Maratea

Az idényzáró nagy túránk bázisa Maratea lett, ez a tengerből meredeken kiemelkedő hegyek közé épült kis dél-olaszországi üdülőtelepülés, amit csak a hajtűkanyarokkal az égbe kapaszkodó szerpentineken lehet megközelíteni. Maratea kissé talán nagyzoló, de kétségkívül 21. századi módon reklámozza magát azzal a 22 méter magas kőkrisztussal a San Biagio hegy csúcsán, amely rögtön Riot juttatja eszébe mindenkinek.

 Túra útvonal
1. nap Budapest – Szentgotthárd
2. nap Szentgotthárd – Castiglione del Lago
3. nap Castiglione del Lago – Assisi – Maratea
4. nap Maratea – Agropoli – Maratea
5. nap Maratea – Sorrento – Capri – Sorrento – Maratea
6. nap Maratea – Maratea
7. nap Maratea – Villa San Giovanni – Messina – Castelmola – Ragusa – Modica
8. nap Modica – Siracusa – Taormina – Messina – Villa San Giovanni – Maratea
9. nap Maratea
10. nap Maratea – Amalfi part – Ravello – Ferrara
11. nap Ferrara – Venezia (Velence) – Villach – Graz – Wiener Neustadt – Hegyeshalom – Budapest

 

 1. nap – 2006. szeptember 21. csütörtök
Budapest – Szentgotthárd
220 km

Tamás Szentgotthárdon foglalt nekünk szállást, a Hotel Lipában ahová már csütörtökön délután leutaztunk végig a 8-ason, hogy ezzel a 250 kilométerrel kevesebbet kelljen mennünk másnap. A határtól így is még 800 kilométer vár ránk a Trasimeno-tóig, ahol majd a második szállásunk lesz. Három óra alatt érünk a határmenti településre, elég későn. A benzinkútnál “hidratálunk” magunknak egy-egy zacskós olasz pizzaszeletet, mintegy felkészülésképp a következő egy hétre és korán aludni térünk.

 2. nap – 2006. szeptember 22. péntek
Szentgotthárd – Graz – Klagenfurt – Villach – Udine – Treviso – Venezia – Padova – Ferrara – Bologna – Cortona – Castiglione del Lago
800 km

Ma kiadós reggeli után korán indulunk. Graz felé tartva elérjük az autópályát és azon maradunk egészen a Sinalunga – Perugia lejáratig.

Frances Mayes amerikai költőnő házassága megromlott és barátnőjétől kapott egy tíz napos utazást Olszországba. A toscanai romos villa, amelyben elszállásolták annyira megtetszett neki, hogy megvette és felújíttatta. Azóta felváltva él San Franciscoban és Cortonában. Természetes, hogy Frances Cortonai életének történetét megírta és 1997-ben megjelentette. A Napsütötte Toscana avagy Otthon Olaszországban (Under the Tuscan sun) című könyv két és fél évig ült a New Yorki bestseller listán. Film is készült belőle. Marika olvasta a könyvet, ezért feltétlenül szerette volna látni Cortonát – így kerültünk oda.

Cortonát az etruszkok alapították. Mára egyike azoknak a hegytetőre épült toscanai kisvárosoknak, amelyek sokat megőriztek középkori hangulatukból és nagy tömegben vonzzák a turistákat, akárcsak nem messze innen a közülük talán legismertebb Siena. A hegytetőre építkezés számos technikai problémát felvet. Nyilvánvaló előnye volt a haditechnika egy bizonyos fejlettségi fokán a védelemben játszott szerepe, ugyanakkor a vízellátásban, a közlekedésben, szállításban, egyáltalán a napi életvitelben számos hátránya lehetett – különösen amíg a közlekedést nem gépesítették.

Castiglione del Lago egy kis település középkori óvárossal a Trasimeno-tó partján. Éjszakára itt szállunk meg a La Torre *** panzióban, az óváros szívében. A szálláshoz vezető utcát lezárva találjuk, de a motorok elférnek az építkezés mellett, egyébként is csak az átmenő forgalom tilos.

Estére találunk egy éttermet Casttiglione főterén, néhány lépésnyire a szállótól. Fent menüből lehet választani, de mi bevállaljuk a katakombát, ahol eredeti és teljes olasz menüt szolgálnak fel, viszont csak azt ehetjük, nincs választási lehetőség. A menü a következő fogásokból áll:

  • előétel – vegyes tál, sonkába csavart fügével és egyéb finomságokkal
  • leves – a darált lencséhez hasonló zöldségleves
  • tészta – paradicsomos spagetti
  • hús – pörköltszerűen megfőzött hásdarabkák főtt spenóttal
  • desszert – mindenféle finom csokis dolgokból lehetett válogatni

Este még sétálunk egy kört az óvárosban, aztán alszunk egyet – jól esik.

 3. nap – 2006. szeptember 23. szombat
Castiglione del Lago – Assisi – Maratea
800 km

Az Albergo la Torre tipikus kis olasz óvárosi épület szépen felújítva. Ablakunk világítóudvarra néz, a szomszédok minden szavát jól lehet hallani. A reggelit a hátsó utcafrontra néző helyiségben szolgálják fel. Az ide vezető csigalépcső olyan keskeny, hogy csak lapjával tudok közlekedni rajta.

