Az albán zászló története

Balkáni Túra két személyre és Transzalpokra 3050 km-en át.
2010.05.29-2010.06.04.

Még 2009-ben az Alpok túrán elhatároztuk Józsi barátommal, hogy 2010-ben Albániába megyünk. Hosszadalmas tervezés előzte meg az indulást. Mi már többször voltunk sok fele együtt és ezek a dolgok az én feladataim közé tartoznak. Egy dologban állapodtunk meg előre, hogy ez egy sátras vadkempinges konzerves nomád túra lesz.

Legelőször is tájékozódtam. Többek közt elolvastam a Külügyminisztérium weblapját. Mit írnak Albániáról? Meghallgattam motoros cimborák beszámolóit, elolvastam az interneten elérhető minden, a régióra vonatkozó úti beszámolót és tapasztalatot.

Idézet következik a Magyar Külügyminisztérium weblapjáról:

„Az ország legnagyobb részén – különösen a városokban és a tengerparti üdülőövezetben – megfelelő a közbiztonság. Turisták elleni szervezett, ismétlődő akciók nem fordulnak elő, a lopások ritkák. Jóllehet az albán kormányok az utóbbi időben komoly eredményeket értek el a közrend és a közbiztonság javításában, a szervezett bűnözés változatlanul markánsan jelen van az országban. Továbbra is jelentős mennyiségű fegyver és lőszer van illegálisan a lakosság és a bűnözők kezében. Az egyes bűnszervezetek közti leszámolásoknak néha vétlen áldozatai is vannak. Emiatt változatlanul célszerű elkerülni a kétes hírű szórakozóhelyeket.

A kormányzat az ország hegyes vidékeit a Montenegróval határos résztől kezdődően egészen a görög határig csak részben tudja ellenőrzése alatt tartani. Ezek a területek egyben az ország legelmaradottabb, legnehezebben megközelíthető részei, ahol ritkán fegyveres bandák rablásaira is sor kerülhet. A legveszélyeztetettebb körzetek ezen belül a viszonylagosan forgalmas másod- és harmadrendű útvonalak mentén vannak, északkeleten a Koszovóval határos részek, különösen Tropoje és Bajram Curri városok körzete, délen pedig a Gjirokaster város közelében lévő Lazarat település körzete. E területeken éjszaka fokozott kockázattal jár az áthaladás.

A hegyvidéki területek meglátogatását kizárólag a környéket jól ismerő vezetővel ajánljuk! A koszovói határ környékén továbbra is előfordulhatnak fel nem robbant aknák, a gyalogos közlekedés ezeken a területeken életveszélyes és tilos!”

Ezt nem volt túl jó olvasni, mert bennünket elsősorban nem a tengerparti rész érdekelt, ha nem pont azok a területek, amikről a figyelmeztetés próbált elrettenteni. Viszont egy másik elszánt csapat, Botondék tavaly már jártak sátrazni a veszélyesnek leírt területeken és határozottan állították, hogy a minisztérium weblapján olvasható rémségek alaptalanok. Sőt kifejezetten megerősítették, hogy nagyon barátságos népek laknak arrafelé, akik híresek a vendégszeretetükről. Rossz tapasztalatuk nem volt.

Ezek után kezdtem hozzá a tervezésnek Google Map-on, GPS-en és papír térképen a látnivalókat és az ehhez passzoló útvonalat.

Az indulás dátuma többször is módosult. Voltak jelentkezők a túránkra, de végül mindenki lemondta, így ketten maradtunk.

Ennek eleinte nem nagyon örültem, mert minél többen vagyunk, annál nagyobb biztonságban tudhattuk volna magunkat. Végül pedig – így utólag – örülök, mert csak egymáshoz kellett alkalmazkodni. Voltak szituációk, amik próbára tették a – főleg az én tűrőképességem és biztonságérzetem. (Számomra) kritikus helyzet egyszer adódott és ilyenkor azt hiszem nem tudok senkihez és semmihez alkalmazkodni. Szeretem a dolgokat egyedül irányítani. Ekkor jobb, ha minél kevesebben vagyunk. A szituációt később részletesen leírom.

 1.nap
 Makó(H) – Temesvár(Ro) – Kovin(Srb) – Nis(Srb) – Leskovac(Srb) – Kumanovo(Mk) – Skopje(Mk) – Mavrov Nemzeti Park(Mk)

Reggel hat órakor találkoztam Józsival a kiszombori körforgalomnál. Sima és gyors határátlépés után az első kútnál tankolás, majd borús, de száraz időben jutottunk el Temesvárig. A várost elhagyva viszont be kellett öltözni, mert előttünk zivatarfelhők gyülekeztek.

Az eső egészen addig szakadt, míg a Duna hidat el nem értük. Onnantól napsütésben haladtunk dél felé az autópályán. Az autópálya díjat lehetett kártyával is fizetni, de elfogadták az eurót is.

Szerbiában, a második tankolásnál (Vranje) megpróbáltak bennünket lehúzni. Elkövettük azt a hibát, hogy nem jegyeztük meg mit mutat a kút számlálója. Mire beértünk és fizettünk, aláírtunk, vettük észre, hogy Józsinak 3800, míg nekem 4200 dinárnak megfelelő Ft-ot emeltek le a számláinkról. Az ilyenkor kapott sms-ben 11.171 Ft szerepelt nálam. Ez kb 35 literes tankolásnak felet meg a max 20 literes tankba, az oszlopon jelzett árral számolva.

