Jégsziget

Motorral a jégszigeten – Izland 2010.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy álom: Európa négy égtáj szerinti „csúcsát” motorral bejárni. 2009.-ben az északi fokot, Nordkappot bemotoroztuk elsőként, mivel ez látszott a legkönnyebb célpontnak. 2010.-re terveztük Európa nyugati pontját Izlandot, melyet érdekesnek tartottunk annyira, hogy leírjuk tapasztalatainkat.

Még vadul esett a hó télen, amikor elkezdtük a felkészülést: információk begyűjtése az országról, ruha, gumi és egyéb fontos kiegészítők megvásárlása, kompjegyek rendelése, stb. A kezdeti nehézségeket hamar feledtette az egyre közelgő indulási időpont.

Motorjainkat terepre gumiztuk, ezért az utolsó napon utánfutóra kötöttük őket, majd másnap hajnalban útra keltünk. Kb. 1700 km megtétele és 18 óra vezetés után megérkeztünk Hanstholmba (Dánia), ahonnan a hajónk indult. Az európai kontinens és Izland között egyetlen komphajó az M/V Norröna közlekedik heti rendszerességgel, egy Feröer-szigeteki állami cég üzemeltetésében (www.smyril-line.com).

Reggel az autót hátra hagyva a motorok nyergében indultunk neki a 48 órás vízi útnak. A hajóút rendkívül unalmas és egyhangú, így jelentős sörfogyasztás és alvás közepette érkeztünk meg a célállomásra, Izlandra. A kikötő a sziget egyik keleti fjordjában helyezkedik el, Seydisfjördurban. A hajót elhagyva rögtön érzékelhető volt a klíma változása, a felhők a földet súrolták, köd, szél és kb. 5°C fok fogadott bennünket.

A fjordból egy hágon át kilépve, az 1-es úton – mely körbefutja a szigetet – észak felé indultunk a Myvatn-tó irányába. Útközben minden kezünk ügyébe kerülő ruhaneműt és thermo cuccot magunkra vettünk. 50 km után felszállt a köd, kisütött a nap, így felmérhettük a táj szépségét: a parti övezettől eltekintve a sziget egy kopár „szikla” a kietlenség, kopárság, ridegség sivatagra emlékeztet. Aznapi célunk elérése előtt kitértünk a Dettifoss-vízeséshez és egyben első terepszakaszunkon is átestünk.


A 44 méter magas Dettifoss-vízesés a Jökulsárgljúfur-kanyonban, Európa egyik legnagyobb vízhozamú vízesése.

A zuhatag megdöbbentő még annak tudatában is, hogy Európa legnagyobb vízhozamú vízeséséről van szó! A környező sziklák és a talaj remeg a lábunk alatt a lezúduló víz súlyától, a felszálló pára pedig az arcunkon érezhető. A folyó mentén felfelé sétálva a közvetlen közelben található a Selfoss-vízesés, amely szintén elképesztő látvány. Mindkét vízesés Európa legnagyobb Gleccseréből, a Vatnajökullból „táplálkozik” a Jökulsá-folyón keresztül.

Közeledett az este ezért folytattuk utunkat de a cél előtt ismét rendkívüli látvány tárult a szemünk elé: a Námafjall, Izland egyik geotermálisan legaktívabb területe, a hegy keleti oldala iszapfortyogók és kénes felhőt eregető gázkitörések helyszíne, míg a nyugati oldalon hatalmas türkizkék gőzölgő tó színezi a kopár tájat.


Námafjall


Iszapfortyogók és kénes felhőt eregető gázkitörések.

E területen a főút aszfaltja is olyan forró, hogy egy rövid kamerázás alatt a cipőnk talpa szó szerint belesüllyedt. Élményekkel tele érkeztünk meg első szállásunkra, egy gyönyörű kempingbe a Myvatn-tó partján.


Kemping a Myvatn-tó partján.

Másnap reggel újabb csodákra kiéhezve nekivágtunk a felföldnek. Első cél az Askja Nemzeti Park volt, majd az F910-et és a 843-at követve akartunk visszajutni az aszfaltos 1-es főútra.


Az első vizes átkelés.

