Kalifornia 2010. 15 – Morro Bay – Santa Monica

Morro Baytől eltávolodunk a tengertől, és délkelet felé tartva megnéztük Kalifornia néhány útmenti nevezetességét. Reggel mindjárt azzal kezdtünk, hogy elvesztettük egymást, de szerencsére csak egy rövid időre.


A Triumph bérelt motor, de ne én béreltem. Csak idegen tollakkal ékeskedem. A Starbucks kávé az enyém, mert azt már megittam.

 16.nap: 2010. július 14.
 Morro Bay – San Louis Obispo – Grover Beach – Santa Maria – Cuyama Hwy 166 – Los Alamos – Buellton – Solvang – Hwy 154 (Cold Spring Tavern) – Santa Barbara – Ventura – Oxnard – Malibu – Santa Monica
383 km

Kellemes napsütésre ébredtünkA motelhez közeli kávézóban futottunk össze egy közös reggelire. Tükörtojást kértünk – amit itt úgy hínvak: “sunny side up”, vagyis a napos felével felfelé – sonkával, pirítóssal és narancslével.


San Francisco horizontjának egyik összetéveszthetetlen éke a Pyramid ködbe fúrja a csúcsát.


Az USA térképe az államokra jelllemző rendszám táblákból kirakva.

Morro Bay sziklája a Morro Rock (Mór-szikla) valamikor sziget volt, de a kikötő hullámoktól való védelme érdekében építettek egy oda vezető töltést. A szikláról azt kell tudni,hogy tilos felmászni rá,mert életveszélyesen omlik. Aki mégis mászik, az a pénzbüntetés mellett börtönbüntetést is kaphat. A Dynergy erőmű az öböl partján egy 1950-es években épült múzeális darab. Manapság kérdéses a sorsa. Csökkentett kapacitással üzemel és lehet, hogy 150 m magas kéményeit egyszercsak lebontják, hoigy egy korszerűbb, környezetkímélő üzemet építsenek a helyükre.


Ez nagyjából a teljes Morro Bay. Szikla, kikötő, erőmű, néhány házacska, végtelen tenger.

A kirámolás gyorsan ment, mert a szoba olyan kicsi volt, hogy egyébként sem lehetett volna semmit kirakni a táskáinkból. Röviddel azután, hogy elindultunk a motorokkal San Louis Obispo felé, egy lámpánál leemaradtam, a többiek meg egy kanyar után eltévedtek. Ahelyett, hogy felmentek volna az autópályára átmentek alatta ezt azonban én már nem láthattam. Amikor zöldet kaptam mentem a GPS után és csak reméltem, hogy előbb-utóbb még összefutunk valahol.

Cicával kettesben maradtunk. A Nolan sisakokkal kiválóan hallottuk is egymást és jól esett, hogy a saját tempónkat mehettük. A misszió, amit Gábor bejelölt a Garmin térképen mindössze 23 km-re volt Morro Baytől. Gáborék és Péter előtt érkeztünk meg és a terepet már ismerves a San Louis Obispo misszió parkolójába irányítottuk őket.

Mission San Luis Obispo de Tolosa

A San Louis Obispo misszió templomát eredetileg kereszt alakúra tervezték – mesélte valaki, akit jegyszedőnek néztem, bár jegyet nem kellett venni. Mire elkészült a kereszt hosszabbik szára és a rövidebbik jobb fele, beköszöntött a motorizáció és nagyobb szükség volt a parkolóhelyre, mint a lelkek megmentésére, így a bal oldali mellékhajót, amely teljessé tette volna a kereszt alaprajzot, sohasem fejezték be, a templom tükrözött L alakú maradt.

A hivatalos verzió szerint a missziót a ferences minorita rendi Junipero Serra atya alapította. Serrát  1769-ben azzal a szándékkal küldték át Spanyolországból, hogy terjessze az igét az akkor spanyol fennhatóság alatt álló Alta Californiában.


Ez az iskola a templommal szemben.


A kereszt alakúra tervezett templom két hajója. Jobbra a kereszt hosszú szára, balra a megépült mellékhajó.

