Korzika Gálos Csabával

“Tisztelt Szerkesztők!

A lassan megnyúló esték hangulatában arra vetemedtem, hogy lepötyögjem (eredetileg csak úgy magamnak) nyári korzikai utazásunk élményeit. Főleg arra voltam kíváncsi, hogy pár hónap távlatából miként idézem fel az útközben történteket. Régóta olvasom a motorostura.hu oldalt és arra gondoltam, hogy beküldöm nektek firkálmányomat. …

Motoros üdvözlettel: Gálos Csaba”

 Korzikai motorostúra 2007. július

Előkészületek: Zsenge gyerekkoromtól motorozom. Ráadásul már babettás időszakomban is a túrázást részesítettem előnyben a faluban való körözgetéssel szemben. Később is megmaradtam ennél a műfajnál, csak a távok és az úti célok alkalmazkodtak az aktuális gép méretéhez és teljesítményéhez. 2006 tavaszán jutottam hozzá első “igazi” túramotoromhoz, egy Yamaha TDM-900-hoz. Ezzel együtt a világ is szélesebbre tárta előttünk kapuit. Merthogy innentől kezdve életem párja is rendszeres vendég lett a hátsó ülésen. Észak és Nyugat-Magyarország, Szlovénia és Ausztria hegyvidékei, mind-mind rendszeres és visszatérő szereplői lettek egy-két nappal megtoldott hétvégéinknek. Habár az elmúlt telet sikerült teljesen végig motorozni, már kora tavasszal érlelődött bennünk a gondolat egy kiadósabb (nem a szokásos 2-3 napos és 1000 km-es) túrával a középpontban. Motomix magazin túrarovatával keltem és a motorostura.hu-val feküdtem. Átgondolva minden lehetőséget, amit a családi költségvetés és a szülők jóindulata elbír. Ezen kiruccanások alkalmával ugyanis rájuk marad két fiugyermekünk felügyeletének édes terhe. Én mentem volna Északnak, de egyrészt a rövid időtartam (max. kilenc munkamentes nap), másrészt Feleség Nap-imádata miatt inkább Délt választottuk. Sok, éjszakába nyúló motorrad-tourenplaner tanulmányozás és az olvasott élmények miatt kimondásra került a célpont neve: KORZIKA!

A fent említett útvonaltervezőt jó szívvel ajánlom mindenkinek, korábbi gurulásainkkor is nagy segítségünkre volt rendkívül gazdag háttérinformáció tárával. Szervizek, márkakereskedések, szállodák, kempingek, látványutak, stb. adataival, elérhetőségeivel.
Megindult a szervezés, hogy lehetőleg minden simán menjen út közben. Kompjegy-rendelés a Mahart-on keresztül zajlott, csekély költség felszámolása mellett nekünk csak át kellett venni a jegyeket a postástól. Térképrendelés a neten, hogy legyen mit összefirkálni és szanaszét hajtogatni útközben. Nemzetközi igazolás kikérése a biztosítótól a kötelező meglétéről és teljes körű utasbiztosítás váltása (már csak kabalából is megéri).

Motor felkészítése a nem mindennapos megpróbáltatásokra. Lánc-szett csere + teljes átvizsgálás, blokkból hiányzó csavar pótlása és összes társának ellenőrzése, doboztartók kötéseinek, csavarjainak kontrollja.

Nemzeti lobogónk felszerelésétől nem tekinthettem el, ami jár az jár! Szóval megpróbáltam minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy utunk pozitív értelemben legyen életre szóló élmény.

 Első nap, július 21.

Korai ébredés, kései kelés. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott. Este kikészített motyók fel-, be-, rá-, alá és fölé málházása. Nem egyszerű. Főleg, hogy Feleség Octavia csomagtartóhoz szokott. Kisebb közelharcok árán sikerült megegyeznünk a mennyiségben. Megkapta az egyik dobozt és kész. Amúgy hihetetlen, hogy a 2×40 literes oldaldobozok a 48 literes hátsó dobozzal, plusz a 2 db Louis-zsák (35 és 70 liter) + emeletes tanktáska (30 l) összeállítás micsoda mennyiségű cuccot képes elnyelni. Csak szegény motor bírja ki. Nagyjából 50 kilóval több a terhelése, mint a papír szerinti maximum.