Assisi a közelben van, csak meg kell kerülni a Trasimeno-tavat, átmenni a Perugia elkerülőn és már ott is van az SS147, amelyről Assisinál lehet letérni. Elmegyünk a parkoló mellett és Assisi belvárosát először motoron ülve járjuk körbe. A keskeny óvárosi utcácskák között bolyongunk, azután letesszük a gépeket a katedrális közelében és csatlakozva a színes turistaforgataghoz mi is gyalog indulunk felfedezni Assisi fő látnivalóit.

A város Assisi Szent Ferencnek, a ferences rend alapítójának és Szent Klárának, a klarissza rend alapítójának a szülőhelye. Napfivér és holdnővér történetét a legtöbben Franco Zeffirelli 1972-ben készült filmjéből ismerjük. Az Assisi Szent Ferenc Bazilika 13. században épült, azt követően, hogy Ferencet 1228. július 16-án (közel egy évvel a halála után) IX. Gergely pápa szennté nyilvánította. 2000 óta a templomegyüttes a Világörökség része. A bazilika altemplomában van Assisi Szent Ferenc sírja.

Amikor visszatérünk a motorokhoz látom, hogy elszúrtam a parkolást. Két autó körbezárt, mozdulni sem tudok. Hamar kiderül, hogy a közeli szálloda alkalmazottainak a helyére álltam, akik egymás hegyén-hátán parkolnak és mindig tilitoliznak, ha valakinek belülről kell elmennie. Minket is kiszabadítanak egy idő után – épp ebédeltek, azt ugye még meg kell várnunk, hogy befejezzék.

Assisi után ismét délnek fordulunk az E45-ön előbb Róma, majd Nápoly felé, amit az E30-ason megkerülünk. Róma környékén több kilométeres álló kocsisor mellett araszolunk el. Nem értem, hogy miért álltak, mert amikor a dugó elejére értünk, nem láttunk semmilyen akadályt, a kocsisor egyszerűen felgyorsult és ment, mintha mi sem történt volna.

Róma és Nápoly között kényelmes, kétszer három sávos autópályán tempósan haladunk, Nápoly alatt azonban az A3-mast szinte végig építik, egyszer le is terelnek minket róla egy 20 kilométeres szakaszon.

Lago Negronál térünk le a tenger felé és még meg másszuk a hegyeket, hogy elérjük Marateát, ahol a San Biagio hegy meredek oldalába épült Residence Pianeta Maratea lesz a bázisunk (N39 58.962 E15 43.556), nem a Grand Hotel Pianeta Maratea, amely csupán néhány kilométerre van innen, és ahol egy éjszakára 140 Euróba kerül a kétágyas szoba – pedig ezt találjuk meg előbb. Az apartmanlakásokat egy hétre 400 Euróért lehet kibérelni és egy-egy ilyen tágas és kultúrált apartmanban maximum négyen alhatnak.

 4. nap – 2006. szeptember 24. vasárnap
Maratea – Agropoli – Maratea
220 km

Reggel korán kelek és kigurulok egy kicsit, csak úgy egyedül. Maratea Krisztus szobra kelet felé néz, a kora reggeli napfényben széttárt karokkal fürdik. Ez a legjobb időpont arra, hogy lefényképezzem. A szobor 22 méter magas, karjait 19 méterre tárja szét, a 35 méteres riói társánál kisebb, könnyedebb, modernebb dizájn, betonból készült, carrerai márvány borítással . A megváltó szobrát Bruno Innocenti professzor tervei alapján 1965-ben emelték és a projektet egy bizonyos Stefano Rivetti di Valcervo gróf szponzorálta. Vele szemben a San Biagio bazilika áll. San Biagio Maratea védőszentje. A környék még csak most ébredezik. Élvezem a csendet, hazáig a motor beindítása nélkül gurulok csak a fékpofák súrlódását hallani.

 Maratea és környéke turisztikai szempontból a 200 kilométerre északra fekvő Amalfi parttal vetekszik. A hegyek között eldugott hangulatos kis falvak, amelyek összehangolt idegenforgalmi program szerint építkeznek, itt a tengertől távolabb esnek, de a hegyek, a tengerparti út pont ugyanolyan szépek, nagyszerű szállodáik vannak repülőtérrel a közelben és ami az egésznek a legfőbb vonzereje, hogy a sok látogató nagy területen oszlik el, így az Amalfi part nyomasztó zsúfoltságának itt nyoma sincs. A hegyi szerpentinek szerelmeseinek kész őrület ami itt van, a természetkedvelőket a hegyek buja növénytzete várja. Az éjszakai beach nyüzsgését az üdülőközpontok éjszakai élete pótolja. Amikor terveztük az utat és ránéztem a térképre azt hittem, hogy a közelben semmi érdekes nincs, de kicsit megismervén a környéket most már azt mondom, hogy dél-olaszország minden ízéből van itt egy kicsi, ami miatt érdemes volt itt tábort verni.