Persze reklamáltunk és a kutas magyarázott mindenféle euró meg dinár átváltást és végül nekem vissza akart adni 14 eurót, hogy akkor így rendben. Persze nem fogadtuk el. Minimum 2000 dinárt reklamáltam. Bár hogyan követeltük a literről szóló cetli nem került elő. Végül már azzal fenyegetőztünk, hogy „policajt” hívunk, amikor is nagy nehezen visszakaptuk a különbözetet dinárban. Ezzel a pénzzel persze nem sokra mentünk, mert közvetlenül határátkelés előtt álltunk. A tanulság ebből az, hogy ha az ember kártyára tankol, jegyezze meg, vagy írja fel a liter és a pénzösszeget és ne írja alá automatikusan elé tett bizonylatot. Az első negatív élmény tehát meg volt. Gyerünk tovább!

Makedónába átlépve legalább 6 darab fizetőkapun haladtunk keresztül, ahol csak minden másodiknál kellett fizetni. Volt ahol továbbot intettek. Lusták voltak a fél eurós díjat adminisztrálni. Nis után megérkeztünk az első napi szálláshelyünkre a Mavrovo Nemzeti Parkhoz. Eredetileg végig kempingezni akartunk, de késő is volt hideg is, így a tó déli partján levő motelben szálltunk meg 30 euró/fő összegért.

Ebben benne volt egy vacsora és a reggeli. A motorok a Motel parkolójában aludtak, közvetlenül az ablakunk alatt. Éjszaka többször felkeltem ellenőrizni a meglétüket. Bár elég alaposan lepányváztuk őket. Aggodalomra nem volt ok igazán, mert a vidék olyan kihalt volt, hogy a madár is alig járt arra. A környék síparadicsom és május végén már nem igen van hó errefelé sehol. A szoba teljesen rendben volt. Tisztaság és rend jellemezte. Európában bár hol megállta volna a helyét. Később lesz ennél rosszabb és jóval drágább is.
Reggeli után felpakoltunk és útnak indultunk.

 2.nap
 Mavrovo Nemzeti Park(Mk) – Volkovija(Mk) – Debar(Mk) – Struga(Mk) – Mali Vlaj(Mk) – Pogradec(Al) – Leskovik(Al) – Mellisopetra(Gr) – Kalpáki(Gr)
330 km

Eredetileg ezt napot a maga 330 km-vel egy könnyített napnak szántam az elsőnapi 730-hoz képest. Nos ez nem így volt.

Debari tórendszer után,

Strugába érve

az Ohridi tavat elhagyva Makedóniában és az egész albán területen változatosabbnál változatosabb utak váltották egymást. Az Ohridi tó albán oldalról:

Este felé a görög szakasz adott némi felüdülést, ahol kifogástalan minőségű volt az aszfalt.

Az Ohrid tavat elhagyva találkoztunk Helmuttal, az osztrák Suzukissal, akivel a határon beszélgettünk várakozás közben. Kiderült, hogy 3 hete van úton és épp Teheránba tart. Ez elég nehezen volt hihető, mert mindössze egy hengertáska volt nála. Albán tapasztalatai kedvezőek voltak. Igaz minden alkalommal hotelben szállt meg.

Mali Vlaj után léptünk be Albániába. A határtól pár száz méterre már is feltűntek a volt Jugoszláv határ felé néző erődrendszer betonbunkerei.

Ezekről a bunkerekről előzetesen sokat hallottam és olvastam, de azt hittem nem fogunk látni egyet sem. Rengeteg volt. Sőt – felfedeztünk egy U boat bunkert is Vlor és Sarande közt a tengerparton az egyik hegy oldalában. De erről majd később.

Pogradec volt az első nagyobb Albán város, amin keresztül mentünk. A totális közlekedési káosz jellemezte leginkább. Sehol egy útjelző tábla, egy közlekedési lámpa. Mindenki dudál és turakszik. Rengeteg a gyalogos. Nőket alig látni. A férfiak nagyon rossz kinézetűek. A házak lepusztultak, a mély szegénység és a munkanélküliség tapintható. Nem mertünk megállni sehol és ez igaz volt egészen a görög határig. Bár a gyerekek végig lelkesen integettek mindenütt. Az emberek arcából nem sok jót olvastam ki. Nem adtunk alkalmat, hogy kiderüljön, mit szólnak az idegenekhez. Közvetlen kontaktusra nem került sor. Benzinünk elvileg egészen Sarandeig elég, ott pedig tudtuk, hogy más – fejlettebb és európaibb környezet vár bennünket.

Podegracot elhagyva viszont a táj egyre vadabbá vált. A Podegrac – Leskovik út életem egyik legvadregényesebb és legkalandosabb útvonala volt.

Soha nem látott rossz minőségű utak, földcsuszamlások nyomán eltűnt utak, murvások, havas hegycsúcsok, mély szakadékok, dübörgő patak által formált szurdokok, és ezek partján futó utak, különleges egy nyomtávos hidak. Érintetlennek tűnő természet.