Útra készen

Az indulással nem késtünk többet a szokásos néhány óránál. Érzékeny búcsú gyerekektől, szülőktől, kutyáktól, de végre kopik alattunk az aszfalt, rohannak visszafelé az ismerős kátyúk a szlovén határ felé vezető úton. Maribort kikerülve irány át a sógorokhoz. A 69-est nem szabad kihagyni. Viszont hamar rájövök, hogy a többlet tömeggel észnél kell lenni a szűkebb és a gyors kanyarokban egyaránt. Nagyon sokat veszít a gép a stabil úttartásából, hiába a futóműállítással való próbálkozás, csak tolja kifelé az elejét. Nem életveszélyes, de számon kell tartani. Úti tervem Lavamünd után Dél felé, Ferlachnál át a határon és Bledben sátrat verni. A körülmények hatására ezen változtatni kell. Rengeteg időnk van, az egész út tervezésébe két stabil pont lett beépítve. Komp indulás oda és vissza. A többi szabadon választott. Ide kívánkozó megjegyzés, hogy sokat töprengtem azon, vajon szabad-e ilyen hosszú útra egy motorral elindulni? Sok szól amellett, hogy nem. Mi van, ha történik valami váratlan esemény? Baleset vagy műszaki hiba, lopás vagy más előre nem látható dolog. Ilyenkor idegenben az emberfia nagyon el tudja hagyni magát. Másik oldalon viszont mérlegre kerül a korlátlan szabadság érzése, amit bármilyen kicsi alkalmazkodási kényszer képes elrontani. Ezen az úton ezt maradéktalanul sikerült kiélveznünk, de ez nem jelenti azt, hogy legközelebb ne osztanánk meg élményeinket másokkal is.

Nem sokkal Ferlach előtt találunk egy nagyon szimpatikus kempinget ami a Rosental nevet viseli. Olcsó az éjszakázók számára, ha másnap reggel 10 óráig elutaznak. Ezen felül patyolat tiszta vizesblokk és környezet várja a táborozót. És színvonalas, kempingekben szokatlan étterme is van. El is határozzuk, hogy jövő nyáron ide hozzuk a puckokat pár napra. Tavacska, csúszda, szuper játszótér és Pazar környezet.


Camping Rosental

 Második nap, július 22.

Még alszik a táborozó közönség, mikor mi már bontjuk sátrunkat egy kiadós séta és fotózás után. Előkerülnek a vastag holmik, a Loiblpass útjának könnyelműség lenne korán reggel nyári felszerelésben nekivágni. Kis zűrt okoz, hogy több elterelés is van a megszokott úton, de kis idő múlva már a szlovén oldalon gurulunk lefelé. Tankolás és kávé Trzic-ben, majd irány a Triglav park szerpentinje. Itt még nem jártunk korábban, ennek megfelelően lenyűgöz a látvány és a számozott hajtűkanyarok perverz kavalkádja. Természetesen úton-útfélen meg kell álljak, hogy F. fotózhasson. Az egymás közötti kommunikációt egy pár ScalaRider cucc biztosítja, amit a pesti kiállításon erőltetett rám egy kereskedő, áldott legyen a neve. Egyetlen hibája van, a Schubert C2-hez túl rövid a mikrofon szára, így néha igazgatni kell menet közben és a sisak lezárásakor is gyakran odacsípem.

Kobaridnál lépünk át taljánföldre. Meglepődöm az aprólékos útlevélvizsgálaton. Majdnem olyan volt, mint ’76-ban az NSZK-NDK határon. Csak olasz kollégáik mellőzik a testüregek alaposabb vizsgálatát. Udine mellet elhúzva irány a tengerparti úton Velence. Az odaúton lehetőleg mellőztük az autópálya használatot, így a vele közel párhuzamosan szaladó főúton haladtunk. A lagúnák városa melletti dugót túlélve (véletlenül elbambultam és egyszer csak egy autópályán találtuk magunkat, ahol a felfestett két sávban négy!! oszlopban “haladt” a végeláthatatlan kocsisor) a parti úton hasítottunk lefelé, hogy haladjunk is, de még időben találjunk kempinget is. Erre nagyobb az esély itt, mint az ország belsejében. Az eléggé egyhangú Po-alföldön nem túl élvezetes a motorozás, de az időnként előbukkanó tenger és a lagúnák színesítik a táj látványát. Lido di Spina-ban a Mare Pineta kempinget választjuk. Az ügyeletes fiú a recepción megkérdezi, hogy mekkora a sátrunk. Válaszomat (-kicsi-) nem sokára nagyon megbánom. Hosszas kacskaringózás után rábök egy akkora placcra, amin tisztességes népek még temetkezni sem állnak neki, nemhogy sátrat verni. De sajnos komolyan gondolja. Kipakolás közben többször átgázolok a szomszédok gyerekein vagy vacsoráján, de ez ott szemmel láthatóan senkit sem zavar. Olyan tökélyre fejlesztették az egymás szájába való belebámulást, hogy az valami hihetetlen.


