemes ételek minősége bizony hagy kívánnivalót maga mögött. Minden száraz, a rizs kemény, egyedül aminek csípősnek kell lennie, abban nem csalódunk. Méregerős ételekkel találkozunk.

Vacsora után sétára indulunk a parti úton. A város messze van, de a sétány ki van világítva egy darabon. Közben messziről dudaszó hallatszik és egyre közelebb ér. Helyiek tartanak a választások előtt autós felvonulást. Mintegy 8-10 autó van a menetben, zömében pick-up terepjárók. A platókon emberek, kiabálnak, integetnek. Félszegen visszaintek, de próbálom megtalálni az egyensúlyt az érdektelen külföldi és a lelkesedő forradalmár látszata között. Ez később is bejött, amikor ilyen csoportosulós jelenetbe botlottunk. Nagyon nagy a lelkesedésük, bízom benne, hogy elérik a céljaikat. habár meggyőződésem, hogy esélyük vajmi kevés van rá.
Visszatérve a hotelbe, még üldögélünk kicsit a teraszon. A demonstrációs menet még vagy két alkalommal tér vissza, utoljára igen tekintélyes méretűre nyúlva látjuk az autó kígyót.

Napi megtett út: 221 Km.

 Kilencedik nap, 2011.07.04. Hétfő

Kijelentkezéskor kaptunk egy-egy kérdőívet a szállodára vonatkozóan. Az egyéb rovatba rajzolok egy mosolygós fejecskét, a búcsúzkodó hölgyben élénk derültséget kiváltva ezzel.

Kis motorkarbantartás a parkolóban. A láncolajozót mostanra sikerült rendesen beállítanom, mert a nagy hőségben az első adag kenőanyagot pár száz Km alatt szétfröcskölte. Szegény motor hátulja úgy néz ki, mint ha olajjal permetezték volna, főleg a felnit. Lesz otthon mit takarítani!

Megkeressük a város fölé vezető Roue Touristique-ot, ahonnan gyönyörű látvány tárul elénk.


50. számú kép: A Tabarka fölé vezető látványutacska végén nagyon szép látványban van részünk.

Az utcagyerekek rohamának már nem örülünk ennyire, de lassan kezdünk hozzá szokni ehhez is, a Balkánon már kaptunk egy kis előképzést. Szomorú, de sajnos nem lehet mindenkin segíteni út közben. Rá kell vennie magát az utazónak, hogy keresztül tudjon nézni egy csomó problémán, habár óhatatlanul ilyenkor saját gyermekeim is eszembe jutnak.

Mikor kifotóztuk magunkat, nekivágtunk Délnek tartó utunknak. Azaz mindjárt sikerült eltévednünk, de egy fekete fiatalember kisegített és így nem haladtunk tovább a rossz úton Algéria felé. Aztán egy benzinkúton megkapjuk a végső megerősítést, ketten is állítják, hogy az általunk keresett irányba tartunk. Lassan rájövünk, hogy ha útbaigazítás miatt meg kell kérdeznünk valakit, akkor csak is az általunk ismert legközelebbi település nevét szabad kimondani. Akkor van egy kis esélyünk a helyes válaszra. Ez olyan, mint ha Székesfehérváron hiába kérdeznénk, hogy merre vezet az út Polgárdiba, de Szabadbattyánnal már sanszos, hogy sikerünk lesz.

Az út kezd felkapaszkodni a hegyekbe, a táj újból jelentősen átalakul. 700 méter felett még az eső is csepereg egy picit, de a felhőkből többet is kinéznék. Sajnos a java egyszerűen elpárolog, mire hozzánk érne. Eltűnnek a pálmák, helyüket átveszik a paratölgyek.


51. számú kép: Paratölgyek a Khoumirie hegségen átvezető út mentén.

Érdekes látvány a sok, kérgétől úgy 2 méter magasságig megfosztott fa látványa. A parafa a jelentős exportcikkeik közé tartozik. Ugyan a borászat szép lassan elfordul eme természetes alapanyagtól a benne lakó mikroorganizmusok káros hatása miatt, de a padlóburkolatnak és szigetelésnek, egyéb lakberendezési tárgyaknak és bólyáknak a gyártásához még nagy mennyiségben értékesíthető.

A kitáblázás igen szegényes, csak ritkán találunk utalást következő úticélunkról, a római romvárosról, Bulla Regiáról. Egy rendőri áteresztő ponton a posztoló szervtől kérek és kapok is végül segítséget.

Habár Bulla Regia a világon szinte egyedülálló és a legjelentősebb római kori városok sorában áll, első ránézésre jelentéktelen, kerítéssel körbevett kőfejtőnek tűnik. Kr. előtt 500 körül alapították és fénykorát a 2-3. századokban élte. tehát minden amit látunk, legalább 1700-1800 éves! Beparkolunk a hozzá tartozó kis látogató központ udvarába, megvesszük a belépőket és átsétálunk a műút túloldalán lévő bejárathoz.

Kalauzt nem kérünk (habár nagyon szívesen ajánlkozott egy hölgy, aki egyben az ajándékboltot is vezeti), szeretnénk magunk felfedezni az új élményt. A város hírnevét a föld alá épített villáinak köszönheti, amik hasonló elven készültek, mint a híres berber-házak Matmatában. A római provinciális előkelőségeknek nyilván elegük lett a melegből és lakásaikat mélyen a földszint alá tették, ezzel elérve annak állandó, kellemes klímáját. Kívülről ezért tűnik jelentéktelennek a terület, hiszen a lényeg mélyen a lábunk alatt található.


52. számú kép: Fürdő épülete a talajszint alatt méterekkel.

Gyönyörű állapotban megmaradt mozaikokat látunk, érdekes beosztású lakásokat és fürdőket, templomot és a viszonylag épen maradt színházat. Kis fantáziával is el lehet képzelni a valamikori nyüzsgő életet.


53. számú kép: Mozaik a színpad előtt

Visszatérve kiadós túránkról hagyunk némi aprópénzt az ajándékboltban és az eladó hölgy kisfiának is jut némi apró ajándék. A gyerekek mindenhol egyformák, a kis ördögfióka beköltözik édesapja ölébe a kapott csekélységekkel és onnan pislog huncutul felénk. Feltöltöm idő közben megapadt vízkészletünket és tovább állunk következő történelmi vonatkozású célunk, Dougga felé. Már a neve is érdekes, mert ahány tábla, annyi féle képen írják, de még a térképeken is több variációban szerepel. Ezt megfigyeltük sok település elnevezése esetén. Emez a következő neveken volt fellelhető: Dougga, Dougha, Dugga, Thugga. Arról gondoskodtak, hogy útjelző tábla alapján ne lehessen egykönnyen idetalálni, de az előző településen pontos útbaigazítást kapunk egy vadászsólyommal a kezén sétálgató sráctól. Hamar megtaláljuk a romok felé vezető utat is és máris ott vagyunk a pénztárnál. Minden látványosságnál fizetni kell a látogatásért, de az árakat igen csak méltányosra szabták. Bullában és itt is 5-5 dinár fejenként a belépő és +1, ha fotózni is szeretnénk. Ha azt veszem, hogy a Halászbástyára, vagy Pécsett a Székesegyházba nem mehetek be magyar emberként ennyiért, akkor ez tényleg teljesen rendben van.


54. számú kép: Kellemes parkolóhely Douggában, a mintegy 2000 éves színház bejárata mellett.

Alig parkolunk le, már meg is robog őskövület mopedjén az első önjelölt idegenvezetőnk. Idős fószer, fénymásolt papírt lobogtat, ami alapján szerinte csak vele érdemes elmélyülni a romok csodálatában. Igen sokszor el kell neki magyaráznom, hogy köszönjük, de nem kérjük a minden bizonnyal értékes szolgáltatását. Bedobja a durcást, közli velem, hogy nélküle semmire sem fogunk menni, mert ezt sem fogjuk megtalálni, meg azt sem fogjuk megtalálni, majd leül egy kőfalra és onnan bámul minket még akkor is, amikor a színház tetején járkálunk.


55. számú kép: Színház Douggában, 3500 férőhellyel.

Megkezdjük a felfedezést az útikönyvben leírtakat figyelembe véve, de aztán kis idő múlva rá kell jönnünk, hogy jobban járunk, ha megyünk amerre tetszik és próbálunk annyit befogadni az elénk táruló látványból, amennyit csak sikerül ez alatt a rövid idő alatt. Maga a város közel 30 hektárnyi területen fekszik, közel 600 méterrel a tenger szintje felett. A legépebben maradt és legértékesebb római kori város Tunéziában.


56. számú kép: Gyönyörű mozaikok lépten-nyomon.

Szerencséje, hogy távol esik a zajos üdülő övezetektől, kiesik a tevegelős-csillagokháborújás sablonutak nyomvonalától és így viszonylagos háborítatlanságban tengeti évszázadait. Lélegzetet elakasztó méretű és állapotú színházában, monumentális Szaturnusz-templomában, pompás középületeiben és zegzugos lakónegyedében csupán kóbor macskákkal találkoztunk, rajtunk és az őrző személyzeten kívül bizony itt sem osztoztunk senkivel a látványban.


57. számú kép: A városban napokig lehetne csavarogni, itt éppen a lakónegyedben voltunk.

Még vagy 3 önkéntes túravezetőt sikeresen leszereltünk. Rájöttünk a megoldásra: nem kell megszólalni semmilyen nyelven, akkor viszonylag rövid időn belül megunják a próbálkozást és hagynak szabadon levegőt venni. Séta közben kissé aggódva nézzük a magasban zajló eseményeket. Hatalmas zivatarfelhő kavarog a hegyek között, igen szaporán szórva villámjait a földre. Mivel hegytetőn járunk, ezért nem árt szemmel tartani. De végül elkúszik mellettünk és leendő útirányunkban újra a Nap lesz az úr.


58. számú kép: A monumentális Szaturnusz templom.

Le Kef városa a cél, ha odáig eljutunk, akkor mára elég is lesz az élményekből. Gondoltuk ezt akkor, nem is sejtve, hogy micsoda pompás este vár még ránk!

Éppen az utak állapotát dicsérem F-nek, mikor az imént jelesre osztályozott műtárgy nemes egyszerűséggel eltűnik előlünk. Innen kezdve laza 40 Km-en keresztül hol van út, hol nincsen. Van ahol szerényen megbújik a reá telepedett vastag homokréteg alatt, másutt hipp-hopp átváltozik gödrökkel tarkított murvás ösvénnyé.


59. számú kép: Hol volt, hol nem volt. Mármint aszfalt a kerekek alatt.

No de végül is azért vettem túraendúró motort, hogy az efféle meglepetések inkább szórakoztassanak, mintsem kétségbe ejtsenek J!
Elérve a várost, az első szállodát jelző táblánál lefordulunk az útról és egy takaros, szemrevaló kis hotelt találunk, a Le Klil-t. Kissé hibbant de kedves, fejhangon sikoltozó főnökével hamarosan megegyezünk és reggelivel együtt 60 dinárért el is foglaljuk klimatizált szobánkat. Feltűnő a tisztaság, frissen mosott ágynemű illat terjeng a szobában és ragyogó tiszta a fürdőszoba. A környezethez képest felülmúlja minden elvárásunkat. Egyedül az okoz bennünk kis zavart, hogy a reggeliben ugyan megegyeztünk, de vacsorára vonatkozó érdeklődésünkkor az öreg valami lakodalomról beszélt és, hogy a konyha este zárva lesz. Gondoltuk az öregnek lóg egy deszkája, ki tartana hétfőn lakodalmat!?

Belakjuk a szobát, majd elindulunk egy esti sétára a városba azzal a céllal, hogy keresünk magunknak valami harapni valót. Ha esetleg nem sikerülne, akkor marad a poggyászból valami páncélos vacsorára. Két idegen mellénk szegődik és mikor mesélünk nekik tervünkről, a lelkünkre kötik, hogy fogjunk taxit, mert 2 dinárért bevisznek minket az 5 kilométerre lévő városba. Ugyan térkép alapján nem tűnt ekkorának a táv, de hallgatva rájuk az első sárga autót leintem. A távolság stimmelt, mert elég nagy szintkülönbséget kellett leküzdeni a központig. A viteldíjjal már mellé lőtt az illető, mert kettővel szemben hatot gombolt le rólunk a sofőr, aki a taxiórát természetesen nem indította el.

Sétáltunk a késő esti forgatagban, de csak kocsmákat és kávézókat találtunk, amikben legfeljebb pizzát kaphattunk volna, ahhoz pedig az olasz élmények után nem volt ingerenciánk. Aztán megpillantottunk egy kis gyorsétkezdét, ahol az utcán gyúrta egy idős nő a tésztát, bent forró platnin sütötték belőle a vékony lepényt, amit aztán szimplán, vagy duplán felcsavartak, miután megkenték/töltötték minden földi jóval.