Bár a lakott területek környékén sajnos azt látni és egész Albániára igaz, hogy a kommunális szemetüket a városon – településen kívül a folyómederbe öntik.

Ami egész egyszerűen borzasztó. Ezeken a helyeken gyakoriak a tüzek. Az egész albán szegény vidéket a szemétszag és a füstölgő illegális szeméttelepek jellemzik. Már késő délután volt mikor átléptük a görög határt.

Egy útszéli Motelban aludtunk. A görög gazdasági válság tapintható volt. A Motel és közelben lévő vendéglő pang az ürességtől. 25 euróért aludtunk fejenként reggelivel. A szoba erkélyére egy cseresznyefa ágai lógtak be. Épp érett a gyümölcs.

 3.nap
 Kalpaki (Gr) – Sarande(Al) – Vlore(Al)
189 km

Reggeli után visszamentünk kb 8-10 km-t Kalpaki irányába, mert egy öreg híd táblát láttunk előző este. Már nem volt erőnk megnézni. Nem bántuk meg, hogy visszamentünk. Gyönyörű volt a folyó és a híd a reggeli napsütésben.

A Kalpkait az Albán határral összekötő út igazi panoráma út. A kifogástalan minőségű aszfalt egészen a határig tart. Igazi csapatós szakasz volt. Valami kis változatosság az előző napi keserves viszonyok után. Az erre a napra tervezett útvonal ettől jóval hosszabb lett volna. De kezdtük megtapasztalni, hogy Albániában nem az előzetes tervek szerint alakul a napi megtett távolság. A tankolást úgy szerveztük, hogy az 1,6-1,7 eurós görög benzint kihagyjuk. A tankunkban még Makedón benzinnel értük el a Görög-Albán határt és csak reméltük, nagyon reméltük, hogy lesz benzinkút az albán oldalon.

Volt. De albán LEK viszont nem volt nálunk. Szerencsénkre egy liter benzin 135 LEK volt, ami megegyezett az € – LEK árfolyammal. Így tehát 1 eurós benzint tudtunk tankolni. Sokat nem mertünk venni, csak 5 litert, hogy elérjünk Sarandéba. Ott terveztünk pénzt váltani és reménykedtünk, hogy lesz ettől olcsóbb benzin is. Albániában ugyan is el voltunk készülve arra, hogy nem lehet kártyával fizetni sehol. Végül is aztán ez nem is derült ki, mert Sarande-tól kezdve LEK-kel fizettünk mindenhol. Az országban három napot és két éjszakát töltöttünk. Hogy miért jöttünk el Sarandéba? Egy weboldalon olvastam, hogy a Sarande – Vlore útvonal benne van Európa 10 legszebb motoros útvonala közt. Ezen állítás igazolása vagy pedig cáfolása volt érkezésünk fő oka. Innen lehet átkelni komppal Korfura. De ezt most kihagytuk. A városon nem lehet átmenni. Sarandé egy zsákutca. A Vlore-ba vezető út még Sarandéba érkezés előtt elágazik.

A Sarande – Vlor útvonal kb 120 km hosszú. Ilyen úton még nem jártam. Valóban egyedülálló. Egyszer a tengerparton halad, majd alig pár km után 1000 méteres magasságban a hegyek közt. Megszámlálhatatlan hajtűkanyar. Leírhatatlan panoráma. És ez így ment 120 km-en keresztül.

Föl-le-jobbra-balra- előre-hátra. A leghosszabb egyenes is csak pár száz méter. Korlátok, útfestés, km tábla, nincs. Aki elfékezi magát – meghal. Pillanatokon belül pár száz méteres 70 fokos lejtőn találja magát az ember. Hibázni nem lehetett, a határokat nem feszegettük. A 120 km-t több óra alatt tettük meg. Sok helyen álltunk meg fotózni. Egyszer még a partra is lementünk. Megnéztünk egy jó állapotban megmaradt várat.

Az egyik városban még girost is ettünk ebédre. Pofátlanul alacsony áron üdítővel – pár száz Ft-nyi LEK-ért.

Ezen a szakaszon láttuk az U boat bunkert és egy elhagyott katonai bázist, őrtehénnel.

Na és a tengerparton is oly sok – már korábbról megismert uniformizált betonbunkert. Ezekkel a bunkerekkel nem tudni mi volt a cél eredetileg, hiszen ha azt vesszük, hogy egy hajóágyú eltalál egy ilyen bunkert, a helyén egy 20 méter mély kráter maradt volna csupán. Akadálytalanná téve egy esetleges partraszállást.

Vlore előtt elkezdtünk lassítani és szállást keresni. Sikerült találnunk egy valóban szó szerinti tengerparti Motelt. Az erkélyről követ lehetett ejteni (nem dobni) a vízbe olyan közel volt. A motorjaink éjszakára zárt parkolóba kerültek. A Motel tulajdonosa bizton állította, hogy mi csak aludjunk nyugodtan – ő felel mindenért.

Csak reggel derült ki számunkra, hogy egy derék albán privát biztonsági őr vigyázott a parkoló autókra és a motorjainkra. Volt rádiója és gumibotja – ami így utólag átgondolva elég megnyugtató felszerelésnek tűnik. Szolgálatai fejébe reggel adtam neki egy itthonról hozott féldecis kommersz szilvapálinkát. Előtte persze tisztáztuk, hogy ő valójában muzulmán és nem fogadhatna el ilyen ajándékot. Ezért behúzott a motel esővédő bejárata alá, ahol Allah tekintete elől rejtőzve, sebesen zsebre vágta az ajándékot.

