Először is: Megnősültem!

A legtöbben nászútra valami meleg, fehér homokos tengerpartra indulnak, ahol 2 hétig növesztik a valagukat, pihennek. Az örökmozgó motoros, pedig esküvő után útnak indul: északnak, Prágán és Berlinen át az északi tenger partjára, Cuxhavenbe. Rövid pihenés után tovább nyugatra, Amszterdamon át Bruges-be. A rengeteg város, tengerpart látványát egy szelet Alpok túrával zárja, mintegy 750 kilométeres kanyargással. A végére közel 4500 kilométer gyűlik az új gumikba.

Minden úgy kezdődött, a falunkon lévő Európa térképen egy nagy folt üresen állt, Csehország, Németország és a Benelux vidék, Lengyelország, Baltikum, már ha csak észak felé nézünk. Tavaly Olaszországban pihentünk, így könnyű választásnak tűnt: irány észak, a tenger, sima utak és a pihenés. Ja, és mivel Agárdi Gyuri Amcsiban pihent, olyan tájakat választottunk, ahol a motorostura.hu olvasói régen vagy nem jártak.

Még vasárnap délután az esküvői kábulatból magunkhoz térve bepakoltunk, a szállásfoglalás fél éve készen, új gumik és ülés a motoron. Már csak a reggelt vártunk, hogy útra kelhessünk, első állomás: Prága. A cseh fővárosig végig autópályán zúztunk, 7 óra alatt felértünk, minden probléma nélkül. Kicsit tempózni kellett, ezért 140 és 150 között haladtunk. Később kiderült, legalább ennyi kell ahhoz, hogy átlagban a 100 km/h-s sebességet elérjük. A Schengeni határoknak hála sehol sem kellett megállni, óriási előnye ez a régiónak, semmi várakozás.

Prágában a belvárostól 5 kilométerre kaptunk szállást, jó környéken. A motor parkolásáért sajnos levettek 12 euróval a 2 napra. Koradélután már a szobánkban pakoltunk, a hosszú út után jól esett egy kis villamosozás és sétálás Prága belvárosában. A cseh főváros szíve 1992 óta a Világörökség része. Aki nem útikönyv lapozgatással akarja tölteni az idejét, legegyszerűbb, ha a Vencel téren kezd, és onnan járja be Prágát.

A XIV. században épített teret méltón megőrizték a csehek az utókornak, a színes házfalak, tornyok és kandeláberek között kicsit mesébe illően érezhetjük magunkat. A kirakatokban várakozó rengeteg Kisvakond is ezt az érzést erősíti, aki sok mesét nézett úgy érezheti, itt már járt. A Vencel tér egyik nevezetessége az Orloj, ami egy csillagászati óra. Három önálló részből áll: a bábjátékból, a csillagászati óralapból és a naptárból. A felső szekció tartalmazza a 12 apostolt, akik a nap folyamán minden egész órában megjelennek. A középső rész a csillagászati óralap, amely a bolygók, a Nap, a Hold és a csillagok Föld körüli mozgását mutatja. Az órajátékra pillanatok alatt megtelik a tér turistákkal, így a félperces műsort nehéz végignézni.

A Károly híd és környéke több napra elegendő programot kínál: hajózást, régi autókkal városnézést. Természetesen Prága is megújul, a Károly hidat épp felújítják, ami rá is fér az 1357-ben épült átkelőre.

A gyors városnézés után a szállodához közeli kocsmában vacsoráztunk, és söröztünk. Ha már az egyik legismertebb sörfővárosban pihentünk.

Egy sör nem sör, két sör az egy fél sör, négy sör az egy sör. Egy sör nem sör… Na, ezért ennyire nem volt vészes, de jól esett a hosszút út után. Gyors reggeli után, a még érvényes napijegyünkkel újra nyakunkba vettünk a várost. A Prágai vár és környéke reggel igazán kellemes. A turistacsoportok még pihennek, a hangulatos, szűk és kanyargós utcákon felüdülés sétálni. A vár és a belváros gyalog a legélvezetesebb, motorral kínlódás a parkolás.

Prága szerintem ősszel a legszebb: nincs hőség, szépek a fények és a fák is lassan kezdenek vörösbe és barnába fordulni. Azoknak, akik esetleg bemotoroznának a belvárosba, egy jó tanács: megőrizték a macskaköveket, így szinte az összes utca a portól is csúszós, érdemes figyelni erre. Mire végeztünk a várral és környékével már ebédidőre járt, a legtöbb helyen menüt is lehet enni, ahogy itthon, így nincs gond azzal, mit is válasszunk. Knédli került az asztalra és hozzá Staropramen sör. Újabb előnyét élvezhettük a gyaloglásnak.