Alapításakor 1772-ben ez volt az ötödik kaliforniai misszió, amit St. Louis toulouse-i érsekről neveztek el. A korábbi négyet északabbra telepítették. 1772-ben éhínség súlytotta a misszionárusokat ezért vadász expedíciót küldtek erre a területre, amit akkoriban a medvék földjének neveztek. Az expedíció feltöltötte az éléskamrákat medvehússal, aminek egy részét a barátok a Chumash őslakókkal vetőmagra cserélték. Ekkor határozta el Serra, hogy a medvék földjére is telepít egy missziót.

Ide jött, celebrált egy misét a San Louis Creek partján, aztán visszament, hátrahagyva egy barátot, öt katonát és két friss tanítványt, hogy fúrjanak faragjanak valamit. Azok neki is láttak és a helyi Chumash indiánok segítségével fából összetákolzak ezt-azt, ami mindig leégett, így lassan átálltak a vályog és cserép használatára. Rövid 20 évvel később már a misszió néhány barakkból állt, ahol el lehetett lakni, volt raktár és malom.


Minden egyes gyertya egy lélek megmentéséért indított fohász.

A mexikói függetlenség kikiáltása, 1821 után a missziót államosították és a földjeit értékesítették, épületeit a civil hatóságok használták börtönnek, bíróságnak, ami éppen kellett. Miután 1850-ben Kalifornia az USA fennghatósága alá került, az egyház visszakapta az ingatlant, ami ezt követően lassan tovább épülgetett, egészen 1948-ig, amikor is beköszöntött a fent említett motorizáció. Ritka, hogy egy helynek itt az USA-ban ilyen hosszú története lenne.


Faburkolatú mennyezet, virágminta az oldalfalakon. Ez a kereszt hosszú szára a főbejárattal a hátunk mögött.

A misszió történetében lapozgatva még fontos dátumnak tartják 1998-at, amikor megjelent a weboldaluk az Interneten, és 2003-mat, amikor “drámai revitalizálták” a weboldalukat. A misszió akkor már 2.200 környékbeli család lelki támogatásáért volt felelős.


A misszió udvara a harangokkal. Praktikus, hogy nem kell magasra mászni egy kis kongatásért.


Junipero Serra emléktábla. 


Útvonal tervezés.

A minoriták kertje tele van szebbnél szebb növényekkel. Cicával tippeket gyűjtöttünk otthoni kertünk idén esedékes revitalizációjához.


Papagájvirág a misszió kertjében.


Ez valami helyi cucc. Fogalmam sincs mi a neve, de nagyon jól néz ki.


Ezt felismerem. Azt hiszem … talán … rózsa?

A templom főbejárata a parkolóval szemközti oldalon van. Előtte széles sétáló utca húzódik. Odébb egy kisebb medencében bronzmackók pancsolnak. Az egykori medvék földjére már csak ők emlélkeztetnek.


A templom és a misszió főbejárata.


Szuvenír shop.

Santa Maria

A misszióban, a béke szigetén nagyjából egy órát töltöttünk és a 101-esen folytattuk utunkat. Az út kikanyarodik a tengerpartra, majd Grover Beachnél újra eltávolodik kelet felé és Santa Maria felé veszi az irányt. Mindössze 50 km-t tettünk meg Santa Mariáig, ahol feltöltöttük missziónk készleteit. Ez első sorban benzint jelentett egy Chevron kútnál, kevés innivalót és a közeli autós boltban egy pár bikázó kábelt, hogy Gábor GS-ét ne kelljen tologatni, ha ismét meg akarna állni.


Nem mindenkinek volt aznap épp jó napja.


A Boomers vidámpark vállalkozás. Most épp a Santa Maria mellett épült park mellett mentünk el.


A Chevron kútnál Santa Mariában.


Az autósbolt előtt Santa Mariában.


Egy közeli építkezésnél megfigyeltük, ahogy a különleges épület formákat pozdorjából kialakítják. Itt minden épület ilyen könnyű szerkezetes.