Látható magabiztossággal felfegyverzett biztonsági őrtől és szállásadónktól, a reggeli elfogyasztása és a számla kiegyenlítése után búcsúztunk el.

 4.nap
 Vlore(Al) – Dures(Al) – Vore(Al) – Milot(Al) – Kukes(Al) – Kryezi(Al) – Porav(Al) – Fierze(Al) – Breglume(Al) – Margegaj(Al) – Valbone(Al) – Valbone Hotel(Al)
512 km

Ezt a napot soha nem fogom elfelejteni. Utazásunk legkalandosabb, leglátványosabb, legeseménydúsabb és talán legizgalmasabb szakasza. Ami azt illeti Kukesig szinte semmi nem történt.

 

Milot-tól Kukesig olyan autópályán mentünk, hogy ilyet Svájcban és Ausztriában lehet látni. Hipermodern. A végén egy 10 km-es alagúttal. Amiből csak az egyik pálya épült meg mikor ott jártunk.

Precíz kivitelezés, tükörsima kanyargós aszfalt. Milot-ig is „autópályát” jeleznek a térképek, de azok még a kommunizmusban épülhettek. Szintbeli kereszteződések, keskeny a kétsávos szakaszok, teljes kerítéshiány, szélső sávban szembejövő lovas kocsik és kerékpárosok, illegális gyalogátkelőhelyek tucatjai, körforgalmak, egyáltalán nem minősülnek szokatlan jelenségnek. Az új szakaszon azonban ezeket már nem tűrték meg a hatóságok. Egyedül a régi szakaszon találkoztunk háromlábúval a 60-as tábláknál. De szerencsére nem volt baj, mert egyrészt időben észleltük, másrést nem mentünk gyorsan.

A benzinünk épp hogy elég volt Kukesig. Ugyan is az új autópályán semmiféle tankolási lehetőség nem volt. Fél tankra nem álltunk meg korábban. Pedig kellett volna. A 10 km-es alagútba már kénytelenek voltunk úgy behajtani, hogy csak reméltük, ki is jutunk belőle. Szerencsére nem lett baj.

A váltakozó irányú alagút forgalmat egy safety car jellegű kisteherautó vezette fel. Mi közvetlenül utána mentünk, mert a bejáratnál a motorosokat előrehívták. A kisteherautó platóján egy kb. 1 m3-es víztartály szivattyúval és slaggal – egyfajta tűzoltóautó. A 10 km-es felvezetés alatt a max. sebesség 50km/ó és előzni tilos. A két sávból csak egyet lehetett használni. A plafonra szerelt nagyteljesítményű ventillátorok iszonyatos dübörgése még sisakban is szinte kibírhatatlan volt. Ezek a ventillátorok normál esetben csak segítik az átszellőztetést. De ez itt ebben a formában nem működött. Az alagútban iszonyú szmog. Érezni hogy az összes diesel autó étolajjal megy. Intenzív volt a sült krumpli szag. A masszív szmog egyébként azért alakult ki, mert az ilyen hosszú alagutakat nem a ventillátorok szellőztetik ki, ha nem az egyirányú forgalom keltette légáramlás. A periodikus oda-vissza mozgó kocsisorok gyakorlatilag ezt a légáramlást szüntetik meg.

Kukesben végre tudtunk tankolni, ahova már a lejtőkön kikapcsolt motorral gurultunk be. Porszáraz a tank.

Milyen szerencse, hogy ugyan azzal a típussal voltunk, egyszerre tankoltunk és mindig tudtuk, hogy a másik hogy áll benzinnel, ha csak a benzinszintjelzőre pillantottunk.

A kaland Kukesnél kezdődött, amikor letértünk Puke felé. 25 km után jobbra fordultunk Fierze irányába. Ez a 25 km volt életem másik olyan útja amiről még csak álmodni sem mertem korábban. Szuper kanyargós, változó minőségű. Amin nem lehetett haladni. Ez a 25km óráknak tűnt.

Valahol fél úton találkoztunk másik két elvetemült Transzalpossal. 2 osztrákokkal. Egy útszéli krimóban üldögéltek. Wolfram és Robert.
Itthon tudtam meg, hogy Robert elhagyta később Albániában az útlevelét és a motorját is hibásan regisztrálták beléptetésnél, így a kifelé vezető útjuk nem volt zökkenőmentes.

S mivel igazából nem nagyon tudtuk akkor, hogy egyáltalán jó helyen vagyunk e megálltunk és szóba elegyedtünk velük. Wolframmal és barátjával a krimó teraszán hosszasan egyeztettük az addigi túráink tapasztalatait és az elkövetkező napok teveit. Szerencsére Józsi, a társam jól beszél németül. Így nem voltak problémák. Mi azért jöttünk erre, hogy a Fierze – Puke komp-utat megtegyük. Ők csak úgy motoroztak a környéken. Eszméletlen kalandjaik voltak. De azon a napon pont egy irányba mentünk Fierze irányába. Én tudtam, hogy a komp reggel 6.30-kor indul, a völgyzáró gát után.

