Szicília Szabó Zoltánnal

Április közepe, vége? No hát akkor, jöjjünk, fussunk, szaladjunk! Különösebb évadnyitó ceremóniára az idén nincsen szükségünk. Februárban már voltunk Egyiptomban, a Sínai félszigeten rendezett kiadós, „homokolgatós, terepezgetős” kis sivatagi show-val megnyitottnak tekintettük az idényt már korábban.

Ez esetben nincs más hátra, pénteken korán reggel: Tűz. Mire elérjük a kilépő határt kicsiny társaságunk is teljes. Sanyi még lebegtetett a témán egy keveset. Mondván, hogy majd elénk jön a Kotori-öbölbe. Erről, majd később. Hopp, délutánra Rimini. Bemelegítésnek mára, -talán- elég is ennyi. Séta az ébredező üdülőhelyen. Fejedelmi vacsi, madárlátta (úti) whisky.

 

Reggel rövid iramodás délnyugat felé, az emelkedő tetején a legkisebb városállam, – a maga alig hatvan km2-nyi területével – San Marino. Nézegelődés, szájunknak tátása a semmibe, az égbe nyúló várfal láttán. Mi tartja ezt a falat? Tavaly Korzikán láttunk ilyet, csak ott egy egész óváros lebegett a víz felett. Ennyit a statikáról. Kifürkészhetetlen. Pillantás az Enzo Ferrari-ról elnevezett F1 pálya felé, egy főhajtásnyi gondolat a legendás Ayton Senna-nak.

Még néhány fagyi és pályát fogunk. Zúgunk egy pár órát majd már Umbriaban balra feltűnik valami halvány fehér folt a hegyoldalban. Valahogy ismerősnek tűnik. Pedig én még nem jártam erre. A GPS agyában kéne alaposabban böngészni, amire ennél a tempónál nem vállalkozom. Aztán ahogyan közeledünk, a helységnévjelző táblákból bekattan – Assisi.

Gyors döntés, ezt nem hagyjuk ki! Sietve beszólok a rádióba, és már fordulok is ki jobbra. Kétségeim nyomán, hogy hallották-e, látják-e a barátaim a jelzést, kissé félve nézek a tükörbe. Nem alaptalanul. Útitársaim a fülükre fekve csavarodnak le a pályáról. Szerintem ezért még fogok kapni! Egyébiránt, jogosan. A parkolóban igyekszem jófiúnak mutatkozni. Bűnbánó képpel parkoló jegyeket, üdítőket kínálok a társaknak. Nincs válasz, baljós a csend. Nézelődünk. Szt. Ferenc kis kápolnája, ami fölé egy hatalmas székesegyház épült. Előtte a nagy tágas téren, áhítatos imára kulcsolt kezű, erősen távol-keletinek kinéző pár. Láttam már ilyet, de most is szokatlan volt. Lévén, a Távol-keleten nem az itteniek a fő szentek. A székesegyháztól még néhány km felfelé a tulajdonképpeni kisvárosba. Napfivér, Holdnővér. Franco Zeffirelli híres filmjéből ismerős templomok, galambok. Aztán „összeáll” a kép. Ez az emlékfoszlány  hozott le a pályáról.

Assisi Szt. Ferenc, aki Jézus szegénységét hirdetve 1209-ben fellázadt a harácsoló egyházzal szemben és megalapította saját rendjét, amelynek zászlajára a szegénységet, és szerénységet tűzte. Mezítláb, kötéllel a derekán, szürkésbarna ,,ruhában” vándorolt a vidéken, és prédikált, gyógyított, halottat támasztott fel, és ördögöket űzött. Természetesen Ferenc sem kerülhette el a „sajátjaival” való összeütközéseket, és ebben is hasonlóvá vált a szenvedő Krisztushoz. Pedig még a keresztes hadjáratoknak is véget akart vetni, és az iszlámot nem karddal, hanem prédikációval akarta megtéríteni. Egyiptomban átélte a keresztes hadak vereségét a Nílus menti Damiette erődítménynél. A szultán megcsodálta ezt a rendkívüli embert, meghallgatta a prédikációját, de nem vált Jézus követőjévé.

