A katasztrófa után

Aki a több ezer kilométeres, távoli tájakon-földrészeken futó túrákra vágyik, el kell keserítsem: semmi ilyenről nem lesz szó. Viszont kaland, tanulság akad majd bőven. Minden évben a csodás hegyi faluban, Zdiarban nyaralunk, mégis ilyen izgalommal soha nem vártuk az indulás reggelét – legutóbbi túránk a 2004-es katasztrófa előtti héten ért véget, csak a híradásokból sejtettük, hogy mi várhat ránk odakint.
 1. nap

Aztán egy június végi reggelen, a motorosok.hu fórum-lakóinak társaságában elindultunk. A Dunaújváros – B.p. – Sahy – Zólyom – Ruzomberok – Árva vára útvonalon haladtunk, különösebb pihenő nélkül. A vár közelében fejedelmi ebédet kapunk, jó alkalom az ismerkedésre, sokat időzünk lent. A többiek (mivel nekik egy napos a kaland) kanyarvadászatra indulnak, mi pedig Andreával felfedezzük a várat. Számtalan lépcsőfok, hihetetlen szűk járatok, de a fenti panoráma kárpótol a szenvedésért: az erkélyről nem keveset filmezünk mielőtt tovább indulunk.

 Négy körül visszaülünk a vasra, irány a Tátra! Ahogy közeledünk, kezdem kívánni, hogy valami csoda folytán „elmaradjon” a megrázó látvány, hogy csak a média szenzáció-hajhász stílusa bizonyosodjon, mintsem a valódi vész. Strba-nál balra fordulunk, a meredek szerpentinen suhanunk felfelé: egyre tömöttebb az erdő, a fák gyanta-illata elvarázsol – otthon érzem magam. Alig egy-egy hosszabb, kidőlt rönk az út mellett, és megnyugszom: nincs itt komoly baj kérem.

Feljebb érve sűrű ködfelhőbe futunk, tudjuk nem tart sokáig, fenn a hegyen már újra világos lesz – mint mindig. A kanyarokat óvatosan közelítjük, a belátható út egyre rövidebb, és egyre erősebb a gyanta illata… Aztán egy csapásra eltűnik a köd: ott állunk, a pusztítás kellős közepén.

Az Armageddon díszletei ócska LEGO-nak tűnnek ezután, a félméteres – méteres, tűhegyesre tört rönkök az ég felé merednek – céltalanul. Öt kilométer széles sávban élőlény nem maradt, viszont romok bőven: épp egy Magyar quad-os csapat segít a nehezen vagy géppel egyáltalán nem elérhető helyek tisztításában.

 Csendben állunk az út szélén, hiába is szólnánk. Hosszú percek után is szótlanul indulunk tovább, immár derengő napsütésben. Mintegy kontrasztként, óriási, hatalmas cseppekben elkezd esni az eső – nem sűrű, de gigászi cseppekben. – Még az Ég is a fákat siratja, látod? – hüppögi Andrea alig hallhatóan… Ezt látni, és hallani nem egyszerű dolog, nehéz könnyek nélkül állni – nem is sikerül.

Az északi oldalra érve kellemes a meglepetés, minden érintetlen, nyoma sincs a pár kilométerrel ezelőtti látványnak. Szállásunkon meleg szobával várnak, a motorra az udvari garázs vigyáz – nem mintha szükség lenne bármilyen védelemre. Nem teljes a nyugalom, de azért jó érzés hogy újra itt vagyunk.

 2. nap

Úgy gondoltuk, motorral minden arra érdemes utat felfedeztünk már, így idénre hosszú városnézéseket, gyalogtúrákat is beiktattunk. Első nap a Szlovák-Paradicsom meredek sziklafalait nézzük meg – 8-kor már úton vagyunk. Meglepetésünkre magyarul szólnak hozzánk a parkolóban, és útba igazítanak minket. A tanácsokat megfogadjuk, üdítővel, és némi szendviccsel erősítve nekivágunk a kb. 5 órás útnak.

Másfél méterrel a patak felett, korhadt rönkökön haladunk, nagyon vadregényes a táj, a kaland magával ragad. Aztán az első akadály megállásra kényszerít mindkettőnket – vagy harminc méter magasra visz fel a létra, melyhez sem korlát, sem egyéb biztonsági kellék nem tartozik. Csak egy fém létra, több helyen megtörve, hogy kövesse a sziklát – és a vízesés mossa az amúgy sem jól tapadó fém fokait. Erősen rá kell beszéljem magam, mielőtt Andreát kezdem biztatni – annak égni kell, ki gyújtani akar 🙂 – a lényeg, hogy negyed óra is eltelik mire elindulunk. Ebben nem kis szerepe van, hogy előttünk ötéves forma kislány megy fel, s mikor mindkét lábával a lépcsőfokok közé lép (!) apja egy korántsem kapkodó mozdulattal, egy kézzel rántja vissza, s teszi a következő lépcsőre…

De valahogy csak feljutunk, igaz a pihenőknek „hála” majd’ 6 órát töltünk a fel s vissza úttal. Az erdei állatokat csodálhatjuk a kihaltabb részeken, elfogyott üdítőnket a forrás vizével pótoljuk, másképp látjuk a természetet, mint akár néhány napja is. A fárasztó út végén visszatérünk Kotlinába, óriási adag ebéddel egyenlítjük ki a kimerültséget – szép zárása a napnak. Körbemotorozzuk még a környező falukat, hálát adunk a szerencsénknek, amikor pár centivel az átrohanó vadnyúl mellett sikerül elfordulni egy éles kanyarban, csak este felé érünk Zdiarba, mély álomba zuhanunk mire végig gondolnánk, mit is éltünk át ma.