És csak naponta egyszer jár oda-vissza. Tehát a környéken valahol szállást kell keresni. Ez a közös cél csinált belőlünk egy csapatot a következő reggelig. Innentől együtt tettük meg az utat egészen az az napi végállomásig. Ami akkor ott még egyáltalán nem körvonalazódott. Pedig már kezdett esteledni. Egy valamiben voltam biztos. Zsákutcában vagyunk Albániában a Koszovói és Montenegrói határtól alig 10 km-re.

Mi meg egyre rosszabb környékre keveredünk. Egymás után hagyjuk el a településeket, mert sehol nem mertünk megállni. Ahol ezt még is megtettük, ott a távolból fegyverropogás hangját véltem hallani. Józsi szerint „petárda” volt. Ja mondom – ha nem kalacsnyikov, akkor tényleg csak petárda lehetett. Mi francot keresünk mi itt!? Az út széléről gyerekek dobáltak egy helyen kővel, amit senki nem vett észre csak én, mert három társam már elhúzott. De én láttam előttem leesni őket. Bregluméban megálltunk a főtéren. Ahol pillanatok alatt körülvettek a gyerekek és elkezdték a motorokat piszkálni, miközben visongva fejezték ki lelkesedésüket.

Az addig utcán levő nők a kisebb gyerekekkel behúzódtak a házakba. A rosszkinézetű és rosszul öltözött férfiak meg gyanúsan bámultak. Tekintetükből nem tudtam mit kiolvasni. Takarodjunk? Maradjunk? Kinyírnak? Fogalmunk sem volt. Egy biztos, a gyűrű egyre szorosabb lett körülöttünk, miközben a térképet nézegettük. Aztán mint akit puskából lőttek ki – elhúztunk. A következő településen ugyan ez megismétlődik, csak ott találtunk egy modern építésű új szállodát. Wolfram bement érdeklődni. Volt is szoba, de a motorokat éjjel kint kellett volna hagyni az utcán. Körülöttünk pedig az előző településről ismert gyereksereghez hasonló visongóan lelkes csapat és az egyre gyanakvóbb helyiek. Garázs nem volt. Én nem maradok – jelentem ki határozottan – gyerünk innen! Mentünk tovább, már több település nem volt hátra, de út még volt. Amikor az aszfalt végleg elfogyott, mint ha csak a sors úgy akarta volna, egy frissen épülő, de csak egyelőre legyalult erdei durván murvás út következett.

Útépítő gépek parkoltak amerre csak mentünk. Extra rossz útminőség. Ezen kezdtünk el haladni. Már mentünk vagy 15 km-t mire kezdtem megnyugodni. Sehol egy teremtett lélek, már jó ideje. Egy két helyi tehénpásztor terelgette hazafelé a jószágot. Majd később ők is elmaradtak. Balról egy bővizű patak zúgását hallottuk az egész út alatt. 20 km körül aztán balról feltűnik egy faház. Wolfram bemegy motorral, mi hárman az úton maradunk járó motorokkal. Pár perc után kerül elő és int: menjünk be. Mosolyog.

Biztonságban voltunk.

Ráleltünk arra a hotelra, amit valójában kerestünk, csak fogalmunk sem volt róla, hogy itt van, vagy hogy egyáltalán létezik. A GPS koordinátáinkat sms-ben elküldtem a barátainknak, ha véletlenül még is eltűnnénk, tudjanak róla kb. hol, történt mindez. Volt a völgyben térerő, de csak akkor, ha a telefont egy fenyőfa ágai közé tettük.

Sehol máshol. Ezért először az sms-t megírtam, feltettem a telefont gallyak közé. Megjött a térerő majd elküldtem. A telefont pedig eltettem, amin többé nem volt térerő. A helyet elneveztem magic baum pointnak.
A fenyő GPS koordinátái: N 42.45968° E 19.92202°

A Hotel kocsma részébe belépve nem hittem a szememnek. Mint ha csak az ismert mese csúf boszorkájának mézeskalács házában járnánk. Európa talán egyik legveszélyesebb környékén. Vacsorát nem reméltünk, már épp konzervet akartam melegíteni, amikor kiderült, hogy lehet vacsorát rendelni. Van szárnyas sült, marhasült és van sertéssült is. Köret sült krumpli és friss saláta. Volt hideg sör is és számos fajta üdítő és egyéb röviditalok.

Nem akartam hinni a szememnek. Ez nem lehet igaz. Ez csapda? De nem – nem volt csapda és nem volt látomás sem. Ez Albánia. Ahol a koszovói montenegrói határtól egy erdei murvás zsákutca végén egy estét eltöltöttünk. Patyolat tisztaság és modern felszerelés jellemzi.

Mindezt mennyiért? Kajával sörrel szállással együtt fejenként 16 euróért. Vendéglátónk a 30 év körüli férfi Alfred Selimaj és amerikai felesége volt. Nagyon szerényen viselkedtek. Alfred is jól beszélt angolul. Az hogy a nő – feltehetőleg a felesége – amerikai, az csak itthon derült ki, mert szinte hihetetlen, de van weblapjuk, ahol minden kiderül erről a páratlan helyről.

Azt pedig hogy van weblapjuk ennek fotónak köszönhetem, amit a négy asztalos étteremben kaptam lencsevégre. Mikor lefotóztam, nem is tudatosult bennem mi van rajta.