40 km megtétele után letértünk az F 88-as útra, ahol köves úton haladtunk az első vizes átkelésig. Probléma nélkül vettük az akadályt, ettől felbuzdulva a jókedvünk és a tempónk is erősödött. A Herdubreid vulkáni hegy árnyékában találkoztunk első problémánkkal a Lindaá-folyóval. A GS gyári légbeömlője alacsonynak bizonyult, víz ment a hengerekbe a motor a folyó utolsó harmadában, térdig érő vízben azonnal leállt. A szorult helyzetből egy helyi terepjárós felföldi mentő segítsége hozott szabadulást. 1 óra víztelenítés után tudtuk folytatni az utunkat az Askjahoz.


Úton a felföldön az Askja Nemzetoi Park felé.

Az Askjahoz egy hihetetlen kiterjedésű lávamezőn keresztül vezet az út, majd a parkolóból 2,5 km sétával érjük el a krátert, de megéri! Az Öskjuvatn-tó – mely egyben Izland legmélyebb tava is a maga 220 m-es mélységével – kék vizű gleccser tó, közvetlen szomszédságában a Víti meleg vizű krátertóval, melyben az emberek vígan fürdőznek. A két tó együttes látványa csodálatos élményt nyújt.


Víti-krátertó és az Öskjuvatn-tó.

Délután 5-kor az eddig megtett 140 km-el a hátunk mögött úgy döntöttünk, hogy a napnak még nincs vége, folytatjuk az utat. Ezt a döntést később óriási hibának ítéltük, mert az F 910-es út következett. Első szakaszában egy szimpla holdbéli táj, egy lávaporos „sivatag” amin 60 km/h fölé gyorsulva simán haladtunk a laza talajon, ez a sebesség elég ahhoz, hogy a motorok „felüljenek” a homokra és a lábtartókon állva az ember úgy érezze, hogy szinte szárnyal. Fantasztikus érzés! Később viszont a lávamező sziklái között kanyarog az út és a 30 cm mély homokban, a szűken ívelt kanyarokban képtelenség 10 km/h fölé gyorsítani és emiatt a motorok nyergében maradni. Esések sokasága következett, volt olyan szakasz ahol 10 méterenként dobtam el a GS-t.


Holdraszállás a Vatnajökull mögött.

A 20. alkalom után már ketten sem tudtuk felállítani a motort, iszonyatosan kimerültünk. Az erőpróbán egy mögöttünk autózó francia család enyhített azzal, hogy a GS csomagjait átvette, üres motorral pedig már végignyomtuk a kritikus szakaszt. Ekkor rendkívüli módon irigyeltem Csabit a kicsi és könnyű Kawa KLR 650-ért, amit hozzám képest fütyörészve terelgetett ezen a terepen.

A „homoksivatag” végére este 9-10 óra között értünk fáradtan, megtörve, viszont az utolsó szakaszt erőből vittük végig, újra kavicsos döngölt talajon. A gázlók és folyók előtt már nem lassítottunk, lesz ami lesz elvet követve szinte száguldoztunk az egyetlen turista ház felé. Bár itt északon a nap nem megy le, de beállt a szürkület, felhők kúsztak fölénk, amiből a pára miatt a sisakon már alig láttunk ki. A hőmérséklet 2 fok alá süllyedt és Csabi „homokosan” fél szemmel én pedig megrándult és bedagadt bokával, átázva, átfagyva hajnali fél 1-re értünk el Nyídalurba.


Menedékház-szállás.

Ezen a szakaszon a 120km-t 7(!) óra alatt tettük meg. Az F 910-es Izland legkeményebb szakasza, mint azt később megtudtuk a helyiektől. Ide senki sem ment be azok közül a motorosok közül, akikkel a későbbiekben megismerkedtünk és beszélgettünk. A szállásunk egy menedékházra hasonlított, ahol a tetőtéri helységben kb. 40 ágyat helyeztek el. Korán reggel a Francia csapat ébresztőt fújt, hangoskodva csörgötek, csattogtak a konyhában, hááát tudtunk volna még aludni az előző napi megpróbáltatások után.

Délben a „reggelink” készítése közben a háziak látogattak meg bennünket, nagyon kedvesek voltak, invitáltak a maradásra, pihenésre, mondván, hogy ma nem érkezik nagyobb csoport, ráérünk késő délután tovább állni. A szél rendíthetetlenül dolgozott, ezt megszokni aligha lehet, viszont néhány km megtétele után ismét kisütött a nap, így enyhítve a csontig hatoló hideget. Jól motorozható terepen haladtunk Landmannalaugar riolit hegyei felé az F 26-os úton, amely később aszfaltra váltott.

 


Landmannalaugar riolit hegyei felé.