Az SS18 itt Maratea környékén egyike a legszebb tengerparti hegyoldalba faragott utaknak. Alig van valami forgalom, tiszta tengeri levegő, kék az ég, a szikrázó napfényben messzire ellátni. Az egyik pihenőhelyen egy Harley kanyarodik ki mellénk. Ráköszönünk, visszaköszön – “How are you? Where are you from?” –  A rövid indítás után hosszasan elbeszélgetünk. Barátunknak éppen van mit mesélnie. Nyugat Ausztráliából jött a Harleyval együtt Angliába, majd a Faaker See-nél keltett feltűnést WA országjelű rendszámával. Az utóbbi két hónapban 12 ezer kilométert tett meg Európában. Most épp Szicília felé tart, lehet, hogy azt is megnézi, aztán kompra ül és Görögországba hajózik, onnan egy nagy kört megy még visszafelé – érinti Magyarországot is – majd Hollandiában eladja a motort és elhagyja a kontinenst ismét Anglia, majd repülővel haza Ausztrália felé. Most épp az a gondja, hogy kéne találnia egy Harley szervizt, ahol kicserélik az olajat  – “Azt mondják valami speciális van benne, bár szerintem csak mondják” – Van nála egy sátor és eddig még csak egyszer nem talált szállást Róma mellett, ahol végül egy kamion mögött a földön próbált elszenderedni, de nem aludt igazán jól, mert attól tartott, hogy álmában fejbe verik, még így bukósisakban is. (Gyerekkorában biztos látta az Easy Riders-t.) Miután röviden összefoglalta nekünk az elmúlt két hónap történetét készítünk róla néhány fotót, és beírom a noteszába a web címünktet, hogy majd megnézhesse magát. Íme ő az:

A tengerparti kacskaringózás után Saprinál megiszunk egy kapucinot a tengerparton, majd bevesszük magunkat a hegyek közé, ahol az utak kusza, vad kanyargással igyekeznek leküzdeni a változatos terepviszonyokat. A természet itt nem ismeri a lankás átmenetet, itt minden hirtelen mély, vagy meredek és akkor aztán nagyon. Az erdőkben számunkra ismeretlen növények sokasága. Ami nálunk csak cserépből ismert, az itt bokroknak nő, vagy inkább fáknak. Törpinek nagyon megtetszik a sok szelídgesztenye. Még nem érett de a bolyhosnak látszó golyókat merev, gyilkos zöld tüskék borítják.

A menet közben fél kézzel fényképezés a fényképezőgép rögzítése nélkül problémás akció. Nyakba akasztott fényképezőgéppel még lehetséges, de az meg nagyon kényelmetlen. Most azzal kísérletezem, hogy a tanktáska tetejének egy részét begyűröm a fotótáska mögé. A megoldás brilliánsan bevált. A fényképezőgépet pillanat alatt lehet előkapni és gyorsan visszatenni a helyére, ahol viszonylag biztonságban van.

Agropolinál fordulunk vissza és a partot követve jövünk haza a szállásunkra.

 5. nap – 2006. szeptember 25. hétfő
Maratea – Sorrento – Capri – Sorrento – Maratea
550 km

Hét órás indulást tervezünk, mert ma a körülbelül 200 kilométerrel északabbra fekvő Capri szigetét akarjuk megnézni, és valószinüleg sokat fogunk utazni, meg kompozni is kell. Az indulás kis csúszással sikerül is, a szeptemberi reggel azonban hiába világos, a napnak már itt délen is alig van ereje, az ellenszél csontig hatoló hideget lehel ránk, mint a jegestea reklámban az autós csaj a rendőrre. Jobban fel kellett volna öltözni, most kevés a farmer. Így is elgurulunk vagy 150 kilométert egy API kútig, kicsivel Battipaglia előtt. Addigra már melegebb az idő. Az A3-mason jöttünk fel Salerno felé. Az útépítést most közelről élvezhettük, mert a terelőút helyett a többnyire betonkorlátok közé terelt kétszer egy sávos autópálya szakaszokon vezetnek minket végig, általában hatvannal, az előzés, vagy megállás esélye nélkül.

Sorrentoban is igen szűkös a hosszú bevezető utca, vagy inkább utcácska. A robogósok elképesztő teljesítményre képesek, aha van 3-3 milliméter két oldalt, akkor már lassítás nélkül átrobognak a résen. Az egyik egy festményt tett maga elé keresztbe, a másik gyereket visz az ölében, amott meg egy párocska egymás mellett igyekszik maradni, gépeik néha összeérnek miközben egymás felé fordulva beszélgetnek, egyszer-egyszer szétrebbennek egy pár pillanatra, hogy egy autót két oldalról megkerüljenek.

A komp a Marina Piccola nevű kikötőből indul, ahová hihetetlenül meredek és óriási kövekkel kirakott kanyargós utca vezet, amelyek között van egy durva hajtűkanyar is. Az ilyenekhez itt hozzá kell szokni, mert errefelé a part nagyon meredeken zuhan bele a tengerbe. A kikötő mellett a motorparkolóban százával állnak a robogók. Öt Eróért  egész nap vigyáznak rájuk.

A komp Capri szigetére nagyjából háromnegyed óránként jár. A viteldíj fejenként 24 Euro. A visszafelé szóló jegyre ráírják, hogy hány órakor kell behajózni. A sziget megtekintése a szép arcú jegyárus lány szerint 4-5 óra. A motorokat nem tudjuk átvinni, a járműszállítást napokkal előre be kell jelenteni és csak kevés komphajó visz járműveket. Később láttuk, hogy azok is elsősorban a szigetet áruval ellátó teherautókat szállítják oda és vissza.