60. számú kép: Az ismeretlen vacsora. De nagyon finom volt.

Némi angol-francia vegyes diskurzust követően már készültek is a full extrás lepényeink, mindent bele alapon, pár dinárért. Aztán egy épülő kerítés betonjára letelepedve jóízűen be is kebeleztük a remekművet. Kis mérete ellenére rendkívül laktató, ugyanakkor nagyon ízletes is volt. Az utca túloldalán lévő kis vegyesboltban vettünk két kólát és egy nagy ásványvizet (gondolva az éjszakai szomjúságra is, mivel nem sajnálták ki vacsoránkból a hagymát sem), az idős bácsika érdeklődött, hogy kifélék-mifélék volnánk, aztán még megajándékozott bennünket két szem cukorkával is. Teli hassal szó sem lehetett a visszafelé való gyaloglásról, ezért újból lekiáltottam egy sárga autót, amiből igen sok szaladgált az utcákon. Érdekes módon a visszfuvar már tényleg csak 2 dinárba került, tehát az első csibész jól átvert minket.

A hotelnél feltűnően nagy volt a mozgás. Ablakunkon kinézve pont a teraszszerű kerthelységre láttunk rá. Na az már tele volt vendégekkel, a zenekar is hangolt, azannya itt tényleg lakodalom készül! 11-kor kezdődött a buli az egyre erősödő szélben, de ez a résztvevőket cseppet sem zavarta. Európai fülnek elsőre akár szokatlan lehet a zenéjük, de nekünk határozottan tetszett. Nem gondoltuk, hogy ilyen jellegű folklórműsorban lesz részünk az élményekkel amúgy is dúsan megrakott nap után! Kis hiányérzetünk ugyan volt, hogy a násznép itt nem fakadt táncra, csak a nők lejtettek időnként az ifjú pár előtti kis szabad területen valamiféle táncot és a gyerekek rohangáltak ugyan úgy, mint egy itthoni lagziban. Kellemes extra szolgáltatás volt a lágy, zenei altató a fárasztó nap után.

Napi megtettút: 214 Km

 Tízedik nap, 2011.07.05. Kedd

Jól ellustálkodtunk az éjszakai élmények hatására, komótos reggelit követően elég későn indulunk. Tankolni megállok az első benzinkúton, ahol az ütő megáll bennem. A mellettünk benzint vételező helybéli a szájából kivett égő cigaretta csikket hanyag eleganciával a földre dobja és rátapos. Mindezt úgy 35 fokban, nyakig benzingőzben! Nem vagyok elvakult munkavédelmi aktivista, de ez már nekem is sok volt kicsit.

Sor kerül első katonai ellenőrzőponti igazoltatásunkra. Igaz papírjainkat nem kérik, de élénken érdeklődnek utazásunk célja és állomásai felől. Nem jövünk zavarba, ezt látva hamar útnak is engednek. Thala-ban rövid szünetet tartunk, locsolás a feladat és vízpótlás a kulacsokban. Mellénk áll egy mopedes fickó és angolul beszélgetést kezd, egyáltalán nem tolakodóan. Igaz a tőlük csupán 100 Km-rel távolabb lévő Touzeur-ről sem hallott még életében, de jól eltársalgunk, tetszik neki a motor, én megdicsérem az ő kis Peugeot-ját.


61. számú kép: Újdonsült barátaink az útszéli pihenő alkalmával találtak ránk

Közben egy gyalogos társa is akad. Igaz ő már mást is akarna. Először csak pia kellene neki, mutogat a tanktáska felé, hogy ott biztosan van whiskey. Fene a gusztusát persze, hogy van (azt hoztam magammal gyomorproblémák ellen), de nem tervezem beletölteni, van már benne éppen elég. Mikor látja, hogy pia nista, akkor áttér az anyagi jellegű követelésekre, ráadásul egyre erőszakosabban és követelőzőn. Kiadom az indulási parancsot, hamar menetkészek vagyunk és elhagyjuk a helyszínt, mielőtt ténylegesen olyan dolog nem történik, ami cseppet sem kívánatos. Kétlem, hogy egy tettlegességig fajuló atrocitásból ártatlanság ide, vagy oda, a helyi hatósággal jól ki lehetne jönni.

Következő állomásunk Gafsa, ahol utazásunk előtt pár héttel még véres zavargások is voltak. Az útikönyv érdekesen aposztrofálja: „Gafsa nem az ország legkellemesebb városa”. Megállni nincsen tervbe véve, megerősít ebben a mindenütt jelenlévő páncélosok látványa és a gépkarabélyokkal felszerelt, nem kevés nemzeti gárdista jelenléte. Egy ponyvázott teherautóról vidáman integetnek felénk, szolidan viszonozzuk az üdvözlésüket. El innen, ahogyan csak lehet!

Metlaoui-ban megállok egy útmenti kiülős kocsmaszerűség előtt.


62. számú kép: Útmenti kávézó.

A tulaj nagy nehezen túr nekünk a hűtőláda aljából két dobozos kólát, ami talán kicsit hűvösebb a lóvizeletnél. Erre felé haladva hozzá kell szokni, hogy a jégkocka már az elérhetetlen luxus kategóriáját bővíti és a hűtött ital is csak annyit tesz, hogy jobb esetben nem tűnik kimondottan melegnek. De hát mégis csak a sivataghoz közelítünk, a hőmérséklet pedig valahol 40 fok környékén tanyázik szinte egész nap. F. kicsit zaklatott lesz, mert pár helyi fiatal leplezetlen érdeklődéssel bámulja szünet nélkül. Tovább gurulva a városka főutcáján, egyszer csak megpillantunk egy grillcsirkés helyet. Mivel igen csak benne vagyunk a kései ebédidőben, meg is állunk.

A sütödés manus totál zavarba jön a megjelenésünk miatt. Nem lehet mindennapos a fehér vendég nála. Megbeszéljük a menüt, közben megkérdezem, hogy lefényképezhetem-e? Nagy büszkeség lesz úrrá rajta és nagyon precízen lát hozzá ebédünk elkészítésének.


63. számú kép: Igen gondosan válogatta ki a nekünk legmegfelelőbb csirkét.

Igaz, hogy a körme koszos, fogkefét a szája talán soha sem látott és egy ÁNTSZ ellenőr már a bejárattól öt méterrel vérmérgezést kapna a látványtól, de ez most valahogy mégsem zavaró. Végül is mi akartunk megismerkedni egy új világgal, hát most itt van. Panaszt ne halljak!!

Gazdag körettel, mellé valami csirkemájból készült paprikással tálalja a sültet, ami igen ízletes és omlós. Inni is kérünk, kivételes helyzetünket megerősítendő füles, mázas cserépbögréket kapunk, a helyieknek csak fémbögre dukál. Mivel a saját készletében lévő ásványvizet nem találja megfelelő állapotúnak elrohan és valamelyik szomszéd üzletből hoz egy szinte jeges vizet. Végig látszik rajta az igyekezet és az izgalom. Aztán mikor fizetésre kerül a sor, kér az egész attrakcióért 10 dinárt, azaz 5 eurót.


64. számú kép: Ha dől a bevétel, lehet tovább építeni a felső szintet.

Innen tovább Dél felé, már igazi sivatagba téved az utazó. Táblák hirdetik, hogy csak lassan a lóerőkkel, az úton tevék átváltására is lehet számítani. Kisvártatva meg is pillantjuk az első púpos állatokat. A látszat ellenére ezek nem vadon élő jószágok, mindnek megvan a saját gazdája. Meg is vannak jelölve, a combjukon vannak besütve különféle, gondolom a gazdára vonatkozó billoggal. Különös állatok, amik teljesen alkalmazkodtak a mostoha, száraz és nagymértékben változó hőmérsékletű körülményekhez.


65. számú kép: A száraz növényzeten is eltengődő dromedárok hozzátartoznak az igazi sivatagi látképhez.

Púpjuk nem vizet tartalmaz a közhiedelemmel ellentétben, de a benne lévő zsírkészletet oxidáció útján képes lebontani szervezete és eközben víz szabadul fel. Nagyon ki van találva, az szent! Pár állat lábait rövid kötéllel összekötik, ezek nyilván nem tudnak messze menni rövid idő alatt, a többiek pedig szolidaritásból velük maradnak. Így a gazdáiknak nem kell állandóan felügyelniük a szabadon kószáló társaságot, napok alatt sem tudnak leballagni a belátható területről.

Következő állomásunk ahol megpróbálunk szállást keresni, Touzeur. Itt szembesülünk igazán először a turisták látványos idei elmaradásával. Kísértetvárosban haladunk, a „zone touristic” negyedet felkeresve sem változik a helyzet.


66. számú kép: Díszes épület Touzeur-ben.

A szállodák zárva, a kávézók üresek, innen is, onnan is ránk kiabálnak, ezek sem látnak mostanában sűrűn vendéget! Nem tetszik a hangulat, rövid kutatás után inkább tovább hullámzunk a homokdűnék vonulatát követő úton a következő oázisvárosba, Neftába.
Először itt is elmegy a maradék jókedvünk, mert minden zárva. Aztán a „Hotel Caravan Serai” csak tárt karokkal fogad minket. Hosszas várakozást követően előkerül a recepciós is. Látva, hogy igen borús ábrázattal vizsgáljuk az árlistát egyből közli, hogy hagyjuk a fenébe, kalkulál nekünk egy félpanziós kedvezőbb árat. Sikerül is neki, így már töltjük is ki a bejelentkező kártyáinkat. Ez igen fontos momentum egy szálláshelyen, mert ennek alapján szinte mindent tudnak rólunk. Mikor merre jártunk, hol mennyi időt töltöttünk, stb…

A motort behozatják velem egy nagy vasalt fakapun át a szeráj hátsó udvarába, elrejtve a kíváncsi szemek elől. Maga a szálláshely nagyon érdekes és izgalmas elrendezésű. Különböző szinteltolású folyosókról nyílnak a szobák. Zegzugos lépcsők, bástyák, magas kőfalak, datolyaliget. Mint egy igazi karaván pihenőhelyen. Nagyon tetszik, hogy a főépület melletti nagy téren pálmákkal körülvett medence várja, hogy jól lehűtsem magam benne. Kellemes a vize és kellően mély egy kiadós úszáshoz.


67. számú kép: A karavánszeráj udvara, minden földi jóval a sivatagi vándor számára.

Vacsora előtt kicsit elpolitizálunk a bárban unatkozó felszolgálóval. Szidja Kadhafit és a líbiai háborút. Nagyon el van keseredve és sokat vár a leendő új vezetőitől. Azt kívánom, hogy teljesüljön minden kívánsága. Kicsit később még visszatérek a témára. A vacsora inkább flancos, mint sem finom, de azért elmegy. Nagyon ízlik viszont a mézédes sütemény utána és a dinnye is isteni.
Vacsora után még úszom egyet, de a medence már hangos egy orosz társaságtól, akik a vízben állva belülről hideg sörrel hűtik magukat. Hamar otthagyjuk őket és aludni térünk a sajnos nem működő klímával felszerelt szobánkban. De egy vizes törölköző és némi kereszthuzat segítségével csak elnyom az álom.

Napi megtett út: 353 Km.

 Tizenegyedik nap, 2011.07.06. Szerda

Igen korán kelünk, hat órakor már reggelizünk. A kínálat igazi franciás. Baguette, vaj és lekvár. A tea nagyon finom. Nem véletlen a korai kelés, szeretnénk még az igazi hőséget megelőzve „Schott el Jerid” sós mocsarán átkelni. Az utat Gaqas és Kebili között a katonaság építette, a forgalom szinte csak teherautókból állt. Ez már igazán az a világ, amiért érdemes volt elgurulni idáig.


68. számú kép: A Schott el Jeriden keresztül vezet az út Kebili felé.

Amerre a szem ellát, szó szerint nincsen semmi. Csak hamisítatlan sivatagi romantika. Ugyan az út menti bazárok mellett oly sok fényképen szereplő sófigurák és a zászlós színes csónak már lassan az enyészeté. Igaz lassan maguk a bazárok is eltűnnek, turista nincsen mostanában errefelé. Messze az úttól lekopasztott buszroncs várja a teljes megsemmisülést. Akár merre nézünk, az elmúlás jut eszembe. Tüzelő kánikula van, mégis beleborzongok. De valahogy olyan felemelő érzés itt lenni.

Megállunk fotózni, csak nem bírom ki, hogy rá ne merészkedjek a kiszáradt sós mocsárra. Aztán pár lépés után kiderül, hogy nincs is kiszáradva.


69. számú kép: Tettem egy próbát a sós homoktengerrel.