Közvetlenül a kempingbe való megérkezés előtt két nagyon mély gázló állta utunkat, látva a terepes 4×4-esek átkelését, mi meg sem próbáltunk átjutni rajtuk, így más szálláshely után kellett néznünk. Visszatértünk a főútra és hosszú, unalmas motorozásba kezdtünk az aszfalton a Gullfoss irányába. Ez talán a legszebb izlandi vízesés, a nagy tömegű víz két lépcsőben zúdul alá egy végeláthatatlan hasadékba, melyben hosszú kilométereken keresztül folytatja útját az óceán felé.


Gulfoss-vízesés.

A 20 km-re található kempingben vertük fel a sátrat, ahol a több száz vendégre mindössze egy kis vizesblokk jutott. A WC-k „egyhengeresek” voltak nemenként, így a 8-10 fős ajtó előtti sor garantált minden időszakban. Jómagam inkább a főút túloldalán lévő souvenir shopot választottam :). Ezt a kempinget kivéve az összes többivel semmi problémánk nem volt, alapvetően jól felszerelt, tiszta és kulturált kempingekben lehet megszállni, fejenként 2000 HUF-nak megfelelő összegért.

Másnap az F 35-ös úton folytattuk utunkat, amely két gleccser a Langjöküll és a Hofsjökull között halad északi irányba. A jégfolyamokat csak távolról lehet megszemlélni, de így is elképesztően szépek és hatalmasak. Egy rövid kitérővel értük el a Kerlingarfjöll nevű hegységet, ahol a tűz és víz együttes munkája elképesztő látványt nyújt. Túránk során ez volt az egyik legkiemelkedőbb látnivaló.


Kerlingarfjöll

Az út felénél található a Hveravellír geotermális terület, ahol a természetben kialakított fürdőmedencében 40°C fokos termálvízben ücsörögve nézegethetjük a távoli Hofsjökullt. Sajnos időben rosszul álltunk, ezért tovább indultunk, hogy a Vidimiyri-ig előttünk lévő 100 km terepet biztonsággal letudjuk. Ezt azóta is nagyon bánom, mert ehhez hasonló gyönyörű környezetben lévő fürdőhellyel a továbbiakban nem találkoztunk, kár volt kihagyni. Este Vidimiyri mellett szálltunk meg, ahol a sziget legöregebb de még használatban lévő tőzegtemploma található. A templomot kétszer körbejárva, belülről levideózva is 10 perc alatt végeztünk. Este gyors sátorverés, kaja, alvás.


Tőzegtemplom.

Reggel a gyors málházás után már nyomtuk is a nyugati fjordok felé, ahol a cél Isafjördur városa volt. Az út túlnyomó részt aszfalton halad, ezért az 500km-t bátran vállaltuk. Nem kalkuláltunk viszont a táj és a fjordok szépségével, melyek nagyon hasonlóak norvég „testvéreikhez”, a fotózás miatt elszaladt az idő. Az egyik fjordban megláttunk egy hatalmas fekete hátú halat, talán orca lehetett, amely éppen táplálkozott. A víz felszíne körös-körül tele volt madarakkal, amelyek valószínűleg a maradékra gyűlhettek oda. A főszereplőt nem sikerült levideózni, mert a felvételkor végig a víz alatt volt, sebaj, azt gondoltuk majd máskor, máshol, másik bálnával szerencsénk lesz. Nem lett :).

Isafjördurba érve úgy döntöttünk, hogy a túrán most először és utoljára hanyagoljuk a kempinget és egy egyszerű, ámbár nem olcsó szálloda szolgáltatásait fogjuk élvezni. Furcsa volt hálózsákunk nélkül ágyban aludni, de valóban megérte, mert reggelre valósággal ujjá születtünk!

Eljött a nagy nap!!! Irány a nyugati fok, Latrabjarg. A fjordok egyre szűkülve és a barátságtalanul fölénk magasodó kopár hegyek jelezték a nyugati magas partszakasz közeledését. Az öblök belső részein viszont csodálatos, szinte fehér homokos partok jelentek meg, kár, hogy a víz fürdésre nem alkalmas, rettentően hideg. Kiértünk a szikla végén található világító toronyhoz, ahol természetesen hozott anyagból dolgoztunk, Jamesonnal koccintottunk egyet. A sziklán ücsörögve, beszélgetve néztünk a nagy nyugati semmibe, az álom 50%-ban megvalósult.

Latrabjarg az otthona a hatalmas sirály és puffin kolóniáknak, ezért készítettünk egy pár fotót a madarakról, ahol a kicsik nemrég keltek ki a tojásból, mert a tollazatuk repülésre még nem volt alkalmas és a szülők folyamatosan hordták az ennivalót az éhes csőrökbe.