 3. nap

Gyönyörű idő fogad reggel, el sem hisszük hogy egy darab felhőt nem láttunk már másfél napja. Nem tudjuk kihagyni, Lomnicra tartunk – ennél szebb körülményeket nem kívánhatnánk a csúcs látogatáshoz. Tavaly még az esőruha is felkerült a motoros gúnya fölé, most pedig egy pólóban sétálunk fenn. Döbbenetes tiszta és meleg idő, több tíz kilométerre látunk el a csúcsról. Ismét megcsodáljuk a kövek között makacsul növő Enciánt, órákig sétálunk fent.

Gyors ebéd, és délután már a Lengyel határ felé motorozunk – az eddig kimaradt apró utak, a gorall falvak szűk utcái, és a határvidék oly jellemző építészete a téma. Lassan haladunk, az időnk viszont gyorsan fogy: alig mentünk 40-50 kilométert és máris esteledik. Újabb gasztronómiai remekmű, nyers-fordításban „pásztorsajt”-nak keresztelték a vendéglősök: egy újabb telitalálat.

 4. nap

7 után már úton vagyunk, tudjuk a Lengyel közlekedés újra próbára teszi idegeinket. Több mint két óra alatt gyűrjük le a 130 kilométert, de végre megérkezünk Krakkóba. Richard (Wild újság) korábbi írásaiból okulva, eldöntjük: a lezárt főtértől messzebb, egy parkolóban hagyjuk a motort, és besétálunk. Nem hiányzik egy büntető-cetli. Ebben a szándékomban kb. negyven darab egyirányú utca és behajtani tilos tábla próbál meggátolni. Két teljes kört teszünk a nem kis tér körül, végül elönt az ideg – elindulok, egyenesen be a főtérre. A harmadik behajtani tilos után két fiatal rendőr lány állja utunkat, és tört angolsággal kezdi egyikük számolni, hogy ez mennyire is fog fájni. Bevetem alig húsz-szavas Lengyel – Angol szókincsem, kedves mosoly a válasz (Andrea sem lép közbe, értékeli a gyorsan jött barátságot) s egy perc múlva már a rendőrautó mellett a járdán áll a motor. Itt is vagyunk, őrzött parkoló is – mi kellhet még?

A Posztó Csarnok bazárjában sokáig sétálunk, majd kifosztjuk a galamb eledelt áruló srác teljes készletét. Mikor elfogy a manna, a madarak tudomást sem akarnak venni erről, ugyanúgy öten – hatan ülnek a kezünkön, vállunkon, várva a folytatást. Érdekes, nálunk mennyire igyekeznek távol tartani ezeket a „veszélyes és kártékony” állatokat a középületektől, ott pedig szándékosan tartják őket. Igaz, ott rendszeresen takarítják is a gyönyörű házakat…

Két motoros rendőrrel futunk össze induláskor, kérésünkre elkísérnek minket a város határáig, így különösebb kerülő nélkül érünk Wieliczka-ba. Ha nem is elsőre, de megtaláljuk a sóbányát, és egy bazi rossz hamburgerrel később már suhanunk is lefelé, a 150 méteres mélységbe. Lent az óriási bánya-tó, a Szent-Kinga kápolna (mely nem csak turista látványosság, de vallási szentély is) a régmúltnak emléket állító, és a még ma is működő tárnák fogadnak bennünket.

A bánya mélyén alig 100 forintért megvesszük az itthon beígért sókristályokat, meglepve tapasztaljuk hogy fent, a bejáratnál mindezt már 20-szoros(!) áron próbálják ránk sózni. A szűk, és teljesen nyitott liftben közel harmincan tömörülünk, óriási sebességgel indul felfelé a kaloda, miközben a bánya fala egy-egy centire van csak tőlünk – többen nem erre számítottak, és ezt szóvá is teszik. Nekem bejön – ismét egy új élmény.