A tetején lévő kéreg alatt malterszerű kutymász lapul. Kíváncsiságomtól vezérelve olthatatlan vágyat érzek, hogy megnyaljam. Aztán arra is olthatatlan vágyat érzek, hogy mielőbb randizhassak a vizes kulaccsal! Iszonyatosan mar a tömény só koncentrátum. Még a csizmáról is lemosom mert félő, hogy nem sokára mezítlábasan fogok tovább motorozni.
Kebili-Douz-Matmata a további irány. Douzban tankolnék, de az első kúton nincsen benzin. Kissé távolabb szerencsénk van és megtankolunk. Innen Matmatáig motorozunk végig utunk „legsivatagibb” szakaszán. Leírhatatlan az élmény! Itt is találkozunk tevékkel, majd a semmiből előtermő kecskepásztorokkal.


70. számú kép: A tevék fesztelenül ügettek át közvetlen előttünk az úton.


71. számú kép: Nem véletlen raktak ki igen sok helyre figyelmeztető táblát.

Mindenki integet és rohanva próbál minket megállásra bírni, már távolról tartva a felfordított tenyerét egy kis baksisért. Ha ide valaki vagyonos emberként érkezne és mindenkinek csak pár dinárt adna, földönfutóként térne haza! A kötelező kilométerköves fotókat elkészítjük, ez is szerepelt a kívánságlistámon.


72. számú kép: Kilométer kövön pózolok, okulásul az utókornak. A „Hejj…..amikor nagyapátok annak idején a sivatagban…” kezdetű mesékhez kell majd, az unokáknak.

A kopár síkságból lassan még kopárabb hegyvidék lesz. Így érünk Matmatába, a Star Wars városába.

Nem vagyunk nagy rajongók, de mégis csak kultikus jelenségként kísérte végig eddigi életemet. Pláne, hogy fiaim jóvoltából naponta valamilyen kapcsolatba kerülünk Vader nagyúrral és Lukkal (akinek lassan mindenki az apja).

Ami a városkában fogad, az kész kabaré! Azonnal mopedes suhancok vesznek üldözőbe, mindegyik a saját berberházát szeretné megmutatni nekünk. A vendéglős az életét kockáztatva ugrik elénk és hevesen gesztikulálva bíztat minket evésre. Egyelőre mindenkit lerázunk és felmotorozunk a falu legmagasabb pontján lévő parkolóhoz és ott fújunk egyet. Persze ott sem vagyunk biztonságban, azonnal ránk találnak. De csak a parkolóban lévő vendéglőből elénk bicegő fiúval állunk szóba. Egyelőre vele is csak egy kóla rendelés erejéig. Majd fizetünk és így már jogosan kérünk tőle információt arról, hogy hol találjuk a forgatási helyszínből lett szállodát. Magyaráz is, de szívesebben odavezetne minket. Sérüléseit elnézve, alkalmasint ő is az országúti, mopedes rablóbanda tagja lehet, csak leesett a lováról.

Megköszönjük a segítségét és visszagurulunk a központba. A kocsmáros újból előadja vakmerő magánszámát és az újabb martalócokat sem ússzuk meg. Gyerektől az aggastyánig mindenki minket szeretne megcsapolni, ezért eredeti, lakott házakat ajánlanak szemlére, nagymamástól, magánéletestől.

Aztán jön egy hovatovább szimpatikus kalauzjelölt és minden sallang nélkül szól, hogy ha szeretnénk, szívesen elvezet minket a múzeumig. Miután nem marad más választásunk (hiszen kellő üzleti érzékkel minden táblát eltüntettek már, ami alapján bárki percek alatt ráakadna a híres helyszínre), követjük. És hipp-hopp, már ott is vagyunk a Hotel Sidi Driss bejáratánál, ahol át is ad minket a helyi vezetőnek. Na, innen már nincs visszaút. De nem bánjuk meg.


73. számú kép: Csillagok háborúztak itt valamikor, egy messzi-messzi……

Először végig kalauzol minket a filmforgatásnak helyet adó barlanglakáson, ami nagyon érdekes építési mód eredménye és csak az itteni puha, de statikailag stabil homokkő alkalmas rá. Először kiásnak egy központi „gödröt”, ami maga az udvar. Oda egy kb. 10-15 méter hosszú alagúton lehet lesétálni. Aztán a család igényeinek és méretének megfelelő számú és méretű oldalkamrát alakítanak ki, akár több szinten. Kapunk ajánlatot éjszakai szállásra is, de még korai lenne letáboroznunk, alig múlt el dél.


74. számú kép: Elnézést a minőség miatt, de ezt a matmatai hotelszoba ajánlatot feltétlen be szerettem volna mutatni. Hűvös volt, sötét (és kicsit büdös).

Inkább engedünk a csábításnak és követjük vezetőnket a közeli múzeumba, ahol állítása szerint megismerkedhetünk az autentikus berber életmóddal. Nagyon érdekes helytörténeti kiállítást mutatnak, szinte mindent meg lehet tapogatni, mindenhez szól valami magyarázat. Elnézve egyszerű kézi hajtású háztartási és primitív mezőgazdasági eszközeiket feltűnő, hogy mifelénk egy skanzenben hasonló tárgyakkal és megoldásokkal lehet találkozni. Az egyszerű emberek leleménye kísértetiesen hasonló megoldásokat szült, a több ezer kilométernyi távolságtól függetlenül.


75. számú kép: A berber házban a közös udvarról nyílnak a szinteltolással vájt helységek.

Kifizetjük kalauzunkat, majd a motorunkat őrző kerítő embert is és Medeine városát állítjuk célkeresztbe azzal, hogy onnan majd tovább megyünk Tataouine irányába.

Fantasztikus, holdbéli tájakon motorozunk. Lélegzetet elállító az út, közben olyan településen haladunk keresztül, ahol szerintem egy fikarcnyi vízszintes helyet sem lehetne találni, de a hátsó udvarok emelkedése is biztosan legalább 30%-os.


76. számú kép: Holdbéli tájakon Medeine felé.

Közben motoszkál a fejünkben a matmatai fiatalember intelme, miszerint Tataouinban semmi érdekes nincsen, minek mennénk oda. Star Wars-os relikviákat ott nem találunk, ahhoz vissza kellene mennünk Douz környékére. Szerinte poros, koszos nagyváros és néhány távolabbi ksar (emeletes berberházak) kivételével nincsen más látnivaló.

Végül arra jutunk, hogy annyi szépet és feledhetetlen élményt adott nekünk a délvidéken töltött idő és az itt bejárt út, hogy nem kell nekünk feltétlen tovább hajszolnunk az élvezeteket. Rohannunk nincsen miért, a fontosabb látnivalók java részét sikeresen megcsodáltuk, kár lenne telhetetlennek lenni és mindenáron további, az eddigieknél is érdekesebb helyek után kutatnunk.

Medeine be is igazolja feltevésünket. Kellemetlen, koszos elővárossal fogad minket. Nagy feltűnést keltve leparkolunk egy dinnyeárus mellett és a szomszéd pékségben veszek egy friss bagettet. Nagyon megtanulták a francia gyarmattartóktól a műfajt!

Innen Észak felé fordítom a lovakat, az 1-es számú főúton. Itt újból át kell állítanom a túlélési programomat. Nemes egyszerűséggel a főúton (ami végig kíséri a tengerpartot a keleti parton) úgy megy mindenki, mint ha kiverték volna a szemüket és sokkolóval hajtanák őket! Iszonytató a közlekedési morál, főleg a nyugis vidéki utazás után. Még a kamionok sem adják 110-nél alább. Potyog is a dinnye a túlterhelt rozoga platósokról, igen csak kell figyelni, mert nem tudom mi lenne a vége egy randinak a széttört héjdarabokkal tarkított cukros-csúszós tócsák egyikével.


77. számú kép: „Benzinkutak” lépten-nyomon az út mellett.

Újabb látványosságok várnak viszont ránk. Útszéli kannás kutak várják a mélyről párolgó benzintankokat szinte kilométerenként. Mivel a nagyobb helyek jól el vannak látva normális benzinkutakkal, nem értem hol van a nagy üzlet a tölcséres bizniszben. De azt sejtem, hogy valahol a csempészet és /vagy az adócsalás környékén kellene tapogatózni a megoldáshoz. Líbia a környékbeli benzin nagyhatalom és nincsen is olyan messze.

Megállunk ebédelni. Itt kis híján sikerül elfektetni a motort, mert nem veszem észre, hogy az útról lekanyarodva egy árnyas ligetbe igazi fosóhomokra futunk. De valahogyan sikerül kivédeni a csúfos buktát, ami annál inkább blamás lett volna, mert nem messze felsővezetéket szerelnek és élénk figyelemmel kísérik érkezésünket.

Kihasználva a forró homokot, aktuális páncélos ebédünket beleásom és némi térképböngészést követően már készen is áll a babgulyásunk a lakomára.

Estére elérünk Gabésbe, ami egy hatalmas tengerparti oázisban fekszik. Ez még nem része a tunéziai „riviérának”, de azért sikerül egy takaros szállodát találnunk.


78. számú kép: A környék legjobbnak tűnő szállodáját választottuk.

Itt már angolul és németül is beszélnek a recepción. Szép tágas szobát kapunk, elfogadható áron. Kérdem a kártyás fizetés lehetőségét, de elég vonakodó választ kapok. Afféle „ha akarjuk van, ha nem akarjuk nincs” hozzáállást vélek felfedezni bennük, de inkább jelent nemet a reakciójuk. Teszünk egy sétát a parti korzón, ahol a helyi fiatalság tart esti kirepülést. Sok a szakadt robogó és moped, azokkal száguldoznak a suhancok fel és alá, a korzózó lányok nagy gyönyörűségére. Beülünk egy szórakozóhelyre, ahol szeretnénk a meleg nap után legurítani egy harmatos Feltina sört. Ezt helyben készítik és megállná a helyét a német világos sörök között bárhol. De sajnos ez a környék még nem ennyire felvilágosult, alkoholt nem árulnak.

Mikor visszaérünk a szállodába, az udvarában feltűnően nagy az élet. Odamegyünk, hát uramfia mit látni, egy igazi késdobáló és köpködő működik a helyi viszonylatban luxus színvonalú szálloda tövén! Söntéssel, olajos padlóval, ahogyan az egy matrózkocsmában dukál. Bezzeg itt nem gond a két üveg sört beszerezni. Az igényelt ásványvízzel már nem megy minden egyszerűen, de azért az is kerül valahonnan. Visszatérve a szoba hűvösébe (itt van működő klíma, csak itt meg kikapcsolni nem hagyja magát, folyamatosan működik) elsörözgetünk, majd kalózkodok kicsit valakinek a wifijén és elolvasom az otthonról jövő névnapi üdvözleteket. Jó érzéssel tölt el, hogy ugyan tőlünk pillanatnyilag távol, de barátok gondolnak ránk. Mi is egyre többet kalandozunk gondolatban otthon. Hiányoznak a gyerekek.

Álmodozásunkból az éjszakai portás zavar fel. Aggódik a motor és a rajta hagyott málhák miatt. Mondom, hogy én bizony le nem pakolok, akkor inkább vigyék róla amit akarnak. Akkor arra próbál rávenni, hogy álljak fel az ablak előtti részre, ott legalább szemmel tudja tartani bentről a motort. Ugyan magas a járda szegélye, de már csak magyaros virtusból is felugratok a kedvéért.
Végül azzal a reményteli izgalommal alszom el, hogy bízom benne, reggelre kelve úgy találunk mindent, ahogyan hagytuk.
Napi megtett út: 386 Km.

 Tizenkettedik nap, 2011.07.07. Csütörtök

Reggel mindent rendben találunk, nem nyúlt senki semmihez. Szerény, de finom a svédasztalos reggeli. Az már kevésbé ízlik, hogy a körülöttünk lévő asztaloknál alig, hogy befejeződik az étkezés, azonnal előkerül a cigaretta. De hát ahány ház……..

Kipakolunk a szobából és a pulthoz járulok fizetni. Mit látnak szemeim? Az előttünk kijelentkező helybélinek látszó úriember bankkártyával fizet. Amivel ugye tegnap este még nem lehetett.

Azonnal tüntetőleg elkezdek legyezni a kártyáimmal, a recepciós pedig nagy mogorván kiveszi a kezemből. nemes bosszúból rátesz a számlára 600 millimet, ami testvérek között is legalább 80 forint. Soha ne vágjanak át jobban !