Cuyama Highway

Santa Mariától kelet felé indultunk a 106-os úton egy kis kitérőre keresztezve a Twichell-víztározót, a Cuyama folyó mentén, majd vissza a Tepusquest road-on. A kitérő nem volt nagy kaland, átlagos amerikai táj. A legérdekesebb az volt benne, hogy egy útépítés miatt hosszan várakoztattak minket.


Jelentsd fel az ittas vezetőket! Hívd a 911-et! Gyakori tábla az amerikai utak mentén.


Előttünk félpályás útlezárás.

Mögöttünk egy európai házaspár állt meg, akik San Farnciscóban bérelték a kis Hondát, hogy néhány napot motorozgassanak a környéken.


Várunk.

Az útépítés impresszív volt. Nagyon hosszú teherautó sor hozta az alapanyagokat, amit a sor elején óriási, hangosan brummogó gépek úttestté varázsoltak. Az építkezéshez az út felét lezárták és egy felvezető autó rohangált ide-oda, amely a várakozó kocsisorokat átvezette az építkezési területen. az egész nagyon jól szervezettnek tűnt.


Teherautók hosszú sora hozza az alapanyagot.


Postaládák


Nagyjából iyen látvány kísért minket végig a mellékutakon.

Amikor visszatértünk a 101-esre Los Alamos következett. Nos az ismerős név most alkalmat adhatna rá, hogy egy kicsit elmerengjünk az Egyesült Államok, Kanada és Nagy-Britannia által szponzorált 1942 és 46 között aktív Manhattan projektről. Ennek köszönhetjük az atombombát, amit Indiana Jones is csak úgy élt túl, hogy egy hűtőszekrénybe bújt előle. A projektet Rosevelt elnők indította el (ezt szokta kérdezni a Rákóczi Feri a Mi megy, mi marad-ban) Einstein és Szilárd Leó levelén felbuzdulva, amelyben a náci fegyverkezési veszélyre hívták fel az elnök figyelmét. A projekt 130 ezer embert foglalkoztatott és 2 milliárd (2.000.000.000) dollárba került. A kutatóközpont a új-mexikói Los Alamosban volt, tehát nem itt a kaliforniai Los Alamosban, amely egy csupán 500 háztartást számláló csendes kis falu.


Solvangról már messziről látszik, hogy nem mindennapi hely. 

Solvang

A US101 Buellton előtt elhagyja a 154-est és délre fordul, mi pedig követtük egészen Buelltonig, ott viszont elmentünk balra Solvang (34.59389°N 120.13972°W) felé. Solvang egy különleges kis szuvenír település. Dán közösség lakik itt, akik a napsütötte mezőkről nevezték el nagyjából 5 ezer lakosú falujukat és igyekeznek megőrizni a dán hagyományokat. Solvang az Egyesült Államok dán fővárosa.

A települést 1911-ben alapították, tehát mostanában lesz 100 éves. Több szélmalom, fagerenda szerkezetes házak, a dán mesemondó Hans Christian Andersen szobra, a koppenhágai körtorony kicsinyített mása, Hamlet hotel és számtalan kis üzlet, látványpékség, kávézó, piac rengeteg virággal.


Solvang a koppenhágai sellő képével üdvözöl.


Szélmalmocska hívogat a városszéli motelbe.

A dán provinciális építészeti hagyományok felelevenítésének ötlete csak a II. Világháború után született. Egy Ferdinand Sorensen nevű helyi lakos egy dániai látogatás után átalakította a házát, majd megépítette az első szélmalmot. Később egy Earl Petersen nevű építész kezdte el átalakítani az épületeket ilyen stílusban, aztán a gerendás házak sokasodni kezdtek és mára az egész falu egy nagyjából egységes turista látványossággá vált.


Háttérben a körtorony mása.


Jellegzetes dán épületek.


Lakberendezési bolt ismerős hangulattal.


Paula palacsinázója.


Egy látványpékség cégére.


Ugyanez motorral.


Hopp egy Mercedes SLK roadster! Jó lesz előtérnek.


Olk mintha egy film díszletei lennének..

 
A szálloda minden apartmanja egy miniház.


