Franciaország 2010. – Scholtz Gábor

FRANCIAORSZÁG 2010

 1.nap: 2010. július 19. hétfő

Reggel korán indultam Csopakról, Veszprémet elkerültem a körgyűrűn, majd a 82-es úton motoroztam Győr felé. Szinte üres volt az út, Zircen hat órakor tankoltam, majd a cseszneki vár, és a pannonhalmi apátság mellett elhaladva Győrújbarátnál értem el az autópályát. Nyolc órakor már Ausztriában voltam, délután egy órakor pedig már Németországban, a Chiemsee partján tartottam az első nagyobb pihenőt. Rosenheim, aztán vissza Ausztriába, Kufstein, Innsbruck, Bludenz, és végül Feldkirch-nél tértem le az autópályáról. Innen csak néhány kilométer a határ, még öt óra sem volt, mikor átértem Lichtensteinbe.

Nagyon kíváncsi voltam erre az apró országra, mely különös módon szinte észrevétlenül bújik meg Svájc mellett, mintha annak egy kisvárosa lenne. Gyakorlatilag nincsenek különálló települések, Vaduz összefolyik a szomszédos falvakkal, és igazán csak az autók fekete rendszámából derül ki, hogy nem Svájcban járunk. Felmotoroztam a Vaduz fölött magasodó hercegi várhoz, kicsit bolyongtam a városban, de korántsem tűnt annyira vendégmarasztalónak, mint azt korábban képzeltem. Így gyorsan megkerestem a Zürich felé vezető autópályát, és szürkületkor már a belvárosban kerestem szállást.

Hamar sikerrel jártam, letámasztottam a mai napon közel 1100 kilométert futott Kawámat, és kilenckor már a pályaudvari büfében vacsoráztam. Ezután nyakamba vettem a várost, és szinte éjfélig sétáltam a csodálatos kockaköves utcákon. Zürich mindig lenyűgöz, varázslatosak a dombra felkanyarodó pici utcácskák, a tóparti sétányok, a kivilágított ódon épületek, és az a hihetetlen tisztaság mindenütt. Él, lüktet a város még késő éjszaka is, de nem úgy, mint a mediterrán metropoliszok, -semmi harsány féktelenség, semmi zajos örömmámor,- hanem az a visszafogott, elegáns félmosoly, ami ünnepélyessé varázsol itt szinte minden percet.

 2.nap: 2010. július 20. kedd

Reggel rövid séta a környéken, majd kiadós reggeli, és kilenc órakor már motorom nyergében ülve indultam Franciaország felé. Az idő csodálatos, simogat a nap, nincs túl meleg, az utak nagyszerűek, csak az állandó sebességkorlátozás okoz nehézséget. Hiába van gyönyörű, kétszer három sávos autópálya, ha folyamatosan 60-as, 80-as táblák szegélyezik szinte az egész országban. Az átlagsebességem elmarad a tervezettől, Bern és Lausanne mellett motorozom el, -többnyire meglepően nagy forgalomban,- majd Genfnél érem el a határt.

Franciaországban csodálatos vidéken, gyönyörű dombok között vezet az autópálya, Lyont körgyűrűn kerülöm el, majd St.-Étienne-en keresztül Clermont-Ferrand az úticél. Emelkedik az út, sűrűsödnek a dombok, a zöldellő rétek, és egyszer csak, -két nap alatt közel ezerhétszáz kilométerrel a hátam mögött,- megpillantom a „Soyez les bienvenus en Auvergne!” táblát. Szívem a torkomban dobog, kicsit úgy érzem, mintha hazaérkeznék. Itt voltam cserkésztáborban huszonegy évvel ezelőtt, csodálatos három hetet töltve itt, és szinte azóta vágyom ide vissza. Ez Franciaország, -sőt talán egész Európa,- szerintem legszebb vidéke, igaz ugyan, hogy a turista csoportok, az utazási irodák számára szinte teljesen ismeretlen.