Capri kompkikötője a Marina Grande. Kiszállás után a nagyobb turista csoportoktól alig lehet megmozdulni. A turisztikai információs hivatal a kompok beérkezésekor tömve van. Közel egy Euróért szerzek egy térképet és átnézzük, hogy hol is vagyunk. A napot sajnos súlyos szürke felhők takarják el, ezért a sziget romantikus nevezetessége, a Kék-barlang ma nem jó program, mert az csak akkor szép kék, ha süt a nap. A Kék barlang csak a víz felől közelíthető meg, odabenn csónakázni lehet. A kisebb csoportokat szállító motoros hajók szintén innen indulnak a Marina Grande-ből. Van olyan járat is, amely körbevisz az általában meredek és sziklás part mentén.

Egy taxisofőr siet a segítségünkre. Capri körutazást ajánl fejenként 5 Euróért és mi elfogadjuk a programot, amelyben szerepel egy órás megállás Anacapriban, a sziget kisebb, de magasabban fekvő településén, a sziget nyugati partja, és végül Capri, a sziget központja. A taxis igyekszik jó idegenvezetőként alaposan tájékoztatni minket. Minden angol szókincsét beveti és Anacapri felé legalább négyszer elmondja, hogy az a tengerszint felett 350 méterrel fekszik. Azt is hozzáteszi, hogy ma van az első nap a nyáron, hogy Caprin esik az eső.

Számunkra azonban a legizgalmasabb látnivaló most az, ahogy a rémesen keskeny, meredek, szerpentines és többnyire kőfalakkal határolt utakon a járművek közlekednek. A szembejövőkről sohasem gondolnám, hogy elférnek mellettünk, különösen amikor autóbuszok jönnek szembe, de sofőrünket ez egyszer sem ingerli lassításra. A tükrök majdnem ősszeérnek. A könyökömet egy centire sem merem kidugni a taxi nyitott ablakán. A buszok közül a legtöbbnek az oldalán csíkok jelzik, hogy ez a mutatvány azért nem mindig sikerül. Egyáltalán nem bánom, hogy a motorok ott maradtak Sorrentóban. Annál is inkább, mert megállni, parkolni aztán végképp nincs hely. Még egy motorkerékpárnyi sem. Caprin gyakori látvány az elektromos taxi (ez olyasmi, mint egy targonca), és láttunk egy elektromos mentőt is, amelynek a szélessége a normál járműszélesség fele. Az óváros szűk utcáiba csak ilyen speciális szerkezetekkel lehet behajtani.

Előbb a sziget nyugati végébe megyünk ki, ahol a söfőrünk szerint a drága magánvillák állnak. Szeretnénk megtudni tőle, hogy mennyire drágák, de ingatlanügyekben nem tűnik nagyon jártasnak, így aztán be kell érnünk annyival, hogy  “nagyon-nagyon”.

Anacapriban fellibegőzünk a Solaro-hegy tetejére, megiszunk egy kávét odafenn, feltankolunk hűtőmágnesből, aztán a taxisunk levisz Capriba, ahol elbúcsúzunk tőle. Innen már csak néhány perc lesz a siklóvala Marina Grande, ahonnan majd a komp indul 17:45-kor. Van még időnk sétálni egy nagyot a luxusbutikokkal és luxusszállókkal teli Capri óvárosában, ahol folyamatosan elveszünk a túristacsoportok meg-megújuló hullámában. Az étternmekkel sokáig nincs szerencsénk. Csak nehezen találjuk meg az egyetlenegyet, ahol délután is felszolgálnak ételt. Az ebédidő és a vacsoraidő között ebben az országban éhen lehet halni. Törpivel hallevest rendelünk, ami egy csomó tengeri herkentyű, kagylók héjastul, garnélarákok és tintahal darabok egy kevés sós lével az alján. Hát nem hasonlít a szegedi halászléra az biztos. Én imádom az ilyeneket, ma különösen jó napom van, mert két adagot eszem.

A komp visszafelé késik, a tömeg feltorlódik a parton, a 18:15-kor visszainduló komp korábban befut, mint a mienk, amelynek már régen el kellett volna mennie. A hajó végül elindul és meglepődünk, hogy a nyílt vizen milyen óriási hullámokkal küzd, amelyek néha hatalmas záporral terítik be a felső nyílt fedélzetet az előttünk utazó fiatal brit társaság nagy örömére. Úgy tűnik, hogy minél vizesebbek, annál jobban élvezik.

 6. nap – 2006. szeptember 26. kedd
Maratea – Maratea
250 km

Ma a környéken maradunk. Sajnos felhős az ég és egyszer-egyszer elered az eső. Az Ss18-as mentén dél felé motorozunk és meglátogatjuk a kisebb tengerparti üdülőhelyeket, meg a közeli dombokra épült régi településeket.

Este Maratea cityben teszünk látogatást.

 7. nap – 2006. szeptember 27. szerda
Maratea – Villa San Giovanni – Messina – Castelmola – Ragusa – Modica
550 km

Ma is hétkor kelünk és egy darabig az SS18-ason, majd az autópályán ezúttal délnek, Reggio di Calabria felé tartunk, hogy bepillantsunk Szicíliába. Uticélunk Ragusa, amely kb. 550 kilométerre van, és közben még kompozni is kell – amiről egyelőre csak sejtjük, hogy legalább egy óra lesz. Szállást nem foglaltunk, reméljük, hogy majd találunk valahol.

