Minden csupa zöld, vöröslő sziklák és sivatagok helyett szépen megművelt földek, a görcsbe rándult boróka helyett egészséges törzsű és lombozatú fák, gazdagon termő talaj vett körül. Mindez kellemes érzéssel töltött el.

Gyerekkori emlékeinket igyekeztünk felidézni, amelyből még nem hiányoztak a hullámzó fellocsolt földpadlós meg téglapadlós házak a gémeskút, a lavórban fürdés, a fateknőben izzadó sózott szalonna látványa, a kamrában lógó kolbászok illata.

Elnyújtott, lágy ívű kanyarok, enyhe emelkedők-lejtők biztosítják a tempós haladás melletti nyugodt nézelődést. A B50-es út ezen szakaszát érdemes beiktatni ausztriai motorozáskor, látványa biztosan megéri.

Az erdőbe csak a fák lombján át, néhol szűrődött be a fény, ami mint nyitott kapu mutatta az utat. Fel az égbe. Apró fények, melyek az avaron megcsillantak, jelezték, hogy most egy időre békén hagynak minket az égiek.

És eljött a pillanat amit ‘holtpontnak’ neveznek. Már tudom miért. Hazafelé tartott az ÚT, amikor úgy éreztem, hogy vége, nem csinálom tovább. ‘Holt’ fáradtan, összefagyva, elgémberedve, rágörcsölve a kormányra rájöttem, hogy FEL SEM TUDOM ADNI!

Mindenki pontosan érkezik 9-kor, pedig aznap kellett az órát átállítani. Ebből is látszik, hogy az idény még nem kezdődött el igazán. A szokásos első találkozás egyik első napirendi pontja, hogy számba vesszük ki mivel gyarapodott a hosszú téli hónapokban.

Jellemzően nem a városok szélén vannak, hanem a középkori várakhoz hasonlóan általában hegycsúcsokon vagy a nagy semmi közepén, az erdőben bújnak meg. Régen szupertitkosak voltak, így kellőkeppen misztikusak.

Mivel nem volt elég a csapatnak az a havonta egy alkalom az összejövetelre, ezért úgy határoztunk, hogy körbe kísérjük Apust az országhatár mentén. Így ezt adjuk neki hatvanötödik szülinapjára.

Igazi úti célunk az előbb a Janicsák féle ZiZiLabor mögött Stones refréneket nyivákoló asszonykórusáról később pedig medveotthonáról elhíresült Veresegyház.