 5.nap
 Valboné(Al) – Fierze(Al) – Koman(Al) – Skhonder(Al) – Mes(Al)- Skhonder(Al) – Hani i Hoti(Al) – Podgorica(Mon) – Kolasin(Mon) – Mojkovac(Mon) – Zabljak(Mon) – Savnik(Mon) – Niksic(Mon)
450 km

Ez a nap inkább kalandos, mint sem veszélyes lett volna. Reggel kijöttünk kb. 30-40 km-es zsákutcából és elértük a komp kikötőt. Ahol azonnal kiszúrtam a zászlót.

Arról, hogy itt komp jár, először a térképen szereplő piros szaggatott vonalból következtettem, majd bizonyosságot az internetről szereztem. Sőt a menetrendet, a tarifát is a neten találtam meg. Tudtam, hogy kb. 30km és 2 órahossza a menetidő. Tudtam, hogy csak naponta egyszer jár oda vissza. Láttam fotókat a behajózásról.

Láttam fotókat az útról és tudtam, hogy ezt meg kell nézni. Minden képzeletet felülmúló élmény volt. Már az előző napi hegyvidéki szakasz is káprázatos volt ami Kukesből Fierzébe vitt. Ennyi kanyart és itt-ott extra rossz minőségű endúros úton még nem mentem. Leírhatatlan szépségű panoráma utak. Számos halotti emlékmű az út szélén, akik elvéthettek egy-egy kanyart – arra járó szerencsétlenek.

Az interneten láttam először képet a kompról és láttam rajta az albán zászlót. Még idehaza a tervezgetés időszakában határoztam el, hogy ez a zászló lesz utazásunk célja. Ezt a zászlót meg kell szerezni.

A behajózás egy egészen elképzelhetetlen szürreális folyamat. Az összes jármű, a 2,5 tonnás kisteherautótól kezdve a 30 tonnás kővel megrakott nyerges vonatatón át a személykocsikig mindenki tolatva megy fel a kompra. Miközben a komp szimmetrikus. Felhajtóhíd van hátul is. Csak az út végén derült, hogy miért kell tolatni.

Azért mert azon a felén köt ki a célnál is. Hogy miért? Valószínű, mert vagy rossz lehet a hajtóműve és csak egyik irányba tud menni. Vagy nem működik csak egyik csapóhídjának emelője. Nem derült ki az igazság.

A behajózás után egy felduzzasztott kanyonon keresztül halad a komp. Jobbról-balról meredek sziklafalak. Néhol olyan szűk, hogy kőhajításnyira van a szikla. A kormányos mindvégig feszülten figyel és kormányoz. Egész út alatt hallatszik a kormánylapát hidraulikák szinte folyamatos szuszogása. Itt nem lehet hibázni. Pár másodperc elbambulás és a falnak ütközik a hajó.

A komp műszaki állapota leírhatatlanul alulmúl minden várakozást. Induláskor a kristálytiszta vízbe olaj kerül, nem is kevés legalább 100 m2.

Két motorja van. Mindkettő kormol. A csapóhidak 6 csapszegtengelyéből az első teljesen hiányzik. A csapóhidat emelő daru drótkötele ki van rojtosodva. A csapóhídnak menetközben van egy jobbos és egy bal oldali biztosító lánca. Mindkettőnek be kellene lenni akasztva. Csak az egyiket használják.

Ha ez az egy menet közben leszakadna, a csapóhíd a vízbe zuhan és a kompot orra bukik – a beömlő víz pedig lesodor róla minden járművet és utast. Az északi tengeren egy komp ezért borult fel és süllyedt el, mert az első ajtaja nem volt rendesen becsukva és a víz be tudott áramlani.

Az viszont vigasztalónak tűnhet, hogy a part közel van és egyből a vízbe tudunk ugrani, ha baj lenne. A hajón találkoztunk a ZZ’Top egyik tagjával, aki inkognitóban egy kb 35 éves Fiat Ritmóval utazott a kompon. De a hajón utazott két osztrák KTM-es is.

Albániában Mercedes kultusz van. Ez az ékszereken is visszaköszön. Ez a fotó a csapóhíd kezelőjének ujján figyeltem ki.

Kikötés után a Montenegrói határ felé még betérünk Mes településre ahol egy hidat nézünk meg.

A határt átlépve gyorsan beérünk Podgoricába. Az irányt a Tara kanyon felé vesszük. Elkezd esni az eső ismét. Beöltözünk. Amikor a kanyonhoz érünk és megállunk fotózni, Józsival összenézünk és szinte egyszerre mondjuk: ez minden ? – Albániába ettől sokkal nagyobbakat láttunk. És ez szó szerint így volt.

Zabljaknál felérünk egy fennsíkra, ahol nagyon hideg volt. Láthatóan méregdrága környék. Meg sem kísérelünk szállást keresni.

 

Gyerünk tovább, még csak 5 óra felé járunk! Majd később keresünk szállást. A Zabljak – Niksic utat meg kellene tenni. El is indulunk, de hamarosan ráfutunk egy épülő murvás útra, ami ki is van táblázva Niksicre.

Haladunk vagy 20km-t a friss murváson, amikor kiderül, az út nincs kész. Egy épülő alagút zárja el az utunkat.