Sziklás-hegység csokoládégyár.

Solvang király. Ha arra jártok semmiképp ne hagyjátok ki. Nekünk nem egész két óránk jutott rá, de bőven megérne egy fél napot, talán egy éjszakázást is.

Solvang Vintage Motorcycle Museum

Amíg a többiek kávéztak és sütiztek én nyakamba vettem a várost és igyekeztem mindent lefényképezni. Ráakadtam egy információs irodára, ahol megtudtam, hogy a közelünkben van egy motorkerékpár múzeum. Az idősebb hölgy a pultnál nagyon rendes volt, mondta, hogy a múzeum zárva van ugyan, de a kedvünkért kinyittatja egy fél órán belül. Visszaszaladtam a kávézóba, gyorsan bekaptam egy sütit és egy kávét, aztán elsétáltunk a Solvang Vintage Motorcycle múzeumig. Pont akkor nyitottak ki a kedvünkért.

A múzeum Dr. Virgil Elings magángyűjteménye, amely 1910-től napjainkig sokféle gépet bemutat, de van egy kis elhajlása a versenymotorok felé. Dr. Elings 20 éve gyűjtögeti a motorokat, ő és a fia emellett az oldtimer motorokkal versenyeznek is. Több gyártó híres darabjait szemlélhetjük meg, egyebek mellett olyanokét mint az AJS, BMW, Ducati, Gilera, Matchless, Moto Guzzi, MV, Norton, Triumph, Velocette vagy a Vincent. Időnként váltogatják a kiállítási darabokat és adják-veszik is a motorokat, amint ez a nagy gonddal kivitelezett weboldalukon is látszik. Minden érdekesebb darabot megnézhetünk a weben is egy rövid ismertetővel.

Azonnal nekiestem a múzeumnak és igyekeztem mindent először természetes fényben lefényképezni, aztán mentem egy második kört vakuval is. Fél óra alatt mindössze kb. 250 képet sikerült összehozni, ami nagyjából 7 másodperc/kép teljesítménynek felel meg, így a minőségre és a beállításra sok időm nem maradt.


AMC Matchless G50 1960.

Az brit AMC második, a korábbi AJS 7R modellnél sikeresebb versenygépe. A z AJS és a Matchless mindketten az AMC tulajdonában voltak (Associated Motorcycle Company).


Moto Guzzi 500cc DOHC V8 1955.

A Moto Guzzi 8 hengeres motorja 1955-ből. Ez volt az egyetlen 8 hengeres eddig a grand prix történelemben. Az egyhengereseket a Gilera 4 hengeresei kezdték megverni, ezért kezdtek 6 hengerrel kiísérletezni, majd felmentek 8-ig. Kora kétségkívül leggyorsabb motorkerékpárja kb. 290 km/h sebességre volt képes. 1957-ben abbahagyták a gyártását, mert szeles időben a gép nagyon borulékony volt és ebből sok baleset származott. Ezen a replikán nics rajta a hatalmas idom amely a motor teljes elejét beborította nagyjából a hátsó kerékig úgy, hogy az első kereket is szinte teljesen eltakarta.


Harley-Davidson JDH 1929.

1929-ben a gazdasági válság kezdetén készült. A JDH-ból a H az erőforrás versenyzés célú kivitelezésére utal. Nagyjából 100 ilyen motor készült.


Buell 1200RR 1990.

Eric Buell szenvedélye volt a motorkerékpár építés és elhatározta, hogy épít egyet a Harley-Davidson XR1000 motorblokkjára. A projekt közepén a Harley gyár leállította a motortípus gyártását, így Eric kénytelen volt a Sportster 1200 cm3-es blokkját felhasználni. Buell folytatta a sportmotorok gyártását Harley blokkokkal és a vállalatát végül a Harley felvásárolta.


Harley Davidson RR2501974.

Az RR250-es nem egy tipikus Harley-Davidson. Abból az időből származik, amikor az AMF (American Manufacturing Foundries) volt a Harley tulajdonosa, és megvették az olasz Aermacchi céget, hogy kisebb motorokat építsenek. Az Aermacchi tervezői értettek a sportmotorokhoz és ezek a 250 és 350 cm3-es változatban épített gépek összesen négy országúti világbajnokságot nyertek 1974 és 76 között.