Idefelé jövet az egyik csodás öbölben kinéztünk magunknak egy kellemes kempinget ahová a visszatérés után betértünk éjszakára. Sátorállítás, sörözés, főzés, még sörözés, aztán whisky és még sör, mert megérdelmeljük. Következő napon a Snaefellsnes-félsziget felé vettük az irányt, hogy a Snaefellsjökullhoz felmotorozzunk. Sima 350 km-es nap volt, 80%-ban aszfalton, így még arra is maradt időnk, hogy elbohóckodjunk az egyik kietlen, fekete homokos vulkanikus tengerparton. Letértünk az útról és meghajtottuk a gépeket az Atlanti Óceánban. Kimondhatatlan élmény a parti hullámokban vágtatni ezerrel. 4-5 kör idétlenkedés után folytattuk az utunkat, majd az egyik fürdési lehetőséget jelző táblánál letértünk egy kicsit fürdőzni.

Az egyik család melléképületében kialakított fürdőben megmártóztunk a 40°C-os vízben. 5 percig bírtuk az első menetet, majd fél óra után teljesen kiázva távoztunk a „szaunából”. Estére értünk Ólafsvíkba a Snaefellsjökull lábánál található városkába, ahol pizzáztunk egyet, mivel a gázfőzőnk tönkrement. A kempingben még alvás előtt behúztuk a szokásos sör-whisky adagokat, aztán megszűnt körülöttünk a világ.

Másnap reggel, viszonylag korán indultunk fel a jéghatárig, ahová a motorokkal teljesen fel tudtunk menni. Mivel a gleccser a félsziget végén található, így fentről mindkét oldalra gyönyörű a kilátás. Eddig óriási szerencsénk volt az időjárással, végig túlnyomóan napos száraz időben és átlag 12 fokban motoroztunk, de fentről már látható volt a Reykjavík fölött magasodó felhőkből, hogy a továbbiakban sok jóra nem számíthatunk. Útközben elkapott minket az eső, amely elég intenzíven esett, de kis cseppekben, ezért nem kellett esőruhát húznunk a normál gore-tex betétek bírták a kiképzést, a hőmérséklet viszont drasztikusan esni kezdett a szél pedig erősödött.

Ezen a napon Reykjavík volt a cél, az úton semmi említésre méltó szakasz nincs, talán a reykjavíki öblöt a tenger alatt átszelő (kb. 5,7km-es) alagút érdemelne néhány szót, de aki Norvégiát végigcsinálta az látott ennél hosszabbakat, különlegesebbeket is arrafelé.

Reykjavíkban 2 napot töltöttünk, első napon városnézést terveztünk, amihez a kempingben béreltünk bringákat. A városnézés és a helyi gasztronómia kipróbálása mindössze 4 órás programot biztosított, ráadásul az ég elég komolyan leszakadt, így a bringán tekerve, ázott verébként értünk vissza a kempingbe. Száradás közben jót nevettünk azon, hogy egy izlandi motoros túrán először (és később kiderült, hogy utoljára) biciklin ázunk ronggyá.


Reykjavík.

Maga a város nem nyújt különösebb élményt, talán a nyugodtság az ami különlegessé teszi amelyet a helyiek generálnak. Az Izlandiak alapvetően rendkívül barátságos, hihetetlenül nyugodt, segítőkész, egyszerű, de kellemes emberek, viszont nem annyira „élettelenek”, mint norvég, dán, vagy svéd testvéreik, valahogyan másak. Még a válság és az államcsőd sem törte meg őket, pedig a kormány elvette a bankbetéteiket, volt olyan nyugdíjas, akinek 30 év megtakarítását vették el, ezt a helyiektől tudtuk meg.

Reykjavíkot elhagyva egy korábbi hibánkat kellett korrigálni, amikor is a Geysir-es napunk alkalmával egyszerűen eljöttünk a Strokkur és a nagy gejzír mellett, kempingkeresés közben elkerülhette a figyelmünket. Visszatérve a Geysir területre, felsétáltunk a domboldalra, ahol ezek a fura képződmények vannak.

A Strokkur a világ 4. legmagasabbra feltörő gejzíre (25-35m), ráadásul ezt nagyon szorgalmasan, 5-8 perces rendszerességgel teszi, tehát a legjobb turista látványosság – volt is körülötte sok csodálkozó, kövér amerikai, buszos turista.