Még mielőtt kijutnánk a városból, megtankolok. Aztán, mivel mióta elindultunk otthonról, még nem ellenőriztem keréknyomást, arra is sort kerítek. A kúton lévő műhelyből azonnal jön egy szerelőruhás fazon és segédkezik a műveletben. Automata a kompresszor, csak be kell rajta állítani a kívánt nyomást (ezt megteszem én), csatlakoztatni a tömlőt a szelephez (ez is rám marad), majd megnyomni a nagy zöld gombot (na, ezt a felelősségteljes műveletet nem adja át másnak az önjelölt segítőnk). Miután végzünk a „közös” munkával, a szaki úgy nézett rám, hogy nem lehetett nem észrevenni az anyagi haszonban való feltétlen reménykedést. Oda sem figyelve beletúrok a pénztárcába az aprók közé és a térkép böngészése közben abban a hitben nyújtok át egy érmét, hogy az bőven fedezi a jóindulatot. Tévedtem. F. szól, hogy valami baj van, látnom kellene emberünk ábrázatát. Ránézek és olyan értetlen arckifejezést látok, amilyennel ritkán találkozik az ember! Áll, kezében a tévedésből adott százassal (ami nagyjából 14 forintnak felel meg és még náluk sem üti meg a szalonképes baksis szintjét) és nem tudja mi a helyzet. Gyorsan kapcsolok, kikapok egy fél dináros érmét és a kezébe nyomom. Helyre állt lelki egyensúllyal ballag vissza a műhelyben álló roncshoz.

Az El Jem felé vezető úton kicsit elkeveredünk. A térkép szerinti főút egy végeláthatatlan olajfa ligeten vezet keresztül és nem csak egy nyomtávú, de sok helyen még az sem burkolt.


79. számú kép: El Jem felé, olajfa-ligeteken keresztül.

Ennek ellenére csak elérjük utunk következő csodáját, a meglepően épen maradt amfiteátrumot. Az előtte lévő kis téren minden kereskedő azt mutatja, hogy hozzá álljunk be parkolni. Aztán kiválasztjuk a legintenzívebben, de legalább vigyorogva csápoló üzletembert. Először csak iszunk egyet és megbeszéljük vele, hogy ha végzünk a történelemórával az ókori cirkuszban, akkor egy ebédre is maradunk feltéve, ha vállalja a motor őrzését. Szerintem ha kérem, még rá is ült volna addig, vagy beviszi az étterembe. Itt találkoztunk az előttünk itt járt honfitársaink nyomával, legalább is verbálisan. A jókedvű kocsmáros szókincse a következő kincseket rejtett: „csá csumi csőtészta” és „borsodi sör”. Hiába, a kultúrát terjeszteni kell!


80. számú kép: Az amfiteátrum belső tere. Sajnos éppen világosítást és színpadot szereltek bele. Ettől függetlenül lenyűgöző élmény.

A „rom” esetében megint csak annyit tudok elmondani, hogy igazából semmit sem tudok róla érdemben elmondani. Bármit írnék, kevés lenne. Egyrészt meglepően jó állapota is feltűnést keltő. Aztán ha kicsit bele próbáljuk képzelni magunkat a mintegy kétezer évvel ezelőtti vélhető állapotokba, műszaki feltételekbe, akkor ezt a gyönyörű monstrumot csak ufók építhették! Olyan szintű mérnöki és építészi munka villan meg a legapróbb részletekben is, hogy sok mai „mesterember” visszaadhatná a diplomáját mellette. Látogató itt is csak mutatóban van, zavartalanul járjuk be a néhai cirkusz minden zegét-zugát, a pincétől a legfelsőbb szintekig.

Azt azért megállapítom, hogy jó helyzetben vagyunk, mert a mi szórakoztatásunkhoz nem szükséges a vérfürdő és az öldöklés. Bele gondolva abba, hogy hány embernek és állatnak volt tanúja utolsó óráiban a roppant kőtömeg és a benne hisztérikusan ordítozó tömeg, egyáltalán nem tölt el jó érzés.


81. számú kép: Monumentális, elgondolkodtató és csodálatra méltó épület.

Visszasétálunk vendéglősünkhöz, ahol isteni limonádét, majd mindenféle jó harapnivalót kapunk. Életemben nem sikerült még jó birkahúst ennem. El kellett jönnöm otthonról légvonalban vagy 1600 Km-re, hogy rá jöjjek: A bárányhús finom!!! Főleg sáfránnyal és illatos faszénen sütve. Persze lehet, hogy szárított tevetrágya füstölt alatta, de az sem baj!

Vendéglősünk kiültetett minket az utca felé eső sarki asztalhoz, hogy mindenki jól lássa, vendég van a boltjában. Na, reklám még nem voltam az eddigi 41 évem alatt, most erre is sor került. F-et elnevezte Daniellának, engem Filipnek és percenként kérdezett rá, hogy minden rendben van-e, nincs-e szükségünk még valamire? Igazi, vérbeli vendéglátónk tele volt panasszal. De erről is majd később.


82. számú kép: Nem mindennapos a háttér, az ebédhez.

Ebéd után kicsit elmeditálgattunk a nem mindennapi látvány mellett (nem általános tevékenységünk egy Colosseum méretű műemlék árnyékában ebédelni), majd kelletlenül útnak indulunk Monastir felé. A város azon felül, hogy a néhai és máig visszasírt elnök, Habib Bourguiba szülőhelye, arról nevezetes, hogy az ország tényleges üdülőzónája, a „Riviéra” innen Hammamet-ig tart. Egymást érik a szebbnél szebb, nagyobbnál nagyobb szállodák, az átlagos turista igényének és pénztárcájának megfelelőtől, egészen a luxust sugalló, márványozott monstrumokig. Megpróbálunk a kettő közötti tartományba beletrafálni és bekanyarodunk a nem túl hivalkodó, de első blikkre szimpatikus El Hana szálloda parkolójába.


83. számú kép: Szomorú látvány a főszezonban szinte üres kert. De a panoráma legalább kifogástalan.

A recepciós ha tehetné, le is tartóztatna minket, csak ne menjünk máshová. Alkudozunk egy kicsit kihasználva a lehetőséget, hogy látszik, nem szeretnék ha nem őket választanánk. Kis malőr, hogy itt sem tudunk kártyával fizetni. Mivel készpénz készletünk jelentősen megapadt, ezért valahonnan pótlást kell szereznünk. Erre a környéken egyetlen hely alkalmas, a nagy nemzetközi reptér terminálja. Oda motorozunk, F. marad a motor mellett, én kutatni indulok a nagy váróterembe. Utas nem sok lézeng, a biztonsági emberek persze azonnal felfigyelnek rám. Egyikük a nyomomba szegődik és figyeli minden mozdulatomat. Megkönnyítem a dolgát, mert leszólítom. Kicsit meg is lepődik, de aztán megértve a helyzetet megmutatja, merre találok pénz-automatát. A tranzakció sikeresen végbemegy és már robogunk is vissza a szállodához. Aztán elfoglaljuk a gyönyörű panorámát nyújtó, legfelső szinten lévő szobánkat. Szép, elfogadható tisztaságú hely, rendezett parkkal, nagy medencével. Igaz a tengerpart nem kizárólagos, mert idegenek is használhatják, de ez cseppet sem probléma. Be kell vallanom, nem szeretem a tengert. Túl sós az ízlésemnek. Persze akár órákig is el tudom nézegetni, főleg Napkelte és nyugta idején. De igazából szinte akármikor is.


84. számú kép: Délutáni szieszta a pálmák alatt.

Azt a döntést hozzuk, hogy itt kipihenjük magunkat, holnap nem megyünk sehová. Napozás lesz a program, mert össze kell szinkronizálni F. testén azt a tucatnyi árnyalatot, ami a motoron történő szolizástól, a mindenféle ruházat kontúrjai miatt kialakult rajta. Nekem sincsen ellenemre egy kis semmittevés, láblógatás, medencézés. Az elmúlt napok igen sok erőt kivettek belőlem, főleg a nagy meleg miatt. Jól esik a pihenés. Meglepődünk az étteremben, mert eddigi utunk ha nem is leg változatosabb, de mindenképp legízletesebb svédasztalos menüjével találkozunk. Rendkívül udvariasak a pincérek, velem németül, F-fel angolul társalognak, itt már tetten érhető a gyakorlott és nagyüzemi vendéglátás. Csak éppen vendég nincsen hozzá. A nagyjából 300 szobás szállodában nem vagyunk többen huszonötnél. Ez, valljuk be siralmas.

Napi megtett út: 320 Km.

 Tizenharmadik nap, 2011.07.08. Péntek.

Elnézést kell kérnem a minden napra újabb és újabb motoros kalandokat váró olvasóktól (habár vérfagyasztó élményekkel eddig sem igen szolgálhattam), de a pihenő napot arra használnám, hogy a Tunéziában tapasztalt társadalmi és kicsit talán politikai zöngéimet megpróbáljam sorokba rendezni, közre adni. Utólag néztük, hogy babonásoknak azzal is magyarázható a pihenőnk, hogy a túra 13. napját és ráadásul pénteket írtunk. Ez kellő indok, hogy igazolja lazsálásunkat.

Szóval Tunéziáról szeretnék kis szemelvényt adni. Igen mozgalmas történelemmel rendelkező ország, népe az évezredek alatt kapott hideget-meleget, de minden hódító és rövidebb-hosszabb időre ide telepedő zsarnok rajta hagyta kézjegyét. Mivel a Római Birodalom egyik fő éléskamrája volt, ezért kitüntetett figyelmet kapott és fejlődött is. Ennek az aranykornak a hagyatékai többek között az általunk is meglátogatott romvárosok, vízvezetékek és maga Karthago, a valamikori főváros. Csodás rajzolatú márványa is eljutott a birodalom minden szegletébe, városait és védett kikötőit mindenféle gazdag kalmárok választották hazájuknak. Persze ezek miatt sokan szemet is vetettek rá, ezért történelme a soha véget nem érő háborúskodásról is szólt, amit nem fémjelezhet nagyobb név, mint Hannibálé, a Rómát is megreszkető pun hadvezéré. Keresztülvergődve a történelmi viharokon, elért az addig is jobbára gyarmati sorban élő nép a franciák uralma alá. Jó pár évtized eltelt, amikor elkezdtek nemzeti öntudatra ébredni és 1934-től ’55-re el is jutottak odáig, hogy kivívták teljes függetlenségüket. Vezetőjük egy Párizsban tanult ügyvéd, Habib Bourguiba lett. Habár igen autokrata módon, mindenféle ellenzéki törekvést csírájában elfojtva, tulajdon képen erős személyi kultuszt alakított ki, mellette jó irányba fordította országát. Felismerte a turizmusban rejlő határtalan lehetőségeket és hitelekből finanszírozva ki is építette annak alapjait.


85. számú kép: Létezik hazai turizmus is, a maga sajátosságaival persze.

A tradicionális kultúra nem engedi a nők könnyített öltözetét, ezért ők javarészt teljes fürdőruházatban mehetnek a vízbe is, hasonlóan az utcai viseletükhöz.

Komoly úthálózattal látta el országát, mellette felfejlesztette az egészségügyet és kiemelkedő figyelmet szentelt az oktatás fejlesztésére! A neftai bárpultos szerint, ha a gyerekek nem fejlődnek minden téren, az országnak nincs jövője. Bölcs gondolat egy egyszerű embertől. Tunézia maradt egyedül Észak-Afrikában, aki nem feküdt le a Szovjetunió terjeszkedő, régiós hatalmi stratégiájának. Ez nem tetszett az illegálisan szerveződő ellenzéknek és a megfelelő alkalommal, 1987-ben bizonyos Zine el Abidine Ben Ali tábornok átvette a hatalmat, elődjét házi őrizetben tartva, ezredfordulón bekövetkezett haláláig. A nép öröme nem tartott sokáig. A mi Kádár Jánosunkhoz hasonlítható egyszerű, de határozott és igen szerény vezető helyett (akinek persze megvoltak a maga hibái) kapott az ország egy gátlástalan, magát óriásplakátokon hirdető és hihetetlen magánvagyont felhalmozó, hiú kényurat. Különféle alkotmányos manipulációkkal elérte, hogy hivatalos/békés úton tulajdonképp soha nem lehetett volna kibillenteni hatalmi trónjából, de azért ön-megnyugtatás okán és a nemzetközi nyilvánosság számára a „szabad választásokat” 99,66%-kal megnyerte. De akkor már miért nem 100?

Közben ugyan a turizmus tovább élt, de annak haszna már nem az ország elmaradottabb régióinak felzárkóztatására lett fordítva, hanem az elnök és szűk körének svájci számláit gazdagította.

Ezt az állapotot fordította fel népe az elmúlt télen, elkergetve az undok zsarnokot. Aztán még történt egy mentési kísérlet, amikor is bent tartották volt embereit a hatalomban, de az alakuló vérfürdő hatására azok is jobbnak látták kereket oldani. A nép most készül az első, ténylegesen szabad választásokra, annak örömteli izgalmával, bizonytalanságával és félelmeivel egyetemben.