Ducati 1974.

Egyika a híres V kettes modelleknek, amelyeknél a hengerek által bezárt szg 90 fok volt a jobb kiegyensúlyozás miatt.


Norton Manx 1939.

A brit egyhengeres 500 cm3-es Norton Manx a háború előtti időszak egyik sikeres versenygépe volt. Világbajnokságokat is nyert, amíg meg nem jelentek a négyhengeres japán motorok.


Emléktárgyak.


Indian Chief 1946.

Az Indiánt mélyen lenyúló sárvédőjéről lehet felismerni. A Chief nevű modellt, vagyis az indián főnököt 1922 és 1953 között gyártották. Ezt követően az Indian abbahagyta a saját motorok gyártását és angol motorokat kezdett forgalmazni az Indian név alatt.


Mars 1000 1921-ből.

A német Marsból kevés eredeti maradt meg, ez egy reprodukció. Az 1000 cm3-es motort Maybach tervezte. Érdekessége a dupla láncmeghajtás, amellyel sebességet lehetett váltani, de ezt csak a táblán olvastam, mert a burkolat miatt a meghajtást nem lehetett látni.


BSA Super Rocket 1958.

1958-ra már úgy tűnik keztek kifogyni a szuperlativuszokból a BSA-nál (Birmingham Small Arms). Mindenesetre Super Rocket a késői 50-es évek egyik superbike-ja volt.


A többiek is nagyon élvezték a kiállítást.


Egy másik turista kevesebb csomaggal, de annál több lóerővel.


Solvang parkolója. Az árnyékba húzódtam, az meg odébb húzódott

Cold Spring-kanyon

Solvang után a Santa Ynez Indián Rezervátumon kersztül keletre indultunk a US101 alternatívájaként szolgáló 154-es úton, amit úgy is emlegetnek, mint Chumash Highway. Elhúztunk a Cachuma-tó mellett és letértünk balra a Stagecoeach Roadra (Postakocsi út), amely a Cold Spring-kanyonba visz (Hideg Forrás-kanyon). A 154-es egyenesen száguld tovább és a szédítő magasságokban a Cold Spring Canyon Arch Bridge-en át keresztezi a hegyeket.

A Kelly Creek mentén átmentünk az impresszív híd alatt (34°31′33.81″N 119°50′4.53″W), amely Santa Barbarát köti össze Santa Ynezzel az Ynez-hegységben a Cold Spring-kanyon felett. A hidat 1963-ban adták át és számos díjat nyert a műszaki megoldásáért. Az egyik legnagyobb fesztávolságú boltíves híd a világon, 350 métert ugrik két alátámasztás között. Összesen 370 m hosszú. A híd manapság az öngyilkosok relatív nagy száma miatt okoz gondot.Santa Barbara illetékes hatóságának.

A híd után mindössze 600 méternyire álltunk meg. Az egykori postakocsi út 1886-ban alapított állomása ma Cold Spring Tavern néven bár és étterem, amely arról híres, hogy itt több mint száz éve semmi sem változott. Annak idején a postakocsik itt álltak meg, hogy lovakat cseréljenek és befogjanak két plusz lovat, amelyekkel aztán megmászták a hegyeket. Az utasok közben a régi vadnyugat pompás ételeiből válogathattak. A tulajdonosok azóta is sorban nagy gondot fordítottak az épületek eredeti formájának megőrzésére. 1941-ben vásárolta meg Adelaide Ovington és lánya Audrey, akik étteremmé alakították. A helyet sok híresség és hollywoodi sztár látogatta, Audrey szerint azért, mert sohasem reklámozták. Filmeket és televíziós programokat forgattak a száz éves épületekben.