A Strokkur-gejzír.

A Strokkur mellett található a világ 2. legmagasabbra feltörő gejzíre, amit egyszerűen csak Geysir-nek neveznek, ez 80-100m-re tör az ég felé, de senki sem tudja megmondani, hogy mikor. Évente, vagy talán kétévente egy alkalommal. Ezt nem volt kedvünk kivárni, így hamarosan újra az 1-es főúton gurultunk az Eyafjallajökull felé. Mielőtt elértük volna a tavasszal az európai légiközlekedésben komoly fennakadásokat okozó vulkánt, letértünk a Seljalandsfoss-vízeséshez, amely az út mellett van, könnyen megközelíthető. Ez a kitört vulkán felett lévő Eyafjallajökull-gleccserből kapja a vizét.

Sajnos a vulkánkitörés véget ért, ezen a területen már csak a helyreállítási munkákat és a pusztítás maradványait lehet látni. A vulkánkitörés és a kiömlő forró láva a gleccsert véglegesen átformálta a 3 hónapos működése alatt, ezt lentről persze nem lehet látni. Következő megállónk Skógarban a Skógafoss-vízesés volt. A zuhatag gyönyörű, mintegy 70 métert zuhan alá a víz az utolsó lépcsőnél. Ez a vízesés már a Myrdalsjökullból kapja a vizét, ami az előzőnél egy jóval nagyobb gleccser. Sátrunkat közvetlenül a vízesés alatt található kempingben vertük fel, gyönyörű, békés környezetben. Éjjel viszont a vízesés folyamatos zuhogása – vagy inkább a sok sör – miatt 2 óránként jártunk a mosdóba. Érdekesség, hogy hajnalban is csak szürkület van, a kempingben miden tisztán kivehető, ezért nem érdemes a közeli bokrot választani.


Skógafoss-vízesés.

Következő nap jöhetett a lényeg, amit az egész túrán nagyon vártunk. Közeledtünk a Vatnajöküllhoz, Európa legnagyobb gleccseréhez. Sajnos eléggé beborult, így maga a gleccser nem mindig volt látható, de a méreteit jól érzékelteti a hosszú kilométereken át tartó vezetés során felbukkanó több tíz lecsorgó nyelve, amelyből időnként gleccsertavak jönnek létre. A legnagyobb ilyen gleccsertó a Jökulsárlón, ami számunkra az izlandi csúcsélményt jelentette. A gleccserből leszakadó jégtömbök – melyek 4-5 méter átmérőjűek is lehetnek – tavat képeznek, majd a tóban úszó tömböket az apály-dagály „kiszippantja” az óceánba, ahol a tenger hullámai megkezdik romboló munkájukat. A látvány hihetetlen, a víz folyamatosan bombázza a jégtömböket, amelyek keményen próbálnak ellenállni, de a végén mindig a tenger győz. Miután a tenger „lenyaldosta” őket, apró darabokra szakadva, lassan elolvadnak az óceán vizében. A látvány után kijelenthetjük, hogy a sziget méltán kapta a jégföld nevet. Az aznapi maradék út Höfn-ig tartott.


Jökulsárlón-gleccsertó.

Másnap szakadó esőre ébredtünk, ez volt az első igazán esősnek induló napunk, de mire a sátrat és egyéb cuccainkat összeszedtük, az eső gyengülni kezdett és beállt a déli oldalon szokásos szitáló, párás ködös idő. Ilyen időben (helyenként 10 méteres látótávolsággal) érkeztünk meg Seydisfjördurba, ahonnan a hajónk indult. A helyi kempinget megkeresve kényelmesen szöszmötöltünk, mivel 3 napunk volt még a hajó indulásáig. A gumik megadták magukat, így sajnos nagyobb kirándulásokat már nem tehettünk. A helyiek szerint Seydisfjardar a legszebb fjord, ami talán így is van, de mi sajnos az idő miatt sem a kikötéskor, sem ezalatt a 3 nap alatt nem láttunk semmit a sűrű felhők miatt. Az eső ugyan nem esett, de rendkívül párás volt az idő. A 3 napot sikerült valahogyan elütni, leginkább elképesztő mennyiségű sör fogyasztásával, és időnként a helyi bárban néhány dupla whisky-vel feltuningolt Irish coffe-val. A kempingbe folyamatosan futottak be a motorosok, akik ugyanarra a hajóra vártak, németek, hollandok, olaszok, franciák vegyesen. Egy hajón kb. 40-45 motoros utazik egyszerre, így a várakozási idő alatt mindenki megosztja a másikkal az élményeit és a végén egy nagyon jó kis társaság alakul ki, akikkel a sztorizgatás, iszogatás, folytatódik a hajón.

