Más-világ

Soha ennyi új élmény, soha ennyi meglepetés – és igen: soha ennyi költőpénz négy napra. Hosszú hétvége Olaszország gyöngyszeménél és környékén.

Agárdi Gyuriék motoros túra magazinjában olvastunk először erről az úti-célról, és rá néhány hétre már szerveztük is a karikát. Szállásunk –meglepő módon- egy nap alatt lett, és az előzetesen ígért horror árak is elmaradtak. (32 EUR/apartman/nap).

 1. nap – 2006. május 13. péntek

Május ‘péntek’ – 13. Ragyogó napsütés, és 2-3 fokos ‘langy – meleg’ fogad minket fél hétkor, de elindulunk. Útközben pótoljuk a hiányzó zöld-mellényt, Körmenden a helyi motorosok egyik nagy alakja jó utat kíván még, aztán tűz.

Időre kell elfoglalnunk szállásunkat, így nagyrészt autópálya. A magyar határig gyorsan megy, az olaszig sem vészes. Villach – Faaker See egyre jobban tetszik a dolog.

Talján barátainknál viszont a forgalom, a fogfájás keménységű autópálya díjak, és az egyhangú táj (Tarvisio – Udine – Verona) nagyon fáraszt. Azt hittem soha nem, de valahogy mégiscsak – 870 km, és alig tíz óra telik : ott vagyunk.

Meglepő segítőkészség, egy varázslatos falu (Sirmione) és egy kellemes apartman – ennyi a gyors mérleg. Hibátlan angol tudás ( mindenhol ) – a motoros számára hasznos extrák ingyen, és egy tökély tengeri pizza a teraszon – alakul a pozitív kép.

Gyönyörű és érintetlen óváros és vár, még egy falat Pármai Sonka és a fáradságtól mély álom. Súlyos és jóleső mérlege a nem rövid napnak.

 2. nap – 2006. május 14. szombat

Gyors bevásárlás, reggeli a tóra néző teraszon és indulunk. A tó keleti partját és szórakozó helyeit keressük. A Garda-Land-ot már itthon kinéztük magunknak, így elsőként oda indulunk. Komor felhők gyülekeznek felettünk, jól is tesszük ha fedett helyre kerülünk.

A kapunál intenek – kerüljük csak ki a hosszan kígyózó kocsisort, és eszünkbe ne jusson a pénztárcánkért nyúlni. Így az 5 EUR a zsebben marad és még nincs vége: a bejárattól egy kilométerre találnánk is helyet, ha nem ugrana elénk a parkoló-őr és irányítana minket egy szűk, járda – szerű folyosóra. Az egész a park bejáratától kb 50 méterre véget is ér… Nehogy a megfáradt motorosnak még gyalogolnia kelljen a hosszú út után.

Tetszik hogy számolnak velünk. Sok ilyet még.

A parkban egyik ámulatból a másikba esünk – varázslatos játékok, hihetetlen precízség, nagy-nagy élmény. A szemerkélő esőben beszerzünk két esőkabátot, és folytatjuk tovább a kalandot. 4-5 órát szántunk erre, ehhez képest már délután négy van, és még a játékok felén ültünk csak. Verona vár, így kinézzük az utolsó célpontot: AZ ELVARÁZSOLT FA.

Na most : Egyrészt mindenki üljön fel rá. Másrészt senki ne higgyen a szemének, hacsak nem akarja viszontlátni az ebédjét… Nagy illúzió, minden racionális érzékedre szükséged lesz!

Gyermeki örömök egész nap, és talán a pénz teljes hiánya is okozza ezt. Jó érzés, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül próbálsz ki mindent, hiszen a kapunál vetted elő utoljára a tárcád.

További nagy élmény, hogy a vizes játékok előtt, mindenki egy nagy kupacba rakja le féltett hátizsákját – legyen benne fényképező, kamera, nem számít. Mikor kijön, ugyanott találja. Sehol egy hangos szó.

 Útra kelünk, hangulatos szőlő-lugasok, és mediterrán házak közt visz az utunk. Veronában elsőre (na jó, másodikra) megtaláljuk az arénát, és gyalogosan folytatjuk. Ismét vagy két kilométerrel beljebb jutottunk, mint az autósok – szabályosan.

Júlia erkélye, Ferrari kiállítás, az Aréna, és gyors vacsi – ennyi fér bele. Hiába, a Garda-Land-ban töltött napért fizetnünk kell. Hazafelé szemerkélő eső, az utolsó az út folyamán, és ez sem tart tovább tíz percnél. Forró fürdő, visszanézzük a lovagi tornát a videoról, és alvás.

 3. nap – 2006. május 15. vasárnap

Ma felfedezünk mindent – gondoljuk naivan, és elindulunk körbemotorozni a tavat.

Észak-Kelet felé indulunk, Sirmione – Affi – San Verolo – Cast. Di Brenzone – Riva Del Garda útvonalon. A kezdeti komor felhőről kiderül hogy csak köd, miután Affi-t elhagyva a hegyre felvezető szerpentinen szépen ‘kibújunk’ belőle. Először látjuk a tavat egészében, fentről teljes pompájában. Hosszasan időzünk, gyarapodik a galéria.

Riva-ban nagy sétát teszünk, veterán autó- és motor kiállítás van a főtéren, jól mulatunk.

A nyugati oldalon visszafelé leckét kapunk a helyiektől, az alagútban előzés fejezeteiről – mivel halál esetére nem valami sokat fizet kötvényünk, így nem próbáljuk utánozni őket…

A déli parton találkozunk Gyuriékkal, akiktől a Garda ötletét merítettem (mint kiderült, egy nappal utánunk ők is ide indultak), mivel bőven 100 feletti tempóban történik a ‘találka’ csak intünk, és utólag gondolkodunk ki is jött szemben.

A délutánt a szafari parkban töltjük, a hüllő-ház a saját lakásunkra hajaz erősen, így gyorsan otthon érzem magam.

Szállásunk közelében felfedezzük még a kis falvakat, eszünk egy nagyon finomat (mint eddig minden étkezéskor) és elkezdünk pakolni. Holnap hazaindulunk, de ez részben jó hír.

 4. nap – 2006. május 16. hétfő

A kellemes búcsúajándék biztosít minket – és szállásadónkat is – hogy visszatérünk hozzá, majd reggel hétkor északnak fordulunk: Irány a Dolomitok!

Magam sem tudom mire vállalkozom, az unalmas autóút szakaszt fejben számolással töltöm. Ha legalább 70-es átlagot tartunk, 14 óra alatt hazaérünk. De tudom, ez úgysem fog sikerülni.

Sirmione – Affi – Trento – Ora. 140 kilométer – 1 óra alatt. Eddig jó. Aztán tankolunk – vagy negyven percen át. Egy kút sincs nyitva még, az automata pedig nem tud mit kezdeni legkisebb címletünkkel, az ötvenessel. Egy hangulatos pékségben reggelizünk, kapunk vissza vagy 49 eurót, így benzinünk is lesz. Elindulunk, hogy megmásszuk A HEGY – et.

Az utóbbi tizenöt év legszebb útjait vonultató listám erőteljes frissítésre szorul, hazafias érzelmeim gátolnak, hogy Magyar utak csússzanak le a dobogóról, holmi szerpentinek miatt… Nem kis dilemma.

Egyik ámulatból a másikba esünk, és mikor azt hisszük felértünk, akkor jön a java: 700 méter emelkedés, 4 kilométeren. Második fölé nem kapcsolok, nem is tudnék. És a csúcs: 2239 méter, Passo Pordoi.

Az egész így kezdődött : Ezt a feliratot láttam egy fényképen, és elhatároztam – nekem is látnom kell. Most, a mínusz két fokban, itt állok alatta, és még vagy harminc motoros rajtam kívül. A hó térdig ér, van ahol derékig. Nem találok szavakat.

Még egy hágó vár ránk, és mégsem indulunk. Vagy úgy is mondhatnám, még több mint 750 kilométer vár ránk, és már tizenegy óra elmúlt. Na ez már hat, nehezen de útra kelünk. Lefelé a hegyről felforr(!) a vadonatúj fékolaj a hátsó fékben, na ilyen sem volt még. A fehér aszfalt-köd-három fok kombináció miatt próbáltam az első féket hanyagolni, ez lett az eredménye.

Az osztrák oldalon a négy (!) trafiból egyet sem eszünk meg, így marad eurónk a következő kanyarra. Gyors határ átlépés, a végén már száz kilométerenként pihenő, lassan de hazaérünk. Tíz óra, mire a vasat besakkozom a garázsba, hullafáradtan esem az ágyba.

950 kilométer, tizenöt óra alatt. Nem volt egyszerű.

Nehéz bármi frappánsat kitalálni így a végére – egy más minőségű élet, a motorozás új dimenziói, és egy nagy út kezdete volt ez.

Innentől más léptékben, és más módon szervezem túráinkat. Bátrabban, és elszántabban rajzolok, és az eddiginél több pénzt teszek félre rá. Igen, ez sajnos összefügg.

Más világ ez. Egy olyan ajtón léptünk be, aminek a létezését is csak sejtettük. Hazaérve máris fura gondolatom támadt – a Garda tó már nincs messze Franciaországtól. És Svájctól. Sőt Spanyolországtól sem… Jövőre még bátrabban kell rajzolnom.

Üdv
kutya.

Képek és szöveg: Pulai László, 2006. május.

Tags:

Még nincs komment.

Vélemény, hozzászólás?