De azt vettük észre, hogy ez a forradalom, tipikus módon a városi emberek „bulija”. Csakhogy ők vannak kevesebben! Az egyszerű vidéki Abdul és Ali semmit sem tud abból, ami körülötte történik. Amit ők látnak, az tragikus. Egyszerre elmaradtak azok a turisták, akik kizárólagos módon a megélhetésüket biztosították. A nagy, nemzetközi szállodaláncok tunéziai hoteljei (szinte kivétel nélkül külföldi tőkéből létesültek) majd csak valahogy átvészelik a pár szűkös évet. Több tucatnyi jól működő intézmény a világ különféle pontjain képes eltartani egy átmenetileg bajban lévő, veszteséges üzemet. De ki gondoskodik Aliról és Musztafáról? Ők nem rendelkeznek tartalékkal, önerőből képtelenek túlélni a recessziót. Soha, sehol nem láttam még ennyi szomorú szempárt. Ráadásul még talán bűntudatuk is van miatta, pedig nem ők tehetnek a kialakult helyzetről. Az el jemi kocsmáros lelkesedve beszélt a valamikori nagy vendégjárásról, amikor pörgött az üzlet. Ma pedig meggyőződésből vesz napi egy kiló húst, de mikor nála jártunk, két napja mi voltunk az egyetlen vendégei. Számtalanszor elmondta, hogy mennyire várják a vendégeket, ugyanakkor lemondóan és beletörődve említette, hogy évekbe fog tartani, mire újra visszatér a régi állapot…….ha egyáltalán visszatér…….

Hazafelé a kikötőben beszélgettem egy Svájcban dolgozó, olyan ötvenes forma férfival. Azt mondta, hogy ő már nem települ haza, bármi is lesz. Szerinte alig van rá esély, hogy a nagy felfordulásból ne egy újabb népnyúzó kerüljön ki nyertesen. Búcsúzáskor még annyit hozzátett: – Remélem a fiataloknak helyén lesz az eszük, rajtuk múlik minden.

Azok után amit a náluk töltött rövid idő alatt tapasztaltunk, igen csak igazat kell neki adnunk.

Napi megtett út: 1,5 Km, az is gyalog!

Elsétáltunk a közeli bazárba, ami pár üzletből állt csak. Kicsit alkudoztunk F-nek egy tevés láncra (amiről persze már hazafelé jövet lekopott a futtatás), vettünk pár képeslapot, apró ajándékot az otthoniaknak. Persze ilyenkor jól jön a lehetőség, hogy a motor korlátozott rakodó kapacitására lehet hivatkozni.

De pár hűtőmágnesnek mindig van hely. Séta közben ránk dudált egy taxi. Kiabált a sofőr, hogy 4 dinárért elvisz minket egy jó bazárba, ahol mindent kapni. Mikor megköszöntem, de maradtunk a lábbusznál, akkor már kettőért is vállalta volna. Tunéziában a tömegközlekedés szinte ismeretlen intézménynek számít. Az állam nem foglalkozik vele, a néhány vasútvonalát is csak teherszállításra használja. Ennek okán a polgárok saját kezükbe vették a probléma megoldását, aminek következtében taxik ezrei róják az utakat minden nap, megállás nélkül. Vannak városi és távolsági taxik. Ez utóbbiak között vannak kék, sárga és piros „Le Mans” sávval ellátottak.


86. számú kép: Taxik, utasra várva. Némelyikük egész nap úton van és menet közben szedi fel „áldozatait”.

A rendelkezésre álló idő alatt nem sikerült megfejtenünk, hogy mi köztük a különbség. Bármelyikkel bárhol lehet találkozni és akárhol leinthetők. Ha van hely benne akkor meg is áll és mindenki ott száll ki, ahol éppen dolga van. A viteldíj állítólag rendkívül baráti. Szóval öntevékenyen megoldották a közlekedésnek ezt a problémáját, habár az igazi vidéken még mindig inkább a szamaras kordé a divat.
Estefelé már igen mehetnékem volt, kellően kipihentem magam. A napoztatás is sikerült, talán túl jól is. Bár voltunk sokat árnyékban is, vízben is, mégis sikerült rendesen leégni mindkettőnknek. Hiába, a Napnak ott sokkal nagyobb energiája jön át, mint nálunk. De legalább éjszaka nem unatkoztunk.

 Tizennegyedik nap, 2011.07.09. Szombat

Végre újból motoron! Jól esett a pihenő, de már hiányzott a menetszél és az újabb élmények. Vagy 60 km-t megyünk Északnak az 1-es számú „Trans-Afrikan Highway”-n, de a reggeli órákban sem kisebb rajta a forgalom.


87. számú kép: Már korán reggel sütik a birkát az út menti „gyorsbüfékben”. Disznóhúst nem esznek, a csirke az, ami még elég közkedvelt.

Enfidaville-től viszont újból belevetjük magunkat a hamisítatlan Afrikába. Kopár sziklasivatagba érünk, ahogyan haladunk előre, a síkságból dombok, majd igazi hegyek nőnek ki. Immár másodízben kelünk át az Atlasz hegységen, csak most a legkeletibb nyúlványain át vezet az igen silány minőségű út. Útikönyvünk szerint közel a nyomvonalunkhoz található egy nagyon érdekes, magas hegyoldalba, nyaktörő meredélyre épült berber falu, Zriba. Gondoltunk rá, hogy megnéznénk a mára szinte teljesen kihalt és külvilágtól jobbára elzárt települést, de sajnos semmiféle tábla sem utalt a hollétére. A térkép sem nyújtott benne segítséget, hogy rátalálhassunk. Segítséget kérnünk sem volt kitől.

Zaghouan volt a következő, térképen is szereplő városka, amit elértünk. Pezsgő élet zajlott a „belvárosban”, ami egy itthoni falu főterén lévő búcsúra emlékeztetett leginkább. Ez jellemző volt eddig minden nagyobb falura. Hangos élet a kávézók környékén, sok-sok árus, aki mind a maga portékáját kínálja fennhangon.


88. számú kép: Dinnye mindenhol, minden mennyiségben és szinte fillérekért kapható.

Amit kiemelnék mindközül, az a mindenhol elképesztő mennyiségben kapható dinnye és a hagyományos magnetofon kazetta! És emberek tömege, ráadásul nem számít az sem, hogy a főút keresztezi a zsibvásárt. Mindenki megy, mint a szemellenzős bányaló. Némi szőlővel és hideg ásványvízzel bővítve a készletünket elindulunk, hogy rátaláljunk következő kívánt látnivalónkra, a római vízvezeték maradványaira. A tiszta sziklás hegyvonulatok völgyei évmilliós útvonalat jelentenek a csapadékvíznek. Ebben meglátva a fantáziát, az ide települő rómaiak víztározókat rekesztettek el a völgyek kijáratait gátakkal elzárva, majd az így nagy tömegben rendelkezésre álló és minden évszakban friss és egészséges vizet viadukt-szerű és mintegy 60 kilométeres vezetéken juttatták el Karthágóba. Mai mérnökeinknek is szép feladat lenne akár csak maga a tervezés, ha netán meg kellene szabadulniuk animációs és számítási programokkal agyonzsúfolt számítógépeiktől, csúcsminőségű szoftverjeiktől! A kivitelezésről már ne is beszéljünk!

Egyetlen apró porszem került a gépezetbe. A térképből némi fantáziával előcsalható információ és a valóság köszönő viszonyban sem álltak egymással. No de sebaj, hiszen emberek között vagyunk, akik biztosan segítenek majd szorult helyzetünkön. Gondoltuk mi, habár a szándékukkal nem is volt semmi gond. Mikor már két kört mentünk a városka végén minden elágazást (természetesen mindenféle táblák nélkül) alaposan kielemezve, megláttuk a szokásos posztoló rendőröket. Melléjük kanyarodtam, nem kis megdöbbenést kiváltva ezzel belőlük. Nem szokhatták meg, hogy bárki csak úgy, önszántából megáll náluk. Rákérdeztem a szomszéd(!) falura, hogy ugyan bizony merre lehet? Igen megdöbbentem azon, hogy teljes tanácstalanság lett úrrá rajtuk. Egy divatlap szabásmintáját is eléjük tehettem volna (mint Sándor György anno Budapesten), azzal sem nehezítettem volna meg a feladatot. Végül, gondolom leginkább tekintélyüket megőrzendő, egyikük igen határozottan mutatott egy irányt. Neki is vágtunk az ajánlott útnak, de éltünk a gyanúval és megkérdeztünk még két lakost. Egybehangzón mindketten azt állították, hogy a keresett falu bizony pont az ellenkező irányban található. Így visszamotoroztunk a rendőrök felé, akik nem lepődtek meg újbóli felbukkanásunkon és végül megtaláltuk a végül helyesnek bizonyuló utat.

Keskeny, szinte egy nyomon is csak jó indulattal járhatónak minősíthető mellékúton, inkább csak a GPS iránytűjét figyelembe véve haladhattunk. Közben keresztülvágtunk egy olyan, az út két oldalán látóhatárig elterülő szeméttelepen, amire nem találok jelzőket!
Kicsit kóricáltunk erre-arra még a kopár fennsíkon, vakon bevállalva végül egy kereszteződésben a jeltelen továbbhaladási lehetőségek egyikét, majd igen kellemetlen közelségbe kerültünk egy szemmel láthatóan szigorú őrzés alatt álló katonai objektumhoz, de végül csak ráakadtunk a romokra.


89. számú kép: Végül csak megtaláltuk a vízvezetéket.

Illetve a romok kifejezés talán nem is egészen helytálló, mert elképesztően hosszú szakaszokon a mai napig állnak a boltíves pillérek és tetejükön a valamikori vízvezeték szerepét betöltő tégla alagút is eredeti állapotában nézhető meg.

Eltöltöttünk egy kis időt nézelődéssel és fotózással. Egyetlen aggályom csak az volt, hogy a katonai védett terület magas kerítése, szögesdrót akadállyal a tetején, még itt is a látványosság közvetlen közelében volt. Mikor azonban egy katonai teherautó úgy haladt el mellettünk, hogy abból vidáman integettek a katonák, megnyugodtam.


90. számú kép: Jó darabon az évezredes építmény mellett haladtunk Tunisz felé.

A Tuniszba vezető főút egy jó darabon kísérte még a vízvezetéket, majd leváltunk róla és a fővárostól déli irányba legközelebb található üdülővárost, Hammam-ot vettük célba. Hossza és már-már elkedvetlenítő keresés után találtunk rá az egyetlen működő szállodára. A térképen jelölt kempinget itt sem sikerült fellelnünk. A szálloda nem volt szokványos, eleve a hangzatos „Caribbean World” névre hallgatott. Szigorúan őrzött létesítmény benyomását keltette és a magas kerítés mögött valóban egy más világ került elénk. Hatalmas területen fekvő objektum, ami nem egy-két nagyobb, hanem több tucat kisebb, de több szintes üdülő blokkból áll. Fel sem tudtuk mérni, hogy hány főnek nyújthat luxus körülmények között kikapcsolódási lehetőséget, de nem állok messze a valóságtól, ha bőven ezer feletti számra tippelek. A recepción nagyon kedvesek voltak, gördülékeny volt a bejelentkezés, hideg a welcome-drink , elfogadtak vegyesen Eurót és dinárt. Már ott feltűnt, hogy a pult feletti órák között olyan is van, amelyik a moszkvai időt mutatja. Habár ott és akkor nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, hamar megértettük a miértjét. A gigantikus üdülőparadicsomban nem hallottunk más idegen szót, csak oroszt. A szobánk egyszerű volt, de tiszta és ízléses, az ágy nagyon kényelmes, a klíma végre szabályozható és még működött is!


91. számú kép: Volt „elvtestvéreink” dekoratív, habár erősen giccses üdülőbázisa.

Kipakolás után maradék pénzünkön kiraboltuk a helyi ajándék- és kacatszaküzletet, körbesétáltuk az üdülőtelep javát, majd az „ólinkluzív” jelleget kihasználva nyugisan üldögélve iszogattunk, teáztunk egyet a gyönyörű medencék melletti kerthelységben. Közben egyik orosz csoport érkezett a másik után, reptéri kutyanyelvvel feldíszített gurulós bőröndjeikkel együtt.

A vacsora kisebb közelharccá fajult ex-testvéreinkkel a jobb falatokért, de megmutattuk, hogy miért is nem tudtak minket minden igyekezetük ellenére 45 év alatt sem rabigába hajtani! A nagyüzemi étkeztetés erősen rányomta bélyegét a minőségre. Nagyon tetszetős és kimondottan gusztusos fogások kellették magukat a hatalmas svédasztalokon, de semmi sem az volt, aminek látszott. F-nek legalább ízlett a kuszkusz, én nem tudtam beazonosítani, hogy mivel küzdöttem a tányéron.

