Szlovénia kutyával

„…2007.szeptember.5. , szerda : Karintiában és környékén a hegyekben ma reggelre 30 centi hó esett, az ezer méter feletti területek csak hólánccal járhatóak, egy Magyar család eltévedt a hegyre felvezető úton a mély hóban…” Jó hogy két napja motoroztunk éppen ott – ragyogó napsütésben. Őrség, Szlovénia, Ausztria – három nap alatt.

Júniusi balesetem gyakorlatilag megsemmisítette idei motoros túráinkat, így szeptember elején alig 2500 km-t mutatott az áprilisban nullázott számláló. Ilyen csúfság mégsem eshet meg velünk – egyik este telefont ragadtunk,  Zsoltiék percek alatt találtak szállást a határszélen. (Lenti, Dennis panzió : 15.000.- / 4 fő/éj, zuhanyzóval, törölközővel, komoly reggelivel.)

 0. nap

Hétfőre szabit írtunk ki, péntek este meló után már úton voltunk Lenti felé. Az Őrségről már sokan sokfélét meséltek – nekünk a sötétben elő-előbújó állatok, és félórányi eső jutott aznapra. Lesz ez még jobb is, szögeztük le vacsora közben – melyet már a Dennisben fogyasztottunk. Reggel 7-kor fogunk kelni, nyolckor pedig irány Bled, és ezzel a rövid itinerrel bújtunk ágyba.

 1. nap

Talán hétalvó túra-társainknak is köszönhetően, de negyed kilenckor még a szobában fekszünk. Na ennyit Bledről. Kényelmes reggeli, lassan magunkhoz térünk, a navigációt és a térképet párhuzamosan nyaggatom valami értelmes, de közelebbi úti cél után kutatva. Végül eldöntöm hogy két-arasznyit fogunk ma menni, egyet oda, és egyet vissza. Balra lent Plitvicéig jut mutatóujjam – de a sok és unalmas autópályaszakasz elriaszt az ötlettől. Ellentétesen sorba jönnek a városok – Graz, Bruck, és hopp: Mariazell ! Ugyan az ujjam nem egészen ér oda, de kis csalással rábökök és már indulunk is. Enikő is felpattan a Banditra, ma feltétlenül külön motorral akar jönni: még nem sejti hogy eddigi motoros pályafutása leghosszabb etapja áll előtte. Zsolti is gyorsan kisakkozza – az erre a hétvégére túramotornak csúfolt – SRAD-ot, mi pedig a már megszokott mozdulattal csatoljuk fel a két kisebbik dobozt a ZiZire és start!

Az útépítések úgy terelnek minket hogy rövid úton Horvátországban kötünk ki, innen egy vargabetűvel vissza Szlovéniába, majd bő egy óra motorozás után Ausztriába. Élvezzük a hibátlan mellékutakat, rácsodálkozunk a gyönyörű zöld rétekre, igazi stressz-mentes utazás.

Grazban sikeresen elbökünk egy lehajtót az elkerülőn, és egy perc alatt a városközpontban találjuk magunkat. A többiek teljesen tanácstalanok, sőt egymást is elveszítik, de nekünk is elő kell kapni az eddig tanktáskában pihenő navit. Mivel tartója nem készült el az útra, gyakorlatilag a kabátom hátuljára rögzítjük – a gépből Andi csacsogja az apró mellékutcákat, a mögöttem ülő másik Andrea pedig tolmácsolja felém. Hasznos a szerkezet, szinte gyorsabban jutunk ki a forgatagból, mint ahogy belekerültünk. A várost elhagyva a zöld jelzésű utak még jobban csábítanak, egyre jobb hangulatban faljuk a kilométereket, és szükségünk is van a tempóra. Világosban szeretnénk visszaérni Magyarországra, és már délután három múlt.

Bruck környékén az egyre szebb utak, a sportmotorok látványa, és a motoros szimbólummal kiegészített „Langsam” táblák biztosítanak: jó helyen járunk. Még a rendőrök is engedékenyek, amikor a buszmegállóban lelünk helyet magunknak a kameraállvány rögzítésére tankon, ők pedig mellettünk haladnak el a terepjáróval.