Olasz camp a’la getto (Mare Pineta)

Este kiadós séta, majd a fáradalmak enyhítésére egy hatalmas pizza. Éjfél körül érünk vissza, éktelen zaj a kempingben. Felkutatjuk az eredőjét és nekem lezsibbad az öntudatom. Kb. 30 gyerek és mégannyi felnőtt részvételével vidám, Mónika show jellegű esztrádműsor zajlik énekkel, zenével és tánccal. Éjfélkor! Az osztrákoknál este tíz után arra is görbén néznek aki hangosabban húz ki egy borosdugót a kelleténél, nálunk szó nélkül pofán is vágják az illetőt. Olaszéknál meg midnájt babazsúr. Hiába, ahány ház………

 Harmadik nap, júli 23.

Egyre javuló részidejű rámolás után a lovak az ország belseje felé fordulnak, mai penzum átkelés a hegyeken, városnézés Pisában. Forli’-tól Firenze-ig megpróbálom megtalálni a leg eldugottabb szerpentineket, legtöbbször sikerrel. Az utak minősége nem első osztályú, de túrázásra bőven elég. Olasz filmekben látott falvakon megyünk át, ahol az élet az utcán és a teraszokon zajlik. Megállunk kávézni egy olyan helyen, ahol a széken ülve elérhetném a mellettem menő autót. Szemben velünk árnyékos párkány alatt helybéli öregek beszélgetnek. Amúgy Fellinisen, olasz módra. Talán még most is visszhangzik. Pedig szemmel láthatóan jól kijöttek egymással. Firenzét legközelebbre tervezzük, most “csak” átmegyünk rajta. Kifogjuk a szieszta idő végét. Totális káosz, mindenki magáért harcol. Többször vakon megyünk, a közlekedési információ nem az erős oldaluk. Innen Pisáig autóút vezet egy betonteknőben. Utólag visszatekintve ez volt az egyetlen része az útnak, amit kihagyhattunk volna. Ha nem lennék kopasz, itt megőszültem volna. F. sem nagyon akart beszélgetni velem, csak szorított izomból. Egyszer minden jónak, így a beton speedway-nek is vége szakad. Pisaban találkozunk önkéntes száműzetését itt töltő unokaöcsémmel, aki vállalja az idegenvezető hálátlan és állandóan kritizált szerepét. Szegénykém frissen végzett vadgazda-mérnök diplomával füvet és sövényt nyír egy parkkezelő vállalkozásnál napi 10-12 órában, hogy vissza tudja fizetni a diákhitelét. Kötelező “görbe karó és egyebek” nézés után célkeresztben Livorno. Megkeressük a hatalmas kikötőben a holnapi behajózás helyét, majd szállás után nézünk. Nem messze a város alatt a parton éjszakázunk a Camping Miramare-ban. A szállást még este rendezzük, a recepciós hölgy megesküszik Máriára, hogy reggel hatkor lesz aki kienged bennünket a kapun.

 Negyedik nap, júli 24.