Miért Szicília? Az utikönyvek Goethe-t idézik, aki szerint “Itáliát látni Szicília nélkül annyi, mintha nem is láttad volna Itáliát – mert Szicília mindennek a kulcsa.”  Ez persze csak megerősíti, amit már úgyis tudunk, hogy egyrészt okos emberek is mondanak butaságokat, másrészt a propaganda mindig kész arra, hogy kiragadjon egyes mondatokat a kontextusukból és azokat más kontextusba helyezze.

Nos a gondolat, hogy a kulcs ott van egy karnyújtásnyira nem hagyott nyugodni. Oda kellett mennem, bár most mindössze két napot és egy éjszakát tudunk ott tölteni. Vonz a gondolat, hogy magam lássam az Etnát, a helyet, ahol Csontváry lefestette a görög színház romjait, ahonnan olyan sok mese származik gazdagságról, hatalomról, hanyatlásról, kivándorlásról, családi összetartásról és erőszakos maffiózókról. Arra is kíváncsi vagyok, hogy ebben a globalizálódó világban hogyan változik Szicília, amelyről sokakban valószinüleg az a kép él, amit a 70-es években készült Keresztapa című film sugall. Ugyanakkor azonban azt is tudjuk, hogy már a film készítése idején nehéz volt Coppolának olyan elmaradott helyszínt találni Szicíliában, amilyenre szüksége lett volna. A filmet végül nem is Corleonéban, hanem a Taormina közelében Savoca és Forza d’Agro településeken forgatták.

A komp Szicíliába Villa San Giovanninál indul. Nagyra értékelem, hogy nem kell bemenni Reggio di Calabriába, ezzel sok időt megtakarítunk. Az átkelés mindössze 10 Euro motoronként, az utasokért nem kell külön fizetni. A pénztár mellett egy hajléktalannak öltözött olasz magyarázza hangosan és tört angollal, hogy merre kell menni, hogy a komp 20 percenként indul és hogy siessünk, mert hamarosan indul a következő. Utólag azt is hozzáteszi, hogy mindez az információ 1 Euróba került, sőt a díjat motoronként akarja beszedni. Mire kifizetjük éppen elég időt vesztünk ahhoz, hogy a komp elmenjen az orrunk előtt. Mindegy – legalább mi vagyunk a legelsők a sorban. A következő komp valóban ott van 20 percen belül. Két szinten tárolja a járműveket, sokáig tart, amíg mindenki kijön, különösen a buszoknak nehéz a meredek rámpán úgy lejönni, hogy ne akadjanak fel elől, vagy hátul. A kompozást élvezem – a focipálya nagyságú második fedélzeten most alig van autó – turisták fényképezkednek, valaki két kutyáját futtatja.

A másik oldalon Messina már kevésbé szellős. A kompkikötő a város kellős közepébe önti be az érkező járművek tömegét. Itt az egyetlen jó stratégia minél gyorsabban elérni az autópályát és eltűnni a környékről vagy Palermo, vagy Catania felé. Mi délnek tartunk.

Első ulticélunk Taormina, amely talán legismertebb és leglátogatottabb település Szicíliában. Legfőbb vágyam, hogy oda állhassak, ahol egykor Csontváry állt és elkészíthessem a saját képemet a taorminai görög színház romjairól, de fogalmam sincs, hogy hogyan találom meg azokat a romokat. Ráadásul Taormina megint egy hegy tetején van, mint a régi olaszországi települések jelentős része. A város alatt hatalmas parkoló van és gyanítom, hogy onnan felvonó indul a hegyre, de elmegyek mellette, gondolván, hogy biztosan lesz tábla és egy motorral bárhol meg tudunk állni. Vesztemre gondoltam azonban ilyeneket, mert hamar kiderül, hogy Taorminában motorozni felér egy igazi rémálommal. A városka utcái szűkek és nagyon meredekek, emellett a rengeteg turistától mozdulni sem lehet. Rövidesen hatalmas csúcsforgalmi dugó kellős közepén találom magam, amit itt is ott is rendőrök próbálnak rendezgetni. A féket és a kuplungot egyszerre használom, ha csak egyszer hibáznék a meredek utcák éles kanyarjaiban, akkor biztosan nem érne le a völgylábam, hogy megtámasszam magam. A görög színház helyett már a túlélés a cél és nagyot sóhajtok, amikor a csúcsforgalomból végre kikanyarodok Castelmola felé, amiről még csak sejtem, hogy ez az a néhány házból álló település, amely ott magasodik néhány száz méterrel a fejem fölött egy hatalmas sziklaorom tetején. Elhatároztam, hogy nem nézek fel többet és bátran nekivágtam a sziklafalnak, legalábbis azt reméltem, hogy hátulról úgy látszik mintha egyáltalán nem félnék, egyrészt mert jöttek mögöttem, másrészt meg amit az imént letudtam Taorminában azt egyáltalán nem kívántam újra.

Castelmolában addig megyek, amíg egy sziklafal meg nem állít, szerencsére pont egy kis terecskén, ahol van egy étterem és egy csekély méretű vízszintes kőfelület. Egy udvarias helyi hatósági személy elmagyarázza ugyan, hogy azok a táblák idefelé – amelyek bizonyára elkerülték valahogy a figyelmünket – mind az ide való behajtás tilalmáról igyekeztek volna tájékoztatni minket, de végül kapunk egy kis haladékot, hogy megigyunk egy kávét. A néhány négyzetméter alapterületű kisvendéglő, amelyben négy szinen helyezték el az asztalokat a földszinttől a tetőig, az egyik leghangulatosabb étterem amit valaha láttam. A lábunk alatt ott van Taormina. Sajnos olyan mélyen, hogy a görög színház romjait nem tudjuk kivenni. Annyi baj legyen. Legközelebb okosabbak leszünk.