Itt nincsenek külföldiek, nincsenek turisták, ahogyan az évszázadok során is mindig kiesett az európai vérkeringésből ez a vidék. A Franciaországot támadó hódítók hol északról, hol keletről, esetleg dél-keletről próbáltak területeket nyerni, de ez a középső vidék valahogy mindig elkerülte a pusztítást. Így aztán szinte sértetlenül megmaradtak a kora-román kori templomok, az esetenként hét-nyolcszáz éves várak, és a falvakat belengi a „megállt az idő” hangulat. Ez végtelenül idilli, sőt romantikus, de ennek árnyoldalaként a gazdasági fejlődés messze nem érte el ezt a régiót olyan mértékben, mint azt az ország más részein megfigyelhetjük. Különösen összecseng ezzel a helybeliek öntudata, jellemzően nem franciának, hanem „auvergnat”-nak tartják magukat, sőt magam is láttam olyan táblát, ahol az „itt ér véget Franciaország, és itt kezdődik Auvergne” felirat volt olvasható. E mellett tájképileg gyönyörű ez a vidék, széles dombok, végtelen legelők tagolják, a völgyekben apró falvak bújnak meg.

Hihetetlen, hogy újra itt lehetek!! Ráadásul motoron!

Késő délután értem Clermont-Ferrandba, gyorsan megtaláltam a korábban foglalt szállást, ahol nagy örömömre a szobámból gyönyörű kilátás nyílik a Puy-de-Dome-ra, az egész régió névadó hegycsúcsára. Felsétáltam a város fölé magasodó, fekete vulkanikus kőből épült székesegyházhoz, bolyongtam a belváros parányi utcáiban, késő este volt már, mikor visszaindultam a szállodába.

 3.nap: 2010. július 21. szerda

Csodálatos nap lesz a mai, úgy tervezem, hogy újra felkeresem a hajdani cserkésztábor színhelyét. Éppen indulnék, mikor zuhogni kezd az eső. Felveszem az esőruhát, és irány Pontgibaud! Gyorsan kijutok a városból, ködbe burkolózó hegyek között vezet a szerpentin, a Puy-de-Dome előtt már zsákba kerül az esőoverál. Fél óra után megpillantom a kis falucska tornyát, és rövidesen leparkolok a Chateau Dauphin sok-százéves kapuja előtt.

Pontgibaud semmit sem változott, a parányi főtér körül álló ódon házak éppen olyan időtlenül, komoran merednek maguk elé, mint huszonegy esztendővel ezelőtt, az akkori, jórészt aggastyánkorú helybeliek azóta még öregebbek, de ugyanúgy ülnek padjaikon. Akkor is, és azóta egyre nagyobb léptekkel szótlanul megy el mellettük a világ, de itt ez valahogy nem fáj, a megnyugtató időtlenség nem kérdez, nem akadékoskodik. Ugyanazt a miliőt találom, mint amit itt hagytam, mintha Pontgibaud megvárt volna…

Zörgetek a vaskapun, magas öregember jön ki, s elmondja, hogy a vár csak délután kettő után látogatható, reggel tíz órakor korai még. Gyönyörű a vár, – válaszolok,- de engem a falak mögötti erdő érdekel, ahol a sátraink álltak bő húsz esztendeje. Csodálkozik, szeme elkerekedik, emlékeiben kutat, majd fény csillan: -emlékszem, nyolcvannyolc nyarán „les écleruers avec les Freres”! Ekkor rajtam a csodálkozás sora, ő már akkor is itt volt, és emlékszik a csapatra! Kijavítom, egy évvel később jártunk itt, mire ő mesél a faluról, mi is történt azóta, majd engem kérdez, ki vagyok, mi vagyok, hogy keveredtem újra ide.