Könnyen ígérgetett, nem neki kellett felkelnie miattunk. Reggel persze senki sehol. Kopogok finoman, erősen majd állat módjára, de sikertelenül. Elképzeltem milyen következményei lennének, ha egy hülye recepciós spiné miatt lekésnénk a kompot, de nem volt túl vidám a többszörös emberölésért kiszabott pár száz év lehetősége egy talján börtönben. A túracsizmás ajtórugdalás végül bejött, fél hétkor előkúszott egy felháborodott nő és ordítozott velem egy kicsit, hogy nyitva hagyták a kiskaput, miért csapunk ilyen zajt az éjszaka közepén. A kiskapu volt is kb. 65 cm széles. Mikor interpretáltam neki, hogy talán meg lesz ütve korán reggel, kieresztett. A kompnál már nagy volt a nyüzsgés. F. kicsit feszülten nézett az események elé, lévén víziszonyos. Ha szőke lenne, elhitte volna, hogy csak térdig ér a víz a hajó alatt, de ez nála nem jött be. Útközben aztán kiengedett, tetszett neki a behajózási ceremónia, meg az is, hogy a várakozásával szemben nem imbolygott az a hatalmas monstrum. Igaz később azt is bevallotta, hogy sokkal kisebb dereglyére számított. Az út a fedélzeten üldögéléssel, sétával és persze fotózással telt.


Bastia, ahogy szemérmesen kibontakozik a ködből.

A pillanat, amikor megpillantja az ember a régen áhított ajándékot, semmihez sem hasonlítható. Csak álltunk a korlátnál és csodáltuk a felhők alól lassan előkandikáló panorámát. A kihajózás kicsit neccesebb volt a csúszós acélrámpák miatt, de egyszer csak Bastia főterén találtuk magunkat. Felületes városnézést követően (hazafelé terveztünk egy kiadósabbat) Délnek indultunk a part mellett. Eredeti elképzelés szerint a szigeten töltendő három éjszakát egy kempingben szándékoztunk letudni, de mint annyi más, ez sem így alakult. Az interneten talált anyag alapján csodálatos homokfövenyeket, türkizkék öblöket és ragyogó tisztaságú kempinget álmodtunk. Utóbbi hiányzott a valóságból. A reklámban négy csillaggal jelzett hely a való világban koszos volt és büdös. Volt olyan is, igaz csak három csillaggal, amelyikben pottyantós stílusú gondolkodó helység járta, hideg vízzel párosítva. Az egyéb körülményekről nem is szólva.

Végül csak elszántuk magunkat és a várostól nem messze vásznat bontottunk La Marana mellett. Jópofa volt, mikor talpig motorosruhában és bukókkal kezünkben bedübörögtünk a recepcióra, erre a kedves szőke csaj megkérdezi: Milyen járművel jöttek? Amúgy a motor az ablak előtt állt. Mivel nem volt kész tervünk az itt töltött időről, a térkép fölé hajolva töprengtünk a következő napon sátrunk előtt, mikor zászlónknak hála, odajött hozzánk egy magyar lány, aki mint kiderült, ifjú házasként sátras nászúton volt itt férjével már egy hete. Bejárták már az egész szigetet és az utolsó napjaikra itt vertek tábort. Sok érdekes és értékes információt kaptunk tőlük. Lelkünkre kötötték, hogy semmiképp sem hagyjuk ki Bonifaciot és Calvit. Innen már egyszerűbb volt a dolog, másnap körtúra a part mentén.

 Ötödik nap, júli 25.

Összepakolás nagy gyakorlattal és tűz Dél felé! Egy út menti kis élelmiszer boltban bevásárolunk reggelire valót (a helyi sonka a műfaj legjobbikai közül való, ez nem lehet vita tárgya) és nem sokkal később megtaláljuk az ideális helyet is az elfogyasztásához.


Reggeli a keleti part útja mellett.

Bonifaciot bűn lett volna kihagyni. Keresztül-kasul motorozzuk a várost, felmegyünk a kikötő mellett a valamikori erődig. Szerencsére motornak mindig lehet találni parkolót és még csak nem is büntetnek ha elfelejtek jegyet venni. Jót sétálunk körbe a falakon és a sziklákon. Még Szardínia is ide látszik, Pazar a kilátás a fehér sziklákra és a kikötő felett elterülő vízzel teli lapos medencékre.


Látkép Bonifacioban.

Rájöttem, hogy engem leginkább a színek nyűgöznek le. A tenger öbleinek sokféle kékje és zöldje, ami ráadásul más és más a Keleti és a Nyugati parton, számomra megunhatatlan téma.