Alapvető meglepetések értek minket fent a hegyen is – az utak minősége, az előzékeny közlekedési morál, és a tényszerű rendőrségi fellépés nagy meglepetés számunkra. Amikor a város kivezető szakaszán már az országútra készülünk tempónkkal, semmit nem szólnak: ők is látják hogy itt ’elfér’ a bő 60-as tempó az ötven helyett, igaz trafi sincs épp náluk. De amikor a Swiftes hátrafelé vakít a –teljesen feleslegesen bekapcsolt- ködlámpájával a szürkületben, olyan cintányérozással veti rá magát a Polizei feliratos autó, mintha a ’miskolci boniésklájd’ autóját lelték volna fel. Megjegyzem, magam sem tenném másképp.

Új menetrendünknek megfelelően csak délután állunk meg rövid étkezésre egy benzinkúton – komoly reggeli és finom vacsora mellett megtehetjük. Sok kilométert motorozhatunk a hegyekben, az éttermi ebédre szánt egy-két óra helyett. A lehető legnagyobb kört tesszük a fent, a többiek megelégednek a táj szépségével – így én egyedül indulok megtekinteni Mariazell főterét. Kár lett volna kihagyni, bánhatják hogy nem tartottak velem – én pedig azt bánom, hogy a fényképezőm náluk maradt, így egyetlen készült kép nélkül búcsúzom a pápalátogatásra készülő szentélytől.

Ez után osztrák szakaszt gyorsan letudjuk, észrevétlenül tudunk jól haladni a kifogástalan utakon. Mire sötét lett, újra az Őrség útjait faltuk – volna. Ugyanis a nap első olyan mellékútját sikerült megtalálnunk, ahol a felhordott sár mennyiségétől nem látszódott hogy hol kezdődik a padka, és ahol öt kilométeren át a lyukakba lapátolt sóderrel (!) javították ki a néhol méter hosszú gödröket. Megállapítjuk hogy motoros-menedékjogot fogunk másnap kérni a sógoroknál: az út minőségét látva már azt is értjük, hogy miért hívták a ’quad-osok paradicsom’- ának a környéket vendéglátóink.

Kilenc után érünk a szállásra, meglepetésünkre a szobánkban vár a meleg vacsora, a nap egyik fénypontja a komoly négyszemélyes tál és a forró zuhany.

 2. nap

Valóban korán kelünk, a Duna TV élő kitekintőjében csupa napfényes alpesi webkamerát látunk, így már kilenckor a határ felé motorozunk. Őriszentpétert még útba ejtjük, olyan szép helyeken suhanunk, hogy rendesen fájdalmat okoz itt hagyni ezt a gyönyörű országrészt. De nincs mese, ma sokat szeretnénk még látni. A határ túloldaláról visszafordulunk (vagy hat métert) az innenső bódéig pénzt váltani (Ausztriában vasárnap esélytelen ) és nagyjából egy lendülettel elgurulunk Klagenfurtig.

Közben jön az sms : Talma 20 pont, Faubel 0 pont – sokat lendít a hangulatunkon, vidáman folytatjuk utunkat, immár csupa zöld jelzésű mellékúton. Szemben már sok-sok utánfutós szerelvény érkezik, hol egy, hol két Harley-val az öt nap múlva kezdődő Faaker-See találkozóra. Zsolti minden áron MÁR MOST oda akar menni, csábítja a jól hangzó név – nem kis erőfeszítéssel lebeszélem róla… Kár lenne időt pazarolni, a még nem is éledező rendezvényre.

A többieknek még meg akartam mutatni a napsütésben szinte giccsesen szép Olasz-Osztrák határt, de helyette egy másik gyönyörű táblán akad meg a szemem : Wurzenpass balra. Utánfutós szerelvénnyel behajtani tilos.

Nem hosszú, nem is túlzottan magas az Osztrák-Szlovén átkelő falucskához vezető út, de meseszerű a környezete mindannyiunkat lenyűgöz.
Pár choppert még kikerülünk fölfelé menet, lefelé pedig minket érnek be az endurosok : ugyanis a szlovén oldal sajnos köszönőviszonyban sincs a fantasztikus állapotú és hangulatú Osztrák résszel. Benézünk Kranjska Gora-ba, – az első Szlovén város ami igazán tetszik – majd nekivágunk a Vrsic hágónak.

Mindenki óva intett szóban és írásban is minket ettől az úttól, miszerint sportmotorral kínszenvedés lesz ez a 15 kilométer. De valószínűleg a kinti közútkezelő is olvasta ezen sorokat : az út első felén vadonat új, hibátlan aszfaltot találunk, a dőlésszögnek néha az szab csak határt, hogy a kiálló sziklaperemen nehogy meghúzzuk az oldaldobozokat… Az év egyik legjobb on-boardját készítjük. Viszont a felfelé vezető 27 hajtűkanyar, ugyanennyi macskakővel lerakott szűk fordulót jelent. Amikor a KTM armada jött szembe, nem okozott gondot.