Megkapom a hátsó kapu kulcsát, ott vagyok a forrásnál, ahol mosakodtunk, mostunk, és melynek vizét ittuk nap, mint nap. Felsétálok az ösvényen, megkeresem a táborhelyet, itt volt a sátrunk, ott pedig a gyülekező minden reggel, kicsit odébb pedig a tábortűz égett esténként. Csodálatos emlékbeli utazás ez, -itt hordtuk a narancssárga-kék nyakkendőt,- eközben az sem zavar, hogy szitálni kezd az eső.

Visszaindulok, hiába nincs délután két óra, felmehetek a várba, a magas falakról nézem a völgyben meghúzódó parányi Pontgibaud-t. Sétálok még a főtér környékén, majd kelet felé indulok, St-Oursban megnézem a románkori templomot, innen pedig Volvic az úticél. A híres ásványvízről világszerte ismert település csodálatos, számtalan apszissal tagolt templommal büszkélkedhet, amely éppúgy megmaradt a maga eredeti állapotában, mint szinte minden román kori templom Auvergne-ben. Gyönyörű a templom előtti kis tér, a parányi utcák, az ódon házak.

Észak felé motorozom tovább, Chatelguyon középkori várából gyönyörű kilátás nyílik, majd Riom városát fedezem fel. A román kor és a gótika stílusjegyeit egyaránt magán viselő székesegyház éppúgy fekete vulkanikus kőből épült, mint clermont-ferrandi társa, ahogy a belváros is mintha Clermont kicsinyített mása lenne.

Visszafelé indulok, azonban még útba esik Chateaugay, egy parányi kisváros, melynek várát a cserkészcsapattal együtt meglátogattuk, sőt az ősi falak újjáépítésében is részt vettünk néhány nap erejéig. Hordtuk a köveket, raktuk sorban egymásra, éjszaka pedig a lovagterem padlóján aludtunk. Izgalmas napok voltak, ahogyan izgalmas újra látni ezt a szép várat, a magas falakat, és az ismerős, sárga-piros zászlót. Későn érek vissza Clermont-Ferrandba, szakadni kezd ez eső, és a televízióban napokig tartó záporokról beszélnek…

 4.nap: 2010. július 22. csütörtök

Eső, eső, eső…

Özönvízszerű eső. Valóságos felhőszakadás.

Újra meghallgatom az időjárás jelentést, és a következő két napra folyamatosan ilyen időt ígérnek. Mit tehet ilyenkor a motoros? Délre indul! Irány Provence!

Hiába négynaposra terveztem az Auvergne-i látogatást, egyszerűen nincs értelme itt maradni ebben az időben. Összepakolok két napra, -a többi holmimat a szállodában hagyom,- felveszem az esőruhát, és elindulok St. Flour irányába. Ilyen viharban még soha nem motoroztam, egybefüggő vízfüggönyben haladok, folyamatosan törölnöm kell a plexit a sisakomon, érzem, hogy az esőoverál is gyorsan kezd átázni, vizes a kesztyű, a csizma.

Két óra után, St. Chély d’Acher mellett letérek az autópályáról, és Mende felé indulok. Gyönyörű hegyek között motorozom, az eső még mindig esik, de néha apró kék foltok jelennek meg az égen. Kis falvakon megyek át, itt már feltűnik a mediterrán hatás, sok a kőburkolat, a spaletta, a kis hajlásszögű tető. La Grand-Combe után őrületes szerpentinen következik, eláll az eső, nagyon élvezem a szűk kanyarokat, a menetszél érezhetően szárítja a ruhámat.

Nimes előtt ereszkedek le a hegyekből, itt már vegytiszta mediterrán hangulat fogad, a Midi minden bájával, óriási leander bokrokkal, olajfa ligetekkel, csodálatos délies falvakkal, és azzal a fűszeres, mámorító illattal, melyhez hasonlót érezhet ugyan az ember Dél-Olaszországban, de ennyire émelyítő csak itt lehet. Talán a növények, talán a talaj, talán más is, nem tudom, de az biztos, hogy a Midi édes illata semmi mással össze nem keverhető. Ahogyan a Cigalle éneke is csak itt hallható, ha becsukom a szemem, most is a fülemben cseng.