Sötétedés után lesétáltunk a partra és napozó ágyakon heverészve moziztunk egy kicsit. Szemben a kikötő fényei emlékeztettek rá, hogy holnap véget ér utunk fő attrakciója. Én kicsit szomorúan gondoltam erre, habár az is jó érzéssel töltött el, hogy megindulunk hazafelé, ahol fiaink, szeretteink és barátaink-kollégáink már biztosan nagyon várnak minket (aki mégsem, az nézze el ezt a kis beképzeltségemet). F-ről ne is essen szó, habár úszni sem tud és víziszonya is van, de ha most valaki azt mondta volna neki, hogy nem indul el a komphajó, akkor gondolkodás nélkül úszva indult volna Genovába!

Valahol a közelben buli készülhetett, mert a semmiből a hullámveréses partszélen egyszer csak lebegő fehér foltok jelentek meg, mint a szellemek. Aztán kibontakoztak a sötétből gazdáik is. Négy koromfekete, lengén öltözött helybéli volt a látomás kiváltója, mindegyiknél fehér, műanyag kerti ülőgarnitúra alkatrészeivel. Asztal, székek, asztallábak fehéredtek a sötétben. Kicsit később platós terepjáró, hasonló rakománnyal haladt el előttünk jobbára a vízben és egy kivilágítatlan robogó is ezt az utat választotta a városközpont megközelítésére.

Izgatottan tértünk nyugovóra, már csak a hazaútra gondolva.

Ha már az elején említésre került, hogy akár nászútnak is tekinthetjük utunkat, akkor az is meg kell említenem, hogy ezen a napon volt a 17. házassági évfordulónk. Ennek jelentőségéből az sem vesz el semmit, hogy erre csak most, két hét múltán, e sorok írása közben itthon jöttünk rá mindketten.

Napi megtett út: 192 Km.

 Tizenötödik nap, 2011.07.10. Vasárnap.

Mivel a hajó indulása csak 14.00. órára volt kiírva, ezért kapkodnunk nem kellett. A csomagolással így is elég hamar végeztünk és már jóval tíz előtt elhagytuk az orosz gyarmattá lényegült szállodát. A forgalom igen élénk volt, de azért elég jól lehetett haladni. Egyetlen problémámat az jelentette, hogy a térképnek nem volt használható Tunisz melléklete, a kikötő megközelítéséhez, érkezésünkkor pedig nem tartottam fontosnak megjelölni POI-ként a GPS-ben a partraszállásunk helyét. Pedig az nagy segítség lett volna, hiszen ha utca szintű térkép nem is állt rendelkezésre, de iránypontként, viszonyítási alapnak feltétlen jó szolgálatot tett volna. Azaz volt még valami, de az tisztán a saját hülyeségemnek tudható be. Annyira a „Port” szó élt bennem „külföldiül” a kikötőre gondolva, hogy eszembe sem jutott utána nézni szótárban, fordítóban. Aztán csak mentünk, csak mentünk keresztül a városon és sehol semmi utalást nem láttunk rá vonatkozóan. Pedig több helyen volt reptér tábla, igaz azon vették a fáradságot és egy stilizált repülőgép piktogrammal egyértelművé tették a tábla jelentését, hogy akár egy írástudatlan törzsi berbernek se okozzon gondot a légi kikötő megtalálása.

Ha ugyan ez a kis trükk eszébe jutott volna a kikötői táblák készítőjének is, akkor megmentett volna pár száz ősz hajszáltól. Ugyanis a megoldás mindvégig ott volt az orrunk előtt, csak éppen tudnom illett volna, hogy a kikötő franciául még véletlenül sem „Port”, hanem „La Goulette”! Így sikerült végül a 20 kilométeres távolságot +47 ráadással megtennünk. gyakorlatilag körbe-karikára bejártuk a város peremvidékét. Viszont a rengeteg egyirányú és lezárt utca miatt nem volt egyszerű ráakadni a helyes irányra, több járókelő és rendőr segítségére volt hozzá szükségünk. Jó tanulópénz volt.

Persze még így is bőven időben voltunk a kikötői épületeknél. Először is maradék papírpénzünket eltankoltam, kihasználva a 0,70 Eurocentes árat. Majd megkerestük a G-N társaság irodáját és becsekkoltam magunkat, elkerülendő a Palermóban már megélt kellemetlenségeket. Aztán kétszer is megbizonyosodva a helyes kapuról, beálltunk a sorba, a már ott várakozó számos autó közé. Úgy egy órányi várakozás után kissé tovább tereltek minket, majd újbóli várakozás következett a dögmeleg betonrengetegben. Habár a kikötő előtt még a maradék aprónkon innivalót vettem, de az iszonytató melegben hamar elfogyott. Közben mindenféle árusok kísérelték meg kiénekelni utolsó millimjeinket és dinárjainkat, de jobbára sikertelenül. A végső aprópénzünkön Tunézia-matricákat vásároltam az aludobozra és az utolsó utáni garasainkat egy jóvágású fiatalember csalta ki belőlünk, valamilyen papír fejében, amitől szerinte „probléma mentes” határátkelés várható, de már vitatkozni sem volt erőm. Így ott álltunk 100 millimmel a zsebünkben (14 Ft), amit haza is hoztunk fiunk pénzgyűjteményébe.


92. számú kép: Indulás előtt még bármit vehettünk volna, a vizipipától a plüsstevén át a nemzeti lobogóig.

Közben eljött a 14 óra (nekünk 15) és nem történt semmi. Érkezett és el is ment közben 1-2 helyi érdekeltségű kompjárat, de mirólunk elfeledkeztek. A tömeg egyre türelmetlenebb volt, kezdődött a duda koncert. De a hatóság embereit ez sem hatotta meg. Már nagyon kínzott a szomjúság, amikor egy fiatal, angolul is beszélő arab srác odalépett hozzánk és két műanyag pohárban hideg ásványvizet kínált nekünk. Hálásan fogadtuk el tőle. És ezekre az emberekre figyelmeztettek minket itthon, hogy vigyázzunk velük, mert gonoszok………

Kérdeztük tőle, hogy ez normális, hogy semmilyen menetrendhez nem tartják magukat a kikötői hatóság emberei? A válasza az volt, hogy pár éves kora óta rendszeresen utazik és eddig mindig így ment.

Végül jó másfél órás késéssel csak megnyílt a kapu, ahol az addig 6-8 oszlopban várakozó járműveket egyetlen jószándékú, de esélytelen tiszt próbálta igazságosan egy sávba terelni. csak azért, hogy aztán újból több oszlopba rendeződhessünk a pecsételős irodák ablakainál. Ott aztán megint megállt a tudomány. megindult a lökdösődés, könyöklés az ablakoknál. Gondoltuk mi is megpróbálkozunk vele, de ezt a helyi határőr nem díjazta. Aztán egy arab úriember elmagyarázta, hogy melyik ablak tartozik a mi sorunkhoz. Azt is mesélte, hogy korábban nem volt ritka a 24 órányi várakozás és, hogy Tunézia nemzeti hajótársaságához tartozó hajóknak mindig elsőbbsége van az olasz hajókkal szemben, így azok akármennyi időt is a nyílt tengeren, vagy a kikötőben vesztegelhetnek. Csak akkor rakodják ki-be őket, ha senki mást nem akadályoznak vele.


93. számú kép: Ami miatt többek között várakoznunk kellett. Helyi érdekű hajó érkezik a kikötőbe.

Ezt tekintve még szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, hogy alig 3 óra késéssel el is indultunk hazafelé.

Igaz a behajózás és a várakozás is járt némi izgalommal. Mikor már eljutottunk egészen a hajónkig, egy jóindulatú tiszt soron kívül letépte a jegyünket és előre küldött minket, hogy nyugodtan álljunk be a hajóba. Ez egyébként egész úton jellemző volt, hogy motorosként a lehető leg nagyobb fokú előzékenységgel találkoztunk a hatóságok részéről az autósokkal szemben, bárhol is jártunk. Ezt szépen szolidan igyekeztünk is kihasználni.


94. számú kép: Hajónk, a „SPLENDID” mellett állva, eltörpültünk a 9 emeletnyi acéltömeg alatt.

Szóval beparkoltunk a hajó feneketlennek tűnő gyomrába, mikor rohannak ám utánunk, hogy ezt hogy képzeljük?! Elég értetlenül nézhettem és mutatom is a jegyünket, hogy az bizony már le is van kezelve. Erre szó nélkül otthagytak minket.

Gyorsan összepakoltuk a hajón töltendő nap alatt szükségesnek gondolt holmijainkat és fellifteztünk a kezelő által beállított szintig. Ott egy kis asztalkánál üldögélő tengeri medvétől megkaptuk kabinkártyáinkat és mutatta, hogy csak menjünk előre a folyosón. Hát mi mentünk és mentünk és mentünk. És soha nem akart vége lenni annak a hatalmas hajónak. A hátsó végénél indultunk útnak és kiderült, hogy kabinunk a hajó elejében, a híd alatt van. Az ablakán előre felé bámészkodhatunk, amerre az utunk vezet. Kellemes meglepetés volt, nem is számítottunk ilyen kényelmes és színvonalas elhelyezésre.


95. számú kép: Nagyon kényelmes és világos kabint kaptunk.

Lepakolva cuccainkat visszasétáltunk a fedélzetre, ahonnan a nyaktörő mélységbe lebámulva néztük tovább a berakodást. Közben, mikor a felhajtó rámpákat egy kivételével már mind felhúzták, érkezett egy zárt furgon. A rendőröknek valamiért nem tetszett a dolog, mert először csak heves hadonászás közepette ordítoztak vele, majd egyikük a nyitott ablakon keresztül ököllel jól pofán is vágta a késésben lévő szerencsétlent. Aztán kiszállították, kinyittattak vele mindent, átvizsgálták az autóját, végül felengedték a hajóra. Itt megvillant valami abból a speciális demokráciából, amiben az ország lakói még mindig élnek. Eszembe jutott, hogy mit mesélt El Jemben a vendéglős. A téli forradalom idején sem a zöld ruhás katonai rendőrség, sem a fekete ruhás csendőrség nem volt arra kapható, hogy lője saját népét az elnök kedvéért. De a kék ruhába bújt és közvetlen az állami irányítás alá tartozó karhatalom szó nélkül teljesítette a parancsot. Ezeken a verekedős fiúkon is kék gúnya feszült. Közben egyikük kiszúrta, hogy a 9 emeletnyi magasságban fotózom az eseményeket. Artikulátlan módon üvöltözött felfelé, én meg úgy tettem, mint ha semmi közöm sem lenne az ügyhöz és értetlenül néztem le rá. Kénytelen-kelletlen befejezte a cirkuszt, én pedig abbahagytam az izgatását, jobb a békesség alapon. Ugyan immár olasz zászló alatt álltunk, hivatalosan kilépve országuk területéről, de az ördög szemei nem véletlenül karikásak!

Aztán csak eloldozták az irdatlan vastagságú köteleket, feldübörgött a hajtómű és megrázva a teljes hajótestet, lassan elszakadtunk a betonozott parttól.

Ott álltunk hosszú időn keresztül elérzékenyülve és meghatódva és csak bámultuk az egyre távolodó partot, ami előbb hegyekké, majd keskenyedő sötét sávvá zsugorodott a horizonton. Akkor jött el az ideje, hogy egy nagy álmot „kipipáljunk” a belső, lelki határidő naplónkból. És még mindig nem hittük el, hogy tényleg eljutottunk idáig.


96. számú kép: Az utolsó fotó Afrika partjairól.

Elalvás előtt találtam a TV-n egy infó csatornát, amire a hajó pillanatnyi helyzetét, sebességét és irányát sugározták rávetítve egy térképre. Jó volt látni, hogy a viszonyítási pontoktól mentes tengeren is biztosak lehettünk abban, hogy haladunk hazafelé!

Napi megtett út: 67 Km.

 Tizenhatodik-tizenhetedik nap, 2011.07.11-12. Hétfő-kedd

Hajnalban már fent voltam, járkáltam a fedélzetek között, álmosan ténfergő és a folyosók szőnyegén szanaszéjjel fekvő és alvó utasok között. Az feltűnt, hogy nincsen sok utas a hajón, talán még nem jött el az ideje, hogy a szabadságozók visszatérjenek munkájukhoz. Nyugtalanságomnak nem első sorban a hazatérés izgalma volt az oka. Még itthon sokaktól hallottam, hogy szinte lehetetlen megúszni Afrikát gyomorbántalmak nélkül. Egészen az utolsó napokig abban a hitben voltam, hogy nekem mégis sikerült. Tévedtem. A „karibi” szállodában már sejthető volt, hogy mozgalmas időszaknak nézek elé. Sajnos ez a hajón töltött időben már be is következett. Ennek okát abban látom, hogy a magammal vitt jóféle whiskey-t nem vettem magamhoz az utolsó cseppig. Betartottam ugyan az alapszabályt, hogy vizet csak bontatlan palackból, gyümölcsöt pedig csak mosva, de az lehetetlen, hogy 8-9 napon keresztül valami ismeretlen baci ne adja fel a leckét az immunrendszernek. F. ebből a szempontból sokkal szerencsésebb, ha injekcióban adnának be neki fertőző betegségeket, szervezete azzal sem törődne.