Mikor a német trike-os csapat, az már kicsit útban volt. A kanyarba bő-gázzal beeső kisbusz viszont komoly akadályként jelentkezik a szinte egysávos úton.

A hágó azonban minden kínszenvedést megér : ugyan már négy óra elmúlt, de nem tudunk betelni a látvánnyal. Közben Harley-s csapat érkezik, átlagéletkoruk túlzás nélkül duplája a miénknek. Épp vitalitásukat méltatjuk, mikor egyikőjük egészen fura angol akcentussal szólal meg. Közelebb lépek, elkerekedett szemekkel olvasom rendszámaikat: Netherland, Scotland.

Papírkutyák vagyunk nincs mese – szögezzük le gyorsan. Magunknak is hasonlóan tartalmas nyugdíjas kort álmodunk egy pillanatra és elindulunk Bled felé. Minden oldaláról lefényképezzük a tavat, a mólón energiát gyűjtve próbálunk felkészülni a monoton autópályára, és lassan útnak indulunk.

Vintgarra sajnos nem maradt időnk – egy következő túra keretében kell megnéznünk, pláne hogy a vasárnap esti csúcsforgalomban kb. egy órába telik az első húsz kilométer az autósor kikerülésével is. A pályán már gyors egymásutánban hagyjuk magunk mögött a városokat, mégis már sötétedik és még Maribort sem látjuk.

A pihenők egyre gyakoribbak, az útviszonyok folyamatosan romlanak, apró faluk tucatjain hajtunk át – egy örökkévalóságnak tűnik az utolsó két óra. A lányok már át-át ülnek a másik motorra menet közben : itt a szélvédelem, ott a lábtér ’csábítja’ az utast egy kis lazításra.
Aztán a semmi közepén nyúlfarknyi autópályára vezet az Igo, és a tábla is megerősíti: még 45 kilométer a határ.

Tíz után érjük el Rédicset, majd az alig félméteres járdán kerüljük ki a határ felé/felől veszteglő több száz(!) kamiont. Ha nem lett volna elég az elmúlt 750 kilométer, az utolsó ötre jutó szűk félóra végképp emlékezetessé teszi a napot. Tegnap csak Enikő írhatta fel a leghosszabb-nap-nyeregben ikont a naplójába, ma Zsolti is fejet kell hogy hajtson: a SRAD végképp levetkőzte az előítéleteket, ki lehetett bírni két személlyel is a 13 óra folyamatos motorozást a nyergében, és kényelmesebb volt, mint gondolta.

Valami hasonlót éreztünk Andreával két éve: egy ugyanilyen gyönyörű napon léptük át az 1000km / nap határt – a csoportos haladás tempóját látva, ezt újra kettesben útnak indulva fogjuk csak megdönteni.

Az ágyból még visszanézzük a napi on-board-ot – vagyis én csak az első felét. Még jót mosolygok a szikla peremétől egy centire elsuhanó oldaldobozomon, és mély álomba zuhanok. Álmomban is a kanyarokat falom, és közben az Easy Riders Ólomsúlyok nótája jár a fejemben, mikor hajnalban felébredek. Gyorsan leszögezem magamban, hogy észrevétlenül teljesült egy régi álom… (Aki látta a filmet az érti, aki nem az sürgősen pótolja!)

 3. nap

Mély nyomot hagyott az elmúlt két nap, és a megtett majd’ kétezer kilométer  bennünk. Majdnem dél van mire elindulunk a szállásról, de ráérünk. Ma szabadnapunk van még, hát kihasználjuk.

Lúcsia azt mondta, este nyolcra ideér a gonosz idő – vakon bízunk benne – tehát fél nyolcig van időnk hazaérni. Zalaegerszeg, Hévíz, a Szigligeti vár, Kapolcs – laza kirándulás a Balaton-felvidéken.

Míg Zsolti és Andi eltűnnek a várban, mi Enikővel a nyugalomnak rég nem tapasztalt formáját fedezzük fel a domb tövében : egy árnyas fa alól a fél Balcsit belátva tudunk elfeküdni kabátunkon, és igazán pihenni. Értékes pontja a napnak, sokáig ikonként gondolunk vissza rá.
Várpalota után még gondoskodunk róla, hogy a motorok el ne lustuljanak a nagy téli pihenő előtt, és hét körül tesszük a garázsba a gépeket.