Józsi Garminjában ez volt, valahol Zabljak környékén.

Vissza. Rátérünk a régi útra. 89 km-t jelez Niksicig. Nagyon hideg van max 5-8 fok lehet. A hátsó gumim a hidegben elkezd csúszkálni. Valahol fél úton belefutunk egy koccanásba. Egy beláthatatlan egysávos kanyarban összefutott két személyautó. Sérült nincs. A kis Suzukiviszont annál jobban össze van törve. Jönnek a rendőrök. Mi meg húzunk el Niksic felé. Este 10 óra után érünk a Tito szállodába.

A nevet én adtam neki – tudja a franc mi a neve valójában. Szocreál pusztulat. Egy nagy ganéj az egész. Érezni a hetvenes évek cigarettafüstjének áporodottságát minden egyes négyzetméteren. Ha lett volna idő mentünk volna tovább. De esett és hideg volt, mi pedig éhesek voltunk és fáztunk. Konzervet a gázfőzőn melegítettem a szobában. Ami persze szigorúan tilos. 33 eurós fejenként szállás a második emeleten. Az eddigi legdrágább és leghitványabb. A motorokat viszont éjszakára bezárták a hotel udvarába. Legalább nyugodtan aldtunk.

 6.nap
 Niksic(Mon) – Vilusi(Mon) – Treblinje( Bih) – Stolac(Bih) – Tasovcici(Bih) – Mostar(Bih) – Jablanica(Bih) – Vakuf(Bih) – Lisac(Bih) – Novi Travnik(Bih) – Zenica(Bih) – Doboj(Bih)
500 km

Reggel mikor felébredtünk, szakadt az eső. Az erkélyről szétnézve körös-körül masszív esőfelhők vettek bennünket körül. Ezért úgy döntöttünk, hogy a Kotori öblöt és Dubrovnikot kihagyjuk és indulunk hazafelé. Innen így is két nap az út hazáig. Nem nagy kedvünk volt már az esőben motorozáshoz. A montenegrói és a bosnyák határátkelőhely egymástól több száz méterre van. Az odavezető út egy tórendszer mellett visz el, ami derült időben biztosan még szebb látványt nyújtana a magasból.

A senki földjén viszont megint egy káprázatos panorámát nyújtó szakasz következett, ahol megálltunk fotózni.

Treblinjébe érve az eső alábbhagyott. Nem vetkőztünk le, mert már máskor is segített az esőruha. Távol tartja az felhőket. Bosznia számomra egy kellemes meglepetés volt. Az összes benzinkúton elfogadták a bankkártyát és nyoma sem volt trükközési kísérletnek.

Az emberek kedvesek, segítőkészek és mosolygósak. A vidék rendezett, nem látni szegénységet.

A benzin errefelé is egy euro környékén volt. Montenegróban viszont nem tudtunk kártyára tankolni. Ott az euró a fizetőeszköz, pedig hivatalosan van nemzeti valutájuk. Ezt viszont valamiért nem használják. A benzinkutakon a kútoszlop is euróban számol és a hotelben is eurós számlát kaptunk.

Treblinje után elértük a Neretva völgyét, ami igazán látványos panoráma út egészen Mostarig. Itt lementünk a partra egy kicsit a sárban.

Mostar előtt megálltunk egy OMV kútnál. Annál is inkább mert a felhők rohanásából arra következtettünk, hogy itt hamarosan felhőszakadás lesz. Jól döntöttünk. Olyan eső esett legalább 20 percig, hogy alig lehetett pár száz méterre ellátni.

Evés és a kényszerű esőszünet után Mostarba érkeztünk. A bazársor elején álltunk meg és egy jóravaló butikosra bíztuk rá az egyébként lezárt motorokat. Sisakok kesztyű, tanktáska a butikban a pult alá került. Az őrzés fejében csak annyit kért, souvenirt nála vásároljunk.

A híd és a bazár megtekintése után csepergő esőben indultunk tovább. Utunk során Zenicatól a Bosna folyó völgyében haladtunk, ami egyrészt lenyűgöző tájon, másrész kitűnő minőségű úton haladt Dobojig. Itt kezdett ránk sötétedni.

Egy útszéli vendéglőben pizzát vacsoráztunk és forró teát ittunk.

A mosdóban infrás vízcsap és makulátlan tisztaság fogadott. 5 km-rel később találtunk egy nonstop motelt, ahol 22 euróért aludtunk személyenként reggeli nélkül. Megint csak kifogástalan tisztaságú szobában.

Előzőleg Lisac környékén egy szűk völgyben belecseppentünk egy muszlintemetésbe. Az út közvetlenül a temető mellett haladt. Nagyon sokan voltak. Emberek álltak a sír körül, a temetőben és a falun átvezető út mindkét oldalán. Legalább 500-an lehettek. A szertartáson és a gyászolókon szinte lépésben haladtunk keresztül. A lehető legtöbb tiszteletet megadva. Nagyon szomorú jelenet volt.

A Vakuf – Novitravnik útszakasz panoráma útnak van jelölve a térképen. Eleinte nagyon rossz minőségű murvás útnak indul, majd később javul, végül aszfalttá változik. Ezen a szakaszon láttunk háborús nyomokat. Egy szétlőtt házat. Szomorú mementó ebben a gyönyörű környezetben.