Aztán csak reggel, majd a sok fedélzeti séta közben délelőtt lett és közeledtünk nagy szerelmünk, Korzika partjai felé. Már jól előre ott támaszkodunk a korlátnál a hajó bal oldalán és lessük, vajon megpillantjuk-e legalább egy piciny darabját a régi kedvesnek? Sokáig semmi sem történt, csak a madarak jelezték, hogy itt valahol szárazföldnek kell lenni a közelben, de aztán a párából elkezdtek kibontakozni a Napsütésben szinte fehéren ragyogó hegycsúcsok. Kellemes élményeket felidézve bennünk. Ez az a hely, ahová még akár többször is visszatérnék, mert még mindig van bennem olyan érzés, hogy ott felejtettünk valamit. Megmagyarázni nem tudom, de szerintem lesz aki megért.


97. számú kép: Korzika „ujját” elhagyva, jó tempóban közelítettünk Genovához.

Miután kedvencünket elnyelte újból a köd, vettük a bátorságot, hogy meglátogassuk a hajó éttermét. Volt még ugyan némi kis páncélos kajánk, de szerettünk volna valami „rendes” ebédet enni. Mondhatjuk, hogy ez nem jött be! Én nem sajnálom semmire a pénzt, ha jól érzem magam attól, amit kapok érte. Ez arról a förmedvényről amit arany árban elénk tettek, maximális jóindulattal sem volt elmondható. De ez sem tudta beárnyékolni afeletti örömünket, hogy látványosan zsugorodott a távolság a képernyőn a hajót jelző zászlócska és Genova között. Igaz, közel 40 Km/h sebességgel, megállás nélkül falta a hatalmas monstrum a tengert. Leléptem csak a kabinfolyosó két vége közötti távolságot és az 250 méterre jött ki. Ha hozzá adjuk az orrát és a tat méretét, akkor nagyjából a Titanic méreteit kapjuk. Ekkora méretet és tömeget így mozgatni a víz igen jelentős ellenállásával szemben, ez mindenféleképen tiszteletet érdemel.

Közben át kellett vennünk a kihajózáshoz szükséges, kitöltendő nyomtatványokat. Ezek kitöltése már nem okozott fejtörést, rutin munka volt csupán.

A számítható dokkolásunk előtt jó két órával már elkezdődött a kabinok kiürítése. Távolkeleti vendégmunkások hada állt készenlétben, hogy a megüresedett lakosztályokat rendbe tehesse. Így lassan nekünk is össze kellett pakolnunk, vélhetően utoljára a felszerelésünket.

Mert ugyan a terv arról szólt, hogy elindulunk hazafelé és valahol Sirmione és Bibione között még sátorozunk egyet, de azt talán már magunk sem hittük el, hogy ez valóban így is lesz. Inkább kihasználtam az utolsó kabinban tölthető két órát és szundítottam egyet. Így jó eséllyel nem zavaró az sem, ha egész éjszaka vezetni kell.


98. számú kép: Hajókémény a város házai között. Mifelénk viszonylag ritka látvány.

Lassan kibújtak az olasz hegyek is a partot övező párából és egyre közelítettünk kikötőnk felé. Megnőtt a kisebb-nagyobb hajók forgalma is, legalább annyi luxus-yacht mellett mentünk el, mint ahány szerényebb halászhajó került utunkba. A kikötőbe érve érdekes látványt nyújtott, a szinte a házak között horgonyzó hajók látványa. Közelítve a fogadó mólóhoz, érthetővé vált a személyzet sietsége, amivel megpróbáltak mindenkit jó időben kiterelni a kabinokból. A kihajózó közönség számára csak egy keskeny sáv maradt szabadon, a dokkot teljesen elfoglalták a berakodásra várók.


99. számú kép: Sokan várták a hajót.

Kereken 23 óra alatt tolta át a hajó magát a tengeren. Ebben benne volt az is, hogy az utolsó órát csak cammogva, 8-10 Km/h sebességgel tette meg.

Az utasok már jókor ott tobzódtak a lifteknél és a leszalagozott lépcsőknél. Aztán mikor elhangzott a hangosbemondón át, hogy kinyitottak a garázsok és lehet menni a járművekhez, na akkor elszabadult a pokol. Tülekedés, lökdösődés, kiabálás, káromkodás mindenhonnan. Egymástól elszakadt hozzátartozók keresik egymást, kétségbe esve ordítoznak át a tömegen. Ha ilyen egy sima, békés kiszállás, akkor bele sem merek gondolni, milyen lehet egy hajótörés?
Éppen oldozzák el a motort, mire leérünk. Gyorsan végzünk a felpakolással, ezért már intenek is, hogy hamar kotorjunk lefelé. Másodikként érünk a beeresztő oldalon lévő határbódék egyikéhez. Alig mondom el, hogy „Bondzsorno” és adom az útleveleket a mindenféle papírral, forgalmival és biztosítási igazolással együtt a bent gubbasztó hölgynek, már csak ennyi a válasz: „Madzsari? Arrívedercsi” és már tolja is vissza a komplett pakkot. Hú ez gyors volt, na de majd a vámosoknál biztos megjön a böjtje. Lassan gurulok a lesben álló, kardot fenő fináncok elé, de csak integetnek, hogy menjünk már a fenébe! Nem ránk kíváncsiak. Megjöttünk EU.

Mivel rendesen még fel sem öltöztünk (arra számítva, hogy a határceremónia alatt úgyis lesz rá elég időnk), ezért alig pislogunk párat, már az autópályán hasítunk…..rövidnadrág-szandál-póló kombóban. Alig vártam, hogy legyen végre egy pihenő-parkoló, ahol rendbe szedhetjük magunkat. Aztán vagy 15 Km múlva annak is eljött az ideje.

Nem is szaporítom tovább feleslegesen a szót, mert innen kezdve sok minden nem történt. Fél 6-kor hagytuk el a kikötő területét és autópályán maradtunk egészen Triesztig. A lemenő Napot utoljára valahol Sirmione közelében láttam a tükörben. Aztán még mielőtt megpillanthattuk volna újból, már a kora reggeli világosban, hajnali 5-kor állítottam le a motort a garázsban. 3 megállót tartottunk, olasz oldalon tankolással egybekötött szendvicsevés volt a program, Szlovéniában éjfél körül kicsomagoltuk a kabátokat kukászsák börtönükből, közben még egy zacskós levest is magamhoz vettem. Aztán már csak az M7 mellett tankoltunk és ittunk egy forró csokit. Mikor odafordultam a pultoshoz, hirtelen nem is tudtam milyen nyelven szóljak hozzá. Furcsa, de 17 napja csak egymáshoz szóltunk magyarul és hozzánk is csak olaszul, angolul, németül, franciául és arabul beszéltek.

Aztán mosolyogva néztünk egymásra, mikor a kutas magyarul szólt hozzánk. Ekkor éreztük először úgy, hogy tényleg itthon vagyunk !


100. számú kép: Térképünk Tunéziáról, zölddel berajzolva rajta a megtett út.

 Epilógus

Azóta sokat gondoltam utunkra. Sőt mit beszélek, szinte állandóan az eszemben van, pedig ide ’s tova két hete megjöttünk. De minden pillanatban előjön valami, ami rá emlékeztet. Tart a fotók rendezése, válogatása. Élménybeszámolót is kellett már tartanom, nem egyet. Persze jobbára olyan a hallgatóság, akik el sem tudják képzelni, hogy a szervezett utazáson túl is van élet. De ezt is élvezem nagyon. Van aki vérfagyasztó, polgárháborús történetet vár, másoknak a vademberekről (buckalakókról) kellene rémtörténeteket mesélnem. Sajnos egyikük igényét sem tudom kielégíteni.

Még a motort sem mostam le (sőt azóta rá sem ültem), de néha benézek hozzá és megsimogatom, elnézegetem kicsit. Talán nem is tudja, micsoda nagy dolgokban vett már részt. Persze, honnan is tudhatná, egy alkatrészekből összeállított gép csupán, semmi több………vagy mégsem?

Remekül, minden várakozásomon felül teljesített egész úton. Gyakorlatilag semmi probléma sem adódott vele, még a vésztartalékba magunkkal vitt fél liter motorolaj is bontatlanul került haza. Pedig Matmata környékén járva volt olyan időszak, hogy a ventilátor menet közben sem állt meg egy pillanatra sem. Pakolni sem tudtam rá kevesebb cuccot, mint általában, erre még rájött az extrém körülmények közötti terhelés. Most jöttem rá, hogy talán éppen ezért vettem Hondát??


101. számú kép: Megbízható társunk volt eddig hidegben és hőségben, hibátlan aszfalton és rossz földúton, poroszkálva, vágtatva egyaránt.

Ha össze kellene foglalnom, hogy mit kaptunk ettől az utazástól, akkor újból bajban lennék ugyanúgy, ahogyan indulás előtt egy héttel elkezdtem megírni, az akkor még csak a képzeletemben élő történet elejét. És most, amikor elméletileg túl vagyunk rajta, még most sem tudom a válaszokat a kérdéseimre. De kaptam újabb kérdéseket bőven. Hiszen megpróbáltunk elszakadni a megszokottól, a sablonoktól. Megpróbáltunk más szándékkal és elvárásokkal belevágni ebbe a kalandba, hogy ne ugyanazt kapjuk, amit a charterjáratos, lastminutos honfitársaink ezrei már elkönyveltek maguknak. Azt gondolom, hogy teljes a sikerünk, még ha esetleg ez ebből az írásból nem is tűnik ki egészen világosan mindenkinek. Az is konkrét álláspontunk lett, hogy így, egymagunkban végigcsinálva az egész túrát, sokszor teljesen más dimenziójú élményekben részesültünk, mint ha több társsal vágtunk volna neki. Persze ez nem jelenti azt, hogy társaságban nem lett volna jó buli, de erkölcsi értékét tekintve teljesen máshol foglal helyet így, a lelkünkben felállított ranglétrán.

Annyit még feltétlen hozzá kell tennem, hogy nagyban befolyásolja egy ilyen tartalmas utazás végkifejletét, hogy ki ül a hátsó ülésen! Én ebből a szempontból feltétel nélkül, igen szerencsésnek mondhatom magam. Mindenkinek hasonló „benzintyúkot” kívánok!

Minden körülményt és élményt egybevetve, ha azt kérdezi bárki, hogy vissza mennénk-e Tunéziába motorozni, akkor a válaszunk egy 95%-os „Nem”.Nem, mert ennél többet, jobbat és szebbet nem adhatna akkor sem, ha újból megtennénk az utat. De nagyon sokat köszönhetünk neki, mert egy csodavilágba nyertünk betekintést, mert újból megbizonyosodhattunk arról, hogy az emberek alapvetően jók és ez által újabb réteget vethettünk le előítéleteinkből. Amikből már szinte alig maradt valami.

Annyit azért mindenképp szeretnék megtartani belőlük, hogy elég indokot szolgáltassanak egy újabb utazáshoz.

Talán éppen Afrika, egy másik országába………..?

Gálos Csaba

 És ahogyan mindez a hátsó ülésről látszik, avagy egy motoros feleség gondolatai

Nem szoktam ilyen jellegű irományokat összehozni, nem is akarok ezután sem. A családunkban már vannak, akiknek van is tehetségük ehhez. Azért teszek kivételt, mert a férjem kérdezgette, hogy nem akarok-e valamit én is hozzátenni az előzőekhez. Kapásból nemet mondtam…

Aztán azért gondoltam, hogy mégis, hátha van akit érdekel az, hogy én hogyan élem meg ezt az egészet. Ha már annyiszor szó esett rólam, hadd fűzzek hozzá én is néhány gondolatot. Aztán meg jó lenne eloszlatni azokat a tévhiteket, hogy egy feleség csak azért megy motorozni a férjével, mert nem akarja egyedül elengedni vagy nem akar otthon maradni egyedül, pedig nem kívánja ezt az egészet – vagy valami hasonló gondolatokat látok sokszor a rám meredő tekintetekben. Nem szoktam folyton bizonygatni, hogy tényleg jó lehet a motor hátsó ülésén is. Van valami izgalmas abban, hogy elindulni valamerre messze egy „szál” motorral, minden ami szükséges ott van rajta felpakolva. Innentől nincs más csak egy motor meg két ember és mégis a kezdetben elérhetetlennek tűnő dolgok egyszer csak valósággá válnak. Hát én többek között ezt szeretem a motoros túrázásban. Már pakolni is megtanultam. A kevés holmi nem az igénytelenséget jelenti, csak ügyesnek kell lenni. Képes vagyok az egész fürdőszobát magunkkal vinni kicsiben. A konyhás cuccok pakolását pedig már szinte tökéletesre fejlesztettük. A ruhák mosásához még mindig sikerült találni valahol mosógépet de ha nem, víz tuti,hogy van, szárító kötél nélkül el sem indulunk (igen, egy ottfelejtettet még mindig keresünk Korzikán, de majd addig megyünk oda míg meg nem lesz .