1228. július 16-án Hugó bíboros, aki közben IX. Gergely néven pápa lett, szentté avatta Ferencet. Ünnepét azonnal felvették a római naptárba, október 4-i dátummal. Hát, igen. Ilyesmik szoktak történni a hatalmakkal szembeforduló önkéntes megváltókkal.
A zegzugos kis utcákon, sikátorokon való kiadós kis sétát követően, egy hangulatos kávéházban került sor, – a nem felejtő társak által méltónak talált – büntetésem megfizetésére. Az autópályás kilépőért. Szerintem mégiscsak humánusabb megoldás volt a nem kicsi számla egyösszegű rendezése, mintha strandpapuccsal kaptam volna a hátsómra egy frissítő zuhany alkalmával.

Még néhány órai brúgattyúzást követően, Nápoly városának undorító csúcsforgalmát mégiscsak túlélve, még felmentünk a Vezúv csúcsára. Fekete por és látogatók tömege. Mintha kései katasztrófa turisták lennénk mi is. Ha így van, akkor erre itt egy egész iparág épült, mert se, szerit se számát nem tudtuk megjegyezni a sok kis fogadónak, szállodának, kempingnek fenn a hegyen. Tettünk még néhány elegáns ívű kört a gonosz kis szerpentineken, kameráink kedvéért aztán fáradtan, porosan és izzadtan befordultunk a nagyváros déli határában, az ókori Pompei városfalának támaszkodó hangulatos kis szálloda teraszára. A megnyugtatóan klimatizált recepciónál tárt karokkal vártak. Úgyis, mint a kezdődő turista szezon elsők közt levő hírnökeit. A vagyonok ellen elkövetett, nagyszámú kihágásairól elhíresült Nápoly közelségére való tekintettel, vendéglátóinkkal messzemenő egyetértésben, a belső teraszról motorjaink már nem mozdultak. Mi is csak sokára.  Elalvásig az időt, finom ételek és italok „társaságában” múlattuk. Lévén, hogy kicsiny kis társaságunkat ez alkalommal három amatőr és egy hivatásos gourman alkotta.

 

Reggel aztán még utcai ruhában borzongva körbesétáltuk Pompei városát. Időnként a hírhedt hegyre, időnként magunk elé, a több méteres hamuréteg alól kiásott utcákra, házakra, kertekre, freskókra pislogva, hitetlenkedve. Délutánra Calabriába értünk.

Estére értelmet nyert „kicsi Virágunk” egész napi lázas telefonálgatása. A számomra ma sem pontosan kiderülő módon Ferencem üzleti kapcsolataiból fakadóan, egy igazi Medici gróf leszármazottjának a vendégei lettünk egy nem kevéssé extravagáns és kényelmes szállodában, a Capo Souvero-ban.

 

Ferencem, Calabriában továbbra is otthonosan mozogva, másnap délelőtt még kivitt bennünket egy Capo Vaticano nevű helyre. Aminek az általánosságban ismert Vatikánhoz nincsen köze, ámde egy fenséges szépségű sziklaszirt volt. Még néhány sajátos hangulatú dél-olasz kisváros, melyeken a déli szieszta környékén majdnem hogy lábujjhegyen közlekedve haladtunk át.

Az egyikben a parkolóba állított, erre a célra átalakított buszból, földöntúli ízekből összeállított szalámikat és sajtokat vásároltunk. Az ott élők végtelenül szívélyes kínálása közepette. Ott helyben, egy padon megterítve felfaltuk a zsákmányt. JZM még lilahagymát is kerített. Ahogyan ott, megelégedetten csettintgettünk és hümmögtünk a fejedelmi ízek nyomán, előkerült a kis helység polgármestere. Saját készítésű nagyon finom borát kínálta nekünk lelkendezve, megünnepelendő a mi országunknak az unióhoz való ünnepélyes csatlakozását. Gátlástalanul elfogadtuk az invitációját.