Miután sokadjára is visszatértünk a Vencel térre, hazaindultunk egy kicsit lepihenni, este pedig motorral elindultunk éjszakai Prágát fotózni. Itt jött az első meglepetés. Ugyan már megérkezésünkkor világított a benzin lámpa, úgy voltam vele elmegy még 20 kilométert. Nem ment. Egy emelkedő végén megállt a motor. Rövid tanakodás, a GPS-ben kiválasztottuk a legközelebbi benzinkutat, és elkezdtük tolni a motort. 275 kilogramm. Vicces lehetett, ahogy a külvárosban, kocsmák előtt 2 ember tol egy nagy vasat, aminek egyik rendszáma: Just Married! Hál’ istennek egy kilométer után egy taxit találtunk, letámasztottam a motor, és Gabit hátrahagyva elmentem benzinért. Még jó, hogy orosz szakos voltam, így nem kellett kannát vennem, megértették, csak időlegesen kell.

A kb. másfél órás bohóckodás után végül sikerült megörökíteni az esti Prága fényeit. És még teli tankkal is tértünk haza. Tanulság: ha világít a lámpa, azonnal állj ki tankolni. Megéri.

Indultunk, várt minket Berlin. A csehek is imádnak utat felújítani, így egy kisebb dugóba kerültünk valahol a német határ közelében. Újabb előnye a motornak: kikerüljük a várakozó autósokat. Sajnos Prágát Berlinnel egy szakaszon csak főút köti össze, ezért valamivel később érkeztünk a tervezettnél. Már az egykori kelet-német oldalon jártunk, amikor kiálltam tankolni: a kútnál egy eredeti Trabant (nem turistacsalogató, mint Berlinben) várta sorát, gazdája épp kimérte a megfelelő olajmennyiséget. Nem akartam hinni a szememnek, 2009 Németország és valaki még mindig a Trabantot nyüstöli. A csodálkozást egy kis kolbász és zsömle oldotta, a rövid ebéd után tovább vágtáztunk Berlin felé. A német autópályákon az ajánlott sebesség 130 km/h, ahol nincs korlátozás bátran mehetünk 150-160-nal. Ennél többet felpakolva két személlyel nem mertem vállalni. Csúcsforgalomban érkeztünk a városba, 26 fokban igen meleg lett a téli béléssel kiegészített motoros ruha. Szállásunk kicsit messze volt a belvárostól, így a lepakolás és tusolás után újra motorral szálltunk.

Első utunk az Alexander Platz-ra vezetett, ahol a motort hátrahagyva végignéztük a ’89-es falbontás emlékére rendezett kiállítást: nagyon készülnek a németek a 20 éves évfordulóra. Egész Berlint átjárja a II. világháború és az azt követő időszak. Mindenfelé a nácizmussal és a kommunizmussal foglalkozó kiállítások, faldarabok. Amikor 1961-ben az oroszok felhúzták Kelet-Berlint a nyugattól elválasztó falat, senki sem gondolta volna, hogy 38 év múltán zarándokhellyé válik. Főként attrakció a Fal maradványa, a Chekpoint Charlie, az egykori határátkelő, így a legtöbb fiatal nem is értheti milyen lehetett a családokat, országokat elválasztó határ. Ma, amikor útlevél nélkül bejárhatjuk a Schengeni-övezet országait, felfoghatatlan, hogy házakat romboltak le, azért, hogy egy eszme nevében évtizedekre elvágják egymástól a berlinieket, a németeket.

A fal nyugati oldala szabadon megközelíthető volt, így azt graffitik díszítették, keleti oldalán elválasztó sáv majd újabb fal védte az NDK polgárait az imperializmustól. Ennek állított emléket az East Side Gallery, a fal keleti oldalát művészek 1990-ben színesre festették. Berlin keleti felén a modern szocialista építészet remekei: TV torony, új szocialista házak jól megférnek a XIII. századból megmaradt épületekkel. Így komoly kettősséggel emlékeztetve egy letűnt rendszer erőszakos és értelmetlen rombolásaira. Marx és Engels a mai napig figyeli a keleti oldalt, semmit sem változtak az idők során. A fal mentén egy szobor is arról tanúskodik, milyen volt, amikor nyugatról keletre át lehetett, kellett kukucskálni. A retro érzés kiapadhatatlan, városnéző Trabantot is lehet bérelni.

Első berlini napunk délutánja hüledezéssel és élő történelem leckével telt tehát. Miután kiszakadtunk a múltból és visszatértünk szállásunkhoz, a keleti oldalra, ahol egy jó kis Döner-Kebabbal múlattuk az időt. A törökök jelenléte néha félelmet kelt a gyanútlan járókelőben, de az ételeik igazán kiválóak.