Annak mondom, aki még nem tudná: motoron lehet beszélgetni, zenét hallgatni, csendben nézelődni, érezni az illatokat. Tudunk magunkkal vinni kisasztalt, székeket, hogy lehessen este kiülni a sátor elé és csillagokat bámulni. De mindig van nálunk egy pokróc, ha szeretnénk pihenni kicsit egy réten, dombtetőn, árnyékban.

Szóval összkomfort és romantika. Kell még valami egy csajnak?

Már ne kérdezze senki, hogy mi ebben a jó! Persze maga a motorozás élménye úgyszintén jó. Kicsit ahhoz tudom hasonlítani, hogy autót vezetni is jobb, mint utasként ülni benne, motort vezetni is biztosan sokkal jobb, de én már megmaradok ott hátul. Érdekes, hogy én- utasként- máshogy ítélem meg a veszélyhelyzeteket. Ami tényleg húzósabb volt, azt vagy észre sem vettem vagy csak éppen, hogy feltűnt. Olyan helyzeteket éreztem veszélyesnek vagy akkor ijedtem meg, amikor nem is igazán volt az. Mert hát olyan is van, hogy megijedek, hogy esetleg baj lehet. Sőt volt olyan amikor az járt az eszemben, hogy nekünk még fel kéne nevelnünk a két gyereket. Ez konkrétan Nápolyban volt. Akkor azt mondtam, soha nem akarok Nápolyba menni többet semmilyen járművel és gyalog sem, csak egyszer jussunk haza. Aztán így visszagondolva (na meg Szicília után) már nem tűnik olyan „horrorisztikusnak” mert tényleg van logika a közlekedésükben csak ijesztőnek tűnik. És el kell mondanom azt is, hogy amíg én hátul majréztam (csendben próbáltam, mert nincs annál rosszabb mint egy sikoltozó feleség ott hátul), addig az én férjem higgadtan, nyugodtan, felvéve az ottani tempót végigvezetett a városon mintha minden nap ezt tenné.( Csak néha tévedtünk be valami sikátorba.) De ugyanúgy tökéletesen bírt alkalmazkodni a szicíliai és a tuniszi sajátságos közlekedési szokásokhoz is. Hát hogyne merném teljes nyugalommal rábízni magam! És ezzel csak azt akarom mondani, hogy a félés nem innen ered, hanem mert az úton mások is és sokan közlekednek, meg mert az ember ösztönből is néha félti az életét. De úgy gondolom, amíg ez nem nyomja rá a bélyegét más történésekre, hanem pillanat múlva elmúlik, addig ezzel nincs is semmi baj.
Szóval Tunézia! Még mindig hihetetlen, hogy ott voltunk.


102. számú kép: Mint egy mesében.

Tudom, hogy először csak legyintettem rá. Mi lehet ott olyan, amire én kíváncsi vagyok?! Meleg az biztos van, rossz már nem lehet. Aztán azért belenézegettem az útikönyvbe ne legyek már ilyen tudatlan. Már a könyv tetszett. Többször is elolvastam de nem úgy, hogy ide megyünk, csak úgy esténként jó volt elkalandozni. Mielőtt megvettük a kompjegyet, januárban, akkor viszont el kellett gondolkodnom rajta, hogy ha tényleg megyünk, nem csak álmodozunk, mi az amire számíthatok, mit kell majd úgy ahogy van elfogadni, minek a hiányával megküzdeni és ha nem úgy lesz valami ahogy én elgondoltam, tovább tudok-e lépni. Ez így az én igényeimnek bevállalható-e vagy inkább ne erőltessük. Én ezt fontosnak tartom, ne ott derüljön ki, hogy teljesen más elvárásokkal indultam neki az útnak. És ha már úgyis csak ketten mennénk, ne pont én és ne pont annak a nyaralását rontsam el a hisztizésemmel, akit a legjobban szeretek. Fura dolog ez, például egy osztrák szállodában kiakadnék egy csótányon, de Tunéziában nem izgatott. Viszont úgy tűnik, működik ez a mérlegeléses hozzáállás, mert a két hét egyetlen perce sem okozott csalódást.

Hát ezen így egy sort gondolkodtam, aztán rábólintottam. De igazán csak az út előtt egy héttel jött a felismerés: basszus, tényleg megyünk! De nagyon jó, hogy mentünk. Nem tartottam az ottani állapotoktól, valahogy nem izgatott, hogy az út előtt többen is próbáltak beijeszteni, mi lesz ha agyonlőnek bennünket? Nem volt szándékukban. Sose fogom elfelejteni a kisteherautónyi gépfegyveres katona integetését és vigyorgását. Tetszett, hogy milyen közlékenyek és barátságosak az emberek. Nem nagyon hagytak magunkra, ha az utcán megálltunk. Volt, hogy már nagyon nyomultak ránk de ez most nem zavart. Néha kicsit erőszakos volt a kéregetésük de igazából ezért sem tudok rájuk haragudni, ők csak a saját módjukon és lehetőségükön át próbálták biztosítani a megélhetésüket.

Minden utunkra úgy gondolok vissza mintha egy ajándékot kaptunk volna ami örökre szól, ha magamba zárom. Ez a mostani túra tényleg mély nyomot hagyott. Persze még most friss az élmény de soha nem voltam még úgy, hogy ha valaki kéri, hogy meséljek, nem tudok mit mondani, nem érzek erőt ahhoz,hogy el tudjam mondani szavakkal amit átéltünk. Csak annyit bírok kihozni magamból, hogy jó volt. Még mindig kavarognak az élmények, de majd egyszer csak megtalálják a helyüket valahol bennem. Lehet, hogy így napokra lebontva könnyebb elmesélni a történteket, nehéz lenne kiragadni belőle, hogy mi volt a legjobb. Minden perc adott valami újat, ha az ember mást nem tesz csak hagyja, hogy az érzések átjárják, már az is sok. Az olaszok temperamentumát, lazaságát már eddig is nagyon bírtam, már alig vártam, hogy újra ott lehessek. És most még jobban belemélyedtünk, egészen Délig. Ha Pompei-t kihagyjuk, most tudom igazán mit veszítettünk volna.
Szicília középső része nekem kopár, de a hangulat amit árasztott, nagyon érdekes volt. Az emberek arcán, főleg az idősebb férfiakén azért látszott az „igazi” Szicília.

Az Etna leírhatatlan. Jó, hogy néha az embernek az eszébe juttatják ebben a nagyképű világban, hogy van még amihez alázattal, tisztelettel álljon hozzá.

A kompról meglátni este Tunisz fényeit, az első reggel kinézni a szálloda ablakán végre világosban látni, hogy hol is vagyunk, apránként felfedezni az ország tájait – izgalmas érzés. A római romvárosok, az Amphiteátrum lenyűgöző, nem számítottam ekkora csodára. Amúgy is kedvelem az ókori történelmet, úgyhogy ott végem volt.

Azt sem gondoltam soha, hogy a semmi a sivatagban ennyire varázslatos lehet.

A Daniella név hallatán pedig már csak nevetni tudok ezután, mert eszembe jut az a vicces pincér. (Úgyis annyira utáltam már a sok „madamozást”.)

Amerre megyünk, szeretem beleélni magam az ottani világba, elképzelni, hogyan élhetnek az emberek. Szeretem hagyni, hogy az érzések „lerohanjanak”. De ennek megvan a mellékhatása is. Már egyszer Szicíliában úgy éreztem, hogy nem vagyok képes több élményt befogadni. Aztán még ezután jött csak Tunézia. Én nem vagyok sírós, de amikor többórás várakozás után feljutottunk a hazafelé induló kompra, nem bírtam tovább benntartani. Még mindig furcsa jó érzés volt ez az egész, de már nagyon hazamehetnékem is volt és a tuniszi határőrökön múlott, hogy mikor kerülhetünk végre egyre közelebb a gyerekeinkhez.

Hihetetlen, hogy ez velünk történt meg! Ezt utoljára a baleset pillanatában éreztem csak akkor más értelemben. Akkor is azt mondtuk, nem szabad elfelejteni, hogy bárkivel megeshet. Most is azt mondom, el kell hinnünk, hogy ez velünk történt, ezek a mi élményeink maradnak most már amíg élünk. Nem tudom mi lesz még ezután, lesz-e alkalmunk hasonló élményeket gyűjteni –biztosan, legyünk pozitívak – de igazából ez most nem is érdekel.

Azt viszont tudom, hogy alakulhatott volna ez másként is még akkor, amikor férjem elkezdett rábeszélni, hogy próbáljam ki a motorozást. Nem volt nehéz hamar megszeretni, mert teljesen azon volt, hogy vigyázzon, hogy a „beszoktatási” időszak zökkenőmentesen menjen. Tudott volna tenni róla, hogy többet motor közelébe se akarjak kerülni. Éreztem, hogy őszintén szeretné, hogy én is vele tartsak, tényleg szívesen motorozik velem is. Így még sokkal jobban esett az egész. Már összeszoktunk, pár év alatt is sok jó élményt szereztünk együtt. Az én első túrás élményem (mint általában a másnak is lenni szokott) Ausztria volt. Azóta ott már többször voltunk és még mindig szívesen megyek oda is. Az egy másik világ, nincs tele kalanddal de nem hiszem, hogy emiatt le kellene húznunk. Oda azért megy az ember amiért a kedvenc éttermébe is betér többször is, elfogyasztani kedvenc ételét ami pont attól jó, hogy mindig ugyanolyan finom. És ez nem zárja ki, hogy máskor pedig másik helyeken, új ízeket próbálgasson. Persze mi magunk is és az igényeink is változnak, de én nem akarom elfelejteni, hogy hogyan és hol kezdtük.

Mindenki kezdte valahol. És hogy hova lehet jutni?! Hát az HIHETETLEN!!


103. számú kép: Jó páros vagyunk

Gálosné Balla Zsuzsanna (alias „F.”)

Tags: ,

7 hozzászólás to “Tűz, kő és homok”

  1. Mistéth Ákos január 20, 2013 at 3:02 du. #

    Nagyon tetszett! Szeretnék kapcsolatba lépni Veletek, tanácsokért. Mi csak Szicíliát tervezzük, de azt alaposan.
    Még sok hasonlót!
    Üdv Bagoly

  2. Meficsabi november 21, 2011 at 1:00 du. #

    Gratulálok mindkettőtöknek!Gyönyörű helyeken jártatok. Jó tudni, hogy vannak hozzánk hasonlóan gondolkodó emberek. Még nagyon sok együtttöltött km-t kívánunk Nektek. Üdv. Kriszti, Csaba

  3. Veress Ferenc augusztus 13, 2011 at 7:28 du. #

    Kedves Csaba és Zsuzsa!

    Nagy élmény volt olvasni az élménybeszámolótokat! Fantasztikus teljesítmény volt ez a túra is, melyhez gratulálunk! Kívánjuk, hogy sok ilyen és hasonló élményben legyen részetek a jövőben. Széles utat!!!

    Feri és Piroska

  4. Kun Dani augusztus 10, 2011 at 3:02 du. #

    Csaba!

    Először is örömmel látom, hogy felépültél, és újra bírod a strapát.
    Másodszor pedig engedd meg, hogy gratuláljak a túrátokhoz, nagyon lebilincselő és élvezetes volt a leírás, valamint érdekes és különleges volt az uticél. Legutóbbi levélváltásunk óta sok idő eltelt, de látom a korábbi kijelentéseid abszolút komolyak és tényleg valóra váltod álmaid.
    Mert ez pontosan úgy van, ahogyan írtad: “az élet igazán annyit ér, amennyit az álmainkból valóra tudunk benne váltani. Minden más, csak sokadrendű lehet a fontossági listánkon.”
    Sok szép ilyen túrát kívánok még nektek, balesetmentesen!

  5. P. Tamás augusztus 10, 2011 at 1:27 du. #

    Szuper leírás és különleges útvonal (no meg tapasztalatok). Gratula! A hátsó üléses beszámolóért pedig külön! Üdv, Tamás

  6. Cefo augusztus 9, 2011 at 10:23 du. #

    Nagyon tetszett az útleírás. Gratulálok Nektek!

  7. Kendl Csaba augusztus 8, 2011 at 6:56 du. #

    Ez egy remek útleírás volt.Nem tudtam a gép elől felállni míg végig nem olvastam.

Vélemény, hozzászólás?