 7.nap
 Doboj(Bih) – Bosanski Samac(Hr) – Dakovo(Hr) – Eszék(Hr) – Udvar – Alsónyék(H) – Baja(H)- Öttömös(H) – Zsombó(H)
338 km

A reggeli kávé után indultunk. Dobojtó felgyorsult a tempó. Beérkeztünk a Kárpát Medencébe. Tartós egyenes szakaszok következtek.

Újból tudtunk 90-nel haladni. Nagyon szokatlan volt. Udvar környékén, sok helyen találkoztunk elöntött belvizes területekkel. Utoljára még bosnyák területen tankoltunk és bosnyák benzinnel értünk haza.

Az utolsó közös fotónk az Öttömösi elágazásnál készült, ahol az albán zászlós fotóval tettünk pontot a túra végére. Sikerült!

Összegzésképp elmondható, hogy mindenütt jobbat tapasztaltunk, mint amire számítottunk. Bátran tudom ajánlani mindenkinek Albániát – ha nem is minden régióját, de a tengerparti részt mindenképp. Teljesen biztonságos. Olcsó és alig van forgalom némely útszakaszokon. A szerbiai tankolási lehúzástól valamint a Tito szállodától eltekintve csak jót tudok elmondani erről az útról.

Apróbb műszaki hibáink persze voltak, pedig több mint 3000 km-t mentünk 7 nap alatt 7 országon keresztül, néhol nagyon mostoha útkörülmények közt. Nekem még Szerbiában elment az első fékről a féklámpa, majd Albániában a hátsóról is. Ez utóbbit meg tudtuk csinálni – szétrázódott. Józsinak folyni kezdett a hátsó rugóstagja. Ez nem volt meglepetés, mert már párás volt az induláskor is. Motorikusan azonban minden hibátlanul működött.

Volt nálunk három első valamint három hátsó belső és egy hátsó köpeny tartalékban. De semmire nem volt szükség. Ausztriában tavaly több defektünk is volt.

Ladányi Lajos, 2010. június 8.

Ui:
Van egy video is a kamion kompra tolatásáról

http://danyila.selfip.org/albania-2010/s6304277.avi

És amikor vége az útnak és amikor a motor elé kiugrik egy nagyobbacska borjú. (ez sajnos szélzajos)

http://danyila.selfip.org/albania-2010/s6304244.avi

Tags:

5 hozzászólás to “Az albán zászló története”

  1. Győri László augusztus 17, 2013 at 1:07 du. #

    Nagyon élvezetes a beszámolótok! Egy pontosítás: Montenegrónak nincs saját fizetőeszköze, hivatalosan az eurót használják. Én is jártam Albániában, gyönyörű ország, visszavágyom. Laci

  2. Gálos Csaba június 18, 2010 at 8:06 du. #

    Szia!
    Nagyon tetszik az útleírásod, a túra maga nem kevésbé!
    Tavaly belekóstoltunk Montenegróba és vettünk egy szagmintát Albániából is. Arra elég volt, hogy visszavággyunk!!
    De egy dolog miatt neheztelek 🙂
    Az írás címe megfejtetlen talány maradt!!!!!

  3. toncsi64 június 18, 2010 at 5:21 du. #

    Gratulálok ! Nagyon élvezetes leírás egy parádés túráról. Kérdezném, hogy az útvonal kevésbé terepképes motorral is bejárható ? A képeket nézegetve kicsit ijesztőnek tünik…

  4. Bikeman - Zoli június 16, 2010 at 12:12 du. #

    Jövő héten (25-én) indulunk 11 mocival. Néhány dolog:
    A kártyás fizetésnél (sajnos) mindenhol meg kell nézni az összeget. Én Szerbiában fordítva jártam. 2000 Dinárral kevesebbet fizettem. Mindenhól tudtam fizetni kártyával. (Montenegróban pláne). Zabljakban egy olcsó szállás: ha a híd felől érsz be a városba jobbra az első panzió. Csúcs szezonban 15 EUR / fő reggelivel. Tavasszal és ősszel 12 EUR valami „Bljöloborg” Hotel. Zabljak –Pluzine (Durmitor) útvonal káprázatos. (Lásd a tavalyi Montenegro beszámolómat). Az Albánok nagyon kedvesek. Ugyan nagy a szegénység, de rendkívül barátságosak és érdeklődőek. Kővel való dobálásról nem halottam és nem is tapasztaltam. A Sarande – Vlore – Durres útvonalat egy nap alatt akarjuk megtenni, ami nem lesz piskóta, ha csak a táj szépségére gondolok vagy a kanyarok mennyiségére…..
    És lenne egy kérdésem: Mennyire látványos és szép a Mavrov (MK) – Debar – Struga út? Én csak a Gostivar – Izvos – Ohrid-ot jártam végig. Itt lesz a 2. napi szállásunk. Segítségedet előre is köszönöm!

  5. Péter június 15, 2010 at 11:43 de. #

    Mi idén május elején voltunk Albániában. Nem volt semmi információnk a Vlore Sarandé tengerparti útról, véletlen keveredtünk arra. Valóban döbbenetesen szép szakasz. Ha Sarandéban élnék minden hétvégén arra motoroznék.

Szólj hozzá!