A környék miatt odaláncoltam a motort egy elválasztó csőhöz: biztos, ami biztos. Így nyugodtan aludtunk. Reggeli után újra nekivágtunk Berlinnek, a Brandenburgi kapunál letámasztottuk a Yamahát, és gyalogos üzemmódra váltottunk. A kaputól nem messze a Holokaust-Mahnmal-ba ütköztünk: egy 2005-ben felavatott emlékparkba, hatalmas szürke betonkockákba. Persze az ifjak ezt is szórakozásra használják, egy fiatal srác épp kézen állt majd ugrált a kockákon. Egészen addig, amíg egy rendőr leparancsolta.

Elgondolkodtató, értik-e a második világháború zsidóüldözéseit a maiak. Azt hiszem, már nem. Az emlékpont után elkezdtem keresni a kulcsomat, egy furcsa érzés miatt. Nem találtam. Visszakocogtunk a motorhoz, benne hagytam a zárban. Amíg a motor felé tartottunk egy érdekes járművet (motort) vettünk észre. Egy csoki a díj, ha valaki megfejti, mi ez.

Berlin belvárosa annyira békés és biztonságos, hogy egy kulcsot is a motorban hagyhatsz. Azért, nem érdemes kipróbálni.

A Bundestag (Reichstag) épülete előtt a jó időben sok fiatal pihent, mi is így tettünk. Jól esett a lógás a füvön, a motorkulcs miatti izgalmat ki kellett pihenni. A német parlament épületétől pár lépésre egy emlékfal hirdeti, páran megpróbáltak átmászni a falon, életükkel fizettek érte. Különös tragédia lehetett azé a fiatalemberé, aki ’89. február 5-én halt meg a falnál, nem tudhatta ő az utolsó áldozat. Novemberben összeomlott a rendszer, vele a Fal is.

Berlin az egyéni és közösségi tragédiák színhelye. Talán 20 évvel a rendszerváltás, 54 évvel a II. világháborúvége után kezd újjáéledni és szembenézni történelmével.

Továbbmotoroztunk az East Side Gallery-hez, szerintem Berlinben motorral a legkönnyebb közlekedni. Széles, 2×2 sávos utakon jó tempóban lehet haladni, kevés az egyirányú utca, alig van dugó. A torlódást egy furcsa dolog váltja ki, mindenhol telezöld van. Tehát a balra kanyarodókat a szembejövő 2 sávra engedi a lámpa. Érhető módon kanyarodni csak jobbra érdemes. Az East Side Gallery-t ma kerítések védik, ahogy a megmaradt falakat, ugyanis mindenki szeretne magával vinni egy darabot. Az 1990-ben készül szabadtéri alkotás festői között nem egy magyar névvel találkozhatunk úgy, mint Kentaurral, Ráczmolnár Sándorral, hogy csak kettőjüket emeljem ki. Akik ’90-ben elkészítették festményeiket, ’96-ban, 2000-ben, majd idén, 2009-ben is visszatértek műveikhez. A városvezetés folyamatosan újítja és védi ezt a XX. századi „emlékművet”. A fal mellett sétálni megrázó, láthatjuk, ahogy valaki épp átmászik, egy Trabant áttöri a falat, vagy egyszerűen szembesülünk az idő múlásával. A vas elemek lassan előtűnnek a falból.

Következő állomás: Potsdamer Platz. Az egykor is forgalmas teret ’61-ben a fal kettészelte, egy darab beton és a járdába süllyesztett emléklap figyelmeztet: 1961–1989 Berliner Mauer – berlini Fal. Nyüzsgő tér, a közeli pályaudvar miatt folyamatos a tömeg. A két szektort elválasztó határátkelőnél 2 euróért valódi ki és belépő pecsétet kaphatunk az útlevelünkbe. Gabi kapott is: mondjuk, kíváncsi lennék az ukrán–orosz határon, ahol a nyugdíj előtti Ivan Szergejevics Bolsenyikov ül a kuckóban, meglátja a ’89. előtti pecséteket, mit szólna. Biztos szívéhez kapna, végre, újra él a Szovjetunió, minden a régi.

Berlin szívéből jó fél órás úttal kijuthatunk a Schloss Charlottenburgig, egy XVIII. században épült kastélyhoz és a hozzá tartozó parkhoz. Ideális hely a délutáni uzsonna elfogyasztásához, egy kis felüdüléshez. A kastély után hazaindultunk, ahol újra a pakolás várt. Reggel indultunk a Nordsee-hez!

Folytatása következik.

Segesvári Csaba, 2009. szeptember 25.