Megállok egy apró faluban, -igazán csak a hangulatot keresem, még a nevére sem emlékszem,- sétálok a néptelen utcákon, leülök egy kőre, és merengek, vajon csoda ez, vagy valóság, vajon tényleg itt vagyok? Minden olyan meseszerűen gyorsan történik, először Auvergne, majd az esőnek köszönhetően Languedoc, Provence? A teljes szabadságot megélve, egy motor nyergében? Álmodom?

Keresem a valóságot, indulok Nimes felé, itt már a Midi egy másik sajátossága is megjelenik, a szemét az utak mentén, az utcákon, mindenütt. Emlékeztem erre, mikor korábban itt jártam, de most újra meglepett. Nem akartam bemenni a belvárosba, inkább egy külső kerületben kerestem szállást, lepakoltam, és rögtön tovább indultam Arles felé. A várost elkerülve délre fordultam, Camargue felé.

Egy régi álmom vált valóra, a Rhone deltája, a nemzeti park csodálatos mocsarai, az Európában egyedül itt szabadon élő flamingók látványa, a zegzugos tengerpart mind izgalmas látnivalónak ígérkezett. A kihalt úton hosszan motoroztam Port-St. Louis irányába, lápos, mocsaras rétek között vitt az út, a szétterülő Rhone számtalan ágával keresi itt a tengert. Parányi kikötő faluba értem, sétáltam a mólókon, majd tovább dél felé indulva sűrűsödtek a lápos területek, és megjelentek a flamingó csapatok. Csodálatos látványt nyújtottak, rózsaszín sziluettjük tükröződött a tengervízben, miközben egy hosszú szakaszon az út egy keskeny földnyelven vezetett, kétoldalt tenger, mintha az aszfaltcsík a vízen feszült volna. Hihetetlen látvány, majd a keskeny földnyelv végén egy parányi homokpart, és a nyílt tenger, szemben Algéria.

Visszaindultam északi irányba, s a nap már kezdett a horizont alá bukni, mikor Arles-ba értem. Az utolsó napsugarak lángoló vörösre színezték a római amfiteátrum árkádjait, estig bolyongtam a gyönyörű mediterrán utcák spalettás ablakai alatt. Késő éjszaka volt, mikor újra a Kawa nyergében ültem, és egy szűk órányi motorozás után értem vissza Nimes-be.

 5.nap: 2010. július 23. péntek

Reggel korán indultam újra Arles felé, itt észak felé fordultam, és nyolc óra előtt már az Abbe de Montmajour előtt parkoltam le. A csodálatos románkori apátság szinte eredeti állapotban maradt meg, óriási leander bokrok szegélyezik. Les Baux felé motorozva megállok Fontveille-ben, a reggeli piac hangulata magával ragadó, provence-i főszereket, sajtokat, húsokat, szöveteket, olajbogyót árulnak.

Itt már bent járok Provence gyönyörű, apró falvai között, olajfa ligetek mellet tekerek az út, a vidék csodaszép. Les Baux hemzseg a turistáktól, -ez talán a régió legismertebb uticélja,- a hegytetőre épült, parányi falu érintetlenül maradt fent a középkorból, az elmúlt öt évszázad gyakorlatilag semmi nyomot nem hagyott rajta. Hófehér házai, léptektől kopogó utcácskái kaotikus zűrzavarban várják a látogatót, az egész kicsit skanzenszerű, de mégis végtelenül bájos, és a maga módján természetes. Az épületek vegytiszta mediterrán, provence-i stílust mutatnak, sőt a környező falvakat elnézve egyfajta építészeti példát is jelentenek. Nyugati irányba indultam, megálltam Mouries-ben, sétáltam egyet Lamanon-ban, majd Mallemort-ban néztem körül. Mindhárom település kívül esik a turista csoportok látókörén, kedves, csendes kisvárosok csodálatos, nyugodt épületekkel, varázslatos hangulatú kis utcácskákkal.