Néhány fontos tapasztalattal gazdagabban értünk haza a három nap után: elfogyott a hátsó gumim. Idén végre a széle is, nem csak a közepe – és ráadásul kb. egyszerre.

Ez a szinte folyamatosan fent lévő három dobozt elnézve ez nem is rossz teljesítmény. Először mentem navigációval –ami nélkül lássuk be, ma talán illegális Graz-i bevándorlók lennénk- és először használtuk az új top case-t ami szintén megérte a befektetést. Tisztán látjuk teendőinket a télre: végleges megoldást kell találnunk a navira, tartósabb hátsó gumit kell beszereznem mint a Quick-Steel Motortól tesztelésre kapott Maxxis, (egyébként fantasztikus abroncs, de nekem a 7500 km egyszerűen kevés, még ha jobban is tapad mint túrásabb társai.) és kell egy kedvező szállást találnom az Olasz-Osztrák-Szlovén határon.

Mert jövőre ismételünk – akárhányan is vágunk neki újra.

Üdv
Kutya

Tags:

No Responses to “Szlovénia kutyával”

  1. V.István december 30, 2007 at 11:20 de. #

    Na, ez egy tömör, gyakorlatias válasz volt. Valami ilyet reméltem. Köszönet érte! Szivesen olvasnám mások tapasztalatait is a témában.

  2. kutya. december 28, 2007 at 5:04 du. #

    Csodák nincsenek. Ha CB1300 at vlasztottál, akkor a 10000-es gumicserét is választottad :-))

    De komolyra fordítva : a DiabloStrada hihetetlen jó (főleg vizen) és bő közepesen tartós, de a 15-18 ezret el kell felejteni.

    Az AVON hihetetlen futásteljesítményt tud túra-gumijaival – de ott a Tátra 5-6 fokos hideg aszfaltján igencsak vigyázni kell, és vizen is : viszont garantált a bőven tizen-túliak-társasága. 🙂
    Más kérdés, hogy egy elkapkodott féktáv, vagy döntés a félig se meleg gumival, megéri -e ezt a többletet.

    A Maxxis-t névtelenül, 15EFt ért kaptam párban, azzal hogy konkrét riport készüljön róla. Jelentem sportos, és tényleg az első gumi amit a szélén is el tudtam koptatni, de nekem 7-8 ezrenként gumit cserélni luxus.

    Szóval ha profi kell, van rá pénz, és belefér az élményért/biztonságért némi kompromisszum akkor DStrada , ha CSAK a futás a cél, akkor AVON ST.

  3. V.István december 27, 2007 at 9:23 du. #

    Szia!

    A cikk valóban jó és olvasmányos, de nem emiatt gondoltam, hogy hozzászólok, hanem a gumival kapcsolatos gondolataid miatt.
    Magam is (és gondolom még sokan mások is) küzdök ezzel a problémával. Nekem a hosszú távú túrákhoz elsősorban tartós gumikra volna szükségem és csak másodsorban tapadósakra. Persze ez utóbbi sem lényegtelen szempont. Szívesen vennék bármely javaslatot konkért típusra vonatkozóan ez ügyben, hogy legközelebb mire cseréljek.
    Azt is köszönném, ha valaki tudna ajánlani helyet a hálón, ahol megtalálnám a választ.

    Számomra igen érdekes (és bosszantó) volt azt látni, hogy az a Dunlop D-220 Sportmax ami az SV650-es gépemen két személlyel, kíméletesen használva 17.500 km-t lefutott, a CB 1300-as vasamon – u.ilyen használat mellett- 11000 km-nél nem igen fog többet bírni. Tudom, hogy nagyobb súly meg nagyobb teljesítmény, de akkor is…
    Szóval kellene valami ami legalább 16-18 ezret “tud”. Ha egyáltalán létezik ilyen.

  4. kutya. december 26, 2007 at 9:45 de. #

    Örülök ha tetszett: kár hogy szinte az egyetlen említésre méltó karika volt az idei szezoban, a fent említett baleset miatt…

    Sebaj: úgy kell nézni, hogyaz idén el nem tankolt benzint, milyen jó lesz jövő tavasszal kimotorozni :-)))

  5. B. Jani december 25, 2007 at 8:36 du. #

    Köszönet a beszámolóért. Ilyenkor télvíz idején felüdülés ilyen beszámolókat olvasgatni.

Vélemény, hozzászólás?