Tropeában a strandon izzítottunk még egy keveset az agyunkon, készítettünk még néhány képet a hamisítatlan és időtlen hangulatú dél-olasz kisvárosok sziklákra épített, hámló vakolatú házairól, majd bevágtuk magunkat egy éppen induló átkelő hajóra, Reggio Calabriában.

Egy órába sem telt a Messinai átkelés. A városból való kijutás annál többe. Nem részletezem. Kaptam hideget is, meleget is a rádiómba, az elszalasztott autópálya lehetőség miatt.

Már-már majdnem a kardomba látszottam dőlni, amikor megláttam a táblát: Taormina, negyvenegynéhány km. Fellélegeztünk. Kerék az égnek… gáz. Fékezni már csak a kellemesnek tűnő kis szálloda előtt fékeztünk, ami mellett egy szolid, ám annál autentikusabb ír söröző is meghúzódott. Itt fejeztük be a mi kis külön bejáratú „uniós csatlakozási” majálisunkat. Európa egyik legdélebbi pontján egy ír sörözőben, magyarul. Stílusosan.

Taormina. Nem is tudom hol kezdjem. Jártam már nagyon sok gyönyörű, ékszerdoboz szépségű kisvárosban. Forgalmas és kevésbé frekventált helyein a világnak.

A hangulat, a látvány tette-e, az ókori görög színházzal a hegy tetején? Rálátással a hófödte, egyedülálló, ma is működő tűzhányóra az Etnára? Nem tudom. Mindenesetre maradtam. Sétálni, fotózni, Kedvenc elfoglaltságaimmal kényelmesen ellenni. Köveken ücsörögni, szájamat tátani.

Így történt, hogy aznapra már csak telefonon és SMS-ben találkoztam a barátaimmal, útitársaimmal. Az Etnán elkerültük egymást, mint később kiderült Ők a déli oldalról, én pedig az északiról közelítettük meg a füstölgő, folyamatosan nyugtalankodó óriást. Ezért aztán, van képünk, felvételünk körben a hegyről minden irányból. Láttam már kihűlt évszázados lávafolyamot, valahol kelet Törökországban, pontosabban Kurdisztánban. A kettő közötti, -nem kevéssé fontos- különbségtételt most hagyjuk. De olyat, amelynek a melegét, forróságát a csizmám talpán érzem, olyat még nem. Az éppen most egykedvűen pipázgató hegyet elhagyva, jómagam a sziget középső részén nyílegyenesen tartottam délnyugatnak, az egyre erősödő tavaszi forróságban.

Egy tankolásnál felfigyeltem valamiféle furcsa, égett műanyag szagra. A kutakodásom nem várt eredménnyel járt. A bal hátsó dobozom sarka égett ki. Ennyire meleg lenne? Esetleg a frissen felszerelt Sebring csövem fúj rossz irányba? Vagy gyorsan jöttem? Mindez együtt? Valószínűleg. Sebaj, néhány apróbb holmit gyorsan átcsoportosítok, kiürítem a frissen lett terebélyes nyílás környékét és a továbbiakban nem törődöm a szigetelőszalagjaim, villogó búráim,  bowden végeim, olajaim, tükör és fékkarjaim huzatossá vált férőhelyével.

Beküldök még egy ásványvizenyőt és húzok tovább. Nem sokkal később a vulkáni tufába medret vájó kis patak partján rövid időre ismét megállok. Fotózni szeretnék… Aztán, a pillanatnyi időre támaszték nélkül maradó lábamat kihúzom a feldőlő bajor böhöm alól.