Cavaillon mellett értem el Luberont, -ez Provence szíve, talán legszebb régiója, ahogy Toscánában Crete, így itt Luberon a legtisztább képet mutató vidék, építészetileg és tájképileg egyaránt,- és Gordes felé, a híres levendula ligetek irányába indultam. Gordes talán Provence legszebb városa, hasonlít Les Baux-hoz, -középkori utcácskái tétován kanyarognak a színházi díszleteket idéző, meseszerű házacskák között,- azonban élő település, mindennapi problémákkal, közlekedéssel, üzletekkel. Napokat el lehetne itt tölteni, minden épületnek önálló története van, mesélnek az ódon kövek, a világoszöld spaletták alól parányi ablakok tekintenek a külvilágra. Néhány kilométerre van a Sénanque-i apátság, ahol különös módon nem az épület vonzza a látogatókat, hanem az előtte szélesen elterülő gyönyörű levendulamező. Minden Provence-ról szóló útikönyv címlapján ez a kép szerepel: szabályos levendulasorok, mögötte a apátság nyolcszáz éves falai. A látvány, -és különösen az illat!!- hihetetlen, a virágzó sorok szinte a végtelenbe tűnnek, szabadon sétálhatunk a mámorító levendulamező ágyásai között. Közel egy órát töltök itt, hiába egyformák a levendulasorok, mégis szinte végigjárom az egész mezőt, bolyongok, szívom magamba ezt a fenséges illatot. Csodálatos!

Gordes után újabb gyöngyszem vár még rám: Roussillon, az oxidfestékek hazája. A tizenkilencedik században nagy mennyiségben találtak itt különböző fém-oxidokat, és ezek segítségével csodálatos terrakotta, sárga és vörös festékeket kezdtek a helybeliek készíteni, soha nem látott gazdagságot hozva így a vidékre. A messze földön is értékesített festékeket saját házaik díszítésére is használták, így ma nincs két egyforma színű homlokzat a faluban, minden épület a sötét-sárga, a terrakotta, és a lángoló oxid-vörös különböző árnyalataiban pompázik. Az összhatás káprázatos, minden utca egy újabb felfedezés, egy újabb csoda.

Este fél hét felé jár már, mikor visszaérek a motorhoz, és ma még el kell jutnom Clermont-Ferrandba, ami bizony 480 kilométer. Leereszkedem a Luberon-i fennsíkról, Avignon előtt elérem az autópályát, Orange, Lyon, St.-Étienne az útvonal, tizenegy óra elmúlik, mikor Clermontba érek.

 6.nap: 2010. július 24. szombat

Véget ért a kétnapos eső, ma reggel borús, de száraz időben vághattam neki az auvergne-i hegyeknek. Először Royat-ban néztem meg a kora-gótikus templomot, majd Orcival felé indultam, ahol a vidék legszebb román kori bazilikája várt rám. A völgyben fekvő parányi kisváros valóságos mesevilág, apró időtlen házai koszorúként ölelik körbe a sokapszisos bazilikát, a nyolcszögletű torony gyönyörű térre tekint le. Sétáltam a városban, bejártam a kis utcákat, a bazilika azonban délután kettőig zárva volt, így tovább indultam Mont-Dore irányába. Ez az út megkapóan szép, fenséges panoráma nyílik a környező dombvidékre, -többször megálltam,- egyszerűen nem tudtam betelni a zöld legelők, a távoli erdők, a legelő marhacsordák, a széles dombhátak látványával. Az út jobb oldalán a Roche Tuiliere kettős bazalttömbje állított meg, a Balaton-felvidék Szent-György hegyi bazaltorgonáihoz hasonlító képződmény a maga közel ezer-háromszáz méteres magasságával arisztokratikusan emelkedik ki a zöldellő hegyek közül. Hamarosan la Bourboule fürdővárosába értem, sétáltam, megnéztem a románkori templomot, majd visszaindultam Orcival felé a már ismert szerpentinen. Bő fél órát töltöttem a Chateau de Cordes barokk kertjében, majd visszamentem Orcivalba, ahol éppen egy esküvő zajlott a bazilikában, a bejárat előtt egy eredeti Traction Avant várta a mennyasszonyt. Mikor kivonult a násznép, be tudtam menni a templomba, megcsodáltam az oltár körül végigfutó kettős, íves árkádsort, és lementem az altemplomba. Talán ez a legszebb román kori bazilika, amit valaha láttam, eredeti állapota valóságos időutazás, a félhomályban szinte várjuk, hogy az egyik árkád alól csuhás barát bukkanjon, kezében egy korai kódexszel.