Ebéd után visszakanyarodunk az autópályára és Ragusáig meg sem állunk. Ragusa egy 70 ezer lakosú város. A világörökség része. Két részből áll,az alacsonyabban fekvő és régi Ragusa Ibla városrészből és a feljebb eső Ragusa Superiore nevű felső városból. A két városrészt mély völgy választja el, amelyen hidakon lehet átmenni.

Lassan hét óra lesz és még nincs szállásunk. A szálláskeresést előbb véletlenszerűen kezdjük. Bemegyek egy szállodába és megkérdezem, hogy van-e szobájuk. “Nincs”, mondják és ez általában így természetes. Megadják még néhány hotel telefonszámát, ott sincs hely és ott is azzal biztatnak, hogy ma éjszakára már hiába keresek. Panziókkal is próbálkozom, ott is minden tele van. Idő közben bejárjuk szinte egész Ragusát. Nagyon forgalmas, négyzethálós utcaszerkezetű, így belülről nem különösebben vonzó városka.

Végül a GPS-től kérek tanácsot és hamar rájövök, hogy ezzel kellett volna kezdenem. A műszer hosszú listát ad a környékbeli szálláshelyekről a légvonalban mért távolság szerint rendezve. Minden helynek tudja a telefonszámát is. A 10-12 kilométeres tartományban végül találunk néhány szabad szobát. Nincs közel, de annyi baj legyen. Egy gombnyomás és a GPS már mutatja is, hogy hogyan jutok oda. Ragusát dél felé hagyjuk el és visszatekintve egy lélegzetelállító panoráma tárul elénk. A dombra települt, sűrűn épült város fenséges látványt nyújt.

A Hotel Bristol a közeli Modica egyik modernebb negyedében van. A tuljdonos (vagy csak a recepciós lenne?) nagyon kedves, két három szót talán tud angolul, de igyekszik úgy elmondani olaszul mindent, hogy ez a két három szó mindig szerepeljen benne – ettől kicsit nehezebben értjük. Kitöltjük a papírjait, átöltözünk és útmutatása szerint elindulunk a centrumba, ezúttal gyalog. Már jó ideje gyalogolunk és a házak kezdenek elfogyni két oldalt, amikor gyanút fogunk, hogy itt valami nem stimmel. A szálloda igencsak messze esik a városközponttól, nem gondoltuk, hogy a város ekkora. Inkább visszamegyünk a szállodához és motorra ülünk.

Modica is az UNESCO által védett látványosságok egyike. Már esteledik, amikor bejárjuk a főutcáit. Előbb a piacteret nézzük meg, majd az egyik templom hosszú lépcsősorán ülve tanulmányozzuk egy kicsit a szállodában kapott térképet, végül a várossal szemközti panoráma útról nézünk le a változatosan hullámzó meredek dombokra épült városra.

Visszafelé jövet egy körforgalomnál lefordulok egy domboldalba épült városrész felé. Az aszfaltozás egy ponton véget ér és onnan kőlapokon haladok tovább. Az utca egyre szűkebb lesz, két oldalról már házfalak határolják. Egy darabig lefelé vezetett, aztán egy veszélyesen emelkedő szakasz következik és ismét lejtő. Eddig felbátorított, hogy a falak labirintusában itt is ott is bepréseltek egy egy autót. Most azonban az utca egy kis térré szélesedik, a térre viszont az utca teljes szélességében két lépcső vezet. Balra is van egy utcácska, amelynek a bejáratát egy parkoló autó állja el. Hátha ez levisz a városba. Megfordítom a motort, leszedem a dobozokat, hogy elférjek az autó mellett és haladnék tovább lefelé, de nem kell kétszáz métert mennem lefelé és az utca megint lépcsőben folytatódik. Csak a visszaút marad és még szerencse, hogy az utca egy pár centivel szélesebb, mint a motor hossza, így van remény arra, hogy megfordítsam és végigmenjek újra az akadálypályán a 300 kilós motorral – doboz le, doboz fel, éles sarok a térnél lépcsővel, meredek utca durva kőlap borítással és vészfékezéssel átrohanó macska életének megmentése érdekében. Sikerült.

 8. nap – 2006. szeptember 28. csütörtök
Modica – Siracusa – Taormina – Messina – Villa San Giovanni – Maratea
550 km

Modicát a kora reggeli aranysárga napfény világítja meg, amikor komótosan végighajtunk főutcáin és felkaptatunk dombjaira. Modica első látásra olyan képet mutat, mint bármely arab kisváros – kockaházak egymástól harminc centire, (Zoli szerint az Érdi főépítész lebontatná  a fél várost) közöttük szűk sikátorokkal és lépcsősorokkal. A keleti hangulatú városképbe azonban barokk templomok ékelődnek be és ha a főutcán végigmegyünk, a legszebb barokk homlokzatokat látjuk kovácsoltvas erkélyekkel. Minden olyan, mintha száz éve állna úgy változatlanul. A vakolat omladozik, a cifra vaskorlátok rozsdásodnak, a vastag fából készült kapukat megviselte az idő. Kicsit sajnálom, hogy a város legszebb panorámája még ellenfényben van, amikor magunk mögött hagyjuk és elindulunk Siracusa felé.