Tanulva a délelőtti forgalomból, a legkisebb mellékutakat használva indulunk vissza – jól járunk, gyönyörű helyeken, kellemes tempóban haladunk, hét körül már ismét szlovák oldalon vagyunk. Továbbra sem találunk, még egy bárányfelhőt sem az égen – sokat fényképezek, ezt itthon úgysem fogják elhinni nekem…

Este (először a héten) pótoljuk információ hiányunkat – vesztünkre. A TV-ből döbbenetes kép tárul elénk: a Tátra déli oldalán tűzvész pusztít, sokszor elérhetetlen helyeken is perzselve az erdőt. Jó hangulatunk kissé alábbhagy. Ekkor érnek haza szállásadóink, szomorúan mutatjuk nekik a híradást. Újból meglepődünk, töretlen optimizmussal, és a megszokott mosollyal magyarázzák: nem olyan fából faragták őket, hogy holmi szelek, vagy tüzek a kedvüket szegjék. Egyszerű élet ez kérem: ha fáznak, begyújtanak. Ha társaságra vágynak, este összegyűlnek az egyik faház teraszán. Ha elveszettnek érzik magukat: hát vasárnaponként hangosabban szól az ima a templomból – ilyen magasról tán tényleg felhallatszik…

Történjen bármi, a vendégszeretet, az élet-igenlés, a végtelen jókedv nem tud eltűnni innen. És amíg így van, nagy baj nem történhet – gondolják ők, és minél többet vagyunk itt, kezdjük hinni magunk is.

 5. nap

Reggel újabb szomorú hírek: a BBC-n azzal fenyegetnek, hogy szombattól, a legnagyobb európai ciklon, viharos széllel, óriási mértékű esővel árasztja el Magyarországot. Át kell szerveznünk a dolgainkat, ezek szerint holnap útnak kell hogy induljunk, ha nem akarjuk idei mázlinkat (7.000 km., eső nélkül) rontani.

Már kora reggel elindulunk túránkra, Zakopane-t nem tudjuk kihagyni. Meglepő a látvány, soha nem jártunk még itt reggel nyolc körül, a zsivajtól hangos, nyüzsgő utca üresen áll.  Helyi újsággal a kezükben, nyugodtan kávéznak a vendéglősök, mindenki csendesen tölti idejét – új, és talán szebb arca ennek a helynek. A Gublowka felrepít bennünket a bob-pályához, maradék zlotynkat kanyartechnikánk fejlesztésébe fektetjük – érzem, jövőre már csak a profi kategóriában indulhatunk…

Mire visszaérünk a piacra, megtelik élettel a tér, az árusok egymást túlharsogva kínálják a portékát, elindul az élet. Orosz barátunk már ismerősként köszönt, letűnt idők relikviáit árulja – soha nem tudunk eljönni üres kézzel tőle. Most is meglep bennünket, a fém flaska amit tőle kaptunk nem akármilyen jelvényt visel. Olyan érték ez, melyet az érte adott kevéske valuta még csak nem is sejtet. Külön öröm, hogy jó katona módjára akkurátusan mutatja be nekünk, miként kell „beavatni” újdonsült szerzeményünket, ezután becsomagolja nekünk az ajándékot. Egy másodperc alatt hajlítja kettőbe, majd négybe a papírt – oda sem nézve – mégis minden éle milliméter pontos. Valamit azért tudnak ezek az oroszok…

Gyülekeznek a felhők, kora délután van már, és még a csomagolás is hátravan. Így megebédelünk az egyik keleti hangulatú sütödében, és kettő körül már Zdiarban készülődünk az útra. Gyorsan végzünk, így marad időnk megnézni, ahogy a ház mögötti patakban a lovakat fürösztik, elolvassuk a héten beszerzett helyi itinereket és ajánlásokat, már a jövő évi túra jár a fejemben, pedig még itt vagyunk.

 6. nap

Reggel búcsút veszünk szállásadóinktól, nincs értelme sietnünk, előttünk az egész nap. Okulva a tavaly történtekből, a déli oldalon most szigorúan az autópályán maradunk – jó lenne meg is tartani az egy nappal lerövidült túra megspórolt koronáit. A csorba-tó után már csak egy – egy fénykép erejéig állunk meg, három után már otthon állítom a vasat a garázsba. A panel szürke falai, a kapkodó emberek, az egész lét fura sebessége arcon üt – kezdem érteni, amit kint hallottunk. Egyszerűbb értékeket, talán könnyebb teljesen magunkévá tenni, és ki tudja: talán maga az élet sem bonyolultabb ennél.

Hálát kell adnunk a sorsnak, idén –a rövidke szezon ellenére- sokfelé jártunk: Dolomitok, Olaszország valódi, „ősi” részei, az osztrák hegyek, mind megannyi élmény. Mégis, olyan erős csábítást a visszatérésre még sehol nem éreztem, mint kint Zdiarban.

Igaz nem hoznak ki félméteres pizzát a házunk teraszára, nincsenek több száz kilométeres, tükör simaságú szerpentinek – bár panaszra azért nem lehet okunk -, nem motorral jutunk fel a 3000 méteres csúcsokra, mégis óriási ereje van. Erő, mely a hegy, az emberek és az ottani ÉLET ötvözéséből alakul ki. Olyan csábítás ez, melynek ellenállni szinte lehetetlen, és nem is kell: ki kell próbálni, és élvezni kell – talán ilyen egyszerű az egész…

Üdv

Kutya.

Szöveg és képek: Pulai László, 2006.

Tags:

Még nincs komment.

Vélemény, hozzászólás?