Innen újra a Mont-Dore felé indulok, keleti irányba fordulva már ezer-négyszáz méteres magasság fölött, élvezetesen vad szerpentinen motorozom, eltűnnek az erdők, csak kisebb fenyő csoportok tarkítják a gyönyörű hegyeket. Elérem Murolt, -kívülről megnézem a várat,- majd St. Nectaire a mai utolsó célpont, a hegytetőn egy újabb románkori bazilikával. Sötétedni kezd, mikor körbejárom, -bemenni sajnos nem tudok,- könnyed apszisai füzérként ölelik körbe a magas falakat. Innen északi irányba, meseszerű dombok között visz az út egészen Clermont-Ferrandig, késő este érek vissza a szállodába.

 7.nap: 2010. július 25. vasárnap

Ma nagyon hosszú út áll előttem, Salzburgig kell elérnem, ez ezer-háromszáz kilométert jelent. Hajnalban felpakolom a Kawasakit, a város szinte még kihalt, az útvonal Lyon, Genf, Bern, Zürich, Bodensee, Bregenz, München, Salzburg, este kilenc órakor találom meg a korábban lefoglalt szállást.

 8.nap: 2010. július 26. hétfő

Reggeli után gyorsan elérem az autópályát, Linzen, Bécsen, Győrön keresztül motorozom haza, délután három órakor, ötven kilométer híján hatezer kilométerrel a Kawa órájában fordulok be a Pacsirta utcába, egy hihetetlen utazás végén…

Scholtz Gábor, 2010. december

Tags:

4 hozzászólás to “Franciaország 2010. – Scholtz Gábor”

  1. Bene Balázs május 28, 2014 at 1:56 du. #

    Nagyon szép cikk, és embert próbáló napi távolságok.
    Tényleg csak annyi cuccot vittél, amennyi a képeken látszik, vagy van valami turpisság a dologban?

    • Gábor december 1, 2014 at 8:02 de. #

      Valóban ennyi cuccot vittem, nincs turpisság, bár igaz, néha hiányzott egy-két ruhadarab

  2. Bulldog1100 február 22, 2011 at 9:34 de. #

    Nagyon kellemes túra leírás. Valóban hátborzongató érzés visszatérni oda, ahol 21 éve nem jártunk.

    Mindezt persze úgy, hogy egy motor szabadságát élvezhetjük, arról nem is beszélve, hogy a táj olyan szép lehet, hogy a nyál összefutott a számban és magam is erre a vidékre kívánkozom.

    Idén sajnos már nem jön össze, de jövőre remélem eljutok ezekre a vidékekre, annál is inkább mert egy másik motoros újságban is olvastam egy kedvcsinálót erről a vidékről.

    Gratulálok a cikkhez!

  3. toncsi64 február 3, 2011 at 9:39 de. #

    Élvezetes írás, számomra ismeretlen vidékekről. Köszönöm, hogy megosztottad velünk.

Vélemény, hozzászólás?