 Szicília különlegessége abban rejlik, hogy olyan mint egy átjáróház. Aki a Földközi tengeren át bármely irányból bármely irányban terjeszkedni akar, annak útban van, kezdenie kell vele valamit – meg kell hódítania. Szicília így került a görög gyarmatosítók kezére a 8. században, akik megalapították Messinát, Cataniát és Siracusát, majd Taorminát és számos más települést, miközben folyamatosan háborúztak a mai Tunéziából, Karthágóból érkező punokkal. A római birodalom következett, majd Bizánc, aztán az arabok, a keresztesek, a Német-Római Császárság, a pápa, a franciák, a spanyolok, majd 1860-ban Garibaldi itt szállt partra, hogy Szicíliát és Dél-Itáliát az egységesülő Olaszországhoz csatolja, aztán Mussolini, a szövetségesek és a maffia.

Siracusa egyik fő látványossága Ortigia szigete, amely inkább félszigetnek tűnik, annyira keskeny a szigetet a parttól elválasztó tengerszoros és olyan szélesek a hidak rajta. A kicsiny szigetet teljesen elfoglalja a terjeszkedni képtelen, de minden modern törekvést távol tartó óváros. Az i.sz. előtti 5. században épült görög templom romjai körül nagy zsongás van, itt a piac, ahol a frissen halászott kardhaltól a fonalon keresztül a használt motor alkatrészig mindent lehet kapni.

A négyzetesen vezetett szűk utcarengetegben sétálva aztán gyorsan eltévedünk. A szörnyen leromlott óváros sok házáról hiányoznak az ablakok, ugyanakkor az épületek nagy részében építkeznek, vagy valami felújítás folyik. Drukkolok nekik, hogy sikerüljön megmenteniük ezt a hangulatos világot a kitartó turistákat váró eldugott boltocskákkal, a kapualjban unatkozó öregekkel, az itt arabosan puritán, ott klasszicista amott súlyosan túldíszített barokk homlokzatokkal, elmaradhatatlan erkélyeikkel.

Siracusa másik nevezetessége a Görög színház, amit szintén meglátogatunk. A Színház 67 sorból áll, 9 részre van felosztva, és 8 folyosója van. Az épületből csak a színtér és a zsöllye maradt meg részlegesen. Az építményt, mely még ma is használatban van, a rómaiak saját igényeik szerint alakították át, így alkalmas lett cirkuszi játékok megrendezésére is. A színház mellett van a kőfejtő, amelynek az üregeiben az ókorban rabokat tartottak. A leghíresebb üreg a Dionüsziosz füle elnevezést viseli (“Orecchio di Dionisio”). Az elnevezést jellegzetes alakja és akusztikája indokolja, valamint, hogy az üreg felső nyílásán kiválóan kihallgatható, hogy miről beszélnek odalenn.

Továbbhaladva Taorminánál megint lemegyünk a pályáról és a tengerparton egy kis strand mellett ebédelünk frissen fogott halat. A helység neve Letojanni. A komphoz visszafelé jövet a Messina Bocceta kijáratnál kell letérni az autópályáról, nem előbb. Ez az utolsó messinai kijárat és innen egyenes út vezet a kompokig. A mi hajónkhoz a parton balra kell fordulni.

 9. nap – 2006. szeptember 29. péntek
Maratea
20 km

Ma pihenőnapot tartunk. Laza néhány kilométereket fogunk csak motorozni Maratea és a partmenti strandok felderítése érdekében. Előbb felmegyünk a Krisztus szoborhoz, hogy a motorokkal is lefényképezzük, majd Maratea főterén állunk meg, és körbeszaladunk, hogy nappal is lefényképezhessük zsúfoltan elrendezett házait.

A kikötő kicsi, de nagyon szépen kiépült, drága motoros jachtok sorakoznak a gondosan lezárt stégek mellett, néhányan horgásznak a mólón. A víz kristálytiszta és kék. Maratea közelében a parton két strand is van, az egyik széles, rendesen kiépített, ahol zuhanyozni is lehet, meg van egy másik, kicsit kisebb és vadabb hely, ahol barlangos sziklák között elterülő kicsiny köves tisztásokon lehet napozni. Ez jobban tetszik.

 Marateától este a kikötőben búcsúzunk. Az étterem hétkor nyit, korán érkezünk, egy kicsit  várni kell. A kikötő sziklafalán épült házak egyikének az erkélyén van az asztalunk, alattunk a hajók mozdulatlanok, a tenger nyugodt. Spagettit kapok tenger gyümölcseivel könnyű toszkánai vörösborral. Azon tűnődöm, hogy jól teszem-e, ha sok helyet bejárok és azokra csak felületesen van időm, mint ezen az utazáson. Biztos vagyok benne, hogy nem hagyna nyugodni Szicília közelsége és bánnám, ha nem mentem volna le oda. Ugyanakkor az is hajt, hogy jobban megismerjem a helyieket, a kimért recepcióst, az üres bolt előtt nevetgélve röplabdázó boltos lányokat, a kerámia árust, a nénit aki ott mosolyogva invitált be a világ legöregebb robogószervizébe, vagy a tengerparti pecást és megkérdezzem tőlük azt az ezer dolgot, amelyre ők kapásból tudják kell a választ, nekem meg Dél-Olaszország rejtélye marad.

