Minden csupa zöld, vöröslő sziklák és sivatagok helyett szépen megművelt földek, a görcsbe rándult boróka helyett egészséges törzsű és lombozatú fák, gazdagon termő talaj vett körül. Mindez kellemes érzéssel töltött el.

Gyerekkori emlékeinket igyekeztünk felidézni, amelyből még nem hiányoztak a hullámzó fellocsolt földpadlós meg téglapadlós házak a gémeskút, a lavórban fürdés, a fateknőben izzadó sózott szalonna látványa, a kamrában lógó kolbászok illata.

Az erdőbe csak a fák lombján át, néhol szűrődött be a fény, ami mint nyitott kapu mutatta az utat. Fel az égbe. Apró fények, melyek az avaron megcsillantak, jelezték, hogy most egy időre békén hagynak minket az égiek.

Elnyújtott, lágy ívű kanyarok, enyhe emelkedők-lejtők biztosítják a tempós haladás melletti nyugodt nézelődést. A B50-es út ezen szakaszát érdemes beiktatni ausztriai motorozáskor, látványa biztosan megéri.

És eljött a pillanat amit ‘holtpontnak’ neveznek. Már tudom miért. Hazafelé tartott az ÚT, amikor úgy éreztem, hogy vége, nem csinálom tovább. ‘Holt’ fáradtan, összefagyva, elgémberedve, rágörcsölve a kormányra rájöttem, hogy FEL SEM TUDOM ADNI!

Mindenki pontosan érkezik 9-kor, pedig aznap kellett az órát átállítani. Ebből is látszik, hogy az idény még nem kezdődött el igazán. A szokásos első találkozás egyik első napirendi pontja, hogy számba vesszük ki mivel gyarapodott a hosszú téli hónapokban.

Jellemzően nem a városok szélén vannak, hanem a középkori várakhoz hasonlóan általában hegycsúcsokon vagy a nagy semmi közepén, az erdőben bújnak meg. Régen szupertitkosak voltak, így kellőkeppen misztikusak.

Mivel nem volt elég a csapatnak az a havonta egy alkalom az összejövetelre, ezért úgy határoztunk, hogy körbe kísérjük Apust az országhatár mentén. Így ezt adjuk neki hatvanötödik szülinapjára.

Igazi úti célunk az előbb a Janicsák féle ZiZiLabor mögött Stones refréneket nyivákoló asszonykórusáról később pedig medveotthonáról elhíresült Veresegyház.