Az új tulajdonosok, Joy Ovington Wilson férje Wayne is ígéretet tettek arra, hogy folytatják a hagyományokat és megőrzik a hely szellemét. A Cold Spring Tavern ma is divatos hely, amikor mi jöttünk akkor is épp egy rock banda készült az esti koncertjére. Az étlapjuk sokféle vadételt tartalmaz. Megittunk egy-egy nagy pohár üdítőt egy-egy “refillel”. A literes pohár nagynak látszik, de tele van jégkockákkal, és a kevés közéjük szorolt üdítő  a szívószálon keresztül egy szippantással kiugrik. Ezért van a refill (ingyenes utántöltés), amely itt szigorúan csak egyszer volt igényelhető a kis fekete hajú, gazdagon tetovált, husi felszolgálólánytól.


A Cold Spring Tavern kívülről …


… a Cold Spring Tavern belülről …

Egy régi fafaragás a kandalló fölött arról mesél, hogy “egy óraütés a szoba szívverése, és ez teszi teljessé, de a kandalló, legyen az tégla, vagy kő a szoba örök lelke”. A lírai faragott feirat felett egy kinyújtott nyelvű vadisznó lóg. A falon mindenhol kitömött állatfejek riogatják a vendégeket.


… és mégegyszer belülről …


… és mégegyszer kívülről.

Santa Monica felé

Még egy darabig élveztük az árnyas fák között kanyargó régi postakocsi utat, aztán visszatértünk a 154-esre. Ezen Santa Barbarába gurultunk be, ahonnan ismét a 101-es főúton haladtunk tovább, most már nagyobb tempóval Los Angeles felé. A 101-es itt a tengerparton fut, végig egy vasútvonalat kerülgetve. A tengerpart már laposabb, hosszú homokos beach-ek követik egymást, némelyik parkolóhelyekkel, némelyik lakókocsi sorral. Sorban elhagytuk Carpinteriát, Venturát és Oxnardot, Malibut, majd az est leszálltával együtt befutottunk a nyüzsgő Santa Monicába.


Még magasan a tenger felett járunk.


Ilyen a kilátás a hegyről.


Elhagyjuk a Los Padres-erdő természetvédelmi területet.


A kollégája már bírságol.


Dupla bírság jár, ha itt vétesz el egy közlekedési szabályt.


Ismét a Hwy 101-esen.


A vonatok robusztus nagy vasak és állati hosszúak. Mindegyikhez két mozdony kell. 


Tengerparti lakókocsisor Los Angeles közelében.


Végeláthatatlan homokos tengerpart parkolóhelyekkel. Már esteledik, ilyenkor kevesen vannak.

A Travelodge, ahol megszálltunk kb. 4 km-re van a tengerparttól. Egyszerű, de kényelmes helynek tűnt. Ledobáltuk a holminkat és rögtön elmentünk valami ennivalót keresni. Már nagyon éhes voltam és az utóbbi 170 km-t úgy tettük meg, hogy nem is ittunk semmit. Legszívesebben ráugrottam volna az első gyorsétteremre, de a társaság inkább a közeli Lares mexikói étterem mellett döntött. Az étteremben hangos zenekar járkált ide-oda és mindenkinek elpengették, elfújták, elrázták a nótáját, amíg a vacsira vártunk. Én inkább fogtam a sörömet és kiosontam az épületből, de egy mexikói utánam jött és udvariasan vissza tessékelt. Az utcán tilos az alkohol fogyasztás és az evés. A kirakatba kiragasztott tábla mutatja is: “No outside food or drink allowed. Thank you!!!”


Travelodge Santa Monica.


A Wienerschnitzel gyorsétterem a Travelodge szomszédságában. Itt is ehettünk volna egy hamburgert.


A mexikói étterem.

A Larest általában nagyon jó étteremnek értékelik. Nagyszerű a frissen készült meleg chips és a salsa, gondosan készítik és tálalják az ételeket. Azt hiszem valami tésztát kértem. Így utólag most inkább a Chicken Mole Enchilada tálat próbálnám ki és bedobnék egy margaritát is a sör mellé. Most már mindegy – így is jól aludtam.


A Lares mexikói étterem cégére.

Előző rész    Folytatás    Első rész

Agárdi György, 2011. március

Tags: ,

Még nincs komment.

Szólj hozzá!