Július 29.-én reggel befutott a Norröna, megérkezett az új „csapat”, akiket a beszálló oldalról, irigykedve szemléltünk, de jó nekik, ők csak most kezdik! A hajó lassan kifutott a fjordból, a fedélzetről még egy utolsó pillantást vetettünk a kikötőre és a környező hegyekre, majd búcsút vettünk Izlandtól. A hajón már a jövőn járt az eszünk: Na és jövőre hová? Hááát, legyen talán Európa keleti pontja, Oroszország és az Ural hegység, meg ami mögötte van.

 Hasznos blokk

13 teljes napot töltöttünk Izlandon, 3500 km-t motoroztunk, ebből 50%-ban terepen, a hőmérséklet 2-21°C között alakult, komoly esőt motorozás közben nem kaptunk.

Árak:
Az árak alapvetően nem veszélyesek, az üzemanyag és a kemping, valamint az alapvető élelmiszerek a hazaihoz hasonlóak. Az alkohol és az étterem, valamint a szolgáltatások drágák. A kompjegyünk 1.000 Euro/fő/motor–ba került, de ez egy ablakos, kényelmes kabin volt. A legolcsóbb Couchet, ahol hálózsákban kell aludni, megvehető 5-600 Euróból is.

A teljes költséget tételesen nem számoltuk ki, de ha a járulékos költségeket is figyelembe vesszük (terepgumik, utánfutó bérlése, egyéb kiegészítők, letört alkatrészek pótlása, stb), akkor összesen mintegy 700.000.- HUF-ból a túra kihozható.

Tapasztalatok, tanácsok:
1. Terepgumik helyett sokkal hasznosabb és kifizetődőbb az átmeneti gumi, sok más motoros eleve ilyennel szerelve jött. Nekünk a Conti TKC-k 3.500 km alatt elkoptak. A „sivatagi” részt kivéve átmeneti gumival végig lehet menni.
2. Célszerű kis teljesítményű 600 cc körüli motorokkal elindulni, GS és KTM 990-esek hátrányban vannak a laza talajon.
3. Vizes átkeléseknél ügyelni kell a szívócső magasságára, ez az 1200 GS-nél rendkívül alacsony, borzalmasan rosszul van megoldva, flexibilis csővel célszerű a kormány magasságáig kihosszabbítani.
4. A hideget és szelet komolyan kell venni, thermo ruhákkal jól fel kell szerelkezni.
5. Komoly hálózsák kell 0°C-os középértékkel.
6. Tartalék benzint a felföldre GS/Adv kivételével minden más motoros vigyen magával.
7. Angol nyelvtudás szükséges, bajban a 112-es számon bármilyen segítség kérhető, és komolyan is veszik, műszaki segítség kb. 1-2 óra elteltével a helyszínen van!
8. Legalább kétféle bankkártya/hitelkártya szükséges, hol ez, hol az működik jól, készpénzhasználat gyakorlatilag nincs!
9. Navigációra nem érdemes költeni, a Garmintól vásárolt off road térkép nem sokat ért, sok olyan út van, amit a navi nem ismer. Jobban megéri egy jó kis Freytag&Berndt térképet venni. A navit leginkább infoszerzésre használtuk a POI-ban könnyen kerestünk rá a kempingekre, illetve Reykjavíkban jól navigált.

További képek.

Köszönet:
Ballun Gergelynek (30/203-4132 ; ) és a Chiliridersnek a felkészítést, gumikat és egyebeket.
György Anettnek (70/397-8816 ; gy.anett@gmail.com) a préselt Napkin pólókat és törülközőket (egy póló helyén hármat vittünk )
Agárdi Györgynek, hogy lehetővé tette a túra megjelentetését a motoros túra honlapon

Budapest, 2010-08-03

Motoros üdvözlettel:
Gyékény Csaba (csaba.gyekeny@pernod-ricard-hungary.com
)
Kun Dániel (
dani@powerofthedream.com)

Tags:

No Responses to “Jégsziget”

  1. Németi László augusztus 14, 2010 at 6:06 de. #

    Csaba, Dani !
    Gratulálok a teljesítményhez, a cikkhez, a képekhez.
    Elrepítettetek.
    Üdvözlettel Laci

Vélemény, hozzászólás?