Majd némi helyben fellelt segítséggel talpra tornázom a hasát szemérmetlenül az égnek mutogató géperejű társamat, ezt meg is teszem. A fotózást.

Enna-ban, a szerpentin tetején magasodó kisvárosban, hamisítatlan, csak a filmekből ismert hangulattal találkozom. Rángatom elő a kamerát, igyekszem nem túl feltűnően fotózni a látványt. Nem sikerül. A kétkerekű gumis homokfutóján hajtó, vékony bajuszú, oldalán kendőt viselő, nagy kalapos, széles mozdulatokkal fehér-barna foltos lovát hajtó kedélyes férfi barátságosan integet a lencsémnek.

Még egy rövid iramodás és máris az ókori görög emlékekkel zsúfolt Agrigento-ban keresem a leendő szállásunkat. Mivel én érkeztem korábban, nem volt nehéz a döntésem. Kellemes kis szálloda a város határában az út mellett, amerről a fiúk érkeznek. Aztán Ők másfelől jöttek. De megjöttek.

Reggel a romváros a déli tengerparton, ókori görög hangulattal, délután, Szicília belsejében Corleone. Egy egészen más hangulattal. Persze tudtuk mi, hogy hol járunk, volt is szó róla, hogy erre fogunk jönni. Mégis, mikor megláttuk a városka határát jelző táblát, medvetalpnyi virágzó kaktuszok között, már tudtam, hogy ez a kép mindenképpen rajta lesz a majdan elkészülő videofilmünk borítóján.

Azt hisszük, hogy nem alaptalanul égetődtek a Keresztapa képsorai és zenéje emlékezetünk filmjére. Néhány szendvics, saláta és fagyi után vad kanyargászás derékszíjnyi utakon, a sziget észak-nyugati oldalán levő kisváros, Castellammare mesébe illő szépségű öbléig.

Gyerekkoromban volt egy farostlemezre kasírozott reprodukcióm. Az volt a címe Castellammare di Stabia. Az eredetit Csontváry festette. Ezen a helyen.

Diszkrét, szolíd kis szálloda, zárt garázs, zuhany, séta és kalamari. Gyönyörű. Túránk legtávolabbi pontján több napra parkoltunk le. Ennek ellenére, az Il Pirata nevű pub-ban azt az üveg bort már nem kellett volna kikérni. Tisztelt Barátaim – túléltük.

 

Pihentünk, kanyarogtunk a környéken dobozok nélkül, könnyű ruhában, felszabadultan. San Vito lo Capo, Trapani, Segesta, gyönyörű partok, barlangok, természetvédelmi területek, további ókori emlékek Fiesta Monreale-ban. Megannyi finomság.

Aztán keletnek fordulva, Palermo-t kikerültük és Cefalu-ban álltunk meg. A főtér közelében. Nem tudtuk nem észrevenni, hogy a fejünk felett vagy háromszáz méterre egy fellegvár vigyázza a várost. Vesztünkre, mert ha már ott volt, hát fel kellett rá másznunk. Már az első két-háromszáz lépcsőnél sejtettem, hogy ezzel lesz még egy kevés problémám. Lett is. A látvány viszont megérte. Valóban szép volt. Egy kávézóban láttunk egy embert, aki valami utánozhatatlan eleganciával fogadta, a neki folyamatosan előre köszöngető emberek már-már alázatosnak tűnő üdvözletét. Néhányukkal összehajolva néhány csendes suttogó szót váltott. Arról szólt vajon a jelenet, amire gondoltunk, vagy csak a képzeletünk tréfált meg bennünket a szieszta bágyadt, forró csendjében? Nem fog már kiderülni sohasem.

 

Ezután, Szicíliát ismét déli irányban Raguza érintésével szeltük át. Syracusa-ba érve nem csak Archimedes,  az ókor egyik legnagyobb tudósa, járhatott a fejünkben, de Verne, romantikus Sándor Mátyásának és barátainak Cap Matifou-nak és Pointe Pescade-nak is lépdelhettünk, képzeletbeli lábnyomaiban.

Kétségtelen viszont, hogy a világ tudománytörténészei számára mégis inkább a rómaiak hódító hadjárata idején ie. 212-ben meghalt nagy görög matematikus az ismertebb személyiség. Aki itt élt és dolgozott, az akkor még görög városállamban. Többek között az egyik legismertebb tételén, melyet minden kisiskolás „minden vízbe mártott test a súlyából annyit veszt…” kezdetű mondókaként szokott idézni.

Archimedes rokonságban volt Hieron syrakuzai királlyal, akinek udvarában – az Alexandriában töltött tanulóéveit ide nem számítva mindvégig – Syracusaban élt.  Bonyolult dobó és egyéb hadigépei, továbbá állítólagos gigantikus tükör szerkezete révén a mechanika atyjának is tekintik. A város, késő estére teljes holdfogyatkozással fogadott minket.

 

Másnap ismét magamra maradtam a nagyszámú fényképezni és látnivaló miatt. Egy kora délutáni messinai találkozót beszéltem meg, kicsiny csoportunknak azon részével akik a hegyi szerpentineken való kanyargást ezúttal az élvezetek rangsorában előbbre helyezték. A találkozó „természetesen” csak jóval később, Tarantóban jött létre.

De addig találtam még rögzíteni, fényképezni valót eleget. Egyebek mellett az ókori agórát, egy római színházat és egy modern kori vasbeton templomot Maria Luciának szentelve. Egy tízemeletes lakóház simán eltörpülne égbetörő csúcsa mellett.

A messinai szoros átkelő kompjára ez alkalommal is tulajdonképpen várakozás nélkül estem fel. Majd némi „hánykolódást” követően a kontinens oldalán le. Előző nap egy kora reggeli tv műsorban láttam, hogy uniós összefogással már „terveződik” egy gigantikus híd a szorosban. Aminek talán csak a lengése nézett ki rosszabbul a bemutatott trükk filmen, mint a komp bukdácsolása, a folyamatos nagy erejű szél miatt.

A szél nem állt el az  „olasz csizma” talpán sem. Jött még hozzá néhány jól fejlett, megtermett esőfelhő is. Így aztán volt kivel, mivel kergetőzni a Tarantói öbölben.

 

Reggeltől már hazafelé tartottunk. Bariban leálltunk egy keveset kiabálni. Az Adria egyik partjáról a szemben lévő Dubrovnikba. Na persze, –valójában- telefonon! Oda jött elénk Sanyi és az öccse, Zsolt. A kikötő megvan, a komp is… Egy a baj: egy héten egyszer, szerdán este közlekedik ebben az irányban.

Ma meg, ugye csütörtök reggel van. Talán, Pescarából. Splitbe?  Aztán, ez sem jött össze. Mivel az Adria átúszása, mint alternatíva komolyabban – továbbra sem jött szóba, maradt az egymással párhuzamos motorolgatás a tenger két partján. Végül, pedig a találka Riekában. Kicsit elkésve, kicsit vizesen egy, a hamisítást nem túlzottan leplező, ámde annál drágább árakkal dolgozó „Hard Rock” cafe előtt mégis csak sikerült összepacsizni.

Valahol fenn a horvát hegyekben az egyik alagút kijáratánál még egy kevés kis bágyadtan olvadozó havat is láttunk. Aztán hazáig már ez sem tudott ártani.

Letöltés  
A bejárt útvonalak Garmin MapSource térképei a Garmin GPS készülékekre feltölthető fromában.

Szabó Zoltán, 2004.

Tags:

No Responses to “Szicília Szabó Zoltánnal”

  1. Kovács Zoltán szeptember 11, 2006 at 7:17 du. #

    Nagyon szép út volt, tehetnél fel több képet is.

    Üdvözlettel: Kovács Zoltán

Vélemény, hozzászólás?