 10. nap – 2006. szeptember 30. szombat
Maratea – Amalfi part – Ravello – Ferrara
900 km

Reggel hatkor kelünk, összepakolunk és hét után vágunk neki a hazafelé vezető útnak. A marateai benzinkútnál egy nagy csoport old timerrel futunk össze. Többnyire öregurak, akik nagy betűkkel nyomtatott itinert követke kalandoznak ezekkel a régi, de irigylésre méltóan jó állapotban lévő járművekkel. Egyre hosszabb sort alkotnak a kútnál – ideje továbbállnunk.

Mára még az Amalfi part van hátra. Battipagliáig autópályán megyünk, ott lekanyarodunk a tengerpartra és Salernot onnan közelítjük meg. Az út mellett nagy halmokban áll a szemét, az épületek nagyon leromlott állapotban vannak. Salerno környékén itt dél felé legalábbis semmi látnivaló nincs. Salerno tengerparti pálmasoros útja egyirányú, sajnos épp északról dél felé, mi meg ellenkező irányban haladunk, így belekeveredünk a város szombat reggeli csúcsforgalmába. Ezt kihagyhattuk volna, csupán időt vesztettünk vele.

A Costiera Amalfitana, vagyis az Amalfi part a Sorrentoi-félsziget déli oldalának Positano és Vietri sul Mare közötti partszakasza. Ez is az UNESCO által jegyzett világörökség része. Legfontosabb látnivalói keletről nyugat felé haladva Ravello, (ehhez hegyet kell mászni) Amalfi és Positano.

 Ravelloba keskeny és veszélyes út vezet fel hajtűkanyarokkal, ezért a forgalmat egyszerre csak egy irányban engedik rá, lámpánál kell várakozni. A településre felérve azonnal kerámiaboltok és vendéglők fogadják a látogatókat. Ezúttal tiszteletben tartjuk a piros szélű fehér táblát és a falon kívül leparkolunk, majd bemegyünk az első vendéglőbe. Marika hosszú időre eltűnik, és egy szatyorra való agyagholmival tér vissza. Kicsit izgatottan, mert a motorra akasztott bukósisakját hiába keresi. Azt bizony megfújták – arra gyanakszunk, aki robogóval parkolt mellettünk, mert a robogó sincs már ott. A helyiek eligazítanak minket, hogy hol kaphatunk bulkósisakot az Amalfi parton – szerencsére ez egy gyakran szükséges cikk errefelé – nem kell sokat menni érte. Másodpercekkel azelőtt, hogy elindulnánk egy középkorú férfi jelenik meg a bukósisakkal. Sajnálkozva magyarázza tört angolsággal, hogy a fia lopta el, de elnézést kér – amint meglátta nála a sisakot rögtön megkérdezte, hogy honnan szerezte és máris visszahozta. Nos ez úgy hangzik, mint egy 21. századi nem túl eredeti mese happy enddel, de valóban megtörtént, ezt a következő kép is bizonyítja, amin Marika ismét bordó sisakjában feszít, miközben legurulunk Ravelloból egy old timer MotoGuzzis csoport kíséretével.

 Az Amalfi part szépségéből nem sokat vesz észre, aki csak végigszalad rajta. A forgalom hatalmas, nagy kirándulóbuszokat kell kerülgetni, már értem, hogy ausztrál Harleys barátunk miért panaszkodott rá.

 Az Amalfi part után kikeveredünk az autópályára és Nápoly, majd Róma felé indulunk. Begyújtjuk a rakétákat és csak akkor állunk meg aludni egy út menti szállodában Ferraraban, amikor már mögöttünk van 900 kilométer.

 11. nap – 2006. október 1. vasárnap
Ferrara – Venezia (Velence) – Villach – Graz – Wiener Neustadt – Hegyeshalom – Budapest
950 km

Ma Ferraratól Budapestig kis kerülővel Graz felé, aztán az M1-esen jövünk. Az építkezések most viszonylag keveset fognak vissza, a 100 km/órás menet közbeni átlagsebességet tudjuk tartani. Csa az osztrák Landzeit étteremben kell sokat várni. Hét óra után indultunk és még világosban értünk haza. A mérlegünk 5.500 kilométer 11 nap alatt. Egy hosszú, élményekkel teli lista azokról a helyekről, amelyeket végigjártunk és egy másik hosszú lista azokról a helyekről, ahová majd legközelebb megyünk.

A költség tételeket két főre számoltuk

Költség
[ezer Ft]

Szállás (10 éjszaka)

200

Tankolás (22 alkalommal tankoltunk)

140

Közlekedés, autópálya díjak, kompok

60

Étkezés

130

Egyéb költségek (térképek, újságok, könyvek)

30

Összesen

560

Agárdi György, 2006. október 7.

Tags:

No Responses to “Maratea”

  1. Balogh Erika április 22, 2008 at 7:16 du. #

    Nagyon tetszett a beszámolótok, színes, tartalmas, érdekes, volt! Köszönet a szép képekért is! Üdvözlettel: ERIKA.

  2. kima október 16, 2006 at 12:34 du. #

    Tetszett, köszi! Külön gratula & köszönet , hogy a költség részét is leírtad!!! Ezzel teljes lett a leírás:-).
    üdv: kima

Vélemény, hozzászólás?