A Nyugati parton kocogunk lassan felfelé tovább. Ajacciot kihagyjuk, amúgy sem vagyok oda a csucsikás kalapos köpcös császárért. Inkább habzsoljunk a természetből, amennyit csak bele lehet gyömöszölni a napba. A parti út a Porto előtti vörös színű szikla tornyokkal lenyűgöző. Persze a fényképezőgépből most fogyott ki a szufla, így ezekről nem készült kép. Sebaj, lesz miért visszamenni jövőre. A kamerát viszont felgumihálózom a tanktáskára. Nem egyszerű a menet közbeni operatőrködés, de túratempónál nem olyan veszélyes mint amilyennek látszik. Csodaszép film készült a legszebb szerpentinekről menet közben. Portoban akkora volt a tömeg, hogy nem igazán volt kedvünk ott letáborozni. Bíztam a térképben, több éjszakázó helyet is jelölt tovább Északon. Hiba volt. Már lemenőben volt a Nap a nagy víz felett és még nem találtunk meg egyet sem a jelzett helyek közül. Jó, nem estem volna kétségbe ha valahol a bozótban kellett volna aludni, de közbiztonságilag jobban éreztem volna magam valami kivilágított helyen, kerítés mögött. Már jó sötét volt kis holdvilág mellett, mikor csodák csodájára találtunk egy kempinget, ami szégyenszemre nemcsak hogy ott volt a valóságban, ahová a térkép jelölte, hanem minden korzikai kemping fekete bárányaként még nyitva is volt a fáradt vándorok számára. Ezek sem voltak takarításmániások, sem elkötelezett hívei a meleg vízzel való testi tisztálkodásnak, de ezeket az apró hiányosságokat most valahogy elnézőbben kezeltük. Legalább is én, F. kicsit depis lett a hidegvíztől.  A reggeli friss-ropogós bagett és az, hogy a recepciós (talán egyedüliként, míg a szigeten voltunk) beszélt németül, csak hab volt a tortán.

 Hatodik nap, júli 26.

Calviban sem csalódtunk, habár az igazat megvallva az olvasottak alapján nem is vártunk tőle túl sokat. Szép város, sok történelmi emlékkel és turistacsalogatóval. Hangulatos séta a kikötőben és környékén, majd kicsit a belső területek felé fordult a figyelmünk. Szép dolog a tengerpart, de én már nagyon vágytam a hegyek közé. Nem is kellett csalódnom, itt azt kaptam amit vártam. Egyik kanyar a másik után, fel a hegyre, le a völgybe. Addig, amíg csak akarjuk, a Monte Cinto Nemzeti Park igazán kitett magáért, hogy beteges kanyargás iránti vágyaimnak teret engedjen. Belgodore és Ponte Leccia érintésével tekeregtünk át a Keleti partra. Ezeken az utakon jöttem rá, hogy micsoda jó választás volt felrakatni a Metzeller Roadtec Z-6-os gumikat a gépre. Ráérezve a nagy tömeg és a megváltozott súlypont által megkövetelt stílusváltásra, olyant karcintottunk egész úton, hogy a murgacsíkok szinte teljesen eltűntek. Igazi élménymotorozás volt, érintve murvás hegyi hágót, völgyhosszan futó főutat és tapadós burkolatú igazán gyors szerpentint egyaránt. Ezen a szakaszon találkoztunk a legtöbb háziállattal, amelyek szabadon kószáltak, néha jól ránk ijesztve.

Újra beköltöztünk az első éjszakai kempingbe és beruccantunk Bastiába egy kiadósabb városnézésre. Megpróbáltuk kifosztani az első utunkba kerülő ajándékboltot, nagyot sétáltunk a kikötőben, beültünk vacsorázni a főtér egyik éttermének szabad teraszára és újfent próbáltuk megértetni a pincérrel, hogy azért mert nem beszéljük folyamatosan a franciát, még nem kell velünk ordítva beszélni, pláne franciául. Anyanyelvüket illető lokálpatriotizmusuk megdöbbentő. Ugyan gondolom turizmusból származó bevételük jelentős részét képezi keresetüknek, de akkor sem szólalnának meg semmilyen másik európai nyelven, ha egyértelműen látszik rajtuk, hogy értik a német vagy angol beszédet is.


Bastia főtere este

Ráadásul ez a pincér rekordot döntött lassúságból. A marha steak-re majd kerek egy órát vártunk. Kellett is kapkodnunk az evéssel, hogy a kempinget még nyitva érjük. Várakozás közben érkezett egy hatalmas komp a kikötőbe, rengeteg motorral fedélzetén. Bevallom kicsit irigykedve figyeltem az önfeledten kihajózó társaságot. Zömében sport gépekkel voltak, kevés csomaggal. Gondolom hétvégi kanyarvadászatra érkeztek. Itt szúrnám közbe, hogy meglepő volt számomra a nálunk méltatlanul mellőzőtt TDM-ek nagy száma a francia és holland motorosoknál. Itthon hetek is eltelnek anélkül, hogy egyet is látnék, ott naponta legalább 3-4 jött szembe, vagy állt mellettünk valamelyik parkolóban.

 Hetedik nap, júli 27.

Este már nagyjából összepakoltunk. Így reggeli fő tevékenységemként a napkelte levideózása lett megjelölve, amíg F. csomagol. Azért az nem semmi, hogy senkitől és semmitől sem zavartatva is sikerült lekésnem a nagy pillanatot kb. két perccel. Az eszem már a hazafelé vezető úton járt. Az, hogy a kemping sorompóján csak kisebb zökkenőkkel jutottunk át, már nem tudott lázba hozni. Mindegy, csak a komp ott legyen a helyén.

A kötelező matrica beszerzés és kikötői formaságok után rendben behajóztunk. Csak az volt furcsa, hogy itt most a motorokat engedték be utoljára a kamionokkal együtt, így mire biztonságban tudtam a gépet, már nem volt egyetlen fedélzeti ülőhely sem.

A hajón mindketten kicsit szótlanok és merengők vagyunk. Nem esik jól elmenni innen. Az vígasztal, hogy hiányoznak már a kölykök. Nekem nagyon, F.-nek kimondhatatlanul. Látom rajta. Még kikötés előtt meg is egyezünk, hogy a hátralévő utat két részre osztjuk és az eredetileg tervezett két éjszaka helyett megoldjuk egy alvással. Sajnos ehhez pályázni kell, pedig azt nem szeretek. Délben kötünk ki és nekivágunk a Livorno-Firenze-Bologna-Velence útnak. Velencénél már nem bírom tovább a pálya szépségeit, visszatérünk a parti főútra. Sok jót hallottunk Lignanoról, ott keresünk kempinget.

 Nyolcadik nap, júli 28.

Csodálkoznék, ha végre egy kempingből csak úgy kiengednének, minden külön műsor nélkül. Itt csak az útleveleinket nem találja a reggeli őr.  Azért innen is sikerült tovább állnunk. Már nagyon mehetnékünk volt, ez abból is látszott, hogy csak tankolni álltunk meg és szlovéniában autópályadíjat fizetni. Azt viszont elég sokszor. Érdekes a rendszer, úgy lehet miatta haladni mint a tangóharmonika. Kora délután értünk haza, sajgó derékkal és fájó hátsóval, 3500 km-el hátunk mögött. De milyen a motoros ember, már este arról beszéltünk, hogy mit hagytunk ki, mit kell jövőre bevenni a programba. Mer vissza kell mennünk az egyértelmű. Lesz viszont némi változás a mostanihoz képest. Mindenképen be kell szerezni egy jó GPS-t. Sokszor hiányzott és gondolom egyszerűbb mint az állandó térképhajtogatás. Magára a szigetre legalább öt éjszakát kell szánni, hogy ne csak egy körtúra férjen bele, hanem a belső, parttól távoli részeket is alaposabban be lehessen járni.
A kempingekben szerzett tapasztalatok után erős a gyanúm, hogy legközelebb valahol középtájon foglalunk magunknak szobát egy magánszálláson és onnan csillagtúrázunk.

Felejthetetlen hetet töltöttünk el ezen a túrán. De le a kalappal a TDM-900 előtt is. Zokszó nélkül tűrte a jelentős túlsúlyt, a magas hegyeket és az autópályát is. Egyetlen prüszkölés nélkül tette a dolgát, rendkívüli megbízhatóságról téve tanúbizonyságot. Tudom, hogy léteznek hosszú távú túrázásra alkalmasabb motorok, de ő szinte minden igényünket kielégíti. (Persze nézegetem az FJR-t és az R1200RT-t titokban és még a Pan Europeant is nagyon tetszik. De ezt nehogy elárulják neki, mert még számítok rá néhány nagyravágyó kaland megvalósításában.) Egyetlen említésre méltó hiányossága kényelem terén mutatkozik. Hiába kárpitoztattam át saját amorf igényeimhez az ülést, a hosszú út csak egy habbetétes bringás nadrág beiktatásával volt az elviselhetetlen érték felett egy vonásnyival.

Mindent egybevetve életem eddigi legnagyobb kalandja volt ez a túra. Igaz, hogy a megfelelő előkészítésnek legalább akkora szerepe van ebben, mint a szerencsés úti cél és időpont választásnak.

Már jönnek a rideg téli esték, a motor csak néha kerül elő rejtekéből, legfeljebb néhány pillantást kap lopva egy nagy sóhaj kíséretében, de ebben már benne van a következő tavasz és nyár számtalan ígérete és a végtelen álmodozás lehetősége is, ami képes megszépíteni a semmittevés unalmas óráit.

Azt hiszem az ünnepek után szép szolidan nekiállok a következő túra megálmodásának.

Képek és szöveg: Gálos Csaba, 2007. november

Tags: ,

No Responses to “Korzika Gálos Csabával”

  1. hardapa július 29, 2008 at 2:57 du. #

    Csabi gratula az úthoz és az ideihez is. Őszintén irigyellek, mivel nekem sajna nem adatik meg, mivel 27 éve nem ültem motoron 🙁 Remélem az ideiről is írsz valamit 🙂 Leendő sógorod: Laci 🙂

  2. Soós András december 12, 2007 at 12:55 du. #

    Gratulálok Szépen megírt élmények. Szinte láttam magam előtt a túrátokat. Igazad van a sátras-nál jobb azért a fix magán szállás. 48. évemet taposom újra felfedeztem 2 éve a motorozás határtalan szépségeit. 2008- ban is tervezünk a barátommal egy klassz utat.Mi a Tátrába mennénk 10 napra. Az idén belekóstoltunk. Szenzációs kaland. Baráti üdvözlettel ANDRÁS

  3. zizispáros(Riskó Gábor) december 6, 2007 at 8:28 du. #

    Gratulálunk a túrátokhoz!Hosszú idő után egy olyan írást olvashattunk,ami megegyezik a mi hozzáállásunkkal a motororozás mikéntjéhez.Egyedül a kihívásokkal szemben a messzi idegenben,a túrázás alatt felmerülő “gondok”amik nem is azok,mert benne van minden a pakliban:szállás gondok,időjárás,emberi tényezők.Visszagondolva ezek is mind mind élmények.Mi is motoroztunk minuszokban a nyáron,szakadó jégesőben,de ezekre nem sírva emlékezünk és ez a jó.Olvastunk olyan írást pont Korzikáról,amit egy hölgy írt mint utas,amit végig panaszkodott(sajgó fenék,egy kis eső,szállás, stb.).Az ilyen emberek csak azért mennek túrázni motorral,mert ez a “sikk” a “divat” szerintük.Ez az írás szerintünk az,ami tényleg a túrázás.Köszönjük szépen,hogy megosztottátok velünk ezeket az élményeket!!

  4. Kiss Krisztian december 6, 2007 at 8:30 de. #

    Gálos Úr! Ez maga a tökély. Most már mégjobban sajnálom, hogy nem együtt gurultunk. Téli estéken pedig azon imádkozom, hogy ne legyenek jövőre még jobban pénztárcát sújtó jármű- vagy egyéb adók!

  5. RTomi december 3, 2007 at 4:55 du. #

    Szia!
    Gratulálok az úthoz!
    Egyébként egyetértek Veled, otthon méltatlanul mellőzik a TDM-eket. Már az osztrák határt átlépve megsokszorozódik a számuk.

  6. UUB-389 december 2, 2007 at 7:28 du. #

    Nagyon jó elolvasni a történeteteket, remélem egyszer anyagi terveink közé befér egy ilyen motorozás.

